Az utolsó esély- 17.fejezet

Furcsaságok
1. rész

Lassan ébredezni kezdtem, és a korábban történtek olyan gyorsan jutottak eszembe, hogy szinte villámcsapásként ért. A szemeim kipattantak, és örömmel vettem tudomásul, hogy a Cullen házban vagyok. Az ágy pihe-puha volt, de mégis kikeltem belőle. Máskor is lesz időm még aludni.
Lefutottam a lépcsőn, és könnybe lábadt a szemem, amikor megpillantottam őket. Engem figyeltek, és mosolyogtak. Úgy tűnt, mindenki jól van, egészben, ezért nagyon boldog voltam.

Még mindig a lépcsőn álltam, amikor észrevettem Lissát. Azonnal felé futottam, és a karjaimba zártam. Boldogan öleltük egymást, és agyon puszilgattam őt. Csak remélni tudtam, hogy egyszer még megtehetem ezt. És most, hogy itt volt, le sem akartam tenni.

- Nagyon szeretlek - suttogtam neki, és gyengéden végigsimítottam göndör fürtjein.

- Én is! - mondta, majd egy puszit nyomott az arcomra. - De kényelmetlen a kezedben. Leraknál? - kérdezte, mire kelletlenül, de megtettem. Tudom, már túl idős hozzá, hogy a kezemben babusgassam, de imádtam, ha a karomban van. Igaz, nem volt valami könnyű hosszabb ideig tartani, de szerettem, hogy olyan közel van hozzám.

A többiek felé fordultam, és sorban végig szerettem volna ölelni őket, de valahogy leragadtam a sor elején, Esménél.
- Úgy aggódtuk érted, kicsikém. Végre, hogy magadhoz tértél - mondta, miközben a hajamat simogatta.

- Miért? Mennyi ideig aludtam? - kérdeztem, és éreztem, hogy szemeim kikerekednek a döbbenettől.

- Több, mint két napig - mondta Alice, majd hirtelen előttem termett és megölelt. Gépiesen visszaöleltem, miközben a szavain gondolkoztam. Két napig nem lettem volna magamnál? Ez sokkoló volt, de muszáj volt feltennem egy másik fontos kérdést is.

- Mi történt velem akkor? Hogy csináltam azt ott az erdőben? – utaltam a korábbi eseményekre; a pajzsra, és a tényre, hogy én nem fagytam meg. Első alkalommal hozzájuk értem, ezért nem történt meg velem ugyanaz, mint Jasperrel. De most még csak a közvetlen közelükben sem voltam. Nem volt mit tennem, mint kíváncsian várni a választ az egyik legfontosabb kérdésemre.

- Nos, ezt mi sem tudjuk. Akkor nem volt időnk ezzel foglalkozni, minél előbb el kellett kapnunk őket, nehogy újra használják az erejüket, de mióta itthon vagyunk, csak ez járt a fejünkben. Számos feltevés szóba jött, de nem lehetünk biztosak benne. Talán kapcsolatban van a pajzsoddal, ami megvéd az erőinktől, de az is lehet, hogy nincs összefüggésben a kettő. Mindenesetre megmentetted Emmett életét, és a miénket is. Ha vele végeztek, sorban mi jöttünk volna. - Rémület fogott el Edward szavaitól, s egy pillanatra még levegőt venni is elfelejtettem.

- Hát, ilyen is csak egyszer fordult elő velem, hogy egy nő menti meg az életemet, igaz, Rose baby? – kérdezte Emmett, s szerelme felé fordult. – Mindenesetre nagyon hálás vagyok neked, valóban megmentettél - mondta komolyan, és meglepődtem, mennyire felnőttesen, és éretten viselkedett. Még nem sokszor láttam ilyennek, ő még a legképtelenebb helyzetekben is gyerekes volt. Most mégis idejött hozzám és átölelt, jó erősen. Felnyögtem, mikor megéreztem a karjait körülöttem, s vigyorogva el is engedett. Na, tessék… gondoltam, hogy két percig sem bírja ki, hogy komoly legyen. Az a bárgyú vigyor a nap huszonnégy órájában az arcán van. Talán emiatt nem kelt bennem félelmet hatalmas testalkata.

- Ugyan már, nem tartozol semmivel sem, én vagyok az, akinek köszönetet kell mondania. Annyira reméltem, hogy eljöttök értem, úgy féltem. És amikor megláttalak titeket… eljöttetek értem, az annyira… - Nem tudtam befejezni az egyébként is kusza mondatomat, csak lehajtottam a fejem, és mélyeket lélegeztem. – Köszönöm - mondtam lassan –, mindenkinek!

