Önzetlen szerelem – 31. fejezet

Sziasztok!

Már egy hete Amerikában vagyok, és mivel az utazás előtt nem volt időm feltenni a frisst, gyorsan szakítottam rá egy kis időt, hogy befejezzem és feltöltsem. Remélem tetszeni fog nektek, és kíváncsian várom a véleményeket. 

Puszillak titeket, 

Monya

Egy döntés súlya

Egész úton kattogott az agyam, izgatottan doboltam a kormánykeréken. Folyton csak arra gondoltam, milyen csodálatos dolog ez, és vajon ő is annak tartaná-e. Lassítottam, s az erdőszélén lehúzódtam. Addig, amíg meg nem láttam Őt, nem szálltam ki a kocsiból. Azon gondolkoztam, hogy mondjam el neki. Csak nyögjem ki kerek perec esetleg köntörfalazva tudakoljam meg, mit szólna hozzá? Mi van, ha nem fog hinni nekem és megharagszik? De nem volt időm ezen tovább gondolkozni, ugyanis hamarosan megláttam Őt. Félig kiszálltam a kocsiból, és anélkül, hogy rámosolyogtam volna, ráparancsoltam, hogy szálljon be. Láttam rajta, hogy ingerült és nem tetszik neki az, hogy ilyen stílusban beszélek vele, de nagy nehezen, grimaszolva bár, de megtette. A könyvem az ölemben nyugodott, a kérges borítóját simogattam, próbáltam összeszedni a gondolataimat és megnyugodni. 

- Nyögd már ki, mit akarsz! Nem érek rá egész nap – förmedt rám, és kissé elmosolyodtam. Ez annyira rávallott.

- Nézd, Rose! Nem tudom, hogy mondjam el, de valamiről muszáj beszélnem veled. – Felnéztem rá, és gorombán meredt rám, mindenféle érdeklődés nélkül.

- Én pedig nem igazán akarok beszélni veled. Szétszakítottad a családunkat, Jasper már másodjára ment el miattad. – Szavai megbántottak, mintha egy kést forgatott volna meg a szívemben. Tisztában voltam ezzel, nem kell újra elmondania. 

- Tudom, tisztában vagyok vele, és hidd el, szörnyen bánt. Jasper nekem is fontos, ezt te is tudod. Ami azt illeti, több, mint fontos… – Nem hagytam időt neki az éles visszavágásra, rögtön belefogtam.  – Segíteni szeretnék neked.

- Te? Mégis miben tudnál segíteni? – förmedt rám, és folytattam, mintha meg sem hallottam volna. 

- Elég régóta ismerlek titeket, és igen, már téged is kiismertelek valamennyire. Tudom, milyen nehéz neked ez az egész. Úgy értem a Dana dolog. Terhes, és nap mint nap látod őt az iskolában. El sem tudom képzelni, hogy ez milyen lehet.

Rose, ha lehet, még ellenszenvesebben viselkedett, de tudtam, hogy ez az egész milyen érzékenyen érinti, így nem vettem magamra a bántó szavait, mert tudtam, ez nem ellenem szól. Nem nekem.

- Tegnap egy lokalizáló bűbáj segítségével megtaláltam Jaspert, de hamar elnyomott az álom. Azonban reggel…

- Na-na, hé! Álljon csak meg a menet! – szakított félbe. – Te tudsz varázsolni?

- Most nem ez a lényeg – szusszantottam fel, már kezdett idegesíteni, hogy nem engedi végigmondani a mondandómat. Hiszen én csak neki akarok jót. – Szóval – emeltem fel a hangom, még mielőtt újra közbevágott volna – ezt találtam ma reggel – mondtam, és a könyvet kinyitottam azon a bizonyos oldalon, és felé nyújtottam. Figyeltem Őt, miközben olvasott. A szemöldökét összeráncolta, és elmélyülten bújta a lapokat. 

- Ebből semmit sem értek – nézett rám, a vonása azonban már közel sem voltak olyan barátságtalan. 

