A sors iróniája - 20.fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a frisst, remélem tetszeni fog, és megosztjátok velem a véleményeteket.

"Végzet nincs. Választásunk van. Az egyik választás könnyű, a másik nem. Ez utóbbiak az igazán fontosak, ezek tesznek emberré."

Megmérettetés

Nehéz nap állt mögöttem, így kimerülve álltam be a zuhany alá, hogy utána ágyba bújjak és felkészüljek a nagy napra. Michaellel csak délután találkoztam, a begyűjtésre nem jöhetett velem, de nem bántam. Egyedül akartam lenni, hogy átgondoljam az elmúlt napokat. Az életem száznyolcvan fokos fordulatot vett, és mintha kifordult volna a világom a pólusaiból, amiben eddig éltem. Mégis tudtam, hogy mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy visszakerüljük az új, csodás életemhez, amihez nagyszerű emberek is társultak. Sosem gondoltam volna, hogy valaha ennyire képes leszek szeretni, és hogy ezt az érzést viszonozzák is.

Miközben a hajamat mostam, eszembe jutott a legutolsó edzésünk Emmával. Azt akartam, hogy élesben harcoljunk egymás ellen, mintha az életünk múlna rajta; és ez azt jelentette, hogy használhattuk a képességeinket. Ahhoz, hogy gyakorolni tudja ezeket, és alkalmazni harc közben, én voltam a legideálisabb jelölt. A Cullen családot nem tehettük ki ennek, de én tökéletes voltam ebből a szempontból. Hamar meggyógyulok, és az esetleges égési sérüléseket Emma el tudná látni. Ezért döntöttem így. Ellenezték az egészet, de amit a fejembe veszek, hát, arról nem lehet egykönnyen lebeszélni.

Megpörkölődött a hajam, és nem tudtam mit kezdjek vele. Azért az én bőrömre is hatással volt a tűz, amit Emma keltett. Sajnos még én sem vagyok tűzálló. De hihetetlenül büszke voltam rá, és most, a hajamon szörnyülködve sem tudtam volna megharagudni rá. Azt tette, amit mondtam, reméltem, a későbbiekben is így fog harcolni, és hogy mindent alkalmaz majd, amit csak megmutattunk neki. Kitettünk magunkért, mindannyian. Elmondhatatlanul nagy hálát éreztem irántuk, amiért ilyenkor is mellettem voltak.

Hajnalban riadtan ébredtem fel, testem ragadt az izzadságtól, szemeim pedig még most is könnyben úsztak. Letörten álltam a zuhany előtt és minden erőmmel azon voltam, hogy összeszedjem magam, nem engedhettem, hogy pont most gyengüljek el. Emmának szüksége van rám, és megígértem, hogy nem fogom cserbenhagyni. 

Korán volt, s mire pirkadt, már készen is voltam. Elegánsan öltöztem fel, mégis kényelmesen éreztem magam ruháimban, és a hajamat gondosan felfogtam. Egy kis alapozót mégis felkentem bőrömre, a karikák szemeim alatt ugyanis elég feltűnőek voltak. Úgy éreztem magam, mintha egy ócska vámpíros filmben szerepelnék, és profi kozmetikusok sminkeltek volna ki ilyen rémesre, hogy részese lehessek egy szörnyű mészárlásnak. Vagy a zombi talán találóbb lenne.

Meg akartam látogatni Emmát, tudtam, hogy itt van a közelben. Sejtettem, hogy ő sem tudott aludni. Anno én is így voltam ezzel. Az agyam folyton kattogott a rám váró próba miatt, és képtelen voltam kizárni akár csak egy pillanatra is. Egyedül Michael segített egy kicsit jobb kedvre deríteni, de az éjszakám mégis elcseszett maradt. Elmondta, hogy most sem tett másképp, és meglátogatta Emmát. Úgy tűnt jól van, és nem izgul, de mindketten tudtuk, hogy valójában retteg. Tulajdonképpen több veszteni valója van, mint nekem volt. Rátalált a lelki társára, aki sosem fogja elhagyni őt, és boldog családként élhetnek, ameddig csak akarnak. Számomra még ez sem adatott meg. Egyedül voltam, amikor ideérkeztem, csak Julia néni volt nekem, akire mint kiderült, egyáltalán nem számíthattam.

