A farkas nyomában - 17. fejezet

Sziasztok!
Egy kicsit késet a fejezet, de mentségemre szóljon, vendégségben voltunk, későn értünk haza és nekem még be kellett fejezni. Elég késő van, nem fűzök hozzá semmit, csak azt, hogy remélem tetszeni fog, ugyanis ez az én ajándékom nektek. :)
Mivel későre jár, nem garantálom, hogy hibátlan.
Még egyszer Boldog Karácsonyt kívánok nektek! :)

"Amikor bűntudatod van, akkor nem a bűnödet gyűlölöd, hanem saját magadat."
Anthony de Mell

A düh levezetés

Szombat délben Paulnak el kellett mennie, de az egész éjszakát, illetve reggelt együtt töltöttük. Mosolyogva álltam be a zuhany alá, és eszembe jutottak Paul szavai.

- Tudod, holnap leszünk együtt egy hónapja, és rettenetesen sajnálom, de nem tudok akkor itt lenni. Megígértem Jacobnak, hogy segítek neki – mondta még az ágyban, ép mielőtt ki kelt volna. Boldognak éreztem, Paul boldoggá tett. Jól esett, hogy valaki ennyi idő után törődött velem, és hogy őszinte legyek… ez az egy hónap egy új rekord a z életemben. Még sosem voltam együtt valakivel ilyen sokáig, ami elég vicces. Ezért is reagáltam olyan furcsán, amikor rájöttem mit tervezett.

Bevásárolni indultam, amikor megállított Jacob. Pontosabban a kocsim mögé állt, arra késztetve, szálljak ki. Mivel nem akartam elütni vagy megkockáztatni, hogy nincs annyi esze, hogy félreugorjon, megálltam és letekertem az ablakot.

- Szeretnélek áthívni hozzánk – mondta készségesen, és láttam, hogy tekintete az arcomra siklott, a monoklim helyére. Sokat pöpöcöltem vele, hogy úgy nézzen ki, valóban ott van, és hogy azt higgyék, valójában eltüntetni akartam. 

- Nézd, ha ez az egész arra megy ki, hogy kiengesztelj vagy vezekelj, nem érdekes. Már ezerszer mondtam, hogy semmi bajom – feleltem egy kicsivel durvábban, mint szerettem volna, és a kesztyűtartóhoz nyúltam, hogy kivegyem a napszemüvegem.

- Nem, nem, félreérted. Ma érkezett meg a testvérem, Rachel és szeretném, ha megismernéd – mosolygott kedvesen, nekem pedig egy oh csúszott ki a számon. Erre nem számítottam, de beleegyeztem.

- Jacob – kiáltottam utána, miután megbeszéltük a részleteket. – Én csak beugrok pár percre, még rengeteg dolgom van. Rendben? – kérdeztem, mire bólintva ismét hátat fordított. Nem sok kedvem volt hozzá, mégis így illett. Ráadásul tudtam, hogy a fiúk – köztük Paul is – mennyit fáradoztak azon, hogy itthon érezze magát. Ez volt a legkevesebb, amit megtehettem. 

Hamar végeztem, mindent megvettem, amit szerettem volna. Elmondhatatlanul vártam, hogy Matt végre itt legyen, szerettem volna a kedvében járni, így ez a vásárlás neki szólt. Még a kedvenc édességét is beszereztem. Tudtam, hogy számára ezek nem fontosak, csak hogy engem láthasson, mégis így éreztem helyesnek. Ha már nem tudtam főzni, valamivel a kedvében kellett járnom… 

Bepakoltam a hűtőbe, és egy kis sütivel a kezemben – amit szintén vettem – megindultam a Black házhoz. Bekopogtam, és körbepillantottam. Valami furcsa érzés kerített hatalmába, de nem tudtam volna megmondani, hogy miért.

- Natalie – köszöntött hirtelen Jacob, és meg volt döbbenve, mintha elfeledkezett volna rólam. Gyorsan kilépett és behúzta maga mögött az ajtót. – Micsoda meglepetés – mondta, és a kezemben tartott tányérra meredt.

- Annyira nem az, te hívtál meg – emlékeztettem őt, és amolyan te most hülye vagy nézéssel illettem, ami le is jött neki, de nem reagált rá.