- Rose, én segíthetek! Segíthetek abban, hogy Emmettel kisbabátok legyen. – Fogalmam sincs, mire számítottam, talán hogy elérzékenyülve a nyakamba borul. Ez lett volna a logikus. Ehelyett megragadott a torkomnál fogva, teljesen megvadult. Az arckifejezése megváltozott, már közel sem tűnt olyan angyali szépségnek, inkább olyan volt, mintha egyenesen a Pokolból jött volna, csak hogy megöljön. 

Bizsergés futott végig a testemen, szikrák pattantak fel a bőrömről, Rose pedig hirtelen húzódott el tőlem, ahogy áramot vezettem belé. Nem sokat, csak épp annyit, hogy megérezze és visszavegyen magából. Kiszálltam a kocsiból, és miközben megkerültem, telepatikusan kinyitottam a Rose felőli ajtót is, jelezvén, hogy szálljon ki. 

- Nem akarlak bántani, Rose. Komolyan mondtam az előbbieket. Sosem viccelnék ilyesmivel.  Tudom, hogy azt hiszed, nem vagyok rá képes és nem akarsz hiú ábrándokat kergetni, és azt sem akarod, hogy reményt keltsek benned, de meg tudom tenni Rose, ebben biztos vagyok.

Hosszú pillanatokig nem szólt semmit, talán elemezhette a történteket, fogalmam sincs. Az arca szoborszerű volt, mégis le tudtam róla olvasni az érzéseit. Láttam ott fájdalmat, dühöt, kételyt, reményt és egy rövid pillanat erejéig boldogságot.

A kocsimban ültünk, ép a Cullen villa felé tartottunk. Elmagyaráztam Rose-nak, hogy nem lesz egyszerű, következményei lehetnek, de mintha meg sem hallotta volna. Vagy talán csak nem akarta meghallani. 

Edward nyitott ajtót, és amint rám nézett, már tudtam, hogy tudja. A gondolataink csak úgy kavaroghattak, képtelenek voltunk bármit is eltitkolni előle.

- Segítesz? – kérdeztem tőle gondolatban, és tanácstalanul álltam előtte, míg Rose felviharzott az emeletre, hogy lehívja Emmettet.

Edward nem mondott semmit, csak halványan rám mosolygott, és megszorította a felkarom. Ezt egy igennek vettem. Miközben levettem a cipőmet, közelebb hajolt és lehalkította a hangját – nem mintha sokat számított volna. – Biztos vagy benne? Én bízok benned és a képességeidben, de Rose nem bírná elviselni, ha nem működne. Magába zuhanna, ha most  hiú reményt keltesz benne. 

Ami az én részemet illeti, menni fog. De a ti segítségetekre is szükségem lesz – gondoltam, s miután bólintott, a nappali felé vettük az irányt.

***

A nappaliban ültünk, mindenki minket nézett. Nem értették, mire fel ez a nagy izgalom, és ami a legfontosabb, miért mosolyog Rose. Úgy igazán, szívből jövően. Mindenki tudta, hogy mennyire utálta a vámpírlétet, és hogy őszinte legyek, még sosem láttam őt mosolyogni. Esmé meghatódva figyelte lányát, és halkan odasúgott valamit Carlisle-nak.

- Nem mondtam el nektek mindent, hogy mi történt, amíg Franciaországban voltunk. Sajnálom, hogy nem mondtam el nektek, hogy nem voltam őszinte veletek, de féltem, hogy ezután mi lesz. Nem akarom, hogy rajtatok kívül más is megtudja. – Mély levegőt vettem, majd kifújtam. Ezt megismételtem még egyszer, majd kinyögtem minden további teketóriázás nélkül. – Visszajött az erőm, újra tudok varázsolni.

- Adne, de hisz ez csodálatos! És minden rendben? Nem érzel kísértést… Úgy értem… - Megértettem Esmét, amiért zavarba jött. Tényleg elég durva dolgokat csináltam, mielőtt megfosztottak volna az erőmtől. 

- Hogy tudom-e uralni? Ne aggódj, nem fogok újra gyújtogatni – mondtam, és mosolyt erőltettem az arcomra. 

