A sors iróniája - 19.fejezet

Sziasztok!

Végre megjött a friss, remélem tetszeni fog nektek, és ismét írtok. :) A véleményetekre mindig kíváncsi vagyok, legyen az pozitív vagy negatív. 

Jó olvasást!

"Szeretve lenni és szeretni, ehhez bátorság kell, az a bátorság, hogy bizonyos értékeket mindennél előbbre valónak ítéljünk - és vállalva a kockázatot, mindent föltegyünk ezekre az értékekre."

Erich Fromm

Készítsd fel!

A napok gyorsan teltek, ingáztunk a lakásunk és a Cullen villa között. Sikerült rávennem őket – na, nem mintha annyit kellett volna győzködnöm –, hogy segítsenek a felkészülésben. Persze nem stratégiákat és trükköket akartam hallani tőlük, csak mivel mi vadászok voltunk, kapóra jött egy kis gyakorlás vámpírokkal is. Így aztán Emma rendesen felkészülhetett a vizsgájára. Jasper sokat segített nekem, és türelmesen magyarázta társamnak, mit csináljon másképp, és mik jellemzők az ő fajukra. Együtt tökéletes partnerek voltunk.

Az erdőben kedvesen köszöntöttem Seth-et, és nem kerülte el a figyelmemet, Jason mennyire ideges lett. Nekem sem esett volna jól fordított helyzetben, hogy míg nem emlékszik rám a barátom, a többiekről sorra visszatérnek az emlékei, és úgy ölelgeti őket, mintha ezer éves barátok lennének. Mert valóban így tettem. Minden egyes új emléknek úgy örültem, mintha kincsre leltem volna. És azok is voltak. Az én gyöngyszemeim.

Első alkalommal, kora reggel mindannyian az erdőben voltunk, a határ közelében. Így a farkasok és a vámpírok is jelen lehettek, mégis megfelelő terepen gyakorolhattunk. Úgy döntöttünk, ez sokkal fontosabb, mint az iskolába járás. Az is volt. Nem iskolaundor miatt döntöttünk így, ugyanis ha Emma felkészületlen marad, könnyűszerrel meghalhat.

- Szerintem először azt tisztázzuk, mire is ez az egész? És, hogy mi vár Emmára. – Colin szorosan magához húzta kedvesét, miközben végig szemembe nézett, hogy választ kapjon. Nem zavart, hogy együtt vannak, már nem. Megváltoztam ezalatt a pár nap alatt, talán jobb ember is lettem.

Megköszörültem a torkomat, majd mindent elmagyaráztam. Tisztában voltam azzal, hogy nem fognak jól reagálni, de nem tehettek mást. Ez a kötelességünk, amin mindenkinek át kellett esnie.

- Két hetünk van, hogy felkészítsük Emmát, méghozzá a legjobb tudásunk szerint. Sajnálatos módon nem maradhatok itt végig, az utolsó napon nekem is kötelességemet kell tennem, és el kell intéznem a begyűjtést – mondtam, és szemeimet Michaelre emeltem, aki csak némán bólintott. – Mint tudjátok, vadászok vagyunk. Azért csináltam akkora felhajtást Emma képességeiből – pillantottam sajnálkozó mosollyal Colin felé –, mert minél hamarabb meg kellett tanulnia, hogy az ereje fejlődjön és kiteljesedjen. A vizsgáján vámpírokkal kell megküzdenie – hangomat feljebb emeltem, hogy ne szakíthassanak félbe –, élet-halál harcot kell vívnia ellenük, csak hogy átengedjék a vizsgáján. Őszinte leszek Emma, volt már rá példa, amikor balul sültek el a dolgok, és nem avathattunk vadásszá valakit… De tudom, hogy veled ez nem történhet meg. Nem fogom engedni, és azon leszek, hogy mindenre megtanítsalak, amire én is képes vagyok. – Minden részletet nem tudhatott korábban, hiszen kell a meglepetés, vélték a Tanács tagjai, így szavaim sokként érték. Kegyetlenség ez az egész. Szerintük ez csak egy teszt. Még mindig csodálkozok, hogy találhatták ki ezt, amikor a tagok is egytől egyig vadászok. A gyengék elesnek, a győztesek pedig készek, hogy a nagyvilágba lépjenek. Nincs szükségük gyenge vadászokra. De hát nincs olyan, hogy gyenge. A vadászok bátorsága lenyűgöző, és aki ilyet tesz, aki megvéd másokat, tiszteletreméltó és minden bizonnyal erős személyiségre vall. Emmának ugyanakkora ereje van, mint a Tanács tagjainak, és úgy csinálnak, mintha nem így lenne. Utáltam, hogy Julia néni is olyan, mint ők, a nagymamám sem különb tőlük.