Leültünk a kanapéra, és a többiek elmesélték kérésemre, hogyan is találtak meg Kanadában, mert, mint kiderült, oda vittek. A farkasok sokat segítettek a keresésben. Felosztották a területet, és csapatban indultak el a keresésemre. Alice azt mondta, hogy látott engem a látomásában, és sokat segített az is, hogy nem használtam az erőmet. Egy pillanatra meg is borzongtam az emlékektől, de figyelmesen hallgattam tovább a történetet. Sokat jártak már Kanadában, így Alice könnyen felismerte a helyet a látomásából. Edward pedig már mérföldekről hallotta a gondolataimat.

- Miután elájultál, harcba kezdtünk a nomádokkal, és sikerült megölnünk Christiant, de a többiek elmenekültek. Danielt nem is találtuk ott. Össze voltak zavarodva az erődtől, és szerencsénkre Ian nem használta többet az övét. Még időben elment, de tartunk attól, hogy ezzel még koránt sincs vége. Amber gondolatai nagyon sötétek voltak, és bosszúra szomjazik.

- Amber célzott arra, hogy másokkal is történt már hasonló. Nem tudom, pontosan mit értett ez alatt, de…

- Én is hallottam - folytatta Edward. – Christian gondolatai tele voltak ezzel, de nyugodj meg, nem fog sikerülni neki. Amber, Ian és Daniel majdhogynem mind átélték azt, amit te. És nem csak ők voltak.

- Hogy mi?

- Megölte a családjukat, szeretteiket a szemük láttára. „Ajándékokat” küldözgetett nekik, esetleg megerőszakolta őket vagy használta az erejét rajtuk, hogy rémálmaik legyenek, míg bele nem őrültek. És utána… - habozott egy percre, majd nagy levegőt vett, és folytatta. – Vámpírrá változtatta őket. Kiszemelte a célpontjait, a csinos lányokat, és türelmesen várakozott. Míg kiszemelt egy újabb áldozatot, a korábbinak már az ajándékait küldte. Egyszerre több lánnyal szórakozott így. Persze a másik két társával más a helyzet. Danielt egy diliházból hozta ki, és változtatta át, Ian pedig a testvére.

Kellett egy kis idő, hogy felfogjam szavai értelmét. Teljesen összezavarodtam, és megrémültem. Bármelyik pillanatban beleőrülhettem volna? Elképzeltem magam olyannak, mint Amber, a hányinger és a rosszullét kerülgetett.
Ha lehet, még hálásabb voltam, hogy Christian már nem él. És ami Iant illeti, sajnáltam őt... Hogy így bánt vele a saját testvére, és hogy elvette tőle az életet. Amíg fogva tartottak, nem láttam rajta azokat a vonásokat, amik a többiek arcán jelen voltak. Ha mondhatom, kedves volt velem.

- És a farkasok közül mindenki jól van? - kérdeztem, mire megnyugtattak, senkinek sem esett komoly baja, csupán Embrynek húzódott meg a bokája. Elhatároztam, hogy holnap elmegyek majd hozzájuk, hogy megköszönjek nekik is mindent.

Még egy ideig beszélgettünk a nappaliban, és feltűnt, hogy Edward a gondolataimra is válaszolt, de már erőm és kedvem sem volt, hogy elrejtsem őket. Hiszen ennek köszönhetem, hogy megtaláltak. Így hát csendesen bólogattam, mikor megválaszolta kérdéseimet.

Délután Esme készített nekem egy kis sütit, amit az asztalnál fogyasztottam el, és büszkén mutatta a gyönyörű kristály vázáját. A fiúk virágokat hoztak neki, és az egész lakásban nagyszerű illat volt. A váza pedig valóban lenyűgöző volt. Miután jól teleettem magam, felmentem a szobámba, mert nagyon fáradt voltam. Befeküdtem az ágyamba, az álom mégsem nyomott el. Az agyam csak úgy kattogott a történteken. Majd egy halk kopogást hallottam, és az ajtó résnyire kinyitódott. Odafordultam, és Rosalie-t pillantottam meg, félszegen állva.

- Szia! Bejöhetnék egy pillanatra? - kérdezte, s én csak meghökkenten néztem őt, szóhoz sem jutottam.

- Akár kettőre is - mondtam végül, majd felültem az ágyamon, és megpaskoltam a mellettem lévő helyet, ahol helyet is foglalt, persze tisztes távolságra tőlem.

- Tudom, hogy nem voltam valami kedves veled, most mégis köszönetet szeretnék mondani. Megmentetted Emmett életét, nem tudom, mit csináltam volna, ha valami történik vele. – Őszintének tűnt, és