- Jasper tudja? – Bella előrébb dőlt, ahogy a választ várta, és összekulcsolta ujjait a térde előtt.

- Igen, ott volt velem, amikor megtörtént. – Idegesen mocorogtam, nem nagyon akartam erről beszélni.

- Más nem történt? – kérdezte Edward, és elpirultam. Legszívesebben úgy képen vertem volna, de nem tehettem. És nem is tudtam megtenni csonttörés nélkül. 

- A lényeg az, hogy tegnap újra a könyvemet bújtam, és beleakadtam valamibe – mondtam, és miközben magyaráztam, kinyitottam, hogy felmutathassam, bár tudtam, ők sem értenek majd belőle semmit. Rose izgatottan nézett engem, szeme csillogott, ahogy a lapra meredt. – Azért hívtam el ma reggel Rose-t, mert úgy gondolom, segíteni tudnék nektek – folytattam, és tekintetemet Emmettre szegeztem. – Ez egy varázslat, amit ha kissé átalakítok, lehetővé teszi, hogy… szóval, hogy gyermeketek legyen. 

Néma csönd állt be a nappaliba. Hallottam az óra járását, a TV zúgását, és mindenki engem nézett, hitetlenül. 

- Nem értem. Ez hogy lehetséges? Rose vámpír. Drágám, nekünk, vámpíroknak nem lehet gyermekünk. – Esmé hangja szomorú volt, bánatosan pillantott ki az ablakon, majd tekintetét Rose-ra emelte. Ekkor jutott eszembe, hogy Esmé is biztos szeretne egy saját gyermeket. Bármennyire szereti a többieket, az mégsem lehet olyan… Bűntudatom támadt, amiért erre nem gondoltam, nem akartam neki fájdalmat okozni.

- Ezzel tisztában vagyok. De, tudjátok, eszembe jutott Bella története. Hogy hogy sikerült megszülnie Nessie-t. Renesmeé-t – javítottam ki gyorsan, amikor hihetetlen sebességgel fordult felém lánya nevét hallva. – Sikerült megmentenetek, méghozzá időben. A varázslat lényege annyi, hogy… Nos, én… képes lennék emberré változtatni Rose-t – mondtam, és egy pillanatra újra csend támadt, a következő pillanatban pedig mindenki egyszerre kezdett el beszélni. Csupán hangfoszlányokat hallottam ki a vitából. Bármennyire is figyeltem, nem tudtam kivenni, hogy ki mit mond. Emmett ingerülten járkált fel-alá és hevesen gesztikulálva magyarázott. Azt hiszem, még sosem láttam Őt ennyire dühösnek. 

- Nem mondom, hogy ez nem kockázatos. Én csak abból indulok ki, hogy Bellát sikerült időben átváltoztatni vámpírrá és Rose elég erős, hogy…

- Szó sem lehet róla – emelte fel hangját Emmett, és haragosan pillantott rám. 

- Nem te fogod eldönteni. Ez az én életem, az én döntésem. És én gyereket akarok, bármi áron. – Elhallgattam és megszeppenve pillantottam Rose-ra. Amikor ő és Emmett felvágtatott az emeletre, hogy ott kiabáljanak egymással, majdhogynem biztos voltam abban, hogy itt mindjárt kitörik a III. világháború.

- Nézzétek, én megértem az aggodalmatokat, tényleg. – Tekintetemet végigfuttattam a családon. –  Azt hiszem, felelőtlenség volt tőlem, hogy először neki szóltam erről, csak… Tudjátok, észrevettem, hogy néz Danára és a helyzet az, hogy megsajnáltam. Aztán amikor megláttam ezt a lapot, csak az járt az eszemben, hogy megadhatom neki azt, amit a világon a legjobban szeretne. Nem akartam éket verni közéjük, én csak jót akartam. Hagyok nektek egy kis időt, hogy átgondoljátok. 

