A farkas nyomában - 19. fejezet

Sziasztok!
Igazán sajnálom, hogy ennyit kellett várnotok a frissre. Ami azt illeti, sokat dolgoztam rajta, hogy sikerüljön még most feltennem. Extra hosszú fejezet lett, remélem tetszeni fog nektek, ugyanis ez valami kárpótlás féle lenne. :)
Köszönöm, hogy támogattatok a vizsgáim során. Túl vagyok a vizsgaidőszakon, nem éppenséggel úgy, ahogy szerettem volna, de a lényeg, hogy túl vagyok rajta. Az angol vizsgám jövő hét csütörtökön, illetve Pénteken lesz, szóval örülnék, ha drukkolnátok nekem. Ez lesz a végső vizsga, ettől függ, mehetek-e gyakorlatra Angliába, vagy sem. Szóval minden támogatás jól jönne. :D
Szerettem volna finomítani rajta, és jobban kidolgozni pár részletet, de nem szeretném tovább húzni a feltöltését...
Remélem tetszik nektek, és elnézitek az esetleges hibákat.
Örülnék, ha írnátok. :)

A vacsora

Nem mondhattam volna, hogy a rémálom után álom jött a szememre. Órákon át forgolódtam, és a kínzó fejfájás egyre csak erősödött. A táskám az ágy mellett hevert, gyanítottam felhozták, amikor összeestem. De, várjunk csak! Az emlékek kezdtek visszatérni, de értelmük nem volt, legalábbis számomra. Teljesen kiütöttem magam, és nem értettem miérteket. Máskor is voltam fáradt, de ez más volt. Hirtelen jött, és intenzíven. Lehetséges, hogy ez is valami farkas dolog lenne? Hülyeség. Tudtam, hogy ennek semmi értelme, kellett, hogy legyen más magyarázata is, de a fejfájás megbénított, képtelen voltam az ésszerű gondolkozásra, pedig éreztem, a válasz szinte az orrom előtt van. 

Kikeltem az ágyból, és a táskámhoz sétáltam, hogy kivegyem belőle a gyógyszerem, amikor meghallottam a bejárati ajtó csapódását. Az ablakhoz sétáltam, de már senkit sem láttam. Biztos elfutott, úgy értem, szuper gyorsan. 

Az idő lassan telt, és nem tudtam már mit kezdeni magammal, így lesétáltam a földszintre és leültem az egyik fotelbe, közel az ablakhoz, hogy rálássak az erdőre. Gyönyörű volt, legszívesebben belevetettem volna magam, vagy meghempergőztem volna a porban. Nem tehettem róla, farkas voltam. 

- Szia – köszönt halkan Alice, gondolom, hogy ne ijesszen meg. Nem sejtette, hogy már azt is tisztán hallottam, ahogy kinyitotta az ajtót.

- Szia – üdvözöltem én is őt, és felé fordultam. – Jól aludtál? – kérdeztem meg illedelmességből, és hatalmas mosolyra húzódtak ajkaim. 

- Öhm, egész jól – felelte kissé zavartan, és visszakérdezett.

- Azt nem mondhatnám – feleltem, és láttam, felélénkült. Érdekesnek találtam, de amikor itt voltam a Cullen villában, a rémálmok szinte garantáltak voltak. Jó, még csak két alkalommal fordult elő, de akkor is aggasztott. – Rémálmok – tudtam le ennyivel, hiszen nem hiányzott, hogy neki kezdjen kérdezősködni. Játsszon mással pszichológusost. 

- Nézd, ami hajnalban történt… – kezdett bele halkan, és feszülten a szőnyegre pillantottam – nagyon sajnálom, ha Edward megbántott, hidd el, nem csinálta szándékosan – mondta még, s felpillantottam. Zavarban volt, tudtam, mikor hazudnak nekem, és Alice egyértelműen titkolt valamit. – Tudod, kicsit ideges a múltkori miatt, és az, hogy te is La Pushban élsz, mint Jake… nos, nem jó jel számára.

- Nehogy már ez legyen a baja, ezt nem veszem be – dörrentem fel, talán kicsit erőszakosabban, mint ahogy terveztem.  Elképzelhetetlennek tartottam, hogy ez legyen az igazság. El voltam a srácokkal, és igen, Bellával is jóban voltunk, de ezt nem veszem be.

- Ugye azért jössz a bulira? – kérdezte félve, s beharapta ajkát, ahogy a válaszomra várt. Nem volt sok kedvem hozzá, a történtek után meg pláne nem. Igent mondtam, most mégis vissza akartam lépni. Megmondtam nekik, hogy hagyjanak békén, és ez lett volna a kiindulópontja. A kezdete annak, hogy kifejezzem, mégsem vagyunk jóban. – Ne csináld ezt, mindenki itt lesz, aki számít. Már megígérted – folytatta tovább a meggyőzésemet, és közelebb jött, megfogta a karomat. Majdnem felnevettem, de magamba fojtottam a gúnyos kacajt. Mindenki, aki számít? Mégis mit érdekli őket a többi diák a suliból? Lemertem volna fogadni, hogy a nagy részükkel még sosem beszéltek…

- Igen – mondtam végül, habozva. Már akkor eldöntöttem, hogy nem maradok sokáig. Csak jövök, és megyek.