Lassan lopakodtam ki a folyosóra a lépcsősor felé, és indultam meg a legfelső emeletre, amerre Emmát sejtettem. Az a szint semmiben sem különbözött az enyémtől, a falak fehér színben pompáztak. Egyszerű volt, ellentétben a szobáinkkal. Mindenki rendelkezett saját fürdőszobával, még internet kapcsolat is volt, ami mókás, tekintve, hogy egyik szobában sem volt számítógép. Telefon annál inkább, mégsem azt használtam, amikor felhívtam Cullenéket. Mondhatják, hogy paranoiás vagyok, de örültem az Alice-től kapott mobilnak. Az enyém ugyanis a Tanácstól van, a számlákat is ők állják, és féltem, minden hívásomnak utána néznek. Persze nem lehettem biztos benne, de jobbnak éreztem így. Hálás voltam a kis koboldnak, amiért mindenre gondolt.  Mire végére értem a gondolatmenetnek, a fordulóban megtorpantam. Az én ajtómat is őrizték, így nem kellett volna meglepnie, hogy most is így van. Megfordult a fejemben, hogy mögé lopakodok, és leütöm, végül az egyszerűbb megoldás mellett döntöttem. Kecsesen felé sétáltam, és próbáltam meglepettnek tűnni, amikor megpillantottam.

- Szia, Aaron! – kezdtem bele bájosan mosolyogva, és tényleg örültem, hogy láthatom egy rég látott ismerősömet. 

- Daisy, de jó téged újra látni! Mit keresel itt? – kérdezett rá rögtön a lényegre.

- Nem tudtam aludni, egy kicsit ideges vagyok. Gondoltam sétálok egyet – mondtam, és úgy éreztem, ideje akcióba lépnem.

- Persze, gondolom. Semmi köze az ittlétednek ahhoz, hogy Emma ebben a szobában van? –érdeklődött szkeptikusan, mégis vigyorogva.

- Hová gondolsz? Dehogyis. Tényleg itt van?

- Azt ne mond, hogy te erről semmit sem tudtál.

- Mégis honnan kéne tudnom? Nem avattak be – mondtam ártatlanul, és megpróbálkoztam a szempilla rebegtetéssel, miközben átkoztam magam a döntésemért. Sokkal egyszerűbb lett volna lecsapni, mint egy legyet. Akkora egy ökör vagyok!

- Daisy, ne játszd az ostoba lányt, nem áll jól. Emlékszel, hogy te is voltál hasonló helyzetben, nem?

- Nem tudom elfelejteni, és köszönöm, hogy emlékeztetsz rá. Különben is, honnan kellett volna tudnom, hogy pont ebben a szobában lesz? Változatosságra számítottam tőlük.

- Tudod jól, hogy nem engedhetlek be – tért vissza a tárgyra, és a szemembe pillantott, ahol sajnálkozást láttam, de csillogott a tekintete mintha mulatna valamin. Rajtam.

Akkor adjuk meg a módját – gondoltam, majd közelebb lépve, kezeimet a mellkasára simítottam, s érzékien a fülébe suttogtam. Egészen addig azt hittem jól megy, míg el nem nevette magát.

- Jézusom, Daisy, szörnyen csinálod! – Mondanom sem kell, ezzel vérig sértett. Régebben valahogy jobban ment ez az egész, de rájönni, hogy még Aaront sem tudtam elcsábítani, szörnyű volt. Csalódottan léptem el előle, s a padlót szemléltem minden figyelmemmel. 

- Kérlek, engedj be. Muszáj látnom őt. Te nem tudod, milyen érzés ez az egész, de elhiheted nekem, hogy nem jó. Féltem, amikor én voltam hasonló helyzetben, tudom, mit érez most Emma, és szüksége van rám. Csak pár percet. Kérlek – esdekeltem előtte. Jóérzésű srác volt, így beengedett, de megesketett, hogy siessek, és senkinek sem mondhatom el. 

- Nem látok, nem hallok semmit. Öt perced van, többet nem adhatok. Sajnálom.

Egy puszit nyomva az arcára már nagy lendülettel be is nyitottam a szobába. Nem zavartattam magam holmi kopogással, tudván, már csak ennyi időm van. Emma meglepődött, de rögtön felém futott az ablaktól, ahol addig ücsörgött. 