Felkaptam a könyvet, és hazafelé indultam. Miközben beálltam a garázsba, egyre csak azon járt az agyam, jól tettem-e. Talán nem kellett volna szólnom Rose-nak, mégis az, hogy a könyv pont ott nyílt ki annál az oldalnál, ezt egy jelnek éreztem. Miközben a szobám felé haladtam, előkaptam a telefonomat:

Ma este ráérsz? – pötyögtem be határozottan az üzenetet, és elküldtem Dylannek. 

Scott meghívott egy házi buliba. Mi lenne, ha ott találkoznánk? Utána, ha van kedved, eljöhetnél hozzám. Jó lesz, ne aggódj! – írta vissza azonnal, és felszusszantam. Persze, hogy buliban lesz. Miért is nem tudná elhalasztani.

Most inkább passzolom, nem vagyok bulizós hangulatban. Esetleg holnap?

Tökéletes, szivi. – Jött a válasz, és lehuppantam az ágyamra. Fel sem tűnt, hogy mennyire elment az idő. Leballagtam a konyhába, hogy gyorsan magamba tömjek valamit. Elmosolyodtam, amikor megpillantottam a lasagnat a hűtőben. Kiszedtem egy adagot, és beraktam a mikróba. Amíg melegedett, bekapcsoltam a TV-t. Ép a déli hírek ment a kettesen, s menten elkapcsoltam, amikor egy lövöldözésről számoltak be. Annyira elegem volt már abból, hogy akárhányszor leülök ide, mindig csak azt hallom, hogy megöltek, megerőszakoltak valakit, autóbaleset történt satöbbi. Hogy lehet, hogy ennyire romlott világban élünk? 

Nem mondhatnám, hogy meglepődtem, amikor megpillantottam Edwardot a szobámban, már kezdtem hozzászokni, hogy valamelyikőjük az ablakomon keresztül belopódzik. Még szerencse, hogy az erdő közepén lakunk, és nincsenek szomszédjaink. 

- Megy még a vita? – kérdeztem, és a telefonomat letettem az asztalomra, és fáradtan ültem le a székemre. 

- Hát, nem mondhatnám, hogy lecsitultak a kedélyek. Összevesztek, és Rose elment inkább vadászni. Emmett utána ment, de nem tudom mi lesz ebből. 

- Te mit gondolsz erről az egészről? 

- Mi átéltük már ezt Bellával, és nem volt könnyű időszak egyikünknek sem. Nem szívesen vallom be, de nem örültem, hogy Bella terhes, nem akartam, hogy megtartsa a babát – lesütötte a szemét, és megértettem az érzéseit. Bátorítóan megveregettem a vállát és rámosolyogtam, hogy folytassa. – Nem tudtuk, hogy reagál majd Bella szervezete, hogy sikerül-e majd időben átváltoztatni. Nagyon féltem, nem akartam őt elveszíteni. Ugyanakkor ennek köszönhetjük Renesmeét, és ő a legjobb dolog, ami történhetett velem. Sosem gondoltam volna, hogy ez hiányzik az életemből, de így van. Imádok apa lenni, minden egyes percét és ezt semmire sem cserélném el. 

- Akkor szerinted helyesen cselekedtem? Jól tettem, hogy elmondtam?

- Azt tetted, amit a legjobbnak gondoltál. Ezt maguk között kell lerendezniük. 

- Tyű, ez aztán a diplomatikus válasz. – Edward elnevette magát és az ágyamhoz sétált. Jelentőségteljesen nézett Jasper pólójára, és a kedvem, ha lehet, még rosszabb lett.

- Megtaláltam őt. Gondolkoztam, hogy utána megyek, de nem véletlenül ment el. Azt hiszem, csak egy kis idő kell neki. Viszont elhatároztam magam. Holnap szakítok Dylannel.  – Edward felvonta a szemöldökét, mire tovább folytattam.  – Egyszerűen csak nem illünk össze. Ostoba voltam, amiért egyáltalán járni kezdtem vele. Én csak azt reméltem, így talán elfelejthetem Jaspert, de rájöttem, hogy képtelen vagyok rá és hatalmas hibát követtem el. Jóvá fogom tenni és küzdeni fogok érte. Nem adom fel, amíg azt nem mondja, hogy ő is szeret engem. Lehet, hogy nem én leszek élete nagy szerelme, de érzem, hogy sokkal több van köztünk barátságnál. Tudom, hogy viszonozza az érzéseimet, és én jelenleg megelégszem ezzel. Megéri megpróbálni. 