- És mit fogsz csinálni suli után? Jelentkeztél valamelyik egyetemre? – kérdezte jókedvűen, csevegve.

- Dehogy – vágtam rá, és az erődre pillantottam. Megfordult már a fejemben, hogy milyen is lenne, de sosem mentem bele mélyebben, az nem lenne az én világom. Így is meg kell húznom magam, épphogy van elég pénzem, nem telt volna rá. Különben is, egy egyetemet nem olyan könnyű otthagyni, mint egy középiskolát. – Örülök, hogy ezt sikerült befejeznem, az egyetem nem nekem való – mondtam még, és magam is meglepődtem a keserűségen, ami a hangomból áradt. Egy kicsit féltékeny voltam a többiekre, az ebédlőben mindenhonnan ezt hallottam. Hogy ki hova megy…

- Már miért ne lenne neked való?

- Nincs pénzem rá, oké? Nem vagyok zseni, hogy ösztöndíjjal megpályázhassam bármelyik egyetemet, nekem ez jutott. Ebből próbálom kihozni a legtöbbet.

- Szóval továbbra is verekedni fogsz? – kérdezte még, de nem elítélően, így én is kedvesebben válaszoltam. 

- Igen, valamiből meg kell élnem, és ehhez értek igazán. Aztán másodállásban majd jelentkezem valahová, még nem volt időm ezen rágódni.

- És mi lesz, ha megsérülsz? Akkor hogy jutsz pénzhez?

- Nem fogok – mondtam, és akaratlanul is a képességemre gondoltam. Nem tudnának felülkerekedni rajtam, hála a farkasomnak. Utáltam ez lenni, de ki kell használnom az előnyeit, ha már tönkretette az életem a tény, hogy nem vagyok egészen ember.  – Jó vagyok benne, és bízom a képességeimben – tettem hozzá, hogy ne legyen feltűnő ez a kijelentés, így csak túlzottan magabiztosnak tűntem.

- Irtó jó voltál tegnap – mondta, és vigyorba szaladt a szája, s hamarosan én is így tettem. – Kerestem rajtad ezer dollárt. – Az állam a padlón koppant, a tény, hogy rám fogadott, totálisan letaglózott. 

- Hogy mit csináltál? – kérdeztem vissza még mindig, döbbenten. – Mégis honnan tudtad, hogy nyerni fogok? Ezer dollár sok pénz.

- Bíztam benned, a képességeidben. – És a sajátomban is – suttogta halkan, de nekem sikerült meghallanom.

Elmosolyodtam, és elrebegtem egy köszönömöt.

Miután mindenki lejött az emeletről, elköszöntem tőlük, és beültem a kocsimba. Edward normálisabb volt, de nem néztünk egymásra. Jaspert sehol sem láttam, így sikerült megbizonyosodnom, ő lépett le olyan hirtelen, és hangosan.

Lassan készülődtem, nem kapkodtam el semmit, hiszen bőven volt időm. A fürdőben eltöltöttem néhány órát, elég sok időt vett el, hogy normális külsőt varázsoljak magamnak. Lezuhanyoztam, megmostam a hajam is, és elpöpöcöltem egy darabig, hogy szép loknikat varázsoljak magamnak. Nem voltam nagy fodrász, képes lettem volna pillanatok alatt leégetni a hajam, szóval próbáltam több figyelmet fordítani rá, hátha nem következik be. Kinéztem volna magamból, simán. Az ilyenekhez egyáltalán nem értettem, de a végeredmény nem lett rossz, már magamhoz képest…

A monoklim teljesen eltűnt, és nem fáradoztam azzal, hogy adjak a látszatnak. Mekkora volt az esélye, hogy találkozom a Cullen családdal? Nem akartam egy ilyen fontos eseményre elmenni úgy, hogy nem tökéletesen tiszta a bőröm. Hogy néznék ki a családja előtt egy monoklival a képemen?

A telefonom megcsörrent, és kicsörtettem a fürdőből, miközben sietségemben felbuktam egy halom ruhában, ami a földön hevert. Egy kicsit szégyelltem is magam, hogy farkasként ilyen ügyetlen voltam, de mentségemre szóljon, siettem és elfelejtkeztem, hogy még nem pakoltam vissza a ruhákat a hosszas választgatást követően. 