- Mit keresel itt? – kérdezte, miután kibontakozott az ölelésből.

- Azt gondoltad képes lennék a szobámban ücsörögni és várni a mai napot anélkül, hogy elbúcsúznék tőled és sok sikert kívánnák? Nem, képtelen lennék rá. – Halványan rámosolyogtam, és a zsebembe nyúltam. – Szeretnék adni valamit – mondtam, és elővettem a kis ékszert. – Ezt a nyakláncot még Sarah-tól kaptam, a mentoromtól, ő pedig az övétől. Nem valami nagy ajándék, de szeretném neked adni – mondtam, és azzal felé nyújtottam a nyakláncot, amihez annyi emlékem fűződött.

Sarah mentora egy török származású hölgy volt, Meliha. Imádta a tanítványát, és rettenetesen féltette mindentől, s azon volt, hogy megvédje őt, minden értelemben. Ezért is adta neki a nazart. Ez az ékszer véd az úgynevezett szemmel veréstől és a rontásoktól. Sarah rengetegszer mesélt a pillanatról, amikor megkapta. Meliha szerint, ha nálunk van, semmi rossz sem történhet velünk. Nem kerülünk a vámpírok hatása alá és szerencsét is hoz.

De ez nem egy átlagos nazar. A legtöbb szem alakú, bár egy vízcseppre jobban emlékeztet. Több körből áll, a legbelső fekete, ami egy világoskékben ül, majd egy fehér fut mellette, és végül a legkülső kör pedig sötétkék. A Sarah-tól kapott mégsem teljesen így néz ki, hiányzik belőle a legbelső karika. Meliha saját kezével készítette, és tanítványára bízta, hogy majd ő is adja tovább. Nem nevezném ősi hagyománynak, ezt tisztán mutatja a láncra rögzített három ezüst nazar. Az utolsót én rakattam rá múlthéten egy seattle-i ékszerésszel. És remélem Emma is így tesz majd, és nem szakítja meg ezt a szokást.

- Ha veled van, semmi rossz nem történhet veled – mondtam még, s nem törődve semmivel, becsatoltam a nyakán.

- Ezt igazán nem kellett volna – felelte, s végigsimított rajta – Gyönyörű szép.

Be kell ismernem, hogy láttam már szebb nyakláncot, de akkor én is így gondoltam.

Egy halk kopogás jelezte, lejárt az időnk, így magamhoz szorítva Emmát megsimogattam a haját, és bíztató, mégis őszinte szavakat suttogtam neki. Legszívesebben kiordítottam volna, mikor meghallottam a második figyelmeztető dörömbölést, de a következő szavakhoz is összekellett szednem magam.

- Minden rendben lesz, bízz bennem. De ami a legfontosabb, bízz magadban. 

Fájó szívvel léptem ki az ajtón, miután megpusziltam, s a könnyek csak úgy marták a szememet. Kénytelen voltam az ajtónak támaszkodni, és összeszorított szemekkel próbáltam megzabolázni érzéseimet. Nem akartam, hogy ez történjen. Bármennyire is tudtam, Emma erős lány, féltem. Féltettem őt.

- Jól vagy? – térített magamhoz Aaron aggódó hangja, és nagy levegőt véve elrugaszkodtam korábbi támaszomtól. Nem fogok összetörni, semmilyen értelemben. Sem most, sem később. Erős vagyok.

Erről az egy mondatról hirtelen több minden is az eszembe jutott. Elsőként egy megbeszélés a Cullen család nappalijában, de ekkor én csak néma szemlélője és hallgatója voltam a társaságnak, ugyanis nem igazán tudtam, kiről is beszélnek.

- Emlékeztek, amikor Eleazar azt mondta, nagy erő van benne? Lehet, hogy a vadász erejére gondolt? – vetette fel Jasper a többiekre nézve – Az erő, a gyorsaság, az álmok. Mind előjel volt. Mint a hirtelen agressziója a vámpírok ellen. – Döbbent arckifejezésemre elmagyarázta nekem is, mire égő arccal fordultam el. Könnyen felhúztam magam, s egyszer még ordítottam is Alice-szel. Remegtem egész testemben. El tudtam képzelni, milyen szörnyen festhettem akkor. Szégyelltem magam, hogy ilyet tettem, de a többiek csak folytatták tovább, próbálván kitalálni a történteket.

