Önzetlen szerelem – 3. fejezet

Sziasztok!

Megjött a friss. Hétvégére terveztem, de a családi szilvaszedés eléggé bekavart.

Remélem élvezni fogjátok és elmondjátok a véleményeteket. Nagyon örültem az előző fejezethez érkezett kommenteknek és pipáknak - de hozzá kell tennem, sajnos nem volt annyi, mint az első fejezetnél. 

Tájékoztatásként közlöm, hogy ha többen írtok, hamarabb jön a friss. Ez csak olyan ösztönzés lenne, méghozzá kölcsönös. A kommentek írásra sarkalnak. :)

Megígértem magamnak a 2. fejezetnél, hogy ha megkapom a 6. megjegyzést, befejezem  még aznap. És habár nem pont az volt, mint amire számítottam - hozzáteszem, örültem neki, és köszönöm szépen - mégis sikerült a fejezet végére érnem. :)

Szóval arra kérlek titeket, hogy kommentre és pipálásra álljatok készen. ;)

Jó olvasást!

Mi vagy te?

A fény sugarai megtörtek a Cullen villa ablakain, ragyogott az egész épület. A házuk mesébe illően szép volt. Imádtam a hatalmas üvegajtókat, és azt, hogy teljes rálátást nyújtottak az erdőre. Kopognom sem kellett, az ajtó azonnal kipattant, mintha megérezték volna, hogy itt vagyok, holott méterekkel előtte álltam. Megindultam feléjük, a lépteim bizonytalanok voltak, s csakhamar lábaim felmondták a szolgálatot. Térdre estem, és a földön megtámaszkodva lihegtem. Elfáradtam, túl sok volt ez nekem, egyszerűen nem voltam hozzászokva, hogy ilyen intenzíven használjam az erőm. Dacosan pillantottam fel, és próbáltam talpra állni, sikertelenül. Edward előttem termett, s minden szó nélkül a karjaiba kapott, hogy bevigyen a házba. Nem ellenkeztem, a lábaim még mindig kocsonyások voltak. Lerakott a kanapéra, és Esmé párnával a kezében jelent meg előttem.

Ez azért túlzás, nem vagyok beteg – gondoltam magamban, és legnagyobb döbbenetemre Edward megállította édesanyja kezét, s megrázta a fejét. 

- Megkínálhatunk valamilyen üdítővel? – kérdezte a nő kedvesen, és már a konyhában is termett. Carlisle az emeletről jött le, orvosi táskával a kezében, én pedig rémültem ültem fel a látványra. 

- Hagyd, Esmé! Fontosabb dolgunk is van. Nem ártana, ha a kis pacsirta végre énekelni kezdene és elmondaná, mi a fene történt ma délután – mondta Rosalie.

Pacsirta a nénikéd – gondoltam magamban, és mérgemben még az orromat is felhúztam.

- Jól vagyok, köszönöm – néztem Carlisle-ra, és lassú mozdulatokkal felkeltem a kanapéról. A szőkének igaza volt, fontosabb dolgunk is van. – Mielőtt mindent elmondanék, tájékoztathatnátok, hogy mik is vagytok valójában – feleltem, és tekintetemet Emmettre szegeztem. – Szupererő, gyorsaság, bárki bármit mond, ez természetfeletti. – Láttam, hogy pillanatok alatt értek mögém, ezt sehogy sem tudják letagadni. Szuperhősök lennének egy másik bolygóról? Most valahogy olyan hihetőnek és valóságosnak tűnt Szuperman története és a Kripton. Tényleg létezne élet más bolygókon?

Edward hangosan nevetett fel, és a hirtelen ért lármától összerezzentem. Mi baja van ennek?

- Mielőtt mindent túlreagálsz, azt hiszem, tényleg jobb lenne, ha elmondanánk az igazat – kezdett bele, és édesapja felé nézett, aki beleegyezően intett.

- Vámpírok vagyunk – jelentette ki, én pedig bár kissé döbbenten, de megértően bólintottam.

- Értem. Ez… elég király – mondtam mosolyogva, és már spekulálni is kezdtem. Elég frankó dolog, és be kellett látnom, a szuperhősös história elég távol volt az igazságtól, de legalább akkora szenzáció. Ismerek vámpírokat, mekkora már!