- Igen, tényleg így van – felelte, és megtörölte a homlokát, és egyik lábáról a másikra állt. Azt súgta a szimatom, valami baj van. – Nos, az a helyzet, hogy… hát, közbejött valami. – Összehúzott szemöldökkel meredtem rá, de nem nézett rám, a cipője valahogy jobban lefoglalta.

- Rendben – válaszoltam egy kis habozás után, és a kezébe nyomtam a sütit – Jó étvágyat hozzá.

Már épp készültem volna eljönni, amikor bentről nevetés szűrődött ki. Jacob halkan elmormolt egy káromkodást, és visszafordultam. Nem úgy tűnt, hogy valami problémájuk van, ami azt illeti, bent nyilvánvalóan elég jó hangulatban telt a délután. 

- Mi folyik itt? – faggattam, és közelebb léptem. – Itt van Paul? – a tény nem lepett meg, hiszen mondta, hogy itt lesz, segíteni kell Jacobnak, de idegesített, hogy a nevetését hallottam, engem pedig nem akarnak beengedni. Ez nem farkas ügy volt, csupán csak kirekesztettek.

- Sajnálom – sóhajtott fel, és kitárta az ajtót. – Előbb-utóbb úgy is megtudtad volna.

Nem értettem, hogy miről beszél, de azért besétáltam a házba, és köszöntem a többieknek. A levegő hirtelen fagyott meg, a tekintetem pedig megakadt a barátomén. Vagyis, hogy a volt barátomén, a pillantásából tudtam, már nem az enyém. Körbefordultam a kis lakásban, mindenki engem nézett, sajnálkozva. Paul hirtelen pattant fel, és lépett felém egyet, mire önkéntelenül is, de hátrébb léptem. A mellette lévő lány rám nézett, és beharapta az ajkát. Gyanítottam, hogy ő Rachel, hiszen nagyon hasonlított a testvérére.

Senki sem szólt semmit, Paul sem próbálta megmagyarázni, de nem is tudta volna hogy. Nem történt még köztük semmi, de ez csak idők kérdése volt. Nem akartam arra várni, hogy mikor dob ki, vagy hogy mit fog hazudni. Hallottam a bevésődésről, és azzal is tisztában voltam, nem avatnának bele, nem mondanák el, hogy mi folyik itt. 

Paul ismét rápillantott a lányra, és láttam, ahogy a tekintetük találkozott. Ilyen erős rajongást és szeretet azt hiszem, még sosem láttam. Rachel elpirult, ahogy Paul őt nézte, majd a földet kémlelte, de nem bírta sokáig, pillanatokon belül már ismét a tekintetét kereste. Kívülállóként még mondhattam volna azt is, hogy cukik voltak, de a keserű érzések erősebben tomboltak bennem. Igazából magamra voltam mérges. Hogy hagytam, hogy valaki ennyire közel kerüljön hozzám, szinte teljesen kitárulkoztam előtte, el tudtam volna képzelni, hogy egyszer, majd a távoli jövőben felfedem előtte a kilétem. De már másodjára rontottam el. Már másodjára gabalyodtam olyanba, akibe nem lett volna szabad. Nem voltam elég jó egyiküknek sem. Bár tudtam, hogy a bevésődés az egyik legerősebb dolog az Univerzumban, és ennek így kellett lennie. Azonnal eldöntöttem, hogy nekem bizony elegem van a farkasokból, nem akartam többet miattuk szívni.

Hirtelen ötlettől vezérelve indultam el feléjük, a szememet végig a lányon tartottam, mindenki megfeszülve, idegesen nézett engem, azonban figyelmen kívül hagytam őket, egytől egyig.

- Örvendek – mondtam, és kezet nyújtottam a lánynak, amit habozva bár, de elfogadott. Egy szó nélkül léptem le onnan, és indultam haza. Rájöttem, hogy ennek így kellett lennie, még épp időben történt. Elfeledkeztem a legfontosabb dolgokról, annyira boldog voltam, hogy nem gondoltam a következményekre. A kapcsolatot nem nekem találták ki, nem egy szökésben lévő farkasnak. Tudtam, hogy így lesz a jobb. Ostoba voltam, átkoztam magam, hiszen az én helyzetemben nem szabadna kötődnöm senkihez sem, nem is értettem, miért jöttem össze vele. Képesnek kell lennem azonnal lelépni, érzelmek és fájó búcsúzkodás nélkül. 

