A farkas nyomában – 27 fejezet

Sziasztok!

Először is köszönöm az 51. rendszeres olvasót, és azoknak is, akik voltak olyan kedvesek és szavaztak. :)

Meghoztam a frisst, tudom, késtem vele, és nagyon sajnálom. Az egyik ok, hogy nagyon rossz a net a szálláson, tegnap alig volt, kezdett elvonási tünetem lenni, a másodikat sajnos úgy érzem, ti is látni fogjátok... Valahogy nem megy most az írás. Próbálkozom, de a végeredménnyel nem vagyok elégedett. Azért remélem, nektek így is tetszeni fog és írtok, mi tetszett benne és mi nem. Hátha sikerül valahogy fellelkesíteni vagy éppen rávilágítani a hibáimra. :)

Jó olvasást!

Mutasd, mit tudsz!

Hideg volt az erdőben, mégsem fáztam. Levettem a dzsekimet, és Bella nevét kiáltottam, hogy figyeljen. El is felejtettem, hogy milyen ügyetlen, esélye sem lett volna elkapni, hiszen róla beszéltünk… Jasper elkapta a ruhadarabot, és mosolyogva nyújtotta a kétbalkezes lánynak. 

- Köszi – mondta kettőnknek zavartan, és hogy ne lássuk a pírt az arcán, elfordult és magára kapta azt.

- Jól van – kezdtem bele hangosan egy pillanattal később, hogy magamra vonjam a többiek figyelmét. Jasper már számos dolgot elmondott, és megmutatta a tudását mindenkinek, amiket az évek során tanult - és néhol majdhogynem tátott szájjal néztem őt. Nem mondom, hogy könnyű dolgom lenne vele szemben, de mégis száz százalékig biztos voltam abban, hogy simán, minden gond nélkül sikerülne végeznem vele - persze csak a jobb napjaimon. – Most, hogy kipihentétek magatokat – kezdtem bele gúnyos hangon, mire pár farkasból morgás tört fel; igen, mindig is tisztában voltam azzal, hogy nem lennék jó tanár, és mindenki utálna. Valahogy a véremben van, belém kódolva, hogy legyek arrogáns és lenéző – ismét elkezdhetnénk az edzést – folytattam, és kivártam, hogy a többiek felém sétáljanak. Abban a pillanatban nem tudtam, hogy mihez is kezdjek, és hogy adjam át a tudásomat. Nehéz szavakba önteni.

- Az újszülöttek még csak a létezésünkről sem tudnak – kezdtem bele, és tekintetemet a farkasokra szegeztem. – Ezt az előnyünkre is fordíthatjuk. Ugyan erősebbek nálunk, mert a saját emberi vérük még ott kering a szöveteikben, de tapasztalatlanok is. A legfontosabb szabály mind közül, hogy ne hagyjátok, hogy körbefonják a karjukat rajtatok, mert azonnal összeroppantanak. S mindig legyetek résen, soha ne fordítsatok hátat az ellenségnek.

- A falkán belüli kötelékek tesznek minket olyan erőssé és hatékonnyá a küzdelmekben – fordultam egy pillanatra a Cullenék felé, mintha magyarázatra szorulnának –, ezt használjátok is ki! – A hangom határozott volt, tiszteletet parancsoló. Nem csoda, hiszen alfa voltam, bármennyire is utáltam ezt a tényt. A falka irányítja a csapatát, azonban az ösztöneink mégsem voltak olyan erősek, és a csapatom nem hallgatott rám, amikor arra utasítottam őket. Nem is hibáztatom őket, a chip mindenkit az irányítása alatt tartott. Nem is bizonyultam jó vezetőnek, ott hagytam őket, amikor esélyt láttam, de tisztában voltam azzal, ha megtorpanok, gondolkodás nélkül tépnének cafatokra. Ennyit a ranglétránkról… – Nagyobb esélyünk van, ha csapatban dolgozunk, és egymást védjük. A célunk amellett, hogy végezzünk a vámpírokkal az, hogy minél kevesebben essenek el közülünk. 