- Nektek is eltorzul az arcotok, ha átváltoztok? Muti – kiáltottam, és Edward mellé fordultam, aki mellettem állt.  Nem is vártam meg a válaszukat, teljesen bezsongtam. – Megtapizhatom az arcodat? – kérdeztem, és már felé is nyúltam. Mielőtt összevissza húzogathattam volna a bőrt az arcán, hátralépett. Csalódottan sóhajtottam, pedig úgy megnéztem volna a szemfogát…

- Szerintem nem hallottad jól, amit mondtunk. Vámpírok vagyunk, szivi, az éjszaka sötét teremtményei – nézett rám furcsán Emmett, de mosoly bujkált a szája szögletében. Felemelte mindkét kezét, kissé felhúzta az ínyét, hogy láthassam a hosszú és éles fogait, és bár próbált félelmetesnek tűnni, inkább komikus volt, ahogy ijesztgetni próbált.

Ez de baró – gondoltam magamban, és nagyot nyeltem.

- Viccelsz? A Buffy volt a kedvenc sorozatom, gyerekkoromban mindig ilyet játszottam a… – elakadtam. Kit akartam mondani? Kivel játszottam anno ilyet? Nem emlékeztem rá, de valami más szöget ütött a fejemben. – Várjatok! És mi van a napfénnyel? Iskolába jártok, méghozzá nappal.

- Ezért vagyunk ebben a kis városban, ahol az esetek többségében esik az eső és borús az idő. Ha kisüt a Nap, nem járunk iskolába. 

- Mert elégtek? – kérdeztem, és leültem a kanapéra.

- Nem, mert csillogunk. – Azt hiszem a mosolyom ebben a pillanatban le is olvadt az arcomról.

- Csillogtok, ennyi az egész? – érdeklődtem, és magam is kihallottam a csalódottságot a hangomból. Ez gáz. Csillogó vámpírok? Mégis mire jó az?

- Sajnálom, hogy csalódást okoztunk, de azt hiszem, most rajtad sor – figyeltem fel Edwardra, és dacosan keresztbefontam a karom a mellkasom előtt. Szépen vagyunk, elhúzzák az ember előtt a mézes madzagot, és ennyi. 

- Ne már, még csak most kezdtétek el. Van tükörképetek? Hogy borotválkoztok? – fordultam a fiúk felé, de már folytattam is a faggatózást. – És mi van a hagymával? Ú,ú, léteznek vámpírvadászok is? – kérdeztem, és nem vettem zokon a tekintetüket. 

- Igen, van tükörképünk, a hagyma ártalmatlan számunkra, mint ahogy a karó is, nem alszunk koporsóban, sőt, egyáltalán nem is alszunk, nem tudunk denevérré változni és nem, nem léteznek vámpírvadászok, mint ahogy démonok, tündérek, manók, boszorkányok és varázslók sem – fejezte be gúnyosan Rosalie, és a rosszindulatától azonnal elment a jó kedvem. – Most már mindent tudsz, bele kezdenél végre vagy tovább kínzol minket az ostoba kérdéseiddel?

- Úgy látszik, elég keveset tudsz a világról, amelyben élsz. Úgy értem, ahhoz képest, hogy vámpír vagy – fordultam felé, és a gúnyos megjegyzésemre nem reagált, az arca ugyanolyan merev volt, mint percekkel ezelőtt. – Tudni akarjátok mi történt? A srác, Max jól van. Él. Azt hiszem, mindenki erre volt kíváncsi. Elszívtam Emmett erejét. Úgy értem, egy kicsit megcsapoltam. Nem gondoltam volna, hogy ekkora erő van benne, hibáztam.

- Mégis hogy csináltad? – kérdezte Jasper, őszinte döbbenettel a hangjában, és elmosolyodtam.

- Mit? Az erőelszívást vagy hogy Maxet megmentettem?

- Mindkettőt – mondta, és elmosolyodott, a szívem pedig hevesebben kezdett verni. Nagyon jól állt neki. 

Megköszörültem a torkom. Még soha senkinek sem mondtam el az igazat Zoey-n kívül. – Boszorkány vagyok – mondtam végül, és tekintetemet Rosalie-ra szegeztem. Nem tudom, hogy milyen fejet vághattam közben, de miután kiült az arcára a döbbenet, összeszedte magát és úgy nézett rám, mintha szívesen megtépne. – Édesanyám és a nagynéném is az volt, az ő édesanyjuk, a dédnagyanyám is és így tovább. Csak alap varázslatokat tudok, nem használok sokszor mágiát, ezért is estem össze majdnem. Minden erőmet kiszívta a délután, túl sokat varázslatot használtam – mondtam, és folytattam, miután kíváncsian, érdeklődve pillantottak rám. – Meggyógyítottam Maxet és elvettem az emlékeit, ne aggódjatok, biztonságban vagytok. 