Hatalmas hibát követtem el, hogy kitártam a szívem, már amennyi maradt belőle. Megkedveltem Pault, a farkasokat, Cullenéket, még Davidet is. A lökött Claire-t már ne is említsük. Rádöbbentem, hogy hatalmas űr keletkezne a szívembe, ha csak úgy lelépnék. Tartanom kell a távolságot, úgy ahogy eddig is tettem. Én harcolok az életemért, és mások életéért, nekik pedig… megmarad a szerelem.

A körmeim belevájtak a karomba, olyan szorosan, amennyire csak bírtam. Valahogy muszáj volt kiadnom a haragot, amit önmagam iránt éreztem, a gyűlölet szinte megrészegített, felkavarta a gyomrom. Az egyetlen mód arra, hogy lecsillapodjak, a bunyó volt. Szombat lévén szerencsém volt, és alig vártam, hogy besötétedjen. Úgy éreztem, ezzel mindent kiadhatok magamból, kívántam, hogy hatalmas pofonokat kapjak, remélvén, az kitisztítja a fejem.

Nem is tudtam, hogy süllyedhettem idáig, anélkül hogy észrevettem volna. Láthatatlanul, észrevétlenül ragadott meg az érzelmek indája, és minél inkább ki akartam szabadulni belőle, annál erősebben tartott, míg meg nem változtatott. Így is bőven elég hiba volt az, hogy közel engedtem magamhoz Mattet. A szívem több fájdalmat nem bírt volna elviselni.

A cuccaimat bepakoltam a táskámba, és bedobtam az anyósülésre. Erősen markoltam a kormányt, féltem, kárt teszek az autómban, így nagy levegőt vettem párszor, és bekapcsoltam a rádiót. Az eső eset, mi több, szakadt, mintha dézsából öntötték volna, így lassan haladtam Seattle felé. Bőven volt még időm, így beugrottam a McDonaldsba is, és vettem egy epres shaket, amit az egyik kinti padon szürcsöltem el. Egy hónapja pontosan itt ücsörögtem, várva a vadászatra. Akkor hallottam meg az egyik járókellőtől, hogy éjszakánként milyen bűnös is ez a város.

Amint beléptem a régi raktárépületbe, a szívem hevesebben dobogott, az izgalom hatalmába kerített. A szokásos helyemre sétáltam, és miközben bemelegítettem, a ringen tartottam a tekintetem. Egy a húszas évei végén járó nő bunyózott, épp gyomorszájon rúgta a férfit, és mosoly szaladt az arcomra. Tudtam, hogy itt jó helyen vagyok, hogy majdnem önmagam lehetek. Persze sosem engedhettem el magam teljesen, mindig ügyelnem kellett, nehogy túl erősen üssek vagy rúgjak, de az évek folyamán már ki tudtam tapasztalni. 

Kicsit furcsa volt, hogy David nem jött el, bár én sem voltam még egyszer sem Szombaton. Ami azt illeti, kevés ismerős arccal találkoztam, de nem bántam. Nagyobb kihívás volt számomra, hogy nem ismertem a képességeiket. 

Azon gondolkoztam, miközben feltekertem a bandázst a kézfejemre, hogy én vajon hogy nézhetek ki harc közben. A nő arcán, aki a ringben volt, elszántság és összpontosítás tükröződött. Az ellenfele támadását nem tudta kivédeni, és a földre került. Szerettem volna, hogy nyerjen, így életemben először közelebb sétáltam, és hangosan drukkoltam neki. Egy pillanatra rám nézett, a pillantásunk találkozott, majd a tekintete a férfira siklott, és sípcsonton rúgta. Sikerült annyira összeszednie magát, hogy kibírja az utolsó pár menetet. A bíró végül nem az ő kezét emelte a magasba, bár megérdemelte volna. Nem is értettem, hogy fordulhatott elő, hogy nem ő nyert, hiszen mindent beleadott, és nem egyszer küldte földre a pasit.

Amikor beléptem a ringbe, a régi érzések kerítettek hatalmukba. Az igazi énem könyörgött az adrenalinért, imádtam az érzést. Már attól hevesebben dobogott a szívem, hogy besétáltam a ketrecbe.

Nem volt nehéz dolgom, könnyen kiismertem az ellenfelem gyengepontját, és hamar a padlóra küldtem, mindenféle erőfeszítés nélkül. 

