A farkas nyomában - 14. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a frisst, és remélem mindenkinek tetszeni fog. Utólag is Boldog Mikulást kívánok mindenkinek, remélem jók voltatok és sok finomságot kaptatok a télapótól. :)

Kérlek, gondoljatok rám a jövő héten, fontos vizsgáim lesznek, és ha jól teljesítek, az egyik álmom valóra is válhat!! Igazán jól jönne a drukk. :)

Jó olvasást, és kérlek titeket, írjatok. ;)

“Olykor olykor mindannyiunknak el kell egy kis segítség. Ilyenkor apró szívességeket kérünk. De mindig jó óvakodni azoktól, akik oly lelkesen sietnek a megmentésünkre. Mert még a legapróbb szívességen is, ott fityeg az árcédula. Igen, az ember már csak ilyen számító lény. Akármit is mondjon. És azokban a ritka esetekben, amikor egy tett mögött nincs semmi hátsó szándék, annyira elvakít a döbbenet, hogy képtelenek vagyunk meglátni az igazságot. Azt, hogy egy szerető barát, milyen óriási szívességet tett nekünk.”

A koncentráció hiánya

- Hogy mi van? Ezt még te sem gondolhatod komolyan! – kiáltottam fel ingerülten, és döbbenten néztem rá. Ez az egész már nekem is sok volt, és nem értettem, hogy miért pont tőlem kér ilyen szívességet. Láttam rajta, hogy neki is legalább olyan kényelmetlen ez a párbeszéd, mint nekem, de nem érdekelt. Még leragadtam a szavai valódi jelentésén.

- Tudom, és nem is kérném ezt tőled, ha nem lenne irtózatosan fontos. 

- Én… én elhiszem, de ez azért komoly dolog. Mármint – nem engedte, hogy befejezzem az amúgy is zavaros mondatomat, félbeszakított. Most már teljesen megértettem, miért is volt olyan kedves velem.

- Nem az, csak színjáték lenne az egész.

- Igen, a családod előtt. A családod előtt, akiknek be akarsz mutatni, mint a barátnődet. Ezt akárhogy is nézem, elég komoly dolog.

- Csak egyetlen alkalomról lenne szó, kérlek! Ígérem, jól fogok viselkedni – vigyorgott rám, amit nem bírtam ki nevetés nélkül.

- Miért pont én? – kérdeztem még mindig fejcsóválva, immáron beleegyezően.

- Öhm, elég mély benyomást tettél bennem első alkalommal – nézett rám jelentőségteljesen, és éreztem, hamarosan túlfeszíti a húrt – és amikor másnap megláttalak itt, nagyon megdöbbentem. Azt hiszem, ez elég enyhe kifejezés, mit is éreztem akkor. Anyám hívásakor pedig automatikusan a te neved csúszott ki. Már régóta nyaggat, hogy vigyek haza valakit, és mivel házassági évfordulójuk lesz, meghívtak téged is.

- Hé, hé, erről nem volt szó. Házassági évfordulójuk lesz? Ez, ez azt hiszem nem fog menni – szándékosan hagytam figyelmen kívül a korábban mondottakat, arra nem igazán tudtam volna mit reagálni, és nem is akartam túl sokat agyalni rajta. Ami történt, megtörtént. 

- Jól van, akkor lemondom. Azért köszönöm – mondta, és a táskájában matatott.

Azt hiszem, nem volt nehéz kitalálni, hogy beadtam a derekam. Akár direkt csinálta, akár nem, megsajnáltam, és beleegyeztem a közös vacsorába, Vasárnap. Már előre féltem az egésztől, de késő volt megfutamodni.

- Rendben van, először és utoljára kisegítelek, de soha többet. Balfék – mondtam még vigyorogva, és hasba vágtam, mielőtt távoztam volna.

Megdöbbentem, hogy ilyen komoly dologban kérte a segítségemet, és ráadásul pont az enyémet. Lefogadtam volna, hogy egy ilyen dögös pasi, mint ő, hamar találna valakit, akit haza vihetne bemutatni a szüleinek. Megfordult a fejemben, hogy kicsit etikátlan ez az egész, hogy elkísérem őt, a tanáromat, illetve az edzőmet és hogy a barátnőjének adjam ki magam. Kicsit meredek volt, be kellett látnom, még nekem is az. De végül is nem volt ebben semmi rossz, csak egy vacsora és egy kis színészkedés, ebben mindig is jó voltam. Semmi többről nem szólt. Összehordok pár dolgot, és próbálom elhitetni velük, hogy már végeztem a közép suliban. Davidre sem vetne túl jó fényt, ha kiderülne, honnan ismerjük egymást. Azt hiszem, akkor aztán kitörne a botrány.