Az ágy szélénél hevertem a szőnyegen, és a mobilom után kutakodtam, amikor is végre a kezeim közé került.

- Igen? – szóltam bele a telefonba, de a hangom szokatlanul furcsa volt, mintha lefutottam volna egy maratont. Emberként! A változás Mattnek is feltűnt, mert rögtön aggodalmaskodni kezdett, hogy mégis mi van velem és miért hagytam, hogy ilyen sokáig csörögjön a telefonom. Állítása szerint a frászt hoztam rá.

- Jaj, ne aggodalmaskodj már ennyit! Minden rendben van, csak felnyaltam a padlót sietségemben.

A hangos nevetése teljesen felhúzott, akaratlanul is, de kezeim ökölbe szorultak. Gyűlöltem, ha kinevetnek…

- Akartál valami mást is mondani, és befejezed végre ezt a törvénytelen röhögést vagy engedsz végre készülődni? – kérdeztem, és hangomból sütött a méreg és a megbántottság, pedig az utóbbit próbáltam leplezni.

- Ne haragudj, csak szinte láttam lelki szemeim előtt, és hát… olyan vicces – röhögött még mindig, és kinyomtam a telefont. Meguntam, hogy én legyek a vicc tárgya, ehhez most semmi türelmem sem volt. Magam is meglepődtem, miért tettem ezt, feltűnt, hogy eléggé morgós kedvemben vagyok, de nem tudtam ellene mit tenni. Még csak a valódi indokát sem tudtam. Kikapcsoltam a telefonom, és visszamentem a fürdőbe. Lehet az idegesség tette, de a fejfájásom egyre csak erősödött, úgy éreztem, nem bírok talpon maradni, így leültem, és hátamat a kádnak támasztottam.

Összeszorult a torkom, olyan védtelennek éreztem magam. Ha egy vámpír most toppant volna be, nem tudom mit tettem volna, őszintén nem. Talán erőm sem lett volna átváltozni, és itt halnék szörnyet. Esetleg a farkas teljesen átvenné felettem az irányítást…

A fájdalomcsillapító hatását csak hosszú percek után éreztem meg, amikor is sikerült eléggé összeszednem magam, hogy készülődjek. De nem ment könnyen. 

A kezem remeget, egyszerűen nem tudtam befejezni a sminkem, és bármennyire is utáltam bevallani, félelemmel töltött el a tudat, hogy nem tudom, mi történik velem. Talán Carlisle segíthetne kideríteni, ő a legjobb esélyem. Vámpír, ő talán megértene, és nem keverném őket bajba. Emmett is mondta, hogy bármiben segítene nekem, ne féljek elé állni a problémámmal. Csak hogy nagy különbség volt, még pedig hogy nem magamat féltettem, hanem őket. 

Sejtettem, hogy a Cullen család aggódik értem, különösképp Emmett, ugyanis számtalanszor tudatosította, számíthatok az édesapjára, bármikor és bármiben. Lehet, hogy azt hiszi, valami súlyos betegségem van, amit nem merek elárulni senkinek sem. Nem voltam sem rákos, sem leukémiás, de egyszerűen nem tudtam, mit mondhattam volna neki. Utalt rá egyszer a házukban, de nem tudtam mit reagálni erre, így ebben a hiedelemben hagytam. Vagyis, nem erősítettem meg, de nem is cáfoltam meg, hogy jól gondolja-e… Viszont tisztában voltam azzal, hogy lépéseket kell tennem. Nem hagyhattam tovább fajulni a dolgokat. Mi lesz, ha egyszer egy vámpír közelében jön rám valami roham? Hiába vagyok farkas, ha egy olyan erős migrén törne rám, mint a mérkőzés közben, amikor Davidnek kellett ápolnia, nos… pillanatok alatt végeznének velem.

Miután rendbe hoztam a sminkem, magamra kaptam a ruhámat, és felvettem a magassarkúmat is. A tükörbe nézve egész elégedett voltam. Sokat gondolkoztam, vajon mit kéne felvennem, lejártam a lábamat, míg megtaláltam a tökéletes darabot. Nem tudtam, hogy David mennyire öltözik fel elegánsan, de nem mertem kockáztatni. Inkább ez, minthogy alul öltözött legyek.

A magassarkú csinosabbá tett, de utáltam. A lábam már fájt benne. Nem féltem az eleséstől, az egyensúlyérzékem igencsak kifinomult volt, de valahogy sosem voltunk jóban. Mindig is a kényelmes, sportosabb cuccokért voltam oda, de nem volt mit tenni, nem állíthattam be dorkóban, bár szívem szerint azt tettem volna…

A piros ruha szorosan tapadt testem vonalához, az előnyösebb testrészeim tökéletesen kiemelte. V-kivágása volt, visszafogott dekoltázzsal, és ami a legfontosabb, jól éreztem benne magam. A tükör előtt forgolódva egész végig azt motyogtam magamban, megérte a pénzt.

