Az utolsó esély- 19.fejezet

 Sziasztok!

 Meghoztam a frisst, remélem tetszeni fog, és pár szót írtok róla. Bocsánat a késésért, próbállak majd kárpótolni titeket. 

Jó olvasást!

A sajnálat néha nem elég

Seth több métert repült, és nekiütközött az egyik fának. Ijedtemben felsikoltottam, és azonnal felé futottam. A többiek sem tettek másként.

 - Seth, Seth, mondd, hogy jól vagy! - szólongattam, amint mellé térdeltem. - Kérlek, én nem akartam, hallod, amit mondok? Kérlek, mondj már valamit!

 - Most jobb lenne, ha arrébb mennél - szólt erélyesen Sam. Hallottam róla, hogy már nem ő Seth alfája, hangja mégis tekintélyt parancsoló, még számomra is.

 - Semmi… semmi bajom - szólalt meg pár pillanat múlva Seth, mire önkéntelenül is, de megkönnyebbültem. Óvatosan felült, megdörzsölte a fejét, és felállt. Mindenki körülötte volt, és aggódva figyeltük őt. – Ezt meg… mégis, hogy a fenébe csináltad? - nézett rám nyílt tekintettel, amiben nyoma sem volt haragnak, csak kíváncsiságnak. És ajkai egy kis mosolyra húzódtak.

                           

 - Én… én nem tudom. Gőzöm sincs - mondtam könnyekkel küszködve. Tudtam, hogy nem esett baja, mégis, még most is halálra voltam rémülve. Nem értettem semmit, a világom kezdett fenekestül felfordulni. Minden összekuszálódott, akárcsak a gondolataim.

Boldog voltam, hogy nem esett baja, de megrémültem attól, amit tettem. Féltem, hogyha Seth-et akaratom ellenére megsebeztem, mi történhet, ha Lissa közelében vagyok. Válaszokat akartam kapni, mi is történik velem, ugyanakkor el akartam bújni a világ elől. Mert határozottan éreztem, hogy valami nincs rendben velem. – Én annyira sajnálom! - mondtam remegő, cérnavékony hangon, és komolyan csodálkoztam, hogy meghallották szavaimat. Mert meghallották, és nem mindenki reagált olyan jól, mint Seth…

Leah kifordult magából. Remegett a dühtől. Gondoltam, hogy félti a testvérét, de tudtam, hogy nem csak ez áll a dolog mögött. Hiszen hogy tudnék kárt tenni egy vérfarkasban emberként? Elvileg lehetetlen, de, nos, valóban… itt az élő bizonyíték.

Szemeiben annyi minden kavargott, a sötét dühön át a féltésen keresztül egészen a félelemig. Mert, igen. Valóban láttam bennük. Nem bízott meg bennem, a történtek után meg pláne nem.

 - Hogy lehettél ennyire ostoba? Nem kéne ujjat húznod egy vérfarkassal, még akkor sem, ha ennyire nagyra vagy magadtól. Teljesen őrült vagy, egy csodabogár, és itt a következménye. Nem gondoltál még bele, hogy nem minden körülötted forog? Megütötted a legjobb barátodat, ha ember lett volna, megölöd. Semmit nem oldasz meg a bocsánatkéréseddel. Az lenne a legjobb, ha elhúznál innen, jó messzire. Sőt, ide sem kellett volna jönnöd! Mindenki életét tönkretetted! - ordította az arcomba, és már nyomát sem láttam korábbi félelmének. Megvetést, elszántságot és gyűlöletet annál inkább.

Tettre készen állt, izmai megfeszültek, de a farkasok nyomban ott termettek, hogy lecsillapítsák. Bíztam benne, hogy Jacobnak sikerül lenyugtatnia, de szavai mély nyomott hagytak bennem. Igaza volt. Ostoba voltam, de még mennyire. Nem is tudom, hogy képzeltem ezt az egészet, de nem tűnt komolynak. Mi csak… játszottunk, szórakoztunk. De azt hiszem, rá kellett jönnöm, ez lehetetlenség. Buta dolog volt Seth ellen kiállnom, még akkor is, ha felhúzta az agyamat. Ez esetben inkább cukkolás volt, mert úgy érzem, mindketten tudatában voltunk tetteinknek. Vagyis már amennyire. Ettől eltekintve, igen, eléggé hirtelen haragú voltam, de eldöntöttem, elszámolok tízig, mielőtt cselekednék. Vagy inkább húszig… az hátha hatásosabb lesz.