Az érettségi egyre közelebb volt, a hasam pedig egyre többször rándult össze a gondolatra. Sosem paráztam semmi miatt, mindig is az esélytelenek nyugalmával mentem be egy-egy dogára, már az általános iskolában is, szóval furcsa volt érezni ezt a szorongást, ami szinte minden pillanatban körül ölelt.

Egy hosszúra nyúlt bevásárlás után hazamentem, hogy ismételten megebédeljek. Az áruházban felhívott Alice, éppen fehérnemű próbálás közben, és úgy döntöttem, ez egy Isteni jel volt, és most kéne befejeznem ezt a tevékenységet. Szükségem volt a pénzemre, nem számított, hogy most egész jól álltam anyagilag. Elhívott magukhoz, hogy időben kezdjünk neki a házi dogámhoz. 

Délután háromkor idegesen toporzékoltam a házuk előtt, kopogásra emelt kezemet már vagy századszorra engedtem le. Tudtam jól, hogy tudják, itt szerencsétlenkedek már percek óta, azt is sejtettem, hogy jót szórakoznak rajtam, ugyanis nem jöttek a segítségemre azzal, hogy kitárják az ajtót. 

- Na jól van, mindjárt kopogok. Mindjárt – mondogattam halkan, és majd’ halálra rémültem, amikor megcsörrent a telefonom. 

- Matt – köszöntöttem őt elhűlve, és leültem a lépcsőkre. Talán jól is jött ez a kis beszélgetés, elterelte a gondolataimat. Matt szavai akaratlanul hangzottak el a fejemben. Bár nem teljesen ide kapcsolódott, mégis erőt adott. Lehunyt szemem mögött láttam, amint legutoljára ezt mondta nekem.

Ép ki voltam akadva, amiért ismét rám találtak, ő pedig próbált reményt ölteni belém, és ösztönözni, hogy ne adjam fel. Nem akarta, hogy szembenézzek velük, de ezerszer biztosított, hogy mellettem lesz – amitől már a hideg is kirázott, nem akartam őt veszélybe sodorni –, és minden erőmet adjam bele a harcba.

„Sose kezdd te a harcot, de mindig te fejezd be!” – mondta mindig lelkesen, tettre készen. Mintha ez az egész így működne... De ettől ez még a szavajárása maradt. 

Most nem néztem szembe ilyesmivel, de egy vámpírokkal teli házba belépni, valljuk be, nem volt kellemes, főleg nem egy vérfarkas számára.

Amint letettem a telefont, nem tököltem tovább, felálltam, és határozottan kopogtam be az ajtón. Idegesített, amiért ennyit totojáztam itt, nem volt mitől félnem. 

- Kedvesem, te biztos Natalie vagy – jelent meg előttem egy kedves nő, aki azonnal félreállt, hogy be tudjak lépni a lakásba.

- Igen, ön pedig biztos Mrs Cullen. Nagyon örvendek, asszonyom – magamban elmosolyodtam, hogy milyen kis illedelmes voltam, és arra gondoltam, hogy ha Matt itt lenne, tátott szájjal nézne. Kezemet felé nyújtottam, de nem foglalkozott vele, magához ölelt egy rövid pillanatra, de hamar elengedett.

- Ugyan, szólíts csak Esmének, nem vagyok ám olyan idős – legyintett egyet mosolyogva, és láttam, amint kedvesen végigmért. Kezdtem kényelmetlenül érezni magam, de rájöttem, mitől olyan közvetlen a család nagy része.

Ám majdnem felhorkantottam a poénján. Lemertem volna fogadni, hogy jó ideje vámpír, mindenesetre nem reagáltam rá semmit, csak megköszöntem.

- Készítettem neked egy kis ebédet. Vagyis, még maradt tegnapról. Szedhetek? – kérdezte, és reagálni sem lett volna időm, rögtön az ebédlőasztalhoz terelgetett.

Azonnal rájöttem, hogy sikerült lekenyereznie. A kaja volt a gyengepontom, nem tudtam neki nemet mondani, holott ebédeltem már otthon is. Aznap harmadjára kezdtem hozzá a fogáshoz…

- Ez isteni finom volt, Esme. Nagyon szépen köszönöm.