- Igazad van, ez mind azután jelentkezett, hogy megmentette Emmett életét. – Hoppá, egy újabb információ, amiről eddig gőzöm sem volt. Ugyanakkor nem akartam félbeszakítani őket, láthatóan nagyon benne voltak a témában. – Lehetséges, hogy ez az esemény váltotta ki ezeket Daisyből? – fordult érdeklődve Edward Michael felé.

- Hogy megmentett egy vámpírt? – kérdezett vissza, és összeráncolta a homlokát, jelezvén, ez elgondolkoztatta. – Igen, látok rá esélyt – mondta végül. – Adott volt a kényszer, hogy megmentsen valakit, és vámpírokkal szemben alkalmazta az erejét. Megindult benne az átváltozás folyamata, de mivel ugyanakkor Emmett nem ember, nem fejeződött be.

- És mi van a pajzzsal? – fordult felém hirtelen Bella lelkesen. – Ez is olyan képesség, amit bármikor tudsz használni?

Felsóhajtottam, de végül mégis válaszoltam. Legalább ők legyenek tisztában mindennel, ha én nem is. – Ez azért egy kicsit bonyolultabb. Csak vámpírok ellen tudjuk használni, és csak abban az esetben, ha mások védelméről van szó. – Mielőtt félbeszakíthatott volna, folytattam: – Első alkalommal valóban saját magunk védelmekor jön létre, hogy megvédjen minket a támadástól, és ez idő alatt szert teszünk a többi képességre, az erőre és a gyorsaságra is. Első alkalommal inkább csak feltartóztatás a célja. 

Aztán eszembe jutott, hogy ezt a mondatot valóban mondta egyszer Eleazar is, és ebben a pillanatban ugrott be hirtelen a gondolat, hogy ki is ő. A Cullen család kétségbeesett az őrült álmoktól, amik nem hagytak békét számomra, és amiről később kiderült, nem is olyan őrült.

Mind olyan volt, mint a látomásaim vadászként, csak kevésbé fejlettek, mégis képes volt utat törni az elmémben, és megmutatni az áldozatok jövőjét. Elhívták a Denali klánt, és megkérték a családfőt, hogy derítse ki, mi a képességem. Véletlenül hallottam meg, miről beszélnek. Vagyis, hogy pontos legyek, hallgatóztam egy kicsit. Nem tehetek róla, nem szándékosan csináltam. Le akartam menni a földszintre, és amikor meghallottam, hogy rólam beszélnek, földbe gyökerezett a lábam. Persze, próbáltam úgy tenni, mint aki semmit sem hallott ebből az egészből, de nem hiszem, hogy bevették. Mérges voltam több szempontból is. Nem az volt a legrosszabb, hogy ki akartak hagyni az egészből és a hátam mögött kibeszéltek. Nem, ez még csak meg sem viselt különösebben, de Eleazar szavai megrémisztettek. Emlékszem, hogy azt mondta, vibrál bennem valami, ami ki akar törni. Hogy olyan vagyok, mintegy vulkán. Annyira felháborított ez a hasonlat, pedig így visszatekintve, igaza volt. Most már nem is hangzik olyan szörnyen. Viszont amikor azt taglalta veszélyes vagyok, halálra rémültem. Nem értettem miért mondja ezt, és hogy pontosan mire is érti. Ők sem tudták pontosan, sok fejtörést okoztam nekik.

Most viszont minden értelmet nyert a számomra, és egy kis elégedettséggel teli nyugalom szállt meg. Az újabb emlékektől még inkább feldobódtam, így kedvem támadt, hogy ismét Aaron vérét szívjam. Persze nem a szó szoros értelemben – rázott ki hirtelen a hideg.

- Minden rendben. Köszi, édes – búgtam ismét érzékien a fülébe, s kezeimet a hajába simítottam, ezzel közelebb húzva magamhoz. Meglepődött egy pillanatra, de készségesen engedett. Tenyeremet a pólója alá simítottam, és a nadrágövébe akasztva ujjaimat még közelebb vontam magamhoz, miközben tekintetem hol ajkára, hol a szemére emeltem. A füléhez hajolva sóhajtoztam, egészen addig, míg lassan közeledni nem kezdett felém, ám mielőtt megcsókolhatott volna, elhúzódtam. Csalódott sóhajtás tört fel mellkasából, de nem zavartattam magam. Elhátráltam tőle, és a vigyort az arcomról még erőszakkal sem lehetett volna levakarni.