- Örülök, hogy ezt hallom. Tényleg. Már vártam, hogy végre elhatározd magad. Mindenki látta, hogy nem illetek össze Dylannel. 

- Igazából ma akartam volna megtenni, tiszta lapot akartam önteni a pohárba, olyan hamar, amilyen hamar csak lehet, de valami házi buliban lesz ma. 

- És ez megakadályoz benne? Minél hamarabb megteszed, annál hamarabb együtt lehetsz Jasperrel.

- Ez bunkóság lenne tőlem – mondtam, de a hangom már sokkal bizonytalanabbul csengett, mint korábban. Tényleg érdemes húznom az időt? Ugyanakkor az az egy nap már igazán nem oszt, nem szoroz. – Igazad van – feleltem végül. – Jobb minél előbb túlesni rajta, mint amikor letéped a sebtapaszt. Megteszem. 

- Ez a beszéd – felemelte a kezét, én pedig nevetve csaptam bele. Ma végre leszakad a vállamról minden teher és helyrehozom a hibáimat. 

- Nem jössz el velem? Nem szeretek másokat megbántani, és azt hiszem, jól jönne, ha tudnám, kint vársz a kocsiban. Tudod, talán könnyebben megtenném… De ha nem, megértem. Teljesen érthető, ha…

- Nyugodj le, Ariadne. Megyek – felelte és megkönnyebbülésemben hangosan fújtam ki a levegőt. 

- Köszönöm.

A nap hátralévő része lassan telt. Edward megígérte, hogy felvesz tízkor, én pedig nem tudtam mit kezdeni magammal. Átmentem Meg szobájába, hogy magammal vigyem Mayát. Mióta megkértem rá, hogy vigyázzon rá pár napig, teljesen kisajátította. De nem szóltam egy szót sem, örültem, hogy nem szívjuk már egymás vérét, és tulajdonképpen sikerült megállapodnunk. Egyik nap nálam alszik, másik nap nála. 

Este kilencig a varázslaton gondolkoztam, összekészítettem pár alapanyagot, utána néztem egy-két dolognak és egyre biztosabb voltam abban, hogy meg tudom tenni. Persze nem könnyű, és tisztában voltam, hogy meglesznek a következményei, amiről nem szóltam a többieknek. Nem egyszerű varázslat, kimerítő lesz és már újraéreztem azt a mindent elsöprő fájdalmat, amit akkor, a kórházban. A fekete mágiának minidig megvan az ára, de ha arra gondoltam, ezzel megadhatom Rose-nak azt, amire a legjobban vágyik, nos, akkor ez a fájdalom ehhez képest semmiségnek tűnt. 

Elmentem fürdeni, utána tanácstalanul toporogtam a szekrényem előtt. Van valamilyen szabály, mit kell felvenni szakításkor? Öltözzek lazán vagy talán csinosan? Egyiket sem találtam jó megoldásnak. Nem mehetek lazán egy buliba, ha csinosan vagy elegánsan megyek, lehet azt hiszi, hogy neki csíptem ki magam. Magamra kaptam a kedvenc farmerem és egy mélykék V kivágású pulcsit. 

Amikor meghallottam, hogy Edward dudál, már teljes harci felszerelésben álltam a nappaliban. Kirohantam, és miközben becsatoltam a biztonsági övem, Edward a rádiót kapcsolgatta, aminek kifejezetten örültem. Jól esett most a zene, segített kissé megnyugodni. Fél óra múlva már Scott háza előtt álltunk, bár fogalmam sem volt, ki lehet a srác. Nagy hangzavar volt, nem akaródzott bemennem, de megtettem. Edward biztatóan mosolygott a volán mögül. 