- Ugyan drágám, bármikor. Mindig örülök, ha a gyermekeim vendégeket hoznak haza. Ha bármire szükséged lenne, szólj csak nyugodtan – mondta, miközben felkísért az emeletre. Megmutatta merre van Emmett szobája, és integetve távozott. Nem bírtam ki, muszáj volt elmosolyodnom, be kellett ismernem, hogy tündéri volt.

Nem gondoltam volna, hogy kopognom kell, mikor belépek a szobájába, hiszen már háromnegyedórája a közelben voltam. Az ajtajuk előtt kapásból tíz percet motyorékoltam és szerencsétlenkedtem, és nem utasítottam el az ebédet sem, plusz, mivel Emmett is vámpír, tudnia kellett, hogy itt vagyok. Még egy ráadásként pedig pontos is voltam. Nem győztem felsorakoztatni magamban az érveket, de be kellett vallanom, tényleg kopognom kellett volna, ugyanis olyan látvány tárult a szemem elé, amire nem voltam felkészülve.

Emmett félmeztelenül állt velem szemben, vagyis pontosabban csak egy törölköző takarta a dereka körül. Láthatóan nem jött zavarba, szemtelen vigyorra húzta ajkait, és erővel kellett elnéznem a tökéletes kockákról. Még a vízcseppeket is láttam a hasfalán, amik lassan gördültek le testéről, a törölköző irányába.

- Ne haragudj – kértem, és a kilincs felé nyúltam, hogy kimehessek. 

- Maradj csak – mondta vigyorogva, és megütközve néztem rá. Előttem akar átöltözni, vagy mi? Láthatóan leolvasta a gondolataimat az arcomról, és egy ajtó felé bökött, amerre a fürdőt sejthettem.

Persze, gondolhattam volna. Neki is van külön fürdője és gardróbja, gazdagéknál ez már csak így megy.

- Ó, jól van – feleltem, és leraktam a táskámat a földre. Nem akartam bénának tűnni, és egy naív kis libának, aki elolvad a tökéletes kockák láttán, így levetődtem az ágyára és kényelembe helyeztem magam. Elmosolyodott, és előhalászott pár ruhadarabot a szekrényéből, a gardróbban. Tökéletes rálátásom nyílt oda is, az izmok csak úgy feszültek a hátán, és egy pillanatra azt kívántam, bár leesne az a fránya törölköző.

Hogy eltereljem a gondolataimat, elővettem a füzetemet és a könyveimet és jobb dolgom híján körbepillantottam a szobában, ugyanis elsőre nem volt lehetőségem rá, ugyanis Emmett túlságosan lekötötte a figyelmem. Látszott, hogy Rosalie nem régiben még itt élt, a cuccai még mindig a szobában voltak. A fésülködőasztala még mindig ugyanúgy állt, rend volt rajta, de tele volt különböző parfümökkel, sminkes kellékekkel és minden női dologgal. Az ablak felé pillantottam, és rá kellett jönnöm, Emmett igazi fiú… Rengeteg videojáték és DVD sorakozott a polcokon, ne is beszéljünk a plazma tévéről és a legmodernebb kütyükről. Az biztos, hogy semmiben sem szenvedett hiányt. A TV felett megpillantottam Rosalie és Emmett közös fényképet. Nem kellett közelebb mennem, láttam mennyire boldogok voltak együtt, ami mosoly csalt az arcomra. Egész aranyosak voltak, bármennyire nem csíptem a szöszit, be kellett ismernem, hogy összeilletek. Egyébként pedig tipikus… Az olyan srácok, mint Emmett, mindig a hülye, ostoba libákért voltak oda. Nem ismertem Rose-t, de nem voltam jó véleménnyel róla, főleg azután, hogy hátba támadt csapattársamként tesi órán. Farkasként komolyan vettem a bajtársiasságot, a falkámmal nagyszerű csapat voltunk.

- Egyébként nem rossz – kiáltottam utána vidáman, miután körbepillantottam a szobájában.

- Micsoda? – kérdezett vissza, kikukucskálva a folyosó túlsó végéből. Már rajta volt egy farmergatya, de gyanítottam, nem sieti el, szereti mutogatni az alakját. A kis sznob, bennem aztán versenytársára talált.

- Szerinted? – kérdeztem vissza, és jelentőségteljesen a testére böktem. Elvigyorodott, és kilépett a fürdőből.

- Nem rossz? Ez a test egyszerűen tökéletes és egyedi – mondta tettetett felháborodással, de vigyor bujkált a szája szegletében.