- Ez is szörnyű volt? – kérdeztem semlegesnek szánt hangon, és kezeimet keresztbefontam mellkasom előtt.

- Ez…ez – lehunyta szemeit, majd miután ránéztem, szemei ismét csillogtak. – Bevallom, hazudtam. Tudtam, hogy bizonyítani akarsz, és ismét bepróbálkozol – mondta vidáman, és felnevetett. – Nem tudtam ellenállni a kísértésnek.

Nem reagáltam rá semmit, csak megköszöntem, és megöleltem egy hosszú pillanatra, kifejezve hálámat, majd hátat fordítva elmentem.

Az órák lassan teltek, a reggelit, amit a szobámba felhoztak érintetlenül hagytam, úgy éreztem egy falat sem menne le a torkomon. Hiányoltam Michael társaságát, mégis örültem, hogy Emmával van az utolsó pillanatokban. Neki nagyobb szüksége van rá, mint nekem. Így hát ismét útnak indultam, megpróbáltam felkeresni néhány régi ismerős vadásztársat. Az épület csak úgy nyüzsgött, így nem volt könnyű dolgom. Ilyenkor az összes vadászt visszahívják, hogy részt vegyenek ezen a jeles eseményen. De meg mertem volna kockáztatni, hogy valami nincs rendben. A szokásosnál is nagyobb tömeg volt az épületben.

A többi vadásszal jól megvagyok, kellemesen el tudunk beszélgetni, és ha az összes nevet nem is tudom számon tartani, mindenkit ismerek látásból. Persze ők is jól tudják, hogy ki is vagyok. Mégsem bánnak velem másképp, csak azért, mert Julia néni a nagyanyám. Ezért is szeretem őket, mert nem ítélkeznek. A társaság majd’ kilencven százaléka velem egykorú – mármint ők is hasonló korban váltak vadásszá – de olyan radikális különbség azért nincs köztünk. Vagyis azt hittem egészen addig, amíg Michael sietve el nem szakított Sashától, az egyik vadásztársamtól, aki egészen Oroszországból jött el idáig. 

- Mi van már? Mi ilyen sürgős? – kérdeztem a kelleténél kicsit ingerültebben. – Történt valami Emmával? – kérdeztem rögtön rá, holott tudtam, az lehetetlenség. Még nem kezdődött el, nem eshetett baja.

- Vele minden rendben, de velem kell, hogy gyere.

- Mégis hova? – kérdeztem vissza értetlenül, de azért követtem sietős lépteit.

- Begyűjtésre – felelte, és nagyot rántott rajtam, amikor megálltam. – Ne csináld már, nincs sok időnk.

- Én nem mehetek. Nem sokára kezdődik Emma vizsgája. Itt kell lennem! – szögeztem le ellentmondást nem tűrve. Felháborított a gondolat, hogy mégis hogy képzelte azt, hogy hagyjam magára a legjobb barátnőmet. Mérgesen rántottam ki a karomat a szorításából, és villámokat szóró tekintettel vártam a magyarázkodását és a bocsánatkérést – ami nem következett be.

- Tisztában vagyok vele, és nem kérném ezt, ha nem lenne nagyon fontos. Különben sem tudsz segíteni neki, ez nem a te játszmád.  – Mielőtt közbeszólhattam volna, rátért a tárgyra, ami teljesen kizökkentett.  – Az úticélunk Dél-Amerika, ha sietünk, talán vissza is érünk. Délután négykor kezdődik a vizsga, addig még hátra van több mint hat óra. Ha nem rendezel itt jelenetet, már úton is lennénk, minden perc számít.

Ismét utána indultam, de még nem mondtam igent, csak próbáltam gyorsan átgondolni a dolgokat úgy, hogy mégsem húzom az időt.

- Mondd a részleteket – kértem, amit ő készségesen megtett.

- Az egyik forrásom a közelben van, ő ad folyamatos tájékoztatást. Ez nem egy egyszerű begyűjtés lesz, mert… egy kislányért megyünk – nyögte ki végül, és majdnem megálltam döbbenetemben, de karjait ismét körém fonta, és húzott maga után. – A pontos korát nem tudom, úgy hat és tizenkettő között lehet.