Az ablakhoz siettem, amikor meghallottam, hogy egy autó közeledik a házamhoz. Ugyan még sosem láttam a kocsiját, tudtam, hogy ő az. Magamhoz vettem a táskám, beleraktam a telefonomat is, amit kikapcsolva hagytam, a rúzsomat, és megragadtam a kulcsaimat. Visszaszaladtam a borért, amit a szüleinek vettem, és kiléptem a lakásból. David a kocsija ajtajának támaszkodva várt rám, épp az óráját nézte.

- Azt ne mond, hogy késtem – nevettem hangosan, és bezártam az ajtót.

- Nem, nem – válaszolta mosolyogva, és felpillantott. Láttam, hogy mondani akart még valamit, de aztán csak összezárta az ajkait, és kinyitotta előttem a kocsi ajtaját. Az egyértelmű jelzést követően vettem az adást, és megindultam felé.

Már készültem beszállni az autóba, amikor elkapta a karom, és maga felé fordított. – Te… nagyon csinos vagy – mondta, és bevallom, élveztem a figyelmét. Tekintete végig siklott rajtam, és nekem mosoly kúszott az arcomra. 

- Köszönöm – feleltem, és éreztem, hogy kezdek elpirulni, így hát gyorsan bepattantam a kocsiba, ami nem is ment sem gyorsan, sem egyszerűen. A táskámat átdobtam a vezető ülésre, és azon voltam, hogy a ruhámat is bepakoljam a kocsiba. David készségesen segített, én pedig egyre inkább zavarba jöttem, de nem tudtam volna megmondani mitől. Az egész olyan furcsa volt, és legszívesebben lefejeltem volna a műszerfalat. Már akkor tudtam, hogy hosszú napnak nézek elébe…

Kint irtó sötét volt, nem is láttam, hogy merre megyünk, pár perc után már azt sem tudtam, merre lehetünk. Nem beszéltünk sokat, mindketten a gondolatainkba merültünk, vagyis, gondolom, hogy ő is. Ami engem illet, az eszem Paulon járt. Kíváncsi voltam, hogy mit is csinálhat most. Hogy haragszik-e rám, és egyáltalán, gondol-e még rám. Tudtam, hogy most Rachel a mindenség az ő életében, amit meg is értettem, egy kicsit azonban még mindig fájt erre gondolnom. Tisztában voltam azzal, hogy ők összetartoznak, és részben örültem is neki. Velem úgy sem járt volna jól.

Teljesen elbambulhattam, csak azt vettem észre, hogy az autó lefékezett. Nagy levegőt vettem, és David felé fordultam.

- Minden rendben? – kérdezte, s kikapcsolta a biztonsági övét.

- Igen, minden. Csak egy kicsit izgulok – vallottam be, de azért halványan elmosolyodtam.

- Nem kell. Kedvesek lesznek, már nagyon szeretnének megismerni. Menni fog?

- Igen, bár nem szívesen teszem. Nem akarok hazudni a szüleidnek. – Épp eleget hazudtam már életemben. Keserűen vallottam be, hogy ez tényleg így van, és végiggondoltam, mit is beszéltünk meg Daviddel.

- Csak egy kicsit füllentünk, nem olyan nagy dolog. Ismerjük egymást, és van néhány igazság abban, amit majd mondunk.

- És mi lesz, ha valami olyasmit kérdeznek, amit előre nem vitattunk meg?

- Nem hiszem, hogy gondot okozna neked valamit kitalálni, de ha mégis, majd kimentelek. És csak hogy tudd, ha bármikor haza szeretnél jönni, csak szólj nyugodtan, rendben?

- Rendben – mondtam mosolyogva, majd kiszálltam a kocsiból, és megigazgattam a ruhámat. – Ez…ez a ti házatok? – kérdeztem döbbentem, és szinte vádlón fordultam felé.

- Igen – mondta hallgatagon, és megfogta a karomat, hogy bevezessen, de nem engedtem.

- Nem… nem mondtad, hogy gazdagok vagytok. Ez egy kastély, az istenit! – vágtam rá, és körbenéztem. Fel kellett volna tűnnie korábban, de túlságosan el voltam foglalva magammal.

- Nem akartalak megrémíteni ezzel. De nem nagy szám, gyere – mondta, és halványan elmosolyodott.

- De, ez nagy szám. Megváltoztat pár dolgot. És most mit gondolnak majd rólam a szüleid?

- Mit gondolnának? – kérdezett vissza értetlenül, és nem tudtam hogy elmagyarázni.

- Nos, hát… először is, fiatalabb vagyok nálad, jóval – mondtam el a nyilvánvalót, mire aprót bólintott, hogy eddig érti. – Mi van, ha azt hiszik, hogy a pénzedért vagyok veled?