- Köszönjük, igazán értékeljük, amit értünk tettél, Ariadne – Carlisle őszintének tűnt, hangja nyugtató volt.

- Ugyan már, nekünk semmit sem kell megköszönnünk. Ő ölte meg majdnem azt a halandót, nem a mi hibánk az, ami történt – förmedt rám Rosalie, és kelletlenül bólintottam.

- Igazad van. Nem kellett volna mágiát használnom a saját céljaim érdekében. Más módszerekkel is lerendezhettem volna. A mágiának mindig ára van – suttogtam, és kinéztem az ablakon. 

- Ugyanannyira a mi hibánk is, mint az övé, Rose bébi – csitítgatta Emmett a barátnőjét, és magához húzta.

- Honnan tudtátok, hogy jövök? Amikor megérkeztem, az ajtó már ki is nyílt.

- Hallottuk.

- Hallottátok, értem. Persze, szuperhallás. Gondolhattam volna. Biztos az illatomat is éreztétek – dörmögtem, és hirtelen elálmosodtam. Egyre laposabbakat pislogtam, és nehéz volt nyitva tartani a szemem.

- Haza kéne mennem – mondtam végül, és felálltam a kanapéról. Lesz még fél óra mire hazaballagok, hacsak nem tévedek el.

- Hogy jöttél ide? – kérdezte Alice, és bambán néztem rá. Meg kellett ismételnie a kérdést.

- Meghajlítottam a földet – feleltem, és halványan elmosolyodtam az értetlen és csodálkozó tekintetüket látva. – Ilyenkor a föld úgymond elforog a lábam alatt, még hozzá egy pillanat alatt. Nem kellett mást tennem, csak a házatokra kellett gondolnom, és itt teremtem. Hasznos, de elég kimerítő trükk.

Megittam a narancslevet, és megindultam az ajtó felé, de mielőtt elértem volna, hátrapillantottam. – A titkotok nálam biztonságban van és remélem én is számíthatok a diszkréciótokra – kértem, és szememmel végigfutottam a társaságon.

- Természetesen – felelték, és megkönnyebbültem. Soha, senki sem tudhatja meg, hogy mi is vagyok. A tudás veszélyes dolog.

- Alice, Jasper – hallottam meg Edward hangját, és ránéztem. – Hazavinnétek Ariadnét? – kérdezte, és miután beleegyeztek, örömmel fogadtam el. Nem szívesen kutyagoltam volna ilyenkor. Beültem a BMW hátsó ülésére, és alig hajtottunk ki a garázsból, az álom elnyomott.

Sötét volt már amikor felkeltem, és kellett pár pillanat, hogy ráeszméljek, az ágyamban fekszem. Álmosan fordultam az oldalamra, miközben magamra húztam a takarót és az éjjeli szekrényemen álló órára pillantottam. Elmúlt hajnal egy, több mint hét órát aludtam, de még így is kimerült és fáradt voltam. Kissé felültem, megráztam a párnám, és megfordítottam. Szerettem, ha hideg a párnám, és miután visszatettem, feltűnt egy kis cetli, gyönyörű kézírással. Minden eszembe jutott, nem álmodtam. Felfedtem előttük a titkomat, és kiderült, hogy valójában vámpírok. Elmentem hozzájuk, és annyira kimerültem, hogy elaludhattam a kocsijukban. Alice hagyta itt az üzenetet, amiben közölte, hogy reggel értem jönnek, és a fiúk délután megcsinálják az autómat. Hálás voltam nekik, és elmosolyodtam. Alice nagyon kedves lány és jóindulatú, megérdemel egy olyan helyes pasit, mint amilyen Jasper. Tulajdonképpen össze is illetek, aranyosak voltak együtt.

Letussoltam, fogat mostam, és visszafeküdtem az ágyba, de a fáradtság egyszerűen kiment a szememből. Bekapcsoltam a laptopom, megnéztem egy részt az egyik sorozatomból, majd olvasni kezdtem, egészen addig, amíg el nem álmosodtam.

