Az utolsó esély- 20.fejezet

Sziasztok!

Remélem tetszeni fog ez a fejezet és hagytok magatok után egy kis életjelet! :)

Jó olvasást!

„A tudatlanság az élet természetes kísérője. Ha mindent tudnánk, egyetlen óráig sem lennék képesek elviselni a létet.”
Anatole France


Álom vagy valóság?

Magam alatt voltam. Az álmok megrémisztettek, és akárhányszor behunytam a szemem, mindig az áldozatok kétségbeesett pillantását láttam magam előtt, amitől a hideg kirázott. Valahányszor ez történt, valamelyik Cullen ijedten nézett rám, és kérdésáradatokat tettek fel a hogylétemről.
Tudtam, hogy ez nem lehet valóság, de nem tudtam elképzelni, hogy magamtól ilyet álmodjak. Christian már nem tudott rémálmokat okozni, szóval ez a lehetőség ki volt zárva…

Carlisle és a többiek látták, hogy mennyire magam alatt vagyok, hogy már mosolyogni sem tudok, hogy folyton csak az elmúlt pár nap eseményein agyalok, így segítséget kértek a Denali klántól. Eleazar állítólag nagyon különleges képességgel rendelkezik, és ő meg tudja mondani, hogy nekem pontosan milyen is van. Örültem neki, hogy fény derül mindenre, de a másik oldalról féltem, rettegtem. Nem igazán akartam azt hallani, hogy valami nincs rendben velem, hogy nem vagyok normális. De talán az is jobb lenne, mint a tudatlanság…

A fiúk elmentek beszélni a farkasokkal, hogy holnap érkeznének ide. Csupán figyelmeztetni szerették volna őket, hogy vámpírok jelennek meg ismét a környéken, és tisztázni a körülményeket.
Addig mi, lányok, tévét néztünk, beszélgettünk, mindenki elvolt a saját dolgával. Esme éppen egy receptet tanulmányozott, Rosalie egy magazint olvasott, és Alice divatbemutatót nézett. Vagyis nézegette, mert láttam, hogy gyakran felém pislant.

- Nyugodj meg! - szólalt meg pár perc után. - Nem lesz semmi gond, Eleazar segíteni fog nekünk megoldani és kideríteni. Minden a legnagyobb rendben van.

- Hogy lehetne a legnagyobb rendben? - csattantam fel dühösen, holott tudtam, hogy nem tehet róla, és nem érdemli meg ezt a hangnemet, de a haragom és kétségbeesésem erősebb volt nálam. Tetőtől talpig remegtem és forróság öntött el. - Hogy lehetne rendben? Te könnyen beszélsz, nem veled történik. Valami nem normális, valami nincs rendben velem. A pajzs, az erő, a gyorsaság - az álmok, teszem hozzá magamban -, ezek nem normális dolgok egy embernél. – A mondat végére haragom elszállt, hangom suttogássá vált és a torkomban gombóc nőtt, ami szorított, és sírhatnékom támadt. Ez nem én vagyok, én nem ilyen vagyok - ráztam meg a fejemet és hátrálni kezdtem. Nekiütköztem a falnak, de nem volt több erőm. Lecsúsztam a földre, és csak néztem magam elé bágyadtan.

A bűntudatom rátett egy lapáttal, hogy ilyen rózsás hangulatom legyen. Olyan voltam, mint egy hárpia. Leüvöltöttem szegény Alice fejét, aki semmi rosszat nem tett, csak nyugtatni próbált. Legközelebb mi lesz? Nekimegyek? Őszintén nem ismertem magamra… ez a hirtelen érzelmi változás furcsa volt.
Jobban belegondolva talán súroltam az elmebetegek határát. Láttam a többiek döbbent tekintetét, amint kikelek magamból. De én csak kiabáltam és kalimpáltam összevissza, s idegesen túrtam bele a hajamba minden mozdulat után.
Most is itt gubbasztok, fejemet a térdeimre hajtottam, s kezeimmel megmarkoltam a hajtövemet miközben nézek előre… a semmibe.
Egy hideg kart éreztem meg magamon, mire ijedten kaptam fel a tekintetem. Jasper volt az, mögötte a család többi tagja. Nem is tűnt fel, mikor értek vissza.
Leguggolt mellém, és felvitt a szobámba. Befektetett az ágyamba és mellettem ő is letelepedett. Láttam a szemeiben a neheztelés apró nyomát, mégis segített nekem lenyugodni.
- Azt hiszem, aludnod kéne. Kimerültnek tűnsz. Sokkal kiegyensúlyozottabb leszel - mondta, s halványan, nagyon halványan elmosolyodott.