Hangosan felnevetett, és nem értettem, miért. Legszívesebben jól orrba vágtam volna, megérdemelné, hiszen nem vette komolyan, amit mondtam. És engem sem. – Nat, de hiszen nem is vagyunk együtt. És ha együtt is lennénk, ismerlek, és tudom, hogy nem vagy ilyen. Ők pedig bennem bíznak, és tudják, jól választottam volna és tiszteletben is tartanák a döntésem.

- Tudom, de… mindegy, hagyjuk – mondtam, hiszen szerettem volna lezárni ezt a dolgot. Nem akartam vitába szállni vele, de kezdtem nagyon kellemetlenül érezni magam.

- Most megölellek, jó?

- Mi van? – kérdeztem vissza, és megráztam a fejem, hogy kitisztuljanak a gondolataim. Túl nagy váltás volt ez nekem…

- Édesanyám az ablakból figyel minket. Ne nézz hátra – utasított, amikor hátrapillantottam volna. Tétován bólintottam egyet, és megpróbáltam belerázódni a szerepembe. 

A karjait a derekam köré fonta, és magához húzott. Ettől a színjátéktól hevesebben dobogott a szívem, nem éreztem helyén valónak, ugyanakkor kellemes érzés is volt. Hogy eljátszhatom, valakinek a barátnője vagyok, és hogy szeretnek. Ez olyan élet lenne, amilyet mindig is akartam, így megpróbáltam minden tőlem telhetőt beleadni. Átöleltem a nyakát, miközben a fülébe suttogtam, hogy hosszú lesz az esténk. 

Megindultunk az ajtó felé, és erősen markoltam a kezét, mintha valami mentőöv lenne. 

- Tudod, te is jól nézel ki. Jól áll az öltöny – vigyorodtam el, és próbáltam elterelni a figyelmem úgy, ahogy szoktam. Hülyeségekkel és ökörködéssel. Mármint, David tényleg állatian nézett ki, még sosem láttam pasit, akinek ennyire jól állt volna, őszintén szólva beindította a fantáziámat a látványa, de nem tehettem róla, hiszen irtó szexi pasi volt, ezt már az első találkozásunkkor is megállapítottam.

Megálltunk az ajtó előtt, és arcomat a kezei közé fogta, és megígérte, minden rendben lesz. Furcsán meghitt volt az egész, de jól esett, hogy próbált nyugtatni. A hangsúly pedig a próbálon van… Sosem voltam valami jó az emberi kapcsolatok terén, még csak az emberekkel sem tudtam bánni, ez pedig túl nagy feladatnak bizonyult nekem. De rájöttem, hogy nem volt miért aggódnom. A szülei egész barátságosak voltak és közvetlenek.

A házba belépve, vagyis inkább kastélyba, lesegítette a kabátomat, mert habár nyár eleje volt, az idő most egész hűvös volt. Ámuldozva néztem körbe, olyan volt, mintha álmodtál volna. Sosem jártam még ilyen gyönyörű helyen.

- Te itt nőttél fel? – kérdeztem, és nem győztem betelni a látvánnyal.

Az ebédlő hatalmas volt, és jobban belegondolva, furcsának találtam, hogy nem hívtak meg senkit az évfordulójukra, csak a kicsi fiúkat, és annak a „barátnőjét”. Mármint, a gazdag emberek mindig fényűző bulikat tartanak, nem?

- Jó estét – köszöntöttem őket halkan, de mosolyogva. Valahogy minden bátorságom elszállt, ami még jobban felidegesített. Most valahogy szívesebben szembenéztem volna egy csapat vámpírral, mint velük. Nagyon örvendek, Mr és Mrs Farrell.

Egymásra néztek, és pánik futott keresztül rajtam. Meg volt az első benyomás rólam, most mit gondolhatnak? Mi volt ez az összenézés? Átmentem a vizsgán, vagy csak most kezdődik a tesztelés?

David hüvelykujjával a kezemet simogatta, amivel sikerült egy kicsit megnyugtatnia, próbáltam csak rá összpontosítani, és azt kívántam, bár csinálna valamit. 

- Anyu, apu, szeretném nektek bemutatni a barátnőmet, Natalie Suarezt – mondta vidáman, és magamon éreztem a tekintetét. Ránéztem, és elmosolyodtam úgy, mintha szerelmes lennék belé. Vagyis, reméltem, hogy úgy néz ki, és nem vicsorítok, mint egy veszett kutya.

A hangulat feloldódott, és nekem is sikerült ellazulnom. Mrs Farrell, vagyis Anna szorosan magához ölelt, és megdicsért, milyen csinos is vagyok. Nem voltam szakértő, de úgy tűnt, első ránézésre elégedett velem. Megkért, hogy tegezzük egymást, amit illedelmesen megköszöntem és egyre jobban feloldódtam. David édesapja komor volt és csendes, pont olyan, mint a fia. Nem hiába mondják, az alma nem esik messze a fájától. Ő nem ajánlotta fel, hogy tegezzem, de nem vettem magamra. 

