Önzetlen szerelem – 2. fejezet

Sziasztok!

Nem tudom mennyien olvastátok a chat kiírásomat, de itt a friss, nem késtem vele. Remélem tetszeni fog nektek, és írtok pár sort. Köszönöm az előző fejezethez érkezett kommenteket és pipákat, remélem most is számíthatok rátok! ;) Kíváncsi vagyok a véleményetekre. 

Ami a 3. fejezetet illeti, már 3 oldal meg van, és sietek vele...

Jó olvasást!

Puszi, 

Monya

Majd én lerendezem

A hétvége hamar eltelt. Különösebben semmit sem csináltam, mégis azt vettem észre, hogy már Vasárnap van. Görcsbe rándult a gyomrom, ha arra gondoltam, holnap suliba kell mennem. A város kicsi volt, mindenki ismert mindenkit, és gyanítottam, sokáig leszünk a központban. Mi voltunk az új gyerekek, a szenzációk. Így meg ez a kis városokban…

Megkönnyebbülés volt ott hagyni a Cullen villát, azonban őket nem tudtam a hátam mögött hagyni. Befészkelték magukat a fejembe és képtelen voltam kiverni onnan őket. Aznap éjjel Jasperrel álmodtam, Dr Cullen egyik fogadott fiával, amin igencsak meglepődtem. Úgy értem, nagyon helyes volt, ezt be kellett ismernem – bár a többiek sem panaszkodhattak, benne mégis volt valami, ami első látásra fel kelltette a figyelmem. Meglepődtem rajta, ugyanis nem szoktam álmodni. Úgy értem, szoktam, hiszen nyilvánvalóan mindenki álmodik, de én szinte sosem emlékszem rájuk.

Vasárnap lementem a konyhába, hogy vacsorázzak, és majdnem visszafordultam, amikor megpillantottam Carlyt és Meget, akik az első iskolai napunkról beszélgettek, én azonban túl éhes voltam, így nem fordultam sarkon…

Beraktam két kenyeret a pirítós sütőbe, és miután kivettem a vajkrémet és a sonkát a hűtőből, úgy döntöttem, megpróbálkozok a lehetetlennel. Figyelmen kívül hagyom őket… Ez a feladat azonban tényleg lehetetlennek bizonyult, folyton sikkantgattak, ahogy elképzelték, milyen pasik járhatnak a suliba, és a hangjuk elhalkult, ahogy a Cullen család férfi tagjairól beszélgettek. Süket voltam, ez tény, de ennyire azért mégsem. Próbálták ugyan lehalkítani a hangjukat, de folyton kihallottam a fiúk neveit. Egy kicsit sajnáltam, hogy nagyot hallok, érdekelt mi a véleményük róluk, de végül úgy döntöttem, jó ez így. Felvágtam egy paradicsomot, miután elkészítettem a vacsorám és már épp indultam volna vissza a szobámba, hogy ott fogyasszam azt el, amikor utánam kiabáltak. Kelletlenül álltam meg és fordultam vissza feléjük.

- Csak szeretnénk tisztázni pár dolgot, aztán mehetsz is, nem akarjuk, hogy itt rontsd a levegőt – kezdett bele Carly fennhangon, mintha annyival különb lenne nálam, amivel azt érte el, hogy elképzeltem amint betöröm az orrát… Elég kellemes volt, majdhogynem mosolyt csalt az arcomra. – Először is, kerülj minket messziről, még csak hozzánk se szólj. Úgy teszünk, mintha nem is ismernénk egymást. Világos? – kérdezte.

- Mint a nap – válaszoltam és azt kívántam, bár valóban ne ismerném őket.

- Külön kocsival megyünk, egyáltalán nem akarunk veled mutatkozni – vette át a szót Meg, aki még most is vidám volt az új kocsija miatt. Friss jogsija volt és apám első dolga az volt, hogy meglepje őt egy vadonatúj járgánnyal. Úgy voltam vele, hogy ezt inkább nem kommentálom. Mindenki érdekében így a legjobb. 