Ép Ke$ha egyik dala szólt, és kíváncsian fordultam körbe, de sehol sem láttam. Átvergődtem a nappalin a nagy tömegen keresztül, és neki estem egy srácnak, amikor meglöktek. Megilletődve kértem elnézést és elmosolyodtam, amikor megpillantottam Maxot.  

- Szia –köszöntem neki, és tényleg örültem, hogy látom. – Ne haragudj, hogy neked mentem, de egy idióta meglökött. 

- Bármikor – szólt, és zavartan elfordítottam a tekintetem, ekkor pillantottam meg Dylan-t a lépcsőn. Ép felfelé tartott. 

- Ne haragudj, mindjárt jövök – mondtam, és gyorsan a lépcső irányába haladtam, de nem volt könnyű dolgom. Biztos jó ötlet egy buliban szakítani vele? Egy örökkévalóság lesz, amíg kiterelem a házból… A telefonom után nyúltam, hogy megcsörgessem, de kiesett a kezemből, amikor egy részeg csaj nekem jött. Ijedten tapogatóztam a lábak között, és imádkoztam, nehogy valaki rálépjen az ujjaimra. Idegességemben majdnem felsikoltottam, amikor már majdnem elértem a készüléket, de valaki tánc közben belerúgott. –  Most komolyan? – kiabáltam hangosan, de senki még csak meg sem hallotta. Tovább tapogatóztam, és durakodtam, s ámbár nem vagyok büszke rá, térdhajlaton ütöttem valakit, miután az rálépett az ujjaimra. Győzelem ittasan ordítottam fel, amint megkaparintottam, és megnyugodtam, hogy nem esett komolyabb baja. Még működött. 

Felegyenesedtem, és a lépcső felé tartottam. A mosdó előtt vagy tizenöt ember álldogált, de nem láttam köztük. Amikor kinyílt az ajtó, megláttam egy részeg focistát, amint dülöngélve, a száját törölgetve jön ki az illemhelyiségből. Befogtam az orrom, és sebesen arrébb húzódtam, ahogy megláttam a pólóját. Undorító, még tizenegy sincs, ez a tag pedig már tajtrészeg. Elindultam az ellenkező irányba, és amikor sehol sem láttam, kérdezősködni kezdtem. 

- Nem láttátok Dylan-t? Ne haragudj, nem láttad Dylan-t? – kérdezgettem mindenkitől, és amikor már majdnem feladtam, egy szemüveges lány felém fordult.

- Dylan-t keresed? Az előbb láttam, hogy bement oda – mutatott a szemben lévő ajtó felé, és mosolyogva megköszöntem a segítségét. Benyitottam a szobába, és egy hancúrozó párt pillantottam meg. Először szörnyen megijedtem és zavarba jöttem, amiért valakire rányitottam szex közben, a következő pillanatban azonban köd telepedett ez elmém elé, amikor tudatosult bennem, hogy ez bizony ő. Hogy rohadna meg az a senki házi! A földbegyökerezett a lábam, ahogy megláttam őket. Erre aztán nem számítottam. A látvány egyszerűen belém ivódott. Ott volt Dylan, méghozzá Carlyval egy ágyban. 

A düh elemi erővel söpört végig rajtam, és legszívesebben megragadtam volna Carly-t a hajánál fogva. Bántani akartam őket, nagyon! Magam is megijedtem, de hirtelen nagy sötétséget éreztem magamban, olyan mélyről jövőt, hogy bepánikoltam. Nem akartam visszasüllyedni abba a mély gödörbe, ahonnan csak épphogy kilábaltam, hiszen ép elég nehéz volt onnan kimásznom és újra talpra állnom. Nem ér annyit ez az egész – nyugtatgattam magam, nem sok sikerrel. 