A hirtelen zaj megrémisztett, olyan hirtelen pattantam ki az ágyból és indultam meg, hogy megbotlottam a saját lábamban. Elestem, egyenesen a ventillátorra, amit még nem volt időm elpakolni. Feltápászkodtam, és indulatosan nyomtam ki az ébresztőt. A falnak támaszkodtam és minden erőmmel azon voltam, hogy megnyugodjak. A szívem olyan hevesen vert, hogy azt hittem, szívinfarktusom lesz. Elég vicces látvány lehetett, amit az előbb produkáltam, valahogy egy féllábú kacsára emlékeztettem saját magam, bár mindenesetre még az is ügyesebben közlekedne, mint én. Direkt tettem az ébresztő órámat olyan messzire az ágyamtól, ugyanis hajlamos vagyok visszaaludni. Van, hogy öt külön ébresztőt is beállítok, de igazából egyre sem emlékszem, még arra sem, hogy kinyomtam. Sok idő volt, mire rájöttem a megoldásra. Ha kikelek az ágyból, és a szoba másik végébe megyek, hogy lecsapjam és elhallgattassam azt a nyivákoló szarságot, felébredek közben. Bár nyilvánvalóan még van mit tökéletesítenem rajta…

Felöltöztem, bepakoltam a táskámba, és próbáltam úgy leosonni a konyhába, hogy ne fussak össze a testvéreimmel. Gyanítottam, nem örültek annak, hogy tegnap sikerült beérnem a suliba, méghozzá időben, és pont a Cullen család segítségével.

Nem tudom, hogy csinálták, de mire leértem a nappaliba, már hallottam is a dudát, így azonnal az ajtó felé vettem az irányt, és megkönnyebbült mosoly jelent meg az arcomon, amikor megpillantottam őket. Megmentették az életemet, nem bírtam volna ki, ha egy légtérben kell lennem a mostohatestvéreimmel.

- Szia, boszi – köszöntött Emmett, és legnagyobb meglepetésemre átkarolta bal kezével a vállamat, és magához húzott. Hangosan nevettem fel a megjegyzésén, és habár tudtam, hogy valószínűleg úgy sem érzi, azért az ujjaimat a bordái közé szúrtam. 

- Vigyázz, szenteltvíz is van nálam – mondtam játékosan, és jelentőségteljesen megtapogattam a táskámat.

- Ohó, akkor jobb, ha vigyázok veled. Jobb, ha nem az én kocsimba ülsz – felelte, és rám kacsintott. Megráztam a fejem, és a többiek felé fordultam.

- Velünk jössz – közölte Alice, és már vonszolt is az autóhoz.

- Rendben – válaszoltam tétován, kissé zavarban, de készségesen követtem, bár tény, hogy nem hagyott nekem sok választást. – Egyébként mi a helyzet a szenteltvízzel? Gondolom ez sem hat rátok, igaz?

- Nem, ez mind kitaláció – mondta Jasper, és ismét hevesebben kezdett verni a szívem. Zavarba is jöttem kissé. Ismét felé fordultam, és láttam, hogy még mindig engem néz.

- Tudom, sok butaságot kérdezek. Sajnálom – közöltem, és beszálltam a kocsi hátsó ülésébe.

Jasper meglepetten nézett rám. – Nem kell bocsánatot kérned, nincs miért. A sok Hollywoodi film és TV sorozat, illetve könyv sok mindent elhitet a halandókkal. Tulajdonképpen ésszerű kérdés is tőletek.

- Sajnálom – feleltem rögtön megszokásból, és miután feltűnt, beharaptam az ajkam. Mindig ezt csináltam. Mindig mindenért százszor bocsánatot kértem.

A szóhasználata eléggé zavart, és az, amit mondott. Ugyan ők valóban nem voltak emberek, mégis olyan felsőbbrendűnek tűnt, amit mondott, és ahogy mondta. Némán bólintottam egyet, csak úgy, magamnak, és kipillantottam az ablakon.

- Minden rendben? – kérdezte és egész végig magamon éreztem a tekintetét.

- Igen – feleltem, de nem éreztem így. Még mindig Jasper szavain agyaltam, és valamiért zavart az, amit mondott. Óvatosan felpillantottam, és elkaptam a tekintetem, amikor láttam, ő is engem néz. 