Egész listával készültek, percekig mondták, hogy mit tehetek és mit nem, de a pálmát az vitte, amikor Meg közölte, engedélyezniük kell, hogy kikkel barátkozhatok vagy randizhatok. Félre is nyeltem a döbbenettől, s torkomra fagyott a szó. Ez már tényleg túlzás, még tőlük is.

- Ne röhögtess már – kezdett bele röhögve Carly, miközben én még mindig fuldokoltam, és megvetően pillantott rám – hiszen Ariadnéről beszélünk. Nincsenek barátai, pasija meg pláne – mondta még, és éreztem, hogy elpirulok.

- Igazad van, akkor ezt hagyjuk – válaszolta fölényesen Meg, és testvére felé fordult. Ismét olyan halkan beszéltek, hogy semmit sem értettem belőle. Idegesen áthelyeztem a másik lábamra a testsúlyom. 

- Ne hallgatózz, nyomás, húzz el innen – förmedtek rám egyszerre, én pedig értetlenül fordultam sarkon. Annyira elegem volt belőlük, mindannyiukból. Féltem, hogy egyszer annyira elvesztem a fejem, hogy valami ostobaságot csinálok. Bár mi tagadás, megérdemelnék…

Este különös álmom volt. Az erdőben lófráltam, céltudatosan haladtam a fák között, úgy tűnt, mintha keresnék valamit és pontosan tudnám, hogy hol kell. Sokáig sétáltam, és számomra minden olyan egyformának tűnt, álmomban azonban hirtelen lefékeztem, és mielőtt letérdeltem volna a földre, felpillantottam. Édesanyám állt előttem, és alig észrevehetően biccentett egyet, s tekintetét a lábam előtti avarra szegezte. 

Riadtan keltem fel, nem tudtam mi lehetett a föld alatt, de nem is érdekelt. Csak egy ostoba álom volt – nyugtattam magam, és összeszorult a torkom. Szükségem volt néhány percre, hogy megnyugodjak.

Még percek múltán sem értettem az álmomat. Miért láttam anyát? És mit akart? Úgy tűnt, hogy valamit mutatni akar nekem, és ahogy egyre több ideig morfondíroztam rajta, észrevettem a kétségbeeséssel vegyes elszántságot a tekintetében. Úgy tűnt, valami fontos dolgot akar mutatni és ettől megrémültem. 

Egyre tisztábban és élénkebben élt bennem az emléke, amikor behunytam a szemem, éreztem érintésének melegét is. Megráztam a fejem, és az iskolatáskával a kezemben lesétáltam a konyhába. Ha továbbra is ezen agyalok. bedilizek.

Hallottam Meg és Carly hangos kacagását amikor elhajtottak. Az órámra pillantottam, és megnyugodtam, hogy még nem vagyok késésben. Furcsának találtam, hogy ilyen korán elmentek, de az első iskolai napnak tudtam be az egészet. Ittam egy pohár vizet, magamhoz ragadtam a kabátom, és beültem a volán mögé. Soha az életben nem gondoltam volna, hogy olyan kétszínű dögök, mint amilyenek. Hajlamos vagyok minden rossz után még mindig a jót is látni az emberekben, de rá kellett jönnöm, bennük egy cseppnyi jóindulat sincs. Mégis milyen ember lyukasztja ki a másik kerekét szimpla rosszindulatból? Egy pótkerék ugyan volt a kocsim csomagtartójában, de nem mentem volna sokra vele, még akkor sem, ha ki tudtam volna cserélni a gumit. Hamar rá kellett jönnöm, hogy az első két keréknek annyi… Idegesen és letörten ballagtam ki a főútra, és a sírhatnék kerülgetett, amikor az eső is rákezdett. Soha, semmi bajom nem volt az esővel, szerettem is, de most igazán nem fűlött hozzá a hangulatom…