- Jasper, mit szólnál egy menethez? – kérdeztem vigyorogva, mire a féloldalas mosolyával rám nézett, és megindult felém. A legjobb módja, hogy megmutassam, mire vagyok képes, ha a legjobbal küzdök meg, és a saját szemükkel látják, milyen is igazából. 

- Ez izgalmas lesz – hallottam Edwardot, de nem fordultam felé. Magamtól is tudtam, hogy az lesz.

Mély levegőt vettem, mielőtt átváltoztam volna. Évek óta nem voltam tovább öt percnél farkas alakban, és most, a gyomrom görcsbe rándult már csak a gondolattól is. Tekintetemet Carlislera emeltem, aki megértően bólintott egyet, pontosan tudta, mire gondolok. Beharaptam az ajkam, és egy pillanattal később elszántan néztem a fák közé. Kibújtam a nadrágomból, a pulcsimat a fa tövében heverő cipőmre dobtam, miközben erősen küzdöttem a hányingerrel. Nem éreztem jól magam, de nem engedhettem meg a pihenést, fel kellett készítenem őket, lesz még elég időm a regenerálódásra.

Nem akartam pucéran parádézni előttük a küzdelem végén, de így is magamon hagytam, amit csak tudtam. Szükségem lesz a holmijaimra, miután ismét emberi alakot veszek fel, így egy atlétában és a fehérneműmben álltam előttük, nem néztem rájuk, de ami azt illeti, Jasper sem, úri ember módjára a földet kémlelte.

- Figyeljetek és tanuljatok – mondtam még, majd tekintetemet előre szegeztem, le sem vettem a szemem Jasperről. Éreztem az ismerős remegést, ami végigfutott a testemen, és akaratlanul is mosoly tört elő belőlem. A bőrömet kínzóan szűknek éreztem, a bennem élő farkas éber volt, és mindent megtett volna, hogy kitörjön. Szabad utat engedtem neki.

- Ne fogd vissza magad – utasítottam még, mielőtt a farkas kirobbant volna belőlem.  A bőröm megremegett, a maradék ruhám szétszakadt, ahogy izmaim felvették másik énem, és nem törődve a fájdalommal, Jasper felé futottam. 

- Nem szokásom – vágta rá, és mosolyra húzta ajkait. Támadóállásba görnyedt, lábaival megtámaszkodott, és tisztában voltam azzal, hogy megpróbál elkapni, a kezei közé szorítani, ezért is tudtam sikeresen kitérni az útjából, és fogaimat az alkarjába mélyesztettem. Hátrébb ugrottam, amint a másik karjával felém csapott, és morogva kezdtem el körözni körülötte, a gyenge pontját keresve, egy lyukat a védekezésében. Gyors volt, ezt nem tagadhattam. Olyan sebességgel csapott le rám, hogy esélyem sem lett volna a fogaimat mélyebbre vájni a kezében. Felém futott, én pedig cikkcakkban haladva rohantam felé. Elrugaszkodtam, és a nyakát vettem volna célba, de lerázott magáról, és belém rúgott, de talpra érkeztem, s pillanatnyi habozás nélkül kaptam el a lábánál fogva, kirántva alóla a talajt, és fogaimat a nyakára szorítottam. Nyertem – gondoltam, és láttam a szemében a döbbenetet, de nem volt időm ezzel foglalkozni, keresztülugrottam rajta, és Edwardra meredtem. A kis sunyi – gondoltam magamban mérgesen, és felhúztam az ínyemet, hogy lássa éles fogaimat. Mit is vártam volna tőle, hiszen vámpír… Ráadásul a legjobb módja, hogy igazából megmutassuk, mire is vagyunk képesek, így már egyáltalán nem bántam, hogy aljasul hátba akart támadni. Izgatottan vetettem meg mancsaimat a talajban, körmeimet a földbe vájtam, és elégedetten csaholtam Edward határozott szavaira.

- Gyertek ide mindannyian – nézett a családtagjaira, akik kérdőn és hitetlenkedve fordultak felé, de szó nélkül léptek mellé, farkasszemet nézve velem. Láttam, hogy bizonytalanok, így Edward bátran közvetítette a gondolataimat és felvette a tolmács szerepét. Kicsit furcsa volt, hogy nyitott könyvként olvasott bennem, de nem tagadom, hasznosnak bizonyult. 