- Nem engedem el őt! – kiáltotta Colin, és izmai megfeszültek, ahogy magához szorította barátnőmet.

- Nincs más választásod, sajnálom – feleltem, és a szívem megszakadt, ahogy rájuk néztem. Ha tehetném, helyette indulnék. Tudtam, hogy Emma erős, de a vámpírok is azok. Nem akartam elengedni őt. Semelyik mentor sem teszi szívesen, és a begyűjtés egy jó mód arra, hogy kénytelenek legyünk. A legkegyetlenebb módszer. Tisztában voltam azzal, hogy nagy súly nyomja a vállamat és felelősséget kell vállalnom mindenért. A lelkemen fog száradni, mint minden más vadásznak, ha a vámpír, akit kiválasztunk, megöli a tanítványunkat. Elviszik őket egy előre kiválasztott helyre, és legközelebb csak a vizsga napján találkozhatunk a diákjainkkal, ha egyáltalán találkozhatunk. Nincs rá garancia…

Colin tajtékzott, és pár percre félrevonultunk, hogy nyugodtan meg tudják beszélni, vagyis hogy Emma meggyőzze őt. Tisztában van vele, hogy nincs más választása, túl kell esnie rajta, de egyiküknek sem könnyű. Én pedig pontosan tudtam, hogy Colin nem adja csak fel így. Ugyan Emmának sikerült megnyugtatnia, de éreztem, ennyivel nem zártuk le.

Azt hiszem, ezek után következett be a fordulópont. Mindenki teljes erejével azon volt, hogy Emma kerüljön ki győztesen a csatából. Elfogadták, hogy nem tehetnek semmit, de Colin megtört. Tudtam, hogy ő még nem adta fel. De a Tanáccsal szemben semmi esélye, még az egész falkának sem lehet.

- Bemutatom Jasperrel, hogy mire kell ügyelned. Nézd mindkettőnk mozdulatait, próbáld megjegyezni. Aztán te jössz – jelentettem ki, majd középre sétáltam, és ellenfelemmel szemben megálltam. Határozottság sugárzott az arcáról, mintha tükörbe néztem volna. A saját vonásaim ugyanilyenek voltak. – Ne fogd vissza magad! – kértem még vigyorogva, majd kezdetét vette a csata. Nem használtam a tüzet, nem akartam kárt tenni benne, vagyis inkább lelki traumát okozni, hiszen az égési sérüléseket könnyűszerrel eltüntethetném róla. De valljuk be, nem kellemes érzés lángolni. Egy pillanatig körözött körülöttem, megfontoltan harcolt. Na, ez nem jellemző a nomád vámpírokra. Azt gondoltam, talán inkább Emmettel kéne harcolnom, ő aztán a feje után megy, de mivel Jasper remek stratéga volt, ellene is ki kellett állnunk, hiszen nem tudhatjuk előre, hogy milyen vámpírt szerzek majd be.