 Nem tudtam milyen messze vagyok még a sulitól, de azt elsőre tudtam, hogy az első órámat biztos lekésem. A kocsik nem lassítottak, amikor elhaladtak mellettem, így össze-visszaugráltam, nehogy lecsapjanak, de a kapucnitól alig láttam valamit. Dühösen fordultam oldalra, amikor rám dudáltak. Már csak az ostoba kamion sofőrök irritáló megjegyzései hiányoznak…

Már készültem leharapni a sofőr fejét, amikor bennem rekedt a szó. Három autó állt meg mellettem, és egyszerűen belém fagyott a szó. A szívem a torkomban dobogott, és kétségbeesetten fordultam körbe. Csak nem rabolnak el fényes nappal – fordult meg a fejemben a gondolat, amikor kinyílt a szürke Volvo ajtaja. Hirtelenjében azt sem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek a megkönnyebbüléstől, amikor megpillantottam Edwardot. Az ajtók sorra kinyíltak, mintha megérezték volna a rémületemet és barátságosan üdvözölt a Cullen család.

- Mit csinálsz te ilyenkor? Szakadó esőben? – kérdezte Alice, és becsukta maga mögött az ajtót, nehogy beessen az eső.

- Én, öhm... Defektet kaptam, úgyhogy kénytelen vagyok gyalogolni – mondtam, és elég kényelmetlenül éreztem magam. 

- Defektet, mi… - figyeltem fel Alice hangjára, bár olyan halkan és gyorsan mondta, hogy nem voltam biztos szavai értelmében. Süket voltam, ezt mindenki tudta rólam. Azon sem kéne csodálkoznom, ha félrehallok. Nem volt időm ezen rágódni, Alice testvére ugyanis teljesen zavarba hozott.

- A testvéreid nem tudtak volna bevinni az iskolába? – kérdezte Emmett magától érthetően, mire hirtelenjében válaszolni sem tudtam. Akaratlanul is eszembe jutott a tegnap este, amikor világosan közölték a szabályaikat. Kínos volt ez az egész, nem akartam, hogy erről faggassanak.

- Korábban elindultak – feleltem tömören, és reméltem, hogy nem látnak át rajtam. Nem voltam a legjobb színésznő, főleg ha Lyndsy néniről volt szó. Sosem tudtam kordában tartani az arcizmaimat előtte. 

- Akkor pattanj be, Edwardéknál még van hely – ajánlotta Emmett egy nagy vigyorral az arcán, s meg sem várva a válaszom, visszapattant a kocsijába. Kérdőn pillantottam az említettek felé. Utáltam szívességet kérni vagy másoknak tartozni, és az, hogy ők furikázzanak, határozottan nem volt ínyemre.

Összerezzentem, amikor meghallottam a dudát, ugyanakkor mosolyt csalt az arcomra.

- Mi lesz már? – mászott ki félig az ablakon keresztül Emmett, de a tekintete vidám volt, ez engem is jobb kedvre derített.  Elég türelmetlen fiú…

- Szívesen elviszünk – mondta Edward, mintha megérezte volna a habozásomat, így miután megköszöntem nekik, beültem a hátsó ülésre. 

- Ugyan már, nem tart semmiből. Szomszédok vagyunk – nézett bele mosolyogva a visszapillantó tükörbe, és zavaromban én is elmosolyodtam. – Egyébként is tartozunk neked, az a süti isteni volt – mondta még, és a mosolyom őszinte lett. Örültem, hogy ezt mondta, ugyanakkor valami szöget ütött a fejemben. Úgy tudják, Julie sütötte őket, mégsem mondtam semmit. Szőrszálhasogatás lenne, a lényeg pedig ugyanaz maradt… – Ha gondolod, délután szívesen segítünk neked kicserélni a gumit. A kocsidon – tette hozzá mosolyogva, amikor látta, nem értem miről beszél. – Régebben Bella kocsiját folyton mi javítottuk.