Az órák hamar elteltek, spanyolon pedig kifejezetten jól éreztem magam. Ugyan a mostohatestvéreim is jelen voltak, Alice társasága azonban kárpótolt. Nagyon jól éreztem magam, az egész órát végig beszéltük. Igen, így igaz. Papírcetlikkel kezdtük a társalgást, aztán támadt egy jobb ötletem. Szó nélkül érintettem meg a kezét, az elmémet kinyitottam előtte és a kapcsolat létre is jött. Tökéletesen hallottuk egymást, mégis némán kommunikáltunk. Fantasztikus volt, azonban volt egy pont, ami kizökkentett a kerékvágásból. Alice szó nélkül, a semmiből figyelmeztetett, hogy a tanár nekem fogja szánni a következő kérdést, jobb, ha figyelek. Habár elengedte a kezem, hogy a gondolatai ne zavarjanak meg, a kérdés Alice kijelentése után olyan váratlanul ért, hogy kellett egy pár pillanat, hogy felfogjam. Alice pont abban a pillanatban érintette meg a kezem, amikor válaszoltam. Minden bizonnyal segíteni akart és megsúgni a választ. Miután a tanár leszállt rólam, rögtön felé fordultam, de egy később megbeszéljükkel lerendezte. Nekem pedig muszáj volt elfogadnom, hogy nem most kapok választ a kérdéseimre.

Együtt indultunk meg az ebédlő felé, de útközben Jasper is mellénk csapódott, és lágy csókot nyomott szerelme ajkára. Elpillantottam, és a folyosó végén megpillantottam Maxet. A szívem hatalmasat dobbant, a tegnapi emlékek elárasztották az elmémet, de úgy tűnt, minden rendben van vele, nem emlékszik semmire. A szekrényének lazán nekidőlve beszélt a haverjaival, és valamire igencsak bőszen bólogatott.

Elhaladva mellette direkt a másik irányba néztem, de amikor meghallottam a nevem, a földbe gyökerezett a lábam. – Beszélhetnénk? – kérdezte, és a szívem zakatolni kezdett.

- Persze – nyögtem ki nehezen, és megfordultam. – Az ebédlőben találkozunk – pillantottam Alicék felé, akik bólintottak, és szó nélkül távoztak. – Mi a helyzet? – kérdeztem lazán, vagyis próbáltam annak tűnni, de a hangom majdhogynem remegett az idegességtől.

- Nem sok. Én csak… szerettem volna megköszönni a tegnapit. Hogy ott voltál mellettem és kedves voltál, annak ellenére, hogy milyen bunkó voltam veled.

Nem igazán tudtam erre a kijelentésére reagálni, teljesen megdöbbentett. Cáfolni képtelen lettem volna, hiszen tényleg bunkó volt velem, nagyon is. 

Zavartan felnevettem, és elnéztem. Láttam, hogy a barátai minket néznek, és kínosan éreztem magam. Követte a pillantásom, és egy pillanatra azt hittem, tudja, mire gondolok. – Szóval köszönöm – mondta ismét, hogy felhívja magára a figyelmet.

- Nincs mit, nem kell megköszönnöd, hidd el – mondtam, és elmosolyodtam. – És… jobban vagy már? – kérdeztem tétován, mert szerettem volna elterelni a figyelmét. Tényleg nem kell megköszönnie, elvégre… majdhogynem megöltem őt.

- Igen, sokkal. Nem tudom mi történhetett tegnap, minden olyan hirtelen történt. 

- Igen – ismételtem meg őt, és az ebédlő felé néztem. – Ne haragudj, de mennem kell. Majd még… találkozunk – mondtam, és elsiettem. Ehhez a beszélgetéshez nem fűlött a fogam. Tudtam, hogy életben van és jól van, mégis bűntudatom volt. Megölhettem volna egy embert, azért, mert nem tudok továbblépni. A kusza múltam majdnem egy ember életébe került.

Valahogy az étvágyam is elment a gondolattól, habár már telepakoltam a tálcám. Meglepődtem, hiszen állandóan ettem. Ha szomorú voltam, ha boldog vagy éppenséggel unatkoztam. És most alig bírtam az ételre nézni. Hátrafordultam, tekintetemmel Cullenéket kerestem. A szokásos helyükön ültek, engem néztek, néhányuk mosolyogva, néhányuk kissé aggódva. Felemeltem a tálcám, és ahogy ismét feléjük pillantottam, a földbe gyökerezett a lábam. Ott volt, őt láttam, és egyszerűen minden erőm elszállt, mintha kiszívták volna belőlem. A tálca hangosan csattant a földön, és szédülni kezdtem. Megkapaszkodtam a korlátban, a szemem azonnal könnybe lábadt, s különös szúrást éreztem a tarkómban. Megráztam a fejem, és ahogy újra oda pillantottam, addigra már eltűnt.