Jim, vagyis Mr Farrel felbontotta a bort, amit nekik vittem, és a kandalló előtt ülve beszélgettünk, miközben az asztalt megterítették, hogy hamarosan helyet foglaljunk. Anna igen sokat érdeklődött, szinte mindent tudni szeretett volna rólam, én pedig mindent elmondtam, pont úgy, ahogy azt elpróbáltuk Daviddel. Eleinte éreztem, hogy feszülten ül mellettem, de pár perc múlva feloldódott, és az apjával kezdett beszélgetni, aki láthatóan unta az élettörténetem. 

David körbevezetett a házban, az édesanyja kérésére. Furcsán nézett a szüleire, de nem mutatta, hogy bármi baja lenne, így kézen ragadott, és kivezetett a nappaliból. Hallottam, hogy Anna fel kell a fotelből és indulatosan a férje elé sétál. Hallottam a mozdulatait, még a ruhája súrlódásának a hangját is. 

- Megtennéd, hogy összeszeded magad? Engem most nem érdekelnek a céges ügyeid, és örülnék, ha félretennéd a munkád. A fiad végre haza hozott egy csodálatos lányt, örülnöd kéne, szóval erőltesd meg magad, mielőtt még megbántanád valamivel – dörrent rá halkan, én mégis mindent értettem a másik szobából. Halványan elmosolyodtam azon, hogy Anna hogy lerendezte ezt az egészet, egyértelműen ő hordta a gatyát a házban.

- Tudod, aranyos szüleid vannak – mondtam neki, miközben felsétáltunk az emeltre. 

- Igen, tudnak azok lenni, és úgy látom, kedvelnek – válaszolt, és megállt a lépcsőn. – Tényleg köszönöm, amit értem tettél, hogy eljöttél.

- Mondtam már, hogy nincs mit. De az adósom vagy, ezt tartsd észben – feleltem, és vállba vágtam, persze csak óvatosan. Igazából, azok után, amit a rosszullétemkor tett, hogy végig ott volt velem, nos… ez volt a legkevesebb, amit vonakodva, de elmondtam neki is.

- Szerinted szimpatikus vagyok az apukádnak? – kérdeztem rá, hogy eltereljem a figyelmét. Emlékeztem mennyire megijedt, amikor rám jött az a furcsa roham, nem akartam, hogy kérdezősködjön.

- Persze, miért ne lennél az? – kérdezte, és a válasza mosolygásra késztetett. Úgy mondta, mintha a legostobább kérdést tettem volna fel. Hogy ne lennél szimpatikus neki, te buta –ezt olvastam ki belőle. – Kicsit magának való, ezt beismerem, de kedvel téged, hidd el. Én már csak ismerem.

- Akkor jó – válaszoltam, és ismételten megindultam a lépcsőn, de a falon lógó képek elterelték a figyelmemet. Tele volt családi fotókkal, és kíváncsi lettem, hogy is nézhetett ki a kicsi David. Látta, hogy lelassítok, így megállt mellettem, és magyarázni kezdte melyik fénykép hol készült.

- Itt Korzikán nyaraltunk, hét éves voltam – mondta, és a fekete-fehér kép felé pillantottam, amiről épp beszélt. Boldognak tűntek, és összeszorult a szívem, amikor megpillantottam a bátyját és őt, amint egymást ölelve vigyorognak. Nagyon hasonlítottak egymásra, úgy néztek ki, mint két tojás, bár Davidet nem ismertem volna meg. Furcsa volt őt hajjal látni…

- Itt pedig Krétán voltunk, tizenkét éves koromban. Ez volt az utolsó együtt töltött nyarunk, pár hónapra rá hallt meg Tom – mondta, és nem tudtam mit mondani, egyszerűen megnémultam, ezért inkább megöleltem, és a hátát simogattam. Csak egy sajnálomot sikerült kinyögnöm, de össze kellett szednem magam, hogy ne remegjen közben a hangom. 

Nem tudott teljesen körbevezetni az épületben, hiszen hatalmas volt, és Anna már várt minket az étkező asztalnál, így hát visszaindultunk. David elszontyolodott, és mérges voltam magamra, amiért megálltam a képeknél, ugyanakkor szerettem volna többet megtudni róla. Megszorítottam a kezét, és halványan rámosolyogtam. Nem akartam ilyennek látni, és szerencsémre nem is kellett sokáig. Az asztalnál a szüleinek sikerült kellemetlen helyzetbe hozni őt, és szegénykém tisztára zavarba jött, én pedig élveztem a történeteket, az ő kárára.