- Ó, nem, nem. Nem szükséges – mondtam sietve, arra gondolva, ha ennyit bütykölték Bella kocsiját, valamelyiküknek csak feltűnne, hogy valaki szándékosan szúrta ki a kerekeimet. Nem akartam, hogy megtudják. Szerencsétlennek és bénának gondolnának, ezt pedig nem akartam, még úgy sem, hogy igaz. Ez voltam én. 

- Nem tart nekik semmiből, egyébként is szörnyen drágák az autószerelők a környéken – kezdett rá Bella is, mintha megérezte volna, hogy mi bánt. Megértően nézett, amit nem tudtam hova tenni. 

- Hát, akkor köszönöm szépen. Igazán hálás vagyok, hogy ennyi mindenben segítetek – mondtam, és el sem tudtam képzelni, hogy lehetnek ilyen önzetlenek. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy talán mégsem leszek itt olyan egyedül, aztán megráztam a fejem. Túl sokat álmodozok…

Elfogadtam a segítségüket. Kedvesen felajánlották, és igazuk van. Épp elég lesz a gumi beszerzésének a költsége, ha szerelőt hívnék ki, egy vagyont kérnének el, apám pedig nem segítene. Neki nincs ideje ilyenekre. Ha észreveszik, hát észreveszik. Majd kitalálok valamit.

Az iskola előtt rengeteg autó állt, és rögtön kiszúrtam Meg új kocsiját. Szívem szerint végighúztam volna az oldalán a lakáskulcsom… Együtt léptünk be az Intézménybe, és nagy levegőt kellett vennem. Rengetegen voltak, és minden szem ránk szegeződött. Hosszú pillanatokig Cullenéket figyelték, majd a tekintetük rajtam állapodott meg. Kényelmetlenül toporogtam egy helyben, amikor Emmett vigyorogva bökött oldalba. 

- Azok ott nem a testvéreid? – kérdezte, és szeme a folyosó túlsó végén állapodott meg. Még ilyen messziről is láttam az arckifejezésüket, a dühük szinte égetett. Tudtam, hogy fel kell kötnöm a gatyámat, ugyanis nem fognak leállni. A tekintetük elárulta…

- De, ők azok.

- Úgy tűnik, nem örülnek, hogy időben beértél – mondta Rosalie, és kissé meglepetten pillantottam rá. Egy pillanatig mintha szánalmat láttam volna a tekintetében. 

- Valóban – feleltem sután, s miután elköszöntem tőlük, a titkárság felé vettem az utam. A kocsiban részletesen elmagyarázták mit merre találok, bár a háromnegyedét elfelejtettem, holott erősen koncentráltam. Út közben két diákot is megállítottam, hogy megkérdezzem merre is van pontosan az iroda, így nagy nehezen meg is kaptam az órarendem. 

- Á, biztos te vagy Ariadne – mondta mosolyogva a titkárnő, s pillanatokon belül elém pakolt mindent. Egy vörös tincs kiesett a szoros kontyból, ahogy a pultra tette a könyveimet, de láthatólag nem zavarta. – Már vártalak, mindent előkészítettem neked. Ha valamire szükséged lenne, itt bármikor megtalálsz, kisszívem.

A hármas épületet már könnyebben megtaláltam a térkép segítségével, és meglepődve sétáltam hátra a Bella és Nessie előtti üres padhoz. 

- Nem is gondoltam volna, hogy lesz közös óránk – mondtam nekik, és feléjük fordultam.

- Add csak ide az órarended – kérte Bella, s miután odaadtam neki, hosszasan hümmögött. Mindegyik órán találkozhatsz valamelyikünkkel – nevetett, és meglepődtem a csilingelő, dallamos hangján. Illett hozzá. 

- Akkor nem lesz unalmas – feleltem mosolyogva, és előre fordultam, amikor bejött a tanár. 

Az órák hamar elteltek, és szerencsémre legyen mondva, egyik tanár sem piszkált, vagyis zargatott. Apám szerint csak a hülyéket piszkálják… Különösebben egyik oktatót sem érdekelte, hogy honnan jöttem, hány éves vagyok, csak megkérdezték, hogy hol tartottam a tananyaggal az előző iskolámban. 