Ahogy kiléptem onnan, az orosz pasiba botlottam, szó szerint. A ketrecnek dőlve várt rám, arcáról lerítt, hogy gyűlöl engem.

- A következő kör a miénk lesz, királylány és levakarom ezt a hülye vigyort a képedről. Meg fogod bánni, hogy idejöttél – mondta fennhangon, és elsétált. Magamban felnevettem a béna fenyegetési kísérleten.

Leültem a padra és ittam egy kis korty vizet. A fejem hasogatni kezdett, de a napi három szem gyógyszer már így is sok volt, nem akartam egy negyediket is bevenni.

Fél óra múlva már ismét a ringben álltam, és farkasszemet néztem a benga nagy orosszal. A közönség a nevünket kántálta, és miután megkaptuk az engedélyt, nem vártam rá, azonnal nekimentem. A rúgásaim pontosak voltak és erősek, hátratántorodott, de nem engedtem, hogy ideje legyen támadni. Egyre közelebb értem hozzá, és erősen az oldalába ütöttem, majd gyomorszájon vágtam. Mosolyogva húzódtam vissza, hogy bosszantsam, amikor a bíró közénk jött, és jelezte, vége az első menetnek. Játszani akartam vele, ő volt eddig a legprofibb harcos, és ki akartam ezt élvezni. Ráadásul feltűnő lett volna, ha ismét rögtön padlóra küldöm. 

Be kellett vallanom, hogy keményfából faragták, rendkívül kitartó volt. Az ütésemtől egy kicsit meghátrált, és kezeimmel a fejemet védtem, amikor megpróbálta azt péppé verni. 

Valami furcsa érzés kerített hatalmába, nem engedett szabadulni a gondolat, hogy valaki figyel engem – úgy értem, természetesen sokan néztek minket a ringben, de ez valahogy más volt, nem bírtam volna megmagyarázni, hogy miért is. Beleszagoltam a levegőbe, és gyorsan oldalra pillantottam, hogy megbizonyosodjak arról, valóban itt vannak. Paul és a falka néhány tagja az első sorban állt, közel a ketrechez, ami kellemetlenül érintett, még túl dühös voltam. Ezek az érzelmek gyakran jelentenek hátrányt a küzdelmek során. Most sem volt másként, kizökkentem miattuk egy pillanatra, döbbenetemben leengedtem a karomat, így képtelen voltam kivédeni az ütéssorozatokat. Egy kicsit felrepedt az ajkam, de tudtam, a menet végére már nyoma sem lesz.

A hajamnál fogva ragadott meg, és nekivágott a ketrecnek, a fejemet többször belevágta, bár próbáltam tompítani az erejét, nem sok sikerrel. Az oldalam kicsit hasogatott az erős ütéstől, és épp akkor, amikor készültem volna visszaütni, ledobott a földre, és fölém kerülve fojtogatni kezdett.

A tekintetem oldalra siklott, de nem bírtam rájuk nézni. Ismét gyenge voltam, hagytam, hogy az érzéseim felülkerekedjenek rajtam, és meg lett a következménye. Az orosz állat erősen markolta a nyakamat, én pedig csak vergődtem alatta. Várta, hogy lekopogjam, de nem akartam feladni, és nem is tettem volna, soha. A bennem lakó farkas egyre nyugtalanabb lett, le akarta tépni a támadóm fejét. Át akarta venni felettem az irányítást, a fejem szinte kettéhasadt olyan erősen éreztem a jelenlétét. Egyre nehezebben kaptam levegőt, a körmeim a kezébe mélyedtek, és féltem, hamarosan karmokká változnak, ha nem szabadulok ki.

Nem igazán észleltem a körülöttem zajló dolgokat. Nem kaptam levegőt, a szívverésemet a fülemben is éreztem, majdhogynem minden hangot elnyomott. Az egész lassított felvétel volt, láttam az ijedt tekinteteket magam körül, a bíró határozott arcát, aki a jelemre várt, hogy lefújja a mérkőzést, és az aranylószempárokat a kicsi lelátón. Cullenék jelenléte talán még jobban zavart, mint a farkasoké, hiszen így első kézből szerezhettek volna tudomást arról, ki is vagyok, ha a dolgok esetleg rosszra fordultak volna.