- Jézusom – nyögtem elszörnyedve, és kiszáradt a szám. Nem tudtam, mit csináljak. Nem akartam magára hagyni Emmát, és nem volt biztos, hogy visszaérnénk időben. Mellette akartam lenni egész végig. Ugyanakkor nem tekinthettem el a ténytől, hogy egy kislányról van szó, akinek szintén segítség kell, és aki még jobban fél, és össze van zavarodva, mint mi valaha.  Tudtam, hogy Emma megértené, így nagy nehezen és fájó szívvel igent mondtam. Dorothyt, a szomszédomat megkértem, hogy próbáljon Emma közelében maradni, és tájékoztatni őt mindenről. Ezek után már nyugodtabb szívvel indultam útnak, tudva, hogy a kedves lány mindent meg fog tenni, hogy segítsen nekem.

Meglepődtem, amikor Michael a felszállópályához húzott. A Tanács rendelkezett magánrepülővel, mégis azt hittem, futva megyünk. Elég gyorsan odaérnék úgyis, még akkor is, ha nekem kell vinnem Michaelt. Ő erre csak azt mondta, a kislány miatt szükséges. Elfogadtam, és készségesen előrementem, míg Michael tárgyalt a pilótával. Be kell vallanom, minden pillanatát élveztem volna bármilyen más alkalom adtán. Olyan volt, mint egy lakosztály, és majd’ elájultam tőle.

 

A repülés szerencsére nem okozott gondot, hiszen volt már hozzá szerencsém. De azért kellemetlen volt, hogy folyton bedugult a fülem, de hát nagylány vagyok, ennyit ki kell bírnom, nem?

Az út során mindent megbeszéltünk Michaellel, és volt olyan kedves, hogy beavasson a tervébe, ami eléggé meglepett, tekintve, hogy a kislány nagy szerepet játszott benne. Ki akarta használni, ami mélységes felháborodással töltött el, és nem győzött nyugtatgatni.

- Nem akarom, hogy bántódása essen a lánynak, csupán azt kérem, gondold át, amit mondok, és hallgass végre végig. Ez pont kapóra jött.

- Kapóra jött? – Nem bírtam ki, és dühösen csattantam fel. – Egy ártatlan kislányról beszélsz, aki súlyos traumán esett át, minden bizonnyal elveszítve mindenét és mindenkit az életében. És te csak saját magadra tudsz gondolni?

- Rád gondolok – csattant fel ő is, és szavaira inkább befogtam. Kezdtem kíváncsi lenni, mit akar ebből kihozni, és próbáltam ellazítani ökölbeszorított kezemet, és ittam egy korty meggylevet. Halványan elmosolyodott, hogy hajlandó vagyok végighallgatni, amivel sikerült még jobban felhúznia, de a gúnyos arckifejezésemet látva, inkább rátért a lényegre. – Ha meg akarjuk dönteni a Tanácsot, szükségünk lesz mind a lányra, mind a vadászokra. Lázadást kell megszerveznünk, ez az egyetlen módja, hogy véget érjen. Nem akarom, hogy bármi baja essen a kislánynak, de sajnos ezt elkerülhetetlennek tartom, ha nem teszünk semmit. Nem tud végig menni azon, amin ti. Gondolj arra, mennyire félted Emmát, és most a kislányra. A Tanács képes lenne őt is vizsgáztatni, amire nem áll készen. Tisztában vagy vele, mennyi idő, míg kiteljesednek a képességei? Valóban, Emmánál több időbe tellett, mint az átlagos. De egy év múlva muszáj lesz kiállnia. Szerinted készen fog állni? Lesz szíved elengedni őt? – Nem is volt időm még csak a gondokozásra sem, Michael csak mondta a magáét.