Negyedik óra után Alice-szel sétáltam az ebédlő felé, és felfigyeltem Meg és Carly nevetésére. Az asztalon ültek, a társaság középpontjában, a férfi gyűrű közelében. Észrevettek engem, és láttam, hogy összesúgnak. Inkább elfordultam, és elvettem egy tálcát. Az előttem haladó srác telepakolta az övét, bár nem kellett volna csodálkoznom rajta. Elég nagydarab volt, mármint izmos. Mintha a birkózó csapat kapitánya lenne… Ha így van, szüksége is van a kalóriákra. 

Egy srác hirtelen vágódott be elém, a lendülettől majdnem elestem, de ő magához rántott, és megmarkolta fenekem. Az arca csak pár milliméternyire volt az enyémtől. 

- Mi az, cica? Csak nem tetszik? – kérdezte, és válaszolni sem bírtam. A szívem a torkomban dobogott.

Nem volt elég erőm ahhoz, hogy ellökjem magamtól, így az utolsó, kétségbeesett tervemhez folyamodtam. Kezemet az előttem levő srácéra helyeztem, a következő pillanatban pedig akkorát taszítottam a bunkó taperolón, hogy az öt-hat lépést hátrált, majdnem seggre is esett.

Ha még egyszer hozzám mersz érni, letöröm a karodat – mordultam rá ingerülten, és a sült krumplimmal együtt elviharoztam. Magamon éreztem a többiek tekintetét, Alice pedig a nyomomban volt, az asztalukhoz terelt. Leültem, bár nem akartam. Most nem volt szükségem a társaságra.

- Jól vagy? – kérdezte Bella, és csak nagy sokára tudtam válaszolni. Jól voltam – hazudtam, és magamban ordítottam. Ha képes lettem volna, szétpüföltem volna a rohadékot. Majd két évembe tellett, hogy tovább lépjek, hogy sírás nélkül tudjak visszagondolni arra a napra, ami tönkretette az életem. Erre ez a bunkó idejön, mintha ő lenne a macsó, aki bármit megtehet, és éreztem, hogy kissé megrázkódnak a falak, amiket magam köré emeltem.

Csak később vettem észre, hogy remeg a kezem, így inkább letettem a sült krumplit, és kezemet az asztal alá dugtam. 

- Biztos jól vagy? Ha akarod, jól elverjük ezt a taplót – vágta rá vigyorogva Emmett, és játékosan a bal tenyerébe csapott. 

- Igen, köszönöm. Meg tudom védeni magam – mondtam, és az ásványvizem után nyúltam, amikor éreztem, hogy a remegésem alábbhagyott.

Kérdőn pillantott rám, olyan, na, nem mondod pillantással. Úgy értem, amikor leültünk, arról áradozott, hogy mekkora vagány csaj vagyok és hogy milyen jól elbántam vele, de látszólag többet nem nézett ki belőlem.

- Jártam kickboxra és egy ideig kung-fuztam is – vallottam be végül, és megint éreztem azt a furcsa, csiklandós érzést az orromban, amit akkor érzek, amikor közel állok a síráshoz.

Nem nyaggattak tovább, leszálltak az ebédlős témáról, és Jasperrel, Alice-szel és Nessie-vel indultam meg a történelem órára. Mr. Anderson nagyon jó tanárnak bizonyult. Sosem voltam odáig a tanárokért, de őt szabály szerint imádtam. Az előadásmódja egyszerűen elképesztő volt, képes lettem volna egésznap elhallgatni. Így aztán a tananyag is érdekesebbnek bizonyult. Azonkívül, hogy nagyszerű volt a szakmájában, tetszett, hogy vicces a pasi, így próbált minket felcsigázni, méghozzá sikerrel. De ami talán a legjobban tetszett benne az volt, hogy nem kezelt minket gyerekként. Persze nem voltunk felnőttek a szemében, ez nyilvánvaló, inkább fiatalfelnőtteket mondanék… Talán ez a legmegfelelőbb szó.