Dylan ijedten pillantott felém, és lelökte magáról mostohatestvérem, aki elégedetten, majdhogynem kárörömmel nézett engem. Még sosem borsódzott ennyire a tenyerem. Nem tudtam, mi töltene el nagyobb elégtétellel. Megtépni Carly-t vagy tökön rúgni párszor Dylan-t. Éreztem, hogy elektromosság fut végig a testemen, s tudtam, azonnal el kell mennem, különben olyat teszek, amit később megbánok. Fél szemmel még láttam, hogy Dylan magára kapta a gatyáját, de nem érdekelt. Csak el akartam tűnni a közeléből, az egész házból. Ahogy lesiettem a lépcsőn, megéreztem magamon Dylan érintését. Hányinger fogott el, és ingerülten taszítottam rajta. 

- Ne merj hozzám nyúlni! – kiáltottam, és kezemet fenyegetően felemeltem. –  Kérlek, hadd magyarázzam meg – kérte, és követni kezdett. – Meg tudom magyarázni. Kérlek, csak hallgass meg – szólt, és mielőtt átgondolhattam volna, a kezem már lendült is felé. Nem akartam megütni, tényleg minden erőmmel azon voltam, hogy visszafogjam magam, de kiborultam, amikor hozzám ért. Mégis hogy képzeli, hogy a történtek után még végighallgatom? Ráadásul hogy tehette ezt pont a féltestvéremmel?

- Undorodom tőled – vágtam rá, és anélkül, hogy tovább hallgattam volna a magyarázkodását, az ajtóhoz siettem a többiek tekintetének kereszttüzében. Még sosem éreztem magam ennyire megalázva, legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben. Könnyek csípték a szememet, nagyokat kellett pislognom, hogy visszatartsam. Nem adom meg neki azt az elégtételt, hogy sírni lásson, méghozzá miatta. 

Edward az ajtóban állt, abban a pillanatban csak az ő szemébe kapaszkodtam. A tekintete többet ért minden szónál, segített a jelenben maradnom, segített a józan gondolkodásban és távol tartani a sötétséget. Megragadta a kezemet, akkor éreztem meg, hogy szikrázik a bőröm. Mélyeket lélegeztem, egyik lábam a másik után tettem, és amikor Edward kinyitotta az ajtót, azonnal beszálltam. Végig magamon éreztem a többiek tekintetét, és kissé megkönnyebbültem, amikor végre elindultunk onnan. Hirtelen szörnyen hálás voltam neki, amiért eljött velem. Nem tudom, mit tettem volna, ha ő nincs itt. Bele sem mertem gondolni. 

Az időérzékemet teljesen elvesztettem, csak az tűnt fel, hogy egy helyben állunk és Edward engem néz. Mosolyt erőltettem az arcomra, és azt mondtam: Hát, ez jól ment.

Elnevette magát, és egyik karját körém fonta. Ráhajtottam a fejem, és bánatosan elmosolyodtam. Szabad áradatot engedtem a gondolataimnak, nem volt kedvem beszélni, és kicsit szerettem volna, ha Edward tudja, hogy mit érzek, anélkül, hogy ki kéne mondanom. 

Nem is tudom, hogy miért akadtam ki ennyire. Nevetséges, hiszen én akartam szakítani vele, azért mentem oda, hogy megmondjam neki. Nem is szerettem, a szívem máshoz húz, mégis olyan rosszul esett.  Éreztem, hogyha nem szabadulok ki onnan abban a pillanatban, a dolgok rosszra fordulnak… Rossz ember vagyok?

- Szerintem teljesen érthető, hogy kiakadtál, de azt hiszem, a probléma itt leginkább Carly-val van, rá vagy igazán dühös. 

Nem mondtam semmit, de láttam ebben igazságot. Még most is magam előtt láttam Carly arckifejezését, amikor rájuk nyitottam. Az a szemét ribanc! Nem tudom felfogni, hogy tehette. Nagyszerű barátja van, erre lefekszik Dylannel csak azért, hogy engem felbosszantson és megbántson? Elborzadtam a gondolattól, hogy minden nap látnom kell őt a házban, de ugyanakkor el is határoztam magam. Nem hagyom, hogy lássa rajtam, megbántott engem. Mosolyogni fogok és kedves leszek vele, csak hogy idegesítsem. 

- Helyes beszéd. Ez az az Adne, akit szeretek.