Ha visszatekerhetném az időt, lehet, hogy mindent másképp csinálnék. Valóban feldúltam mindenki életét, és veszélybe sodortam a szeretteimet. De nem tudna senki más segíteni a Cullen családon kívül. Így nem bántam meg tetteimet. Ennek így kellett történnie, bizonyítja Seth és Lissa bevésődése is…

El akartam futni, hogy átgondolhassak mindent. Nem elmenekülni, csak egy kicsit elrejtőzni. Hogy egy kicsit magam maradhassak, én, egy különös csodabogár. Mert az voltam. És semmit nem értettem, mi is zajlik bennem. Ember voltam, ez bizonyos… de annyi szokatlanság történt az elmúlt időszakban. A korábbiak talán még megmagyarázhatóak, a pajzsos dolog egy elfogadható magyarázat. De ez a szupergyorsaság és erő nem az. Egyáltalán. Ilyenre egy ember sem képes. A Cullen család tanácstalansága még rosszabbá teszi ezt. Szörnyű ebben a bizonytalanságban élni, hogy nem tudom, mi történik velem. Talán igaza van Emmettnek.

Meleg karokat éreztem meg magam körül, amitől összerándultam. Döbbenten láttam, hogy eddig kezeimet néztem, próbálva megfejteni, hogy is történhetett mindez. Seth volt az, és úgy nézett ki, mintha már régóta szólongatna a nevemen.

Felnéztem rá, a szemébe néztem, de összemosódott minden, és nem csak a könnyeim miatt. Nem láttam tisztán, a világ forgott körülöttem és foltokat láttam magam előtt. Éreztem, amint lábaim megremegnek, majd összerogynak. Összeestem, de valaki elkapott, még mielőtt beütöttem volna a fejem, és elnyelt a sötétség.

Eleinte minden békés volt és nyugodt. Nem érzékeltem semmit és senkit. Egy kis részem azt kívánta, bárcsak örökre így maradhatnék, öntudatlanul. És akkor, mintegy jelszóra, minden megváltozott. A végén azt kívántam, bár gondolni se gondoltam volna, hogy milyen jó lenne így maradni. Szörnyű volt és vérfagyasztó. Rettegtem, de bármennyire próbáltam, nem tudtam elszakadni azoktól a képektől…

Vámpírok, vérengző vámpírok voltak mindenhol. Bármerre néztem, őket láttam… az áldozataikkal. Láttam mindent. Amint megölik őket, játszanak velük és végül, amint kiszívják a vérüket… és szemeik üressé, fagyossá váltak.

Láttam, de nem tudtam semmit tenni ellenne. Végignéztem, de nem tudtam megmozdulni. Külső szemlélője voltam az egésznek, de éreztem az emberek félelmét, rettegését. A sikolyaik borzasztóak voltak… Ledermedtem. Hallottam a csontok reccsenését, a morgást, és azt, hogy mohón nyelik az éltető nedűt. Minden egyes kortyolást egyre hangosabban és hangosabban észleltem, a végén már semmi mást nem hallottam.

Próbáltam kiszabadulni onnan, féltem attól is, hogy észrevesznek. De ők keresztülnéztek rajtam, mintha szellem lennék, és nem láthatnék semmit. De mindent láttam, és hányingerem támadt. A gyomromban ezernyi pillangó csapkodott, sőt, talán sasok voltak.

Undorodtam. Mindentől. A vámpíroktól, azért, amit tettek, és magamtól. Hogy csak álltam ott némán, csöndben.

Tudtam, hogy ez csak egy szörnyű álom, és hamarosan kikeveredek onnan, de valahogy mindennél valóságosabbnak tűnt. Minden álmomnál, amire csak emlékszem. Éreztem az áldozatok fájdalmát és félelmét, ugyanazt éreztem én is. De ami sokkoló volt, hogy láttak engem. Az egész olyan volt, mintha tőlem kértek volna segítséget… és én semmit nem tettem.

Undorodtam, mert sosem tettem ilyet. Mindig kiálltam másokért, még akkor is, ha a helyzet lehetetlennek tűnt. De tudtam, hogy esélyem sem lenne ellenük. Ezzel próbáltam álmomban vigasztalni magam, ami nem bizonyult igazán hatásosnak. De egy kicsit segített. A kétségbeesésem tengere lassan, fokozatosan csillapodni látszott. A képek egyre fakóbbá és fakóbbá váltak, és a hangok végleg elnémultak. Újra csak a sötétségben voltam, az öntudatlanságban.