Röhögve indultam meg Nessiékkel a tesi terem felé.

- De komolyan nem vágom, hogy honnan szed ilyeneket. Tonna donna… – Renesmeé még most is elhűlve röhögött, és mi tagadás, és is ugyanígy voltam vele. Valahogy az ilyen megjegyzésekkel érte el mindig, hogy ismét figyeljünk rá…

A tesiterem hatalmas volt, és izgatottan készülődtem és sürgettem a lányokat. Mindig is ez volt a kedvenc tantárgyam, egyszerűen imádtam a testnevelést. Sőt, boldog vagyok, hogy mindennap lesz. Lusta vagyok, nagyon is, de valahogy ezt sosem érzem itt.

Mondjátok, hogy nem szoktatok sokat labdajátékozni – kértem Alice-től a megerősítést, és boldogan ugrándoztam föl-le. 

- De, elég sokszor röpizunk, kosarazunk, sőt, tollasozni is szoktunk.

- Csak viccelsz – mondtam, és nem csak az ugrálást hagytam abba, de a mosoly is az arcomba fagyott. – Röplabda? Öhm. Nem lehetne esetleg választani, hogy mit szeretnék játszani? – kérdeztem, de ekkor belépett Clapp edző és hangosan belefújt a sípjába. A fülemre tapasztottam a kezemet, miközben magamban az édes anyukáját szidtam, amitől akaratlanul is eszembe jutott az álmom. Anya…

Miután kifutottuk a belünket is, közölte, hogy amíg jó idő van, kint fogunk edzeni, felméri a kötelező gyakorlatokat, aztán nagy lendülettel belecsapunk a röplabda alapjaiba… És igazából ennyiből állt az egész óra, ugyanis elég jó beszélőkéje volt, mi tagadás. Úgy tett, mintha az első tanítási nap lenne, ismét újra elmagyarázta mindenkinek, miből is fog állni az idei tanév az új diák kedvéért. Ez tetszett. 

A hangulatom a béka segge alatt volt, még azt sem mondhattam volna, hogy elfáradtam. Talán csak nem akartam hazamenni. Magamra kaptam a farmeromat és a pólómat, és kissé megkönnyebbültem, amikor Alice felajánlotta, hazavisznek. Szívesen sétáltam volna, most megvolt hozzá a hangulatom, de vagy másfél óra lett volna az út hazáig, így inkább együtt léptem ki velük az épületből. A fiúk már kint voltak, az épületnek támaszkodva halkan, s elmélyülten beszéltek. Amint észrevettek minket, kiegyenesedtek, és elmosolyodtak. Jó dolguk volt a lányuknak, egy kicsit szerettem volna a családjuk részese lenni. Mindig is arra vágytam, hogy egy szerető, boldog családban éljek. 

A parkolóban alig volt néhány ember. A diákok vagy órákra mentek, vagy jobb esetben haza. Örültem és egyben mérges is voltam, amikor eszembe jutott, hogy a táskámat az öltözőben hagytam. Visszafutottam érte, és mosolyogtam, amikor kiértem az épületből. Ugyanúgy álltak a kocsik előtt, mint mielőtt elmentem. Talán egy kis részem azt várta, hogy itt hagynak, és egyedül maradok.

Az ajtó hirtelen csapódott ki mögöttem, és a szívem heves dobogásba kezdett, amikor rájöttem, hogy ugyanaz a fiú áll velem szemben, mint az ebédlőben. Önkéntelenül is elhátráltam, és bármennyire is próbáltam határozottan nézni rá, be voltam tojva. Sokkal nagyobb darab volt nálam.  

Kétségbeesetten pillantottam hátra, de végül elszántan néztem a srácra. Közelebb lépet felém, hosszú lépteivel pillanatokon belül elém ért.

- Mit akarsz? – kérdeztem, és hangom legnagyobb meglepetésemre határozott volt. Éreztem még magamban az energiát, ami az ebédszünetben átjárt, de tudtam, ahhoz nem lesz elég, hogy padlóra küldjem ezt a taplót.