Sok mindent kérdeztek, hogy mióta vagyunk együtt, hol ismerkedtünk meg, és mindegyik kérdésre volt előre kidolgozott válaszunk. Azt mondtam, hogy egy konditeremben ismerkedtünk meg, egy önvédelmi tanfolyamon voltam, amit ő tartott, és ha úgy nézzük, ez állt a legközelebb a való igazsághoz.

- Ó, értem. Szóval a kisfiam verekedni tanított téged. – Összehúzott szemöldökkel pillantott rám, majd a fiára, amit egyáltalán nem vettem jó jelnek. 

- Ami azt illeti, segédedzőként vettem részt ott, bár be kell ismernem, a fiúk egy őstehetség – pillantottam rá, és akaratlanul is eszembe jutott, milyen lélegzetelállító a ringben. – Fekete öves vagyok, én csak kisegítettem Davidet, aztán valahogy sikerült egymásba esnünk – mondtam, és kezdtem ideges lenni. Sikerült kizökkentenie a szerepemből.

David látta rajtam, hogy kényelmetlenül mocorgok a székemben, így készségesen átvette az irányítást, mire hálásan mosolyodtam rá. Kezdtem úgy érezni magam, mintha egy vallatáson lennék, és egyszer-kétszer sikerült pár kellemetlen témába is bele tenyerelniük.

- És mivel foglalkoznak a szüleid? – kérdezte Mr Farrell, és majdnem félrenyeltem döbbenetemben. 

- Meghaltak – mondtam, és beharaptam az ajkamat. – Vagyis, édesanyám meghalt, az apám pedig elhagyott minket, mielőtt megszülettem volna, így lényegében a szememben halott is – motyogtam az utolsó szavakat magamban, már igazán kellemetlenül éreztem magam. Erre a kérdésre nem számítottam, pedig kellett volna. Nekik is feltűnt a változás, és ekkor döntött úgy Mrs. Farrell, hogy inkább történeteket mesél a fiáról. 

Kellett néhány perc, hogy figyelni tudjak, és összeszedjem a gondolataim. Ökölbe szorítottam a kezem, ami csak akkor tűnt fel, amikor David tenyerét az enyémre tette.

- David kicsinek nagyon szerette a szuperhősöket, minden Halloweenkor  Supermannek vagy Batmannek öltözött be, egyszer pedig iskolába menet feltűnt, hogy furcsán áll rajta a ruha. Emlékszel rá, szívem? – kérdezte Anna nevetve fiát, aki halkan morgott egyet, és nem győzte hangsúlyozni, itt abba kéne hagyni a mesélést. – Kiderült, hogy a ruhája alá felvette a Supermanes jelmezét, és vissza kellett fordulnunk, hogy átöltözzön. – Azt hittem, megfulladok a nevetéstől, szinte magam előtt láttam a jelenetet, amint az osztályteremben széttépi a patentos ingjét, és a tanárnő segítségére siet, akinek elfogyott a krétája.

Talán percekig röhöghettem a történeten, a hasam már kezdett fájni, és elképzeltem őt felnőttként is ebben a jelmezben, de nem úgy sült el, ahogy terveztem. Vagyis, a jelmezig el sem jutottam, valahogy leragadt a fantáziám azt követően, hogy az inge feltárja az izmos mellkasát és hasát.

A vacsora végül hamar eltelt, és ideje volt búcsúzkodni. Még egyszer gratuláltam nekik és sok boldogságot kívántam. Anna magához húzott, s megpuszilt, és azt mondta, bármikor szívesen látnak, ami őszinte mosolyt csalt az arcomra. Mr Farrell is megemberelte magát, a végén már kedves is volt, sután meg is ölelt, gyanítottam azért volt kedvesebb, mert sajnálta, hogy mindig az érzékeny témákat fogta ki a vallatásom során. Tényleg. Valahogy sikerült mindig rosszul kijönnie…

- Na, mit gondolsz? – kérdeztem Davidtől, miután beültünk mindketten a kocsiba.

- Szerintem jól ment, és igazán megkedveltek téged. Megnyugodtak, így már én is az vagyok. És kérlek, ne haragudj, hogy kellemetlen helyzetbe hoztak – mondta, de nem nézett rám. Átérezte, hogy milyen lehetett nekem szülők nélkül, hiszen neki a testvérét kellett elvesztenie. Csak hogy volt egy hatalmas nagy különbség köztünk…