- Igazad lehet - mondtam, majd felrázva a párnámat, ráfeküdtem és felé fordultam. Belenéztem a szemébe, hogy komolyan gondolja a következő szavaimat. – Sajnálom! Nem akartam megbántani Alice-t, kiabálni vele pedig pláne nem. Hidd el! Szeretem őt, tényleg! Ő a legjobb barátnőm! Én… én nem tudom mi ütött belém. – Arca egy pillanatra megrándult, de rendezte a vonásait, és végül elmosolyodott. Félti Alice-t és egy kicsit neheztel rám, érzem. De jogosan. Nekem sem tetszene fordított helyzetben, hogy így bánnak szerelmemmel.

- Tudom, és ő is szeret téged! Mindenki szeret. - Halk köhögést hallottam a nappaliból, és nem bírtam ki nevetés nélkül. Ez már annyira természetes… tipikus Rose. Úgy szeretem, ahogy van. Még ilyenkor is ellenkeznie kell.

- Köszönöm, Rose, én is szeretlek! - szóltam le vidámabban, majd nevetést hallottam, mind a földszintről, mind a szobámból. Jasper mosolygott, és szemében már nem láttam semmi rosszat és elítélőt velem szemben. Így az álom gyorsan elnyomott.

Éreztem, hogy egy álomban vagyok, de az egész annyira élethű volt, nem engedett el a fogságából. Ismét az álmok rabjává váltam.
San Franciscóban voltam, felismertem a híres hídjáról, a Golden Gate-ről. Egyhelyben álltam, nem tudtam megmozdulni, lábaim a földbe gyökereztek.
A város egy kihaltabb részén voltam, ahol alig volt világítás, de a pislákoló fények mellett megpillantottam egy lányt. Gyönyörű, szőke haja minden lépésnél meglibbent, mozdulatai határozottak voltak. Aztán furcsa érzésem támadt… A gyomrom bizseregni kezdett és éreztem, van itt valaki. Nem tévedtem.
Pár pillanat múlva megjelent előttem egy vámpír. Vérvörös tekintetével felém tartott, de ismét nem látott engem. Beleszagolt a levegőbe, s mosolyra húzta ajkait. Beletúrt vörös hajába és a lányra támadt… nem teketóriázott.
Sokkolva álltam ott, könnyeim megállíthatatlanul folytak. Láttam, amint a lány kék szemeiből eltűnt az élet, láttam a megdöbbenéstől és félelemtől szétnyílt ajkait, s kétségbeesett kapálózásait... de mindhiába. A test immár élettelenül hanyatlott a földre.
Ami a legfurcsább, hogy éreztem és tudtam mindent. Tudtam, hogy mikor és hol történt meg a gyilkosság, de nem tudom, honnan. És ez sokkolt, mert valóban most történt meg, ebben a pillanatban… éreztem. Mintha az álmom odavezérelt volna. Olyan volt, mintha azt akarná, hogy segítsek, és ezért tudom, mikor történt.

Ijedten kapkodtam levegő után és néztem szét a szobámban. Ez az álom teljesen kikészített. Az éjjeliszekrényen lévő órámra néztem, és meghűlt bennem a vér. A nagymutató már a tizenkettesre ért, és a hideg kirázott ettől. A lányt pontban hajnal egykor ölték meg az álmomban.
Nem akartam erre gondolni. Ez annyira lehetetlen, de szívem legmélyén éreztem, hogy igaz.

Kikeltem az ágyból, magamra vettem egy köntöst és halkan lesétáltam a földszintre egy kis tejért. Öntöttem belőle egy kis pohárba, kerestem kekszet is, majd felültem a konyhapultra és enni kezdtem. Nagyon belemerülhettem a gondolataimba és majd’ halálra rémültem, mikor egy tenyeret éreztem meg a karomon. Felpattantam és kilötyögtettem a poharam tartalmát egyenesen a pizsimre és a padlóra.

- Jaj, bocsáss meg, nem akartalak megijeszteni! - szólt Esme gyengéd hangján.

- Semmi gond, én voltam figyelmetlen. Ne haragudj - mondtam, majd nekiláttam feltakarítani a tócsát. Esme persze ezt is meg akarta csinálni helyettem, de nem engedhettem. Ennyi takarítástól senkinek nem törik le a karja és egyébként is mindent ő végez el a ház körül.

- Nem tudsz aludni? - kérdezte, mikor végeztem vele és a poharamat is elmostam.