Minden maradék önuralmamat összeszedtem, hogy megállítsam az átváltozást, megragadtam a karját és a lábamat sikerült annyira felemelnem, hogy ellenfelemet arrébb taszítsam, és egyik lábamat a nyakára szorítottam, a másikat pedig a hasára emeltem, ezzel padlóra szögeztem. Erősen toltam le a földre, és feszítettem a kezét egészen addig, amíg a bíró jelezte, ennek a menetnek is vége. Ez volt a kedvenc technikám, bár tudtam, milyen szörnyű érzés. Nem volt még olyannal dolgom, aki ne kopogta volna le, a feszítés szinte elviselhetetlen. 

Idegesen sétáltam a ketrec másik felére, és gyilkos szemekkel meredtem rájuk, mindjükre, utalván arra, hogy mennyire mérges vagyok azért, hogy itt vannak. Semmi joguk nem lett volna követni engem. Most már csak ahhoz volt kedvem, hogy szétverjem a barom fejét, és hazamenjek. Ez az én titkom volt és Davidé, nekik nem lett volna joguk idejönni, mindent tönkretettek.

Indulatosan estem neki, ott ütöttem, ahol csak értem, nem foglalkoztam semmivel, csak ki akartam ütni.  Egy balhorgos után a térdemmel bordán rúgtam, amitől megtántorodott, de nem hagytam, hogy feleszméljen. Éreztem, hogy felszakadt a bőre, a vér illata megcsapta az orrom, de amíg nem adta fel, nem hátráltam meg. Hátralökött a vállaimnál fogva, és sikerült időben elhajolnom, de az én ütéseimet nem bírta elkerülni. Nem tagadom, erős ütéssorozatot vittem be, legalábbis a bordái erről árulkodtak, amik hangosan adták meg magukat. Felkiáltott fájdalmában, és térdre roskadt, akkor adtam meg neki a kegyelemdöfést, és megtérdeltem. Az orrából ömlött a vér, ekkor már láttam, hogy ennyi, vége a menetnek.

Mindenféle mosoly nélkül jöttem ki onnan, ökölbeszorított kezekkel sétáltam Paulék felé, miközben azért fohászkodtam, nehogy átváltozzak. 

- Nem lett volna jogod idejönni – mondtam ingerülten, és meglöktem a mellkasát, amitől nekiesett Jacobnak. – Mi a faszt csinálsz egyáltalán itt? – kérdeztem, és kezdtem úgy beszélni, mint egy kocsis. De akkor nem érdekelt, az érzelmeim csak úgy tomboltak. – Miért kellett követned?

- Beszélni szerettem volna – mondta halkan, és a csalódottság, ami a szeméből tükröződött, nos… nem érintett valami jól.

- Nincs miről. Már nincs miről beszélnünk, és örülnék, ha békén hagynál. 

- Ami ma történt… – kezdett bele, de félbeszakítottam. Erre volt a legkevésbé szükségem... Hogy magát hibáztassa.

- Nincs szükség magyarázatra, a tekinteted mindent elárult – vágtam rá indulatosan, és készültem volna elmenni, de úgy látszik, nem tudtam befogni azt a hatalmas nagy szám. – Visszavonultam te barom, de miattad majdnem veszítettem. Hagyj békén, nem akarom, hogy többet ide gyere, még csak beszélni sem szeretnék veled. Kerülj el messziről, a te érdekedben… és az övében – tettem hozzá, bár közel sem gondoltam így. Való igaz, megfenyegettem Rachelt, de szükséges volt. Nem engedhettem, hogy Paul bűntudatában utánam loholjon és lebuktasson. Így is elég nehéz feladat, hogy fedezzem magam.

Láttam, hogy az ő agya is elborult, fenyegetően közelített felém, de álltam a tekintetét és még közelebb mentem.

- Ha tudtam volna, hogy valójában ilyen lány vagy, sosem kezdtem volna veled – mondta még, és sütött belőle a harag és az undor. Áucs, ez igazán fájt! Megsértett, de próbáltam félretenni, és később foglalkozni vele. Az volt a feladatom, hogy ellökjem őket magamtól. – Most már tudom, hogy hova tűntél el mindig. Csak verekedtél vagy esetleg idegen férfiak ágyába bújtál? – kérdezte gúnyosan, és meg kellett állnom, nehogy bemossak neki egyet, úgy Isten igazából.