Hatalmasakat estünk mindketten, de gyorsak voltunk, és nem tudtunk fogást találni egymáson. Igazi harcos, így biztos voltam abban, ha a való életben lennénk, és igazi ellenfél lenne, használnám a képességeimet. Így aztán kissé elhúzódtak a dolgok. Próbáltam kiszámíthatatlan lenni, és olyan jeleket juttatni felé, amivel becsaphatom. A vadászoknak kreatívnak kell lenniük, így én is azt tettem, és figyelembe vettem, hol is vagyunk. A fákon ugrándoztam, remélve, hogy követ engem. Meglepődött, de egy pillanat múlva már a nyomomban volt. Egyre magasabbra másztam, és szerettem volna kihasználni, hogy nő vagyok, így jobban elbírnak a vékonyabb ágak. Jasper szó nélkül követett engem, kizökkentettem szerepéből, és csak arra figyelt, hogy ne tudjam lehagyni őt, és tartsa velem az iramot. Nem akartam messzire menni, szerettem volna, ha Emma minden mozzanatát látja. Így történhetett meg, hogy egy faág megadta magát üldözőm súlya alatt, ám mielőtt letört volna, Jasper átugrott egy másikra. Gyors volt, de szerencsétlen. A faág vékony volt, és hasonló sorsra jutott, mint amiről elrugaszkodott. Abban a pillanatban mögé kerültem, lefogtam, és készen álltam, hogy kitörjem a nyakát. Megdöbbent.

A többiek hangosan tapsolni kezdtek, amikor földet értünk. Gratuláltunk egymásnak, hiszen nagyon kemény ellenfél volt. Tudtam, nehéz dolga lesz Emmának, és majdnem biztos voltam abban is, hogy nem fogja legyőzni Jazzt, főleg, hogy ezek után jobban fog figyelni mindenre. Nem akartam már rögtön az elején elvenni a bizalmát, csak fel akartam mérni, mit tud, és megmutatni, nem könnyű ellenfelek. Egyik vámpír sem.

Igazam volt, Jasper könnyűszerrel nyert, de Emma elég ügyesnek bizonyult. Meghaladta elvárásaimat, és mérhetetlenül büszkének éreztem magam. Összeszedett maradt és gyors. Magamra ismertem, miközben harcolt, hiszen az én technikáimat alkalmazta. Felsegítettem a földről, és megnyugtattam ügyességéről. Őszintén bevallottam, kemény ellenfél Jasper, és egyáltalán nem volt könnyű dolga. Miután emlékeztettem, hogy a képessége mindig ott lesz neki, láttam, sikerült jobb kedvre bírnom, és odaszaladt Colinhoz, aki már tűkön ülve várta ezt a pillanatot. Elfordultam tőlük, mielőtt még megbizonyosodhatott volna, Emma valóban jól van.

Felváltva magyaráztunk neki, mindenkinek akadt valamilyen módszere, amit szerettek volna megmutatni neki. Mindenki más technikát alkalmazott, de legjobban Alice és Jasper párosa nyűgözött le. Az egész úgy tűnt, mintha csodálatos táncot lejtenének, miközben harcoltak egymással. Még ilyenkor is olyan aranyosan mutattak együtt.

A napok hihetetlen gyorsasággal teltek, és már csak négy napunk maradt hátra. Mindenki nyugtalankodni kezdett, és egész álló nap az erdőben gyakoroltunk. Carlisle volt az egyetlen, aki nem jelent meg mindig, hiszen a kórházban sok dolga akadt. Ezt meg is értettem. Mindenkivel harcoltam már, utolsónak hagytam Jasont. Szerettem volna elkerülni ezt a pillanatot, nem tudtam milyen érzés lesz hozzáérni, így feszülten álldogáltam előtte.

Egy hosszú pillanatig csak néztük egymást, majd felém rohant. A szívem hatalmasat dobbant, miközben őt figyeltem, majd gondoltban fejbe vertem magam, hogy tudatosítsam, nem ez a legmegfelelőbb alkalom gyönyörködni benne. Mozgásra bírtam tagjaimat, ezáltal kezdetét vette harcunk. Furcsának hatott ez az egész, mégis rászántam magam, hogy üssek vagy rúgjak, amikor arra került a sor. Jason sem fogta vissza magát, ami valamilyen rejtélyes módon lázba hozott.