- Ezt kell kihasználunk, hogy megvédjük őt, és végezzünk a Tanáccsal. Csak a vadászok tudják megállítani a tagokat. Hát nem érted? Most végre a kezetekbe vehetnétek az irányítást! Mindenki felháborodik majd, ha meglátják a lányt, és hogy ugyanazok a szabályok vonatkoznak rá is. Hiába mondják, hogy az emberek rosszindulatúak, de tudom, hogy egy kislány halálát senki sem szeretné, ráadásul nem mondják, de tudom, hogy utálják a rendszert. Csak jól kell forgatnunk a lapokat, és magától egy pillanat alatt kirobban a forradalom. – Nem tudtam mit mondjak. Hosszú percekig csak hallgattam. Dühös voltam magamra, amiért még most sem mondtam Michaelnek, hogy fogja be, és verje ki ezt az ostoba tervet a fejéből. Tudtam, hogy ez lenne a helyes, mégis képtelen voltam. Valahogy éreztem, hogy sikerülhet anélkül, hogy bajunk essen. A tagok nem különbek nálunk, és nincsenek olyan sokan. Sikerülhetne.

A kislányt nem hagynám magára, a korábbi tervemhez is erősen ragaszkodtam, ahhoz, hogy Emma mellett is kiállok. És talán ez a gondolat jutatott döntésre. Ha kitudódna az alakváltók létezése és Emma bevésődése, talán végeznének vele. Nem lehetnek addig igazán boldogok, amíg a Tanács működik. Ki tudnák várni, amíg megdől a rendszer? Lehetséges lenne, hiszen mindketten akár évszázadokig élhetnének. Persze, ha egyáltalán megdőlne –, de erre nincs garancia, hogy valóban bekövetkezne. Pedig megérdemelnék a boldogságot. Nemcsak ők, minden más vadász is. Joguk van saját életet élni, beleszólás nélkül. És nekem is.

Nem tagadom, hogy eleinte működött a Tanács, mert szükségünk volt arra, hogy felkaroljanak és terelgessenek minket, de ez már nem erről szólt. Irányítanak minket, szinte a rabjaik vagyunk, a katonáik. De már nem lehet helyrehozni, nem elég szilárd a szerkezete.

Így hát eldöntöttem, kerüljön, amibe kerül, de tönkre teszem a Tanácsot, és megvédem Emmát, illetve a kislányt.

Ráadásul egy ilyen lányt könnyű befolyásolni, különleges figyelemre és bánásmódra van szüksége, amit tőlük nem kaphat meg. – Michael még mindig mondta, és szemmel láthatóan lemaradtam egy-két részletről, de meggyőzött. Benne vagyok, és együtt porrá zúzzuk a rendszert, ami ennyi éven át megkeserítette az életünket.

Mindketten izgatottak voltunk, így leszállás után a hátamra kapva őt útnak indultunk. Tartottuk magunkat az időhöz, és azzal sem vacakoltunk merre kell mennünk. Most, hogy már nyugodtabb voltam, egyszerűen csak éreztem. Az energiája magához csalogatott. Csodálkoztam, hogy lehetséges, hogy nem éreztem korábban a Tanács épületében. Általában megérezzük az ilyesmit, amikor egy új vadász születik, ezért is kísérjük el a begyűjtőt az útra. Mind tudjuk az utat, és képesek vagyunk megvédeni illetve elvinni az adott helyre minden fáradság nélkül. 

Ezt az izgatottság számlájára írtam, ami mindünkön eluralkodott a vizsga miatt. Egyikünk sem szereti ezt az egész procedúrát, eszünkbe jut a sajátunk, vagy éppenséggel egy félresikerült eset, amikor a vámpírok kegyetlenül végeztek a vadászokkal. Eszembe jutott, hogy talán ezért volt nagyobb nyüzsgés az épületben, tudták, hogy hamarosan új taggal bővülünk…

A kislány rögtön felkapta a fejét az érkezésünkre, és könnyes szemeibe nézve elgyengültem. Letettem Michaelt, és kedves szavakat suttogva lassan közelítettem felé. Hátranéztem, és útitársamat már sehol sem láttam, biztosan a forrását deríti fel, és azt gondolja, ezt nekem kell elintéznem. Gyönyörűszép lány volt, hibátlan bőrrel és kedves, bájos arccal. Leültem mellé, próbáltam szóra bírni és közeledni felé anélkül, hogy megijedne. Erős lány volt, hogy még a történtek után sem esett szét, és nem tört meg teljesen. Pedig szörnyű dolgokon mehetett keresztül, amit reméltem Michael ki is derít. Nem éreztem vámpírt a közelben, így emiatt sem kellett aggódnom. Némán ültünk egymás mellett, mikor ismét zokogni kezdett. Egy gyermek sírása a legszívfacsaróbb dolog, amit valaha hallottam. Mindent megtettem volna, hogy segítsek megállítani fájdalmát, így közelebb húztam magamhoz, és simogattam a hátát, miközben csitítgattam, végül énekelni kezdtem. 