- Nem - feleltem, majd nekidőltem a mosogatókagylónak és lehajtottam a fejem. – Már megint rosszat álmodtam. - Haboztam, mielőtt ezt elmondtam volna.

- Akarsz beszélni róla? - kérdezte tőlem bizonytalanul, de továbbra is kedvesen.

Nem tudtam, hogy akarok-e. Már én is kezdem úgy érezni magam, mintha az őrület határán állnék. Hinne nekem, ha azt mondanám, hiszek az álmomban, hogy valóban megtörtént? Vagy bolondnak nézne? Mindenesetre nem tudom meg, ha meg sem próbálom.

- Minden olyan igazinak tűnt, mintha én is ott lennék. San Franciscóban voltam, egy sötét utcában, ahol egy szőke lány sétált. Valahogy az egész olyan furcsa volt. Úgy éreztem, segítenem kell neki. Megtámadta őt egy vámpír - néztem a szemébe valami reakciót keresve. Azt gondoltam, felnevet erre a képtelen ötletre, vagy valami grimaszt vág, esetleg kérdőn felhúzza a szemöldökét, de semmi ilyesmit nem láttam. Csak aggodalmat, de nem a szellemi állapotom miatt, nem attól félt, hogy dilis vagyok. De ezen kívül nem láttam semmiféle rezzenést az arcán, így folytattam. – Lehet, hogy hülyeségnek hangzik, de tudtam, hol vagyok, és tudtam az időpontot is, amikor megtámadták. Nem tudom, honnan, de biztos vagyok benne, hogy hajnali egykor. Érzem, hogy megtörtént. - Egy pillanatra komolyan nézett rám, majd az órára pillantott. Követtem a mozdulatát, és elkeseredve láttam, hogy már eltelt negyed óra azóta.

- Én… én hiszek neked - mondta, majd megsimította az arcomat.

- Komolyan? - döbbenetemben szóhoz sem jutottam, örültem, hogy ennyit ki tudok nyögni.

- Komolyan - mosolyodott el, majd folytatta. – Tudom, hogy rengeteg furcsa dolog történik most körülötted, amit meg kell emésztened, de hamarosan mindenre fény derül, Eleazar segíteni fog kideríteni, hogy mi is zajlik körülötted és benned. Ha vámpírok és vérfarkasok is léteznek, akkor miért lenne olyan lehetetlen, hogy megálmodd ezeket?

- Nem tudom – feleltem őszintén. Alice-nél is jelentkezett a képessége, ezért is zárták be őt egy elmegyógyintézetbe. Akkor nálam miért ne? Végül is elképzelhető, hiszen semmi sem lehetetlen.

Mivel ezek után már nem tudtam aludni és Carlisle sem volt itthon, főzőcskézni kezdtünk hajnalok hajnalán. Közben beszélgettünk és mesélt egy kicsit a Denali klánról, ugyanis egy kicsit tartottam a másnapi találkozástól. Nem tudtak azonnal elindulni, így csak reggelre érnek ide. Vagyis, ha pontos akarok lenni, valószínűleg már hajnalban itt lesznek, de én ilyenkor az igazak álmát alszom. Ez a mostani egy kivétel…

Jobb dolgom híján takarítani kezdtem, ami igazán ritkaságszámba megy. Sosem szerettem, otthon mindig próbáltam kibújni ez alól a kötelezettség alól, de végül a házimunkát sosem úsztam meg. Kínkeservesen megcsináltam, de olyankor ragyogott minden. A rend sosem tartott sokáig. Ha lehet ilyet mondani, Sarah még trehányabb volt, mint én, pedig aztán én sem vagyok kutya… Ő és Lissa percek alatt képesek voltak felfordulást csinálni a házban, ami gyakran volt vitatéma közöttünk.
Most mégis jól esett. Megnyugtatott, hogy valami hétköznapi dolgot tehetek, olyat, amit otthon is csináltam.
Amikor a ház már ragyogott - nem mintha nem szokott volna, hiszen Esmé tökéletes rendben tartja a lakást – felmentem, hogy emberibb külsőt varázsoljak magamnak.

Leültem a kanapéra és bekapcsoltam a tévét Esme társaságában, majd gyermekkorom kedvenc meséjét kísértem figyelemmel addig, míg Lissa fel nem kelt és követelte a reggelijét. Ezután mindenki kijött a szobájából, és az egész családdal együtt töltöttük a nap hátralévő részét, nyugalomban, egészen addig, míg Carlisle haza nem érkezett este…