- Ez a legjobb módja, hogy megismerjétek Natalie-t harc közben, hogy mindannyiunk számára világossá váljon, mire is képes a fajtája. – Nem vicsorítottam rá, bár kissé szíven ütött a fajtája szó. Tudtam, hogy más vagyok, de az ő szájából hallani kellemetlenebb volt mindennél.

Elég esélytelen küzdelem lenne egy hagyományos vérfarkasnak hat vámpírral szemben, de az én esetemben ez közel sem volt reménytelen, ezért is voltam olyan magabiztos minden vadászatom során. Ha az adrenalin elönt minket, a fogunkban méreg keletkezik, ennek következtében egyetlen harapással végezhetünk a vámpírokkal. Ezt nem igazán tudtam uralni, eddig nem is használtam sokszor. Akkor termelődik méreg a szervezetemben, amikor a zsigereimben érzem, nincs sok esélyem a túlerővel szemben, ezért sem használtam sokat az évek során, a falkámmal legyőzhetetlenek voltunk, nem volt szükségünk rá, hiszen bekerítettük az áldozatainkat és pillanatok alatt végeztünk velük. De mégis hasznosnak bizonyult, és erre a kutatócsoport is rájött, amikor egy teljesen hétköznapi küzdelem során elestek néhányan közülünk, akkor döntöttek úgy, nem vagyunk elég jók, nem lehetünk csak „átlagosak”. Bevontak minket, túlélőket egy újabb kísérletbe, és addig nem nyugodtak, amíg tökéletes, legyőzhetetlen katonákat nem teremtettek belőlünk. Az volt az utolsó alkalom, hogy elesett volna valaki közülünk.

Edward kissé meglepetten nézett rám, és habozva bár, de beavatta őket is. Tudtak már róla, elmondtam nekik ezt a képességemet is, már ha lehet annak hívni, de soha sem részleteztem. Így már teljesen nyilvánvalóvá vált mindenki számára, miért is vagyunk jobbak, gyorsabbak, erősebbek és halálosabbak, mint a többiek.

- Kösd fel a gatyád apukám – morogtam rá, mire mosolyogva támadt rám. Abban a pillanatban rájöttem, milyen nehéz dolgom is lesz velük, hiszen előttem áll egy gondolatolvasó, egy vámpír, aki az érzelmeimre képes hatni – talán könnyű szerrel el is altathatna – és egy, aki látja a mozdulataimat. Farkas voltam én is, akárcsak a többiek, de nem tudtam, mennyire hat ez úgymond fekete lyukat Alice képességében. Ha Sam falkájával harcolna, fair küzdelem lenne, teljes sötétséggel, de az én jövőmet néha látta, így latba kellett vennem azt is, hogy most is tudhatja minden lépésemet, ezért is kell őket, hármukat először elintéznem. Minden egy pillanat alatt játszott le bennem, de persze Edward mindent tökéletesen hallott. Elugrottam a támadása elől, és az ösztöneimre hagyatkoztam. Teljesen kikapcsoltam, nem gondolkoztam, a testem parancsolt nekem, ez volt az egyedüli módja, hogy a képessége ellen védekezzem. A fogaim vészjóslóan csattogtak, és sebesen ugráltam ide-oda, ahogy kitértem a támadásaik elől, elsőként kapva el Esmét. Bármennyire is fájt beismernem, de ő volt a leggyengébb harcos, jobb lesz rá odafigyelnem – gondoltam magamban, miközben feltűnt, hogy megpróbáltak körbekeríteni, de még idejében jöttem rá, hogy mi is a céljuk, és fogaimat sikerült Alice vádlijába mártanom. Nem haraptam erősen, de láthatóan Jaspernál kihúztam a gyufát, és bal kezével lesújtott rám. Nem tudtam kikerülni, s éreztem, hogy vér folyik az arcomról. A fémes íz kellemetlenül a pofámba folyt, de egy pillanat múlva talpra ugrottam, és még idejében perdültem meg, hogy Carlislet a földre terítsem, és a nyakába harapjak. Legurultam róla, ahogy félszemmel megláttam egy sötét alakot az egyik fán, talpra érkezett előttem, és teljes erőmből neki futottam, felborítva ezzel, és a lapockájába kaptam Emmettnek, aki hanyatt esett.