Végül a földre terítettem, de sikerült magával ragadnia, és ráestem. A feje mellett támaszkodtam meg esés során, és kiszáradt a szám, ahogy ránéztem. Csodás illata elárasztotta az orromat, és betöltötte minden sejtemet. Újabb emlékképek villantak be, elég intimek, pedig ezek nélkül is úgy vert a szívem, mintha bármelyik pillanatban eltörhetné a bordáimat. A tekintete a számra siklott, és nem tudtam mi tévő legyek. A szívem csókolni akarta, az agyam pedig minden erejével azon volt, hogy pattanjak fel róla. Az ádáz küzdelmemet Esme törte meg, mikor közölte, ideje ebédelni. Még egy pillanatig néztem őt, próbáltam emlékezetembe vésni minden apró vonását, majd feltápászkodtam róla. Ezek után aztán tényleg kerültem őt. Éreztem, hogy engem vizslat, és a család is sokszor pillantott felém, de tudtam, fontosabb dolgom is akad ennél.

Egyik nap, egy hang halk szakított félbe vacsora közben, így a nesz forrására fókuszáltam. Lissa szólalt meg, aki fejét Seth vállán támasztotta, és kérdését hozzám intézte. 

- Hogy lehet, hogy ennyivel erősebb vagy Emmánál? – Görcsbe rándult a gyomrom. Ezt a témát mindig is kerültem, nem szerettem visszagondolni a történtekre. Összeszorítottam a számat, és próbáltam folytatni az étkezést, de rájöttem, elment az étvágyam. Nem reagáltam, pedig csak én tudtam valódi választ adni rá…

Megesküdtem, hogy senkivel sem fog az történni, ami velem. Ezért is szerettem volna, ha Emma mellé osztanak be… Pedig a veszély már elhárult, mégis úgy éreztem, ismét megtörténhet.

- Senki sem tudja pontosan, talán a tapasztalat – mondtam végül. Csak azért válaszoltam, mert Lissa kérdezte. Emma sem haragudott meg a kérdésért, és magáért a tényért, hogy gyengébb, mert tudta, hogy igaza van testvéremnek.   

 

Michael persze tudta, hogy nem mondok igazat. Jelen volt a kivizsgálások során, az elejétől kezdve mellettem állt. – Nyílt lappal játszik közöttünk mindenki, így hát itt az idő, hogy felfedd a sajátjaidat. Épp elég ideig tartottad magadban. – Haragudtam is rá, és meg is értettem. Nem szép, hogy titkolóztam, mégis úgy gondoltam, ez olyan dolog, ami csak rám tartozott. Túl személyes, túl fájó…

- Nekünk bármint elmondhatsz – kezdett bele Jasper, minden bizonnyal az érzéseimre reagálva.

Nem tudtam mit kellene tennem, szemeimet körbefutattam a helyiségben, és úgy döntöttem, elmondom. Talán ezzel megelőzhetem, hogy ismét előforduljon. Talán tehetünk ellene valamit.

A szokásos torokköszörülésemmel, amellyel minden egyes alkalommal időt próbáltam nyerni, magamhoz csalogattam mindenkit, és lassan belekezdtem.