- Ugyan, ne aggódj emiatt. Erre is gondolnunk kellett volna, és nem tudhattátok. Tényleg nincs semmi baj – válaszoltam, és kinéztem az ablakon. – Sosem ismertem az apám, még csak a nevét sem tudtam, de nem is vagyok rá kíváncsi. Találkozni sem szeretnék vele. Ami pedig az anyámat illeti, nos… nem voltunk olyan szoros kapcsolatban, hogy erősen kötődjek hozzá. Nem foglalkozott velem sosem, nem érdekelte mi van velem, ezért mindig eljártam otthonról, csavarogtam, és természetesen bajba keveredtem. Persze, miután meghalt és árvaházba kerültem, jobban sajnáltam, hogy meghalt, de hogy őszinte legyek, talán csak a szabadság hiányzott. – Úgy gondoltam, ennyi jár Davidnek… Ő is beavatott az életébe, akkor a legkevesebb, hogy én is elmondok neki egy-két dolgot, még akkor is, ha rosszul jövök ki belőle, hiszen ilyenkor gondoltam azt magamról, és teljesen jogosan, hogy egy érzéketlen szörny vagyok. De nem volt mellettem, amikor szükségem lett volna rá, és ezt nem tudtam megbocsátani neki, soha. Lehetséges, hogy ezért nem engedek közel magamhoz senkit, mert hogy őszinte legyek, azt sem tudom hogy kell. Engem sosem szeretett senki, és féltem. Féltem megnyílni, féltem szeretni és féltem elveszíteni másokat. Ezért sem barátkoztam soha. Matt volt az első és talán az utolsó ember az életemben, akit a legjobban szerettem, feltételek nélkül.

- Szóval képregény buzi voltál, mi? – kérdeztem, hogy eltereljem mindkettőnk figyelmét, és sikerült is. Hangosan felnevetett, és a visszapillantóba nézett.

- Finoman szólva is rajongtam értük. Egész gyűjteményem volt a képregényekből, játékfigurákból és kártyákból. Senki sem nyúlhatott hozzá rajtam kívül, szinte rá sem nézhettek. Egy teljes hetembe került, mire megtaláltam számukra a tökéletes rejtekhelyet.

Felnevettem, és feltűnt, hamarosan hazaérek. Kezdett ismerős lenni a környék, így feltettem a kérdést, ami már az elejétől fogva érdekelt.

- Kérdezhetek valamit? De ne vedd tolakodásnak – ránéztem, de nem vártam meg a válaszát. – Ha ennyi pénzed van, akkor miért verekszel?

Elmosolyodott, de végig az utat figyelte. – A családom gazdag, nem én – mondta, mintha nyilvánvaló lenne, de csak egy fintort vágtam. Ez hülye válasz. A pénz ugyanúgy az övé is. 

- Nem ezt kérdeztem.

- Szeretem. Miután leszereltem, nem igazán tudtam visszailleszkedni a régi életembe, és az, hogy ringben verekedhetek másokkal, valahogy segít. Megváltoztam, de ez a családomnak és a barátaimnak nem tűnik fel, mert minden erőmmel azon vagyok, hogy nekik megfeleljek. De amikor ott vagyok, önmagam lehetek és kiadhatom az érzéseimet. Felszabadít néhány percre.

Hosszasan átgondoltam, hogy mit is mondott, és rá kellett jönnöm, nagyon is hasonlítunk egymásra. Talán túlságosan is.

- Tudod, a családod mindenféleképpen szeretne téged, azért, aki vagy. Mindenki változik, és érthető, hogy te is hatalmas változásokon estél át, de ne játszd meg magad, ha elfogadod a tanácsom. Ők elfogadnának úgy, ahogy vagy. Csak légy önmagad, és végre felszabadulsz – mondtam, és arra gondoltam, neki mennyivel könnyebb volt. Nekem azért kellett hazudnom, hogy másokat megvédjek. Neki nem volt ekkora teher a vállán.

- Talán igazad van, de egyáltalán nem könnyű.

- Senki sem mondta, hogy az – feleltem, és halványan, bátorítóan rámosolyogtam. Vágytam a szabadságra, hogy önmagam lehessek, félelmek nélkül, s ha már nekem nem sikerül, örülnék, ha neki összejönne.

Leállította a kocsit, és mint mindig, elém sietett, hogy kinyissa az ajtót. Talán le kellett volna szűrnöm ebből a gesztusból, hogy tehetős családból származik és jó nevelést kapott, de nem jöttem rá. Csak azt hittem, hogy figyelmes és hálás. Az ajtómig kísért, és kivettem a kulcsomat a táskámból.

- Köszönök szépen mindent – elmosolyodtam, és kinyitottam az ajtóm, hogy bemehessek. Eléggé elfáradtam.

- Nat! – mondta, és felpillantottam. – Én köszönöm, hogy eljöttél. Tényleg tartozom eggyel, sokat köszönhetek neked – folytatta, és legnagyobb döbbenetemre az arca felém közeledett, és megcsókolt.

David :)

Nem pont ilyen, de valami hasonló ruhát képzeljetek el Nat-en. :) / Ez volt a legjobban hasonlító kép/