Megpróbáltam összeszedni minden spanyol tudásomat, és beszélgetni egy kicsit. Először értetlenkedve emelte rám tekintetét – azt gondoltam, talán az akcentusom miatt, vagy mert hülyeséget mondtam – végül miután ismét feltettem a kérdést, válaszolt. A szeméből mérhetetlen fájdalom sugárzott, és mivel nem emlékeztem már, hogy velem mi is történt, nem tudtam teljes pontossággal, min mehet keresztül. Ráadásul gyermekként átélni mindezt, nehezebbé tett mindent. Mire visszaért Michael, Ria – mint utólag kiderült – már álomba merült az ölemben, így óvatosan a karjaimba vettem, majd lefektettem egy kis kanapéra a magánrepülőnkön. 

Michael közben mindenbe beleavatott. A forrása tényleg elég jól tájékozott, mert ő is a helyszínen volt, így együtt raktunk össze minden homályos képkockát ezekből az információkból. Nomád vámpírok támadtak Riára és az édesanyjára, és rájöttünk, az édesanya is vadász volt. Michael a jegyzeteiből olvasta fel azt a pillanatot, amint a pajzs létrejött, ezáltal kapták meg a képességet, melyet mi is birtoklunk. Mindketten egymást próbálták védeni, és a szívem összefacsarodott már csak a gondolatatától is, mi vár rá nemsoká a Tanács épületében. S amint egyre közelebb értünk a vizsga helyszínére, úgy éreztem egyre idegesebbnek magam. Talán közrejátszott a tudat is, hogy négy óra már elmúlt, elkezdődött Emma vizsgája, és nem voltak jó megérzéseim a dologgal kapcsolatban. Féltem, rettegtem mi lesz vele. Képtelen voltam másra koncentrálni, Michael szavai el sem jutottak a tudatomig. Nem tudtam mihez kezdenék, ha mégsem sikerülne neki…

Mérgesen ráztam meg a fejem, hogy ne gondoljak ilyen ostobaságokra, és éreztem, amint könnyeim utat törnek maguknak. Dühösen letöröltem őket, és a pilótafülkéhez mentem, hogy számon kérjem, mennyit kell még várni a landolásig. Ingerült voltam, erre rájött ő is, és Michael is, így próbáltak nem hozzám szólni, nehogy leüvöltsem a fejüket. Szerencsére heves indulataim nem zavarták meg Ria álmát, de úgy éreztem, ez most a legkisebb problémám, ugyanakkor erősen próbáltam visszavenni magamból, de akárhányszor nyugtatni próbáltak, mindig felkaptam a vizet. 

Az ezt követő percek elég kuszák voltak, és őszintén nem tudom, hogy lehetséges, hogy a közvetlen vizsga helyszínére keveredtem, erre csak akkor döbbentem rá, amikor Emma zilált alakját láttam meg magam előtt, amint három vámpírral verekedett. Azonnal a segítségére akartam sietni, de tudtam, ha megteszem, lehet, Emma ellenszenvét is kivívom magam ellen, hiszen ezt neki, egyedül kell teljesítenie. A szívem és a rossz előérzetem idesodort, nem törődve a büntetéssel, amit ezért a tettemért kaphatok. És amit meg is kaptam, amint megöltem az egyik vámpírt, akinek a támadását Emma nem tudta volna kivédeni…

***

Már csak 2-3 fejezet van hátra, és vége A sors iróniájának is. Gondoltam azért figyelmeztetlek titeket, hogy is állunk. :)

Mit gondoltok, milyen büntetést kapott Daisy? :D Kíváncsian várom a véleményeteket.

Mutatnék még néhány képet a nyakláncról is, bár nem találtam olyat, amilyet szerettem volna...

Persze sokkal nőiesebbnek és lágyabbnak képzeltem el, de csak ilyet találtam, ami nagyjából hasonlított arra, amit kigondoltam. :)