A hirtelen és váratlan lökéstől a levegő is bennem rekedt, Jasper karjai megpróbáltak körbefonni, és tudtam, hogyha ezt teszi, nekem annyi, nincs sok esélyem. Rám nehezedett teljes súlyával, és láttam, hogy Edward felém közeledik. Hátsó lábaimat felhúztam, megpróbáltam ellökni őt, és ingerülten csattogtattam a fogaimat, amikor a kezét megpróbálta rám helyezni, hogy összezúzzon, sikertelenül. Egy gyors mozdulattal elkapta a vállam, és tudta, bármennyire próbálkozok, nem fogom elérni a kezét, hogy megharapjam, egyszerűen képtelen lettem volna úgy fordulni, hogy elérjem, így lábaimmal ellöktem őt magamtól, csak annyira, hogy fejemet kissé oldalra fordíthassam, és arcon kaptam. Továbbra is rajtam nehezedett, nem volt ideje felkelni rólam, így nyüszítve próbáltam lenyugtatni magam, még mielőtt elém ért volna Edward, és mély lélegzetet vettem. A szívem hevesen dobogott, megállíthatatlanul zakatolt, és éreztem a savas ízt a számban. Dühösen és kétségbeesetten ráztam meg a fejem, minden erőmmel azon voltam, hogy újra önmagam legyek, de nem sok sikerrel. Jasper pillanatokon belül felkelt rólam, megérezhette a változást, ami végig ment bennem, én pedig elhátráltam, még mielőtt rájuk támadnék.  

A farkas ugrásra készen állt, minden álma az volt, hogy fogait az áldozatába mélyessze, de nem hagyhattam. Ha csak egy pillanatra is átvenné felettem az irányítást, és akárcsak egyikükbe is belekapnék, meghalnának.

- Hívd vissza – szóltam gondolatban Edwardnak, megrémített, hogy Jasper egyre csak felém közeledik. Feltartott kezekkel, lassan lépkedett, de bármennyire küzdöttem ellene, fenyegetésként tekintettem rá. – Hívd már vissza, a rohadt életbe – ordítottam, de szememet nem vettem le róla. Éreztem az erőt minden végtagomban, ugrásra készen feszültek meg az izmaim.

- Jasper, gyere vissza – hallottam meg végre a hangját, mely fojtott volt és rekedt, ez pedig elterelte kissé Jasper figyelmét. Engem nézett, de kissé elfordította a fejét, hogy rálásson testvérére. 

Egész testemben remegtem, és megkockáztattam, hogy megrázzam a fejem, azonban nem lettem éberebb, nem tudtam megragadni az irányítást. 

Rámorogtam, és figyelmeztetően közelebb léptem, amikor nem foglalkozott Edward szavaival, és még közelebb jött felém. Egy pillanatra megtorpant, de végül nem törődött a fenyegetésemmel. 

- Mi a fene ütött belé? Meg akar halni? Hívd már vissza, nem akarom bántani őt! – Hátrálni kezdtem, és felkaptam a fejem, amikor megéreztem az ismerős nyugalomhullámot. Egy pillanatra hatalmába kerített a düh, amiért rajtam használja a képességét, végül beláttam, ez a legjobb megoldás, hogy lenyugodjak. Lassan lefeküdtem a földre, remegő végtagokkal, de minden mozdulatát figyeltem, készen álltam a legapróbb jelre, hogy rátámadjak. Nehéz levetkőzni ezt a szokást, ha az ember, esetünkben farkas, éveken keresztül vámpírokkal harcolt. Ahogy felém jött, egyre intenzívebben éreztem a nyugalomhullámot, szédítően erős volt. Tudtam, hogy segíteni akar, mégis küzdöttem ellene. A fáradtság ellen, az énem ellen, az egész világ ellen.