- Miután a Tanácshoz kerültem, Sarah és Michael rengeteg időt töltött velem, hogy sikerüljön beilleszkednem. A nagymamám nem sokat törődött velem – folytattam, mire értetlenkedve néztek rám, s felemeltem mutató ujjam, jelezvén, majd később erre is kitérek. – De a Tanács egyik korábbi tagja, Olivia, annál is inkább figyelmet szentelt nekem – mondtam, és Michaelre pillantottam. Ő pontosan tudta, kiről beszélek – Olivia hetvenöt évesen vált vadásszá, amikor unokáját védelmezte, de már nem tudta megmenteni. Finoman szólva megőrült, és mivel Michael még nem tartozott a csapathoz akkoriban, az emlékei folyton folyvást kínozták. Ezek után döntött úgy a Tanács, hogy az emlékeinktől meg kell szabadítaniuk minket, de már túl későnek tűnt, hogy rajta is alkalmazzák. Megszabadulni tőle ekkor még nem akartak, persze később nem maradt más választásuk. – Éreztem, hogy még csak most jön a java, de azon kívül, hogy görcsben állt a gyomrom, semmit sem éreztem. Sikerült olyan mélyen eltemetnem magamban ezeket az emlékeket, hogy még csak a sírás sem kerülgetett. A hangom érzelemmentes volt, mintha nem is velem történtek volna azok a dolgok, amiket még most sem tudtam teljesen elfelejteni. – A rigolyájává vált, hogy még jobban meg kell erősödnünk, hogy soha többé ne fordulhasson elő olyan, mint vele. Még csak pár napja éltem a Tanács épületében, amikor magához hivatott, miszerint beszélgetni szeretne velem. Akkor még nem gondoltam semmi rosszra, és gyanútlanul látogattam meg. Vízbefojtott – mondtam ridegen, nem törődve a rémült és megdöbbent arcokkal, melyek később felháborodássá vagy dühvé változtak. – Vízbefojtott, hogy aztán újraélesszen. Első alkalommal a pánikon kívül nem éreztem semmi mást. Végül már csak beletörődtem, és tűrtem. – De minden egyes alkalom után úgy éreztem, meghalt egy újabb részem, amit sehogy sem lehet már visszahozni. Olivia volt az, akitől a legjobban féltem; még a vámpíroktól sem rettegtem annyira, mint tőle. Éjszakánként izzadva riadtam fel, alig tudtam pár órát aludni. Ébren mindig attól rettegtem, hogy eljön értem, és ha nem tette, álmaimban bepótolta.

– Ezért vagyok hát erősebb a többi vadásznál – folytattam könnyedén, miközben hátradőltem a fotelban. – Minden alkalommal, miután visszakerültem az élők sorába, az erőm csak gyűlt. Mintha újra feléledt volna bennem. Visszakaptam a régi erőm, sőt, még annál is többet. Tudjátok, mint a videojátékokban, amikor kapsz egy kis extra életet. Nos, én extra erőt kaptam.

Majdnem tíz év telt el azóta. Már könnyebben viseltem, ha fel kellett idéznem azokat a pillanatokat, bár próbáltam elnyomni magamban őket. Elfelejteni, mert mindaz már a múlté, amin nem változtathatok, és amitől már nem kéne tartanom, hiszen Olivia nincs többé. De egy ilyet nem tud az ember csak így elfelejteni. Gyűlölöm a mai napig, és azt hiszem, képes lennék megölni őt, ha még élne. Ha megtenném, ugyanolyan szörnyű ember lennék, mint ő, mégis így éreztem. Nincs mentségem erre a sötét gondolatra, de annak a perszónának van. Megőrült. Ez egy kicsit más megvilágításba helyezett mindent, mégsem éreztem jobban magam. Elborzasztott, hogy én, tiszta elmével képes lennék ilyet tenni. Nem is vagyok vadásznak méltó, ha ilyen gondolatok keringenek a fejemben. Most azonban a sebek véreznek, kegyetlenül leszakítottam róluk a tapaszt, és akaratlanul éltem át újra azokat a pillanatokat.  Sajnálkozásuk csak még jobban összefacsarta szívemet, de erős maradtam. Küzdöttem, hogy könnyeimet visszafojtsam, és ne kapkodjak levegőért. Nem kértem a többiek sajnálkozásából és vigasztalásából, úgy éreztem, ha engedek nekik, ha közel engedem őket magamhoz, a mécses eltörik. Sokat változtam, nem vagyok az a szellemileg gyenge lány, mint ahogy odaérkeztem. Már nem tudná senki újra megtenni ezt velem. Olivia már a múlté, és minden más is, ami akkor történt.