- Valami gond van, Max? – hallottam meg Emmett mély, félelmetes hangját, és amint hátrafordultam, láttam, hogy a fiúk mögöttem állnak. Visszapillantottam, és kíváncsian elemeztem a srác arcát. Megijedt, láttam a szemén, mégis elég bátor volt ahhoz, hogy ne rohanjon el. Kihúzta a vállát, megpróbált még magasabbnak tűnni, mint amilyen.

- Nem, csak négyszemközt szeretnék beszélni vele – vágta rá, és őszintének tűnt, azonban ahogy közelebb lépett, és felemelte a kezét, hogy magával húzzon, láttam megvillanni a tekintetét.  Nem gondolkoztam, a kezem akaratlanul is Emmettéhez ért, nem voltam magamnál, de azt még a tudatalattim is tudta, hogy ő a legerősebb a fiúk közül, nem véletlenül választotta őt az elmém. Ökölbeszorítottam a kezem, és mielőtt még hozzám ért volna, meglendítettem a karom, de nem számítottam a következményekre. 

A srác több métert repült hátra, és a feje hatalmasat koppant az iskola épületének falában, hogy végül rongybabaként zuhanjon a kőre. Azonnal felé futottam, és a könnyek ellepték a szemem, ahogy megláttam azt a sok vért Max körül. 

- Mégis mik vagytok ti? – kiáltottam rájuk remegő hangon, és letérdeltem, hogy közelebbről is megvizsgáljam a sérülését. Halk morgást hallottam felőlük, de a szememet nem tudtam levenni a velem egykorú fiúról. Mit tettem? Megöltem egy ártatlan fiút, pedig tudtam, hogy mindennek ára van…– El kell mennetek innen, majd én elintézem – dörrentem rájuk ellentmondást nem tűrő hangon. – Ha végeztem, elmegyek hozzátok – folytattam, és ismét szóltam, húzzanak el innen, de nem mozdultak. Földbegyökerezett a lábuk. – Most – ordítottam, és feltűrtem a ruhám ujját, amikor láttam, hátat fordítottak. A szíve még dobogott, de gyengén. A kezemet a mellkasa fölé helyeztem, és éreztem, hogy feltámad körülöttem a szél. A fák lombjait hevesen tépte a pillanatok alatt kialakult vihar, én pedig egyre erősebbnek éreztem magam. A szemem kinyílt, ahogy ráhelyeztem a tenyerem, és elállt a lélegzetem. A hajamtól semmit sem láttam, de mindent éreztem magam körül. A levegő vibrált, s hallottam az erdő legkisebb zaját is, Max szívdobogását, és a kínzó légvételeit. Éreztem a kimerültséget, hogy fogytán van az erőm, de csak Maxra koncentráltam, a pulzusára, amely egyre csak emelkedett. Láttam, ahogy beforr a koponyája, és furcsa, roppanó hangot hallottam, ahogy visszaállt néhány csontja a helyére. 

Ahogy felálltam mellőle, a lábam megbicsaklott, de erőt vettem magamon, és letérdeltem a feje mellé. – Sajnálom, ez egy kicsit fájni fog, de muszáj elvennem az emlékeidet – mondtam neki, és kezemet a fejére helyeztem. Abban a pillanatban vonaglani kezdett előttem a kíntól, de erősen tartottam. Az emlékképek olyan elevenen peregtek le előttem, mintha egy mozifilmet néztem volna. A fájdalmát mintha elvágták volna, a teste rángása azonnal abbamaradt, ahogy levettem a kezem a fejéről. Leizzadt a hirtelen ért fájdalomtól, és remegett, de határozottan élt. Nekem ennyi elég volt.