- Jól vagyok – bizonygattam az igazamat vagy századjára, immáron türelmetlenül és kissé erőszakosan, de már arra sem vettem a fáradtságot, hogy Bellára nézzek, a tekintetemet a farkasokra szegeztem. A Nap már alacsonyan járt, éreztem, hogy kezdenek fáradni, ahogy én is, de tovább kellett edzenünk.

- Kiszámíthatók a mozdulataid, ezért maradsz mindig alul – mondtam később Paulnak, aki most éppen Alice-szel küzdött meg. Megalázó lehetett a vérfarkasnak, hogy egy lány bánt el vele, de nem ehhez volt szokva, ők falkában támadnak. Nő létére meglepően jó harcos volt a kis kobold – Jasper büszkén figyelte minden mozdulatát, ami egy kis mosolyt csalt az arcomra –, még úgy is, hogy rajtuk nem tudja használni a képességét. Ne is beszéljünk arról, hogy a vámpírhadsereg majd’ minden lépését ismerni fogja. Alice halálos lesz, ebben az egyben biztos voltam. – Én a helyedben a végtagjaira mennék rá – szóltam még, majd Embry felé fordultam, aki a messzeségben éppen a családfővel harcolt. Carlisle idős volt, és tapasztalt, de a harcban már közel sem volt olyan jó. Érthető is, hiszen ő inkább a tudományoknak élt, így ez elég fair küzdelemnek tűnt.

Edward hangja váratlanul ért, akaratlanul is összerezdültem kissé. – Szerintem itt abba is hagyhatnánk, mindenkinek szüksége van egy kis pihenésre – mondta, miközben az alfát nézte, és bólintott, de nem tudtam megmondani, miről is kommunikálhattak. – Samnek és a többieknek ma még járőrözni is kell, és mivel ők nem vámpírok, nekik is pihenniük is kell. Holnap folytatjuk – mondta, és kedvesen átölelte Bellát, hogy az autójáig terelje őt. Mindenki szétszéledt, egy pillanat alatt szinte teljesen üressé vált az erdő, mire felocsúdtam, Edward kocsiját már nem is láttam, a hangját viszont a távolból még hallottam.

- Hát, ez egész jól ment – mondta Emmett, és rám adta a kabátját, mintha fáztam volna. Szó sem volt róla, de elfogadtam a kedves gesztust, és felhúztam a cipzárt. 

- Azt azért nem mondanám – vágtam rá, de azért mosolyogtam. Mérges voltam magamra, amiért nem tudtam lenyugodni, és irányítani az érzelmeimet. Megalázónak éreztem, hogy még így is – a chipem nélkül – Jasper segítségére szorultam, de azzal vigasztaltam magam, hogy nem vetkőzhettem le a régi énemet és a szokásaimat, amikhez az évek során hozzászoktam. – De be kell ismernem, ügyes volt mindenki. 

- Ja – mondta, és láttam rajta, nem elégedett a teljesítményével. Mosolyt csalt az arcomra, én is mindig mindenben a legjobb akartam lenni, és ha valamiért nem sikerült a tőlem telhető legjobbat kihoznom magamból, hát, felhúztam magam, és igen, gyakran el is szontyolodtam. De mentségemre szóljon, kitartó voltam, és addig sosem nyugodtam, amíg én nem lettem a legjobb.

Hé, jó voltál ma – mondtam, és kezeimet a mellkasára helyeztem. Jól eső bizsergés áradt szét bennem, mégis leengedtem a karomat. Hirtelen rájöttem, ez nem igazán én vagyok. Emmettnek mindenesetre jól eshetett, közelebb lépet hozzám, és nem igazán törődött azzal, hogy engem is összesároz, magához húzott, és megcsókolt. 

Mosolyt csalt az arcomra. Akárhányszor megláttam őt, mosolyognom kellett. Amikor magamhoz tértem a műtét után, tényleg mellettem volt, őt láttam meg először, és még kábult állapotban is mérhetetlenül örültem neki, hogy igazat mondott, és betartotta a szavát. Nem tudtam, hogy milyen jövő várna ránk, kettőnkre, már ha beszélhettünk ilyesmiről… De az volt a legfontosabb, hogy jelenleg boldog voltam, és ez elég volt nekem. Még.