Cullenék azonnal mellettem termettek, nem fogtam fel semmit magam körül, de éreztem hideg érintésüket. Alig kaptam levegőt, a könnyeim némán folytak le az arcomon és szörnyű fejfájás kínzott. Láttam magam előtt az arcát, a gyönyörű szőke haját, mogyoróbarna szemét, és olyan igazinak tűnt, élőnek. Szúrt a szívem, és bármennyire kérdezgették, hogy mi történt, nem tudtam válaszolni. Sípolt a tüdőm, mintha maratont futottam volna és egy szót sem tudtam kierőszakolni magamból.

Kábán észleltem, hogy Jasper elém térdel, és megfogja a kezem. Csak a szőke hajkoronát láttam magam előtt, de megismertem az illatát. Nem tudtam volna megmondani miért, de az illatát a szivárvánnyal párosítottam. 

A nyugalom és a fáradtság egyvelege hirtelen tört rám, mintha fejbe vágtak volna egy lapáttal, szinte megrészegített. Egyre lassabban vettem a levegőt, és a látásom is kitisztult, szépen, lassan. A kezemre pillantottam, amelyet Jasper fogott közre, és észrevettem, hogy remegek. Nagy levegőt vettem, és szomorú szemekkel pillantottam rájuk.

Nem értettem, hogy mi történt az ebédlőben. Őt láttam, az édesanyámat, és ezt egyszerűen nem tudtam hova tenni. Meghalt, évekkel ezelőtt. Saját emlékeim sem voltak róla, mégis tudtam, hogy ő volt az. És engem nézett.

- Hogy érted, hogy az édesanyádat láttad? – kérdezte Edward, és lehalkította a hangját, én azonban összerezzentem. Nem is tűnt fel, hogy hangosan gondolkoztam.

- Micsoda? – kérdezte döbbenten Alice, és elém guggolt. – De hisz ő… azt mondtad, hogy…

- Meghalt, igen – fejeztem be a mondatot, és megráztam a fejem. – Ez csak egy… nem is tudom. Biztos kimerültem tegnap és nem tudtam kellően kipihenni magam. Csak képzelődtem. – Igen, győzködtem magam.

- Ezt erősen kétlem. Látnod kellett volna magad. Elsápadtál, és úgy néztél ki, mint aki szellemet lát – mondta Emmett, és összezsugorodott a gyomrom.

 

- Szellemet? – kérdeztem vissza, és a szemem akaratlanul kerekedett ki a döbbenettől. A bőröm libabőrös lett már csak a gondolattól is. – Emmett, szellemek nem léteznek. És ne gyere azzal, hogy elvileg vámpírok és boszorkányok sincsenek. Ez más. Ők… nem ebben a világban élnek, vagyis vannak. Ők hallottak. Nem lehetnek itt, a mi világunkban.

- De egy csomó filmben így van. Hogy a boszorkányok hallottakkal beszélnek.

- Azok csak filmek – dörrentem rá, és felálltam. – Úgy látszik, Hollywood nem csak ránk, emberekre van hatással.

Nem mentem vissza az ebédlőbe. Az órák lassan teltek el, és habár a történelem óra nem volt olyan kínszenvedés, hála a tanárnak, így is elég rosszul éreztem magam. A percek lassan teltek, egyszerűen csak a szobám magányát kívántam, semmi mást. Komótosan lépkedtem Alice és Jasper után, Nessie pedig mellettem baktatott, tekintetét le sem vette rólam. 

- Jól vagyok – mondtam neki, amikor az épület elé értünk. Akaratlanul is az eszembe jutott az a sok vér tegnapról. A bejárat előtt feküdt Max, a szíve pedig alig vert. Még csak pár napja vagyok Forksban, de már minden a feje tetején áll. Kész katasztrófa az életem, kész katasztrófa vagyok…

- Ne ostorozd magad – szólt Jasper, és kérdőn fordultam felé. – Nem te tehetsz a történtekről, nem kell, hogy bűntudatod legyen bármi miatt is. 

- Nekem aztán nincs. Hisz mindenki jól van – tiltakoztam, és kinyitottam a bejárati ajtót, de Jasper visszalökte azt, és jobb kezével megtámaszkodott a fejem mellett. A szívem hevesebben vert, alig kaptam levegőt. 