- Nem, de jó ötlet. Úgy sem teljesítettél valami jól. Erre hívd majd fel Rachel figyelmét is, hátha talál itt magának valaki jobbat – mondtam mosolyogva, de legbelül ordítottam. Csalódtam benne is, hogy ilyeneket mondott rólam, egyáltalán nem ismert, és ez fájt, piszkosul. – Például azt a szöszit – vágtam rá, és a ringre mutattam – úgy néz ki, Isten sokkal nagyobb szerszámmal áldotta meg.

Eljöttem mindenféle köszönés nélkül, csak hátat fordítottam, és Cullenék felé vettem az irányt, hogy az ő fejüket is leharapjam. Tisztában voltam, hogy kiérdemeltem volna az év legszemetebb díját, dög voltam velük, de ezt kellett tennem. El kellett löknöm, mindenki érdekében ez volt a legjobb döntés, amit csak hozhattam. Azt hiszem, elbírtam volna viselni, hogy egy szemét kurvának titulál, és lehord mindennek, amikor csak találkozunk.

- Sziasztok – kezdtem bele jóval csendesebben, a harci kedvem eltűnt, csak szomorúságot és fájdalmat éreztem. Hosszú idő után furcsa volt, mindig fájdalomcsillapítókat szedtem, szinte ezen élek, de ez nem olyan volt. A szívem fájt. Rossz volt hallani, hogy ilyeneket gondolt rólam, pedig ő ismert itt a legjobban. Hazudtam neki, nem voltam őszinte, de csakis az ő érdekében. – Mégis mi a fenét kerestek itt? – kérdeztem, miközben megtöröltem a homlokomat és az arcomat az egyik törölközőmbe. Muszáj volt valami mellékcselekvéssel lekötni magam.

- Hát, ami azt illeti… hallottuk, hogy miről beszéltetek múltkor Daviddel – kezdett bele halkan Alice, és rémület fogott el. – Kíváncsiak voltunk, mit is csinálsz itt, és hűűű… Be kell ismernem, állat voltál bent – mondta vidáman, bár furcsa volt ilyen dicsőítő szavakat hallani a szájából, mégis mosolygásra késztetett.

- Hát, kösz – feleltem sután, és nem tudtam mit tegyek vagy mondjak. Elfáradtam, az a kis vita minden energiámat kivette. – Mehetett volna jobban is, de elterelték a figyelmem – mondtam megrovóan, de nem vették magukra. Ugyanolyan pofátlanul mosolyogtak, mint eddig.

Elmentem a cuccaimért, és felvettem a pénzem, amit a fogadásokon nyertem, de meglepődtem, hogy Alice a nyomomban van.

- Mit akarsz? – kérdeztem, miközben a kocsi kulcsomért matattam a táskámban.

- Szeretném, ha eljönnél hozzánk – mondta, és neki támaszkodott a járgányomnak.

- Szó sem lehet róla – vágtam rá, és óvatosan arrébb taszítottam, hogy ki tudjam nyitni az ajtót.

- Már miért ne? Bella is nálunk alszik, csajos estét tartunk – mondta mosolyogva, de nem sikerült meggyőznie.

- Bocsi, erre nincs időm, sem energiám. Azért köszi a meghívást, kedves tőled – mondtam szinte monoton hangon, és bedobtam a cuccaimat.

- Oké, nem akartam ezzel jönni, de láttuk, hogy hevesen vitatkoztál Paullal. Talán jó lenne, ha ezt az estét nem töltenéd a közelében – mondta, és hallottam a hangján, hogy mosolyog, bár próbálta elfojtani. Lassan fordultam hátra, felvont szemöldökkel, ő pedig ártatlan, nagy szemekkel nézett engem. Persze, biztos hallották az egészet, hogy mekkora kurva vagyok és szemét…

Úgy gondoltam, talán nem is olyan rossz ötlet, sikerülne kiszellőztetni a fejemet és újragondolni a dolgaimat. Volt ráció abban, amit mondott, nem tudtam mi lenne, ha összefutottunk volna Paullal. Túl friss volt még az egymáson ejtett seb, és nagy esélyt láttam arra, hogy egymásnak ugrunk. Nem rá voltam mérges, saját magamra, csak könnyebb volt rajta levezetni… Egy kis kikapcsolódás kell, hogy feldolgozzam a bűntudatom, és egy nap talán képesek leszünk normálisan beszélni egymással, így végül elfogadtam Alice ajánlatát.