Utolsó előtti nap Michaellel haza indultunk. Igazából csak azért vetettem fel ezt az ötletet, mert szerettem volna beszélni vele négyszemközt. Láttam, hogy nem teljesen önmaga, mióta elmeséltem, mi történt. Nem beszélt sokat, csak ha kérdezték.

- Miért nem mondtad el nekem? – kérdezte hirtelen, ezzel félbeszakítva az erdő kellemes némaságát.

- Nem beszéltem róla senkinek sem, féltem, hogy a Tanács esetlegesen ehhez a módszerhez folyamodna.

Őszinte voltam. Tényleg tartottam ettől. Abban sem voltam biztos, hinnének-e nekem. Olivia már régóta vadász volt, én azonban csak kezdő, mit ért volna a szavam az övé ellen? És bármennyire is zakkantnak tűnt, nem néztem volna ki belőle semmi ilyet. Ebből azt vontam le, más sem. Nem akartam senkit sem belevonni. Ekkor még nem találtam barátokra, Julia nénire sem számíthattam, de nem akartam, hogy Olivia rájuk is rászálljon. Így volt a legjobb… 

Másnap útra kellett indulnunk, és nehéz szívvel hagytam el a házat, ahol már hónapok óta Emmával éltem, de szerettem volna minél több időt tölteni újdonsült családommal. Nem voltak jó előérzéseim a holnappal kapcsolatban, így este órákon át forgolódtam, mire sikerült elaludnom.

Készítettem egy tervet végszükséglet esetén, de nem akartam arra az eshetőségre gondolni, hogy alkalmazni is kell. Michael eleinte nem értett egyet velem, de sikerült meggyőznöm. Nem árultam el Cullenéknak, tudtam, elleneznék. Ezért is mentünk egyet sétálni Mike-kal, hogy ne hallhassák a részleteket. Nem kellett tudniuk róla…

Legalább annyira féltem és izgultam, mint amikor én vizsgáztam. De úgy éreztem, most még több súly nyomja vállaimat. Rengeteg mindennel kellett egyszerre foglalkoznom, és sok minden függött a begyűjtéstől. Kezdjük rögtön Emma életével…

Az utolsó pár óra olyan gyorsan eltelt, hogy felfogni sem tudtam mi történik körülöttem. Elköszöntem mindenkitől, és fájdalmas búcsút vettem tőlük, remélvén, hamarosan újra találkozunk, vagyis bíztam abban, hogy minden rendben lesz, és valóban így fog történni. Szerettem volna úgy istenigazából elbúcsúzni tőlük, de abból rájöttek volna, hogy valami nincs rendben. Így hát csak megölelgettem őket, és próbáltam emlékeimbe vésni a vonásaikat. Ebből fogok erőt meríteni. Colin is egyre inkább feszültebbnek tűnt, de arra utasítottam és kértem még egyszer utoljára, ne csináljon semmi ostobaságot. Tudtam, hogy nem könnyű sem neki, sem Emmának. Megviseltnek látszottak mindketten. Nem bírtam őket figyelni, annyira kikészített a látvány. Megfogadtam, nem hagyom, hogy bármi baja essen a barátnőmnek. Túl fiatalok, és még csak most találtak egymásra.

Lissa úgy sírt, mintha soha többé nem láthatna. Nekem is fájt, hogy itt kell hagynom, de nem tehettem mást. Már megszegtem a szavam, hogy sosem hagyom el. És féltem, legújabb kérését sem tudom betartani, miszerint térjünk haza épségben. Annak viszont elmondhatatlanul örültem, hogy Seth mellette van, és mindig is mellette lesz.

Az érmének két oldala volt. Reméltem, hogy minden jól fog elsülni, mert ha nem, tisztában voltam azzal, nem csak Emma élete, de az enyém is veszélybe kerül. És tudtam, habozás nélkül dobnám el a sajátomat, ha arra kerülne sor… 

Ezeken gondolkodtam akkor is, amikor mindenkitől elbúcsúztam, legfőképpen Jasontől. Nem tudtam lesz-e még rá lehetőségem, így nem törődve a jelenlévőkkel, szájon csókoltam.