Kimerülten ültem le végül az egyik padra, Max mellettem feküdt a fűben. El kell mennem, mielőtt magához térne, de egyedül sem akartam hagyni. Féltem, ha maradok, szépen sorjában összerakja a képet, és nem lesz jó előjel, ha engem lát meg először. Ugyanakkor az sem jó ötlet, ha egyedül ébred fel. Megfordult a fejemben, hogy segítséget kérek és bevitettem a gyengélkedőbe, arra hivatkozva, hogy elájult, de nem akartam, hogy hozzám csatolják az ő balesetét. Leültem végül mellé, és kezeim önálló életre kelve megindultak az arca felé. Ujjaimat a hajába fésültem, és simogattam, miközben az arcát elemeztem. Férfias, határozott vonásai voltak, az ajka telt, és a borosta egész vonzóvá tette. Nem tudtam visszaemlékezni a szeme színére, a találkozásaink alkalmával valahogy nem erre összpontosítottam, de barnára tippeltem volna. A haja is az volt, gondoltam, passzolna egymáshoz. 

Nem tudom mennyi ideig ülhettem ott mellette, de egyszer csak mocorogni kezdett, én pedig izgatottan hajoltam fölé. A szeme meg-megrebbent, végül óvatosan kinyitotta, de rögtön be is hunyta, a világosság bántotta a szemét.

- Nincs semmi baj – mondtam neki halkan, s újra kinyitotta a szemét. Barna, igazam volt.

A szája döbbenten nyílt ki, a tekintete meglepettséget sugárzott. Megrémültem, és idegesen elhúzódtam tőle. Mi van, ha mindenre emlékszik? Ha nem jártam sikerrel?

- Mire emlékszel? Megszédültél, elestél, és beverted a fejed. Fáj még? – kérdeztem, és óvatosan a fejére helyeztem a kezem. – Biztos leesett a vérnyomásod, de ha engem kérdezel, azért nem ártana, ha megnézne egy orvos – folytattam, és kíváncsian néztem, ahogy ülőhelyzetbe tornázta magát.

- Igen. Kijöttem tesiről, biztos az óra miatt esett le a vérnyomásom – helyeselt, és a padba kapaszkodva talpra állt. 

- Biztos – hagytam rá. – Kocsival jöttél? Haza tudsz egyedül menni?

- Igen, persze. Mindent köszönök – mondta komolyan, mosoly nélkül. Lassan, bizonytalan léptekkel haladt előre, én pedig követtem, mint egy pincsi kutya.

- Tutira jól vagy? – Biztosra akartam menni, nem akartam úgy itt hagyni, hogy nem vagyok száz százalékosan biztos abban, hogy jól van és lesz is.

- Tutira – válaszolta halvány mosollyal az arcán, és olyan hangsúllyal, mintha egy ostoba gyerekhez beszélne. 

- Hát, akkor… szia – köszöntem el sután, és a parkoló végébe mentem, megvártam, míg elmegy, és az erdőbe sétáltam. Hirtelen lökést éreztem a mellkasomban, késztetést, hogy menjek beljebb és beljebb, de ellenálltam. Megígértem a többieknek, hogy miután végeztem, hozzájuk megyek. Biztos aggódnak. 

El sem tudtam képzelni, hogy valakiben akkora erő lakozhat, mint Emmettben. Mármint, nagynak vagy volt, de ez már túlzás. Ez határozottan természetfeletti…

Nem ítéltem el őket, nekem egyszerűen nem volt jogom hozzá. Nem tudtam mik is valójában, de kíváncsi voltam a válaszaikra. Mindenkinek vannak titkai, és úgy néz ki, én végre megismerhetem az övékét.

Minél hamarabb el akartam jutni a Cullen villához, és úgy döntöttem, a könnyebb utat választom. Sosem használtam még ennyit az erőmet ilyen rövid időn belül, de most úgy gondoltam, plusz egy már igazán nem oszt, nem szoroz.

Bár meghajlítani a földet egyáltalán nem piti dolog. Mély levegőt vettem, és elképzeltem magam előtt a villa épületét. Csukott szemem mögött a tökéletes mását láttam, s ahogy kinyitottam, már valóban a Cullen család házát láttam, tökéletes pompájában.