- Ja, láttam már szebbet és izmosabbat is, de ne aggódj, nem olyan vészes – Immáron én is vigyorogtam, élveztem, hogy sikerült felhúznom. Láttam rajta, hogy nem tetszett neki mit mondtam, sértette az önérzetét, így még inkább elmosolyodtam.

- Ez a test igencsak tökéletes – kötötte az ebet a karóhoz, és úgy láttam, ezt a témát jobb lesz mihamarabb lezárni.

- Akárcsak az enyém – feleltem, és hangosan nevetve felálltam az ágyán és körbeforogtam.

- Akárcsak a tiéd – helyeselt, és valami furcsa kifejezés ült ki az arcára. A nevetésem elhalt és a ruháimat kínosan igazgatva ültem vissza az ágyára. Nem éppen ilyen reakcióra számítottam, azt hittem elrötyögünk rajta és jegeljük a dolgot.

Pár perc után, miután sikerült megemberelnem magam, hozzá is fogtunk a tanuláshoz, de semmi kedvem sem volt hozzá. Igazán próbáltam figyelni, de a gondolataim elkalandoztak az őrjáratozás felé és egészen a múltamig.

- Figyelsz te egyáltalán? – jött a hirtelen kérdés, amitől összerezzentem és éreztem, hogy a feje hirtelen túl közel volt az enyémhez.

- Persze – vágtam rá, talán túl gyorsan.

- Akkor mit mondtam? – kérdezett vissza, és keresztbefonta karjait.

- Izé, a gyarmatosításról volt szó – mondtam, de rögtön elbizonytalanodtam, amikor megláttam a tekintetét. Döbbenten nézett és nagyokat pislogott, mire akaratlanul is, de beharaptam ajkamat. Nem ezt kellett volna mondanom.

- Már a polgárháborúnál tartunk – felelte ingerülten, és a hajába túrt. Elszégyelltem magam, amiért ennyire nem figyeltem. Szépen fogalmazva is eléggé sikerült elbambulnom és elgondolkoznom.

- Sajnálom, mondtam, hogy ez nekem nem megy.

- A fenébe is, kezdem előröl – mondta, amitől összefacsarodott a szívem. Tudtam jól, hogy ez nem lesz jó ötlet, mégis beadtam a derekam.

- Talán inkább mennem kéne, azért köszönöm a segítséget – feleltem gyorsan, és már fel is álltam az ágyról, a könyveimmel a kezemben, és kutattam a táskám után.

- Maradj – kérte, és a csuklóm után kapott, s mikor látta, hogy a kezét nézem, gyorsan elengedte. Eszembe jutott, mikor az első vitánk után ugyanezt tette, de akkor erővel. Megfenyegettem. Most mégis gyengéd volt az érintése, így habozva, de visszaültem. – Mondtam már, hogy szívesen segítek. Az én hibám, kicsit gyorsan haladtam. – Kivette a kezemből a könyveimet, és kinyitotta a legelején.

- Tudtad, hogy egy átlagos diák csak hét percig képes figyelni? – kérdeztem tőle mosolyogva, és a lapra pillantottam. - Szóval hét percente elvesztesz – néztem rá ártatlanul.

- Azt akarod ezzel mondani, hogy tartsunk hét percente szünetet?

- Elég a két perces pihenés is – vigyorogtam rá, és ő is elmosolyodott.

- Végül is én ráérek – sóhajtott.

- Tartozom eggyel – jelentettem ki, és gondolatban arcon csaptam magam. Figyelnem kellett, hogy be tudjam fejezni a házi dogámat, és megjegyezzek minél több mindent, ami kellhet az érettségihez. 

 Emmett hamar rájött, hogy csak kis mennyiségben adhatja le a tananyagot. Jól magyarázott, nem vele volt a hiba, hanem velem. Én voltam defektes. Még két órával később már teljesen kivoltam. Egész jól eljutottunk, és megmaradt bennem egy-két dolog, de az agyam teljesen lezsibbadt. Feltűnt neki is, így elhatározta, hogy szünetet tartunk, és lement egy kis üdítőért meg nasiért, ugyanis elmúlt hat óra. Mondtam neki, hogy ideje lenne mennem, hiszen későre jár, és minden bizonnyal neki is kell tanulnia, de nem engedett, így nem mondtam nemet egy kis kajára. 

De nem számítottam arra, hogy a zsibbadtság eluralkodik rajtam és elalszom, méghozzá az ő ágyában. Igazán nem tehettem róla, de az álom elnyomott, és korántsem volt kellemes élményben részem.