- Nekem nem tudsz hazudni – mondta ijesztően halkan, és nagyot nyeltem. Az arca csak pár centire volt az enyémtől, úgy nézett engem, mintha olvasna bennem. Mintha nyitott könyv lennék számára. 

- Kicsim, hagyd már. A frászt hozod rá – kérte Alice, és Jasper azonnal elállt az utamból. Nem néztem rá, csak besiettem az öltözőbe. Átöltöztem addigra, mire a többiek bejöttek, és a kíváncsiskodás rögtön elhalt. Mindenki azt kérdezte tőlem, hogy mi történt velem az ebédlőben. Nos, valahogy nem fűlött a fogam a válaszhoz, mégis megtettem. 

- Szellemet láttam az ebédlőben. Dolores Umbridge volt az, és a hideg is kirázott tőle. Megijedtem, hogy ő lesz az iskola új igazgatója és úgy járok majd, mint Harry – hülyültem, aztán komolyabb hangnemre váltottam, és közöltem, hogy megszédültem, ennyi az egész. Jobb, ha azt pletykálják terhes vagyok, mintha tudnák az igazat. Mert lesznek ilyenek… A diákokat a pletykák éltetik.

Az öltözőben mindenki valami hatalmas buliról beszélt, és hogy mennyire várják már a hétvégét. Arra gondoltam, hogy Megék biztos ott lesznek. Ha buliról volt szó, rájuk mindig lehetett számítani. Ha Zoey itt lenne, szívesen el is mennék. Nem tudtam volna megmondani, hogy mikor mentem el utoljára szórakozóhelyre. Egy időben sokat jártam és hiányoltam. Zoey és én messze laktunk egymástól, a buszok rosszul közlekedtek, így nem tudtuk könnyen megoldani, inkább moziztunk helyette. Voltak más barátaim, de Zoey mindig is előkellő helyet foglalt el a szívemben. Mellettem volt mindig, bármiben számíthattam rá, amit sosem fogok tudni megköszönni neki. 

- El szeretnél menni? – kérdezte hirtelen Alice, amikor beléptünk a tornaterembe. 

Meglepődve pillantottam rá. – Nem, vagyis nem tudom. Csak eljátszottam a gondolattal – feleltem és bosszúsan ráztam meg a fejem.

- Mi az? – kérdezte, és kíváncsian utánam jött.

- Semmi, csak… tudjátok, nagyon furcsák vagytok. Még attól a ténytől is eltekintve, hogy vámpírok vagytok… – feleltem, ő pedig a testvéreire nézett, akik némán bólintottak.

- Ezt akartam elmondani neked az órán. A vámpírok többsége rendelkezik valamilyen különös képességgel. Jasper érzi, amit mások és befolyásolni is tudja azt, Edward gondolatolvasó, Bella mentális pajzzsal rendelkezik, Nessie érintés által meg tudja mutatni az emlékeit illetve gondolatait, én pedig a jövőt látom – nem tudom milyen reakciót látott rajtam, de én valósággal lehidaltam és képtelen voltam megszólalni. Meglepődtem és teljesen összezavarodtam. 

- Szívatsz – pillantottam rá, és gyanakvóan összehúztam a szemöldököm. Ilyen nincs. Nem lehet, még vámpíroknál sem. 

- Nem, ez így igaz – felelte Edward, és kirázott a hideg.

- Te tényleg hallod, amit gondolok? – kérdeztem, és valamiért a sírás kerülgetett. Vajon mindent tudnak már rólam? Edward furcsán pillantott rám, én pedig inkább elfordultam. Próbáltam nem gondolni semmire, de a gondolataim folyton a múltba vezettek, amit keményen próbáltam eltemetni magamban, sikertelenül. Emberi reakció, hogy bármennyire nem szeretnénk, mégis felidézzük azt, amit mélyen magunkban elrejtünk. Ha azt mondják, ne nézz le, önkéntelenül megteszed. Én arra utasítottam magam, hogy ne gondoljak vissza, ne emlékezzek arra, hogy mi történt akkor, mégsem tudtam megálljt parancsolni magamnak. Megjelent előttem az arca, és a félelem, amit másnap éreztem. Arrébb mentem, és magamban kezdtem énekelni az egyik kedvenc dalom refrénjét.

Jöjjön már az az istenverte tanár – hördültem fel, és legszívesebben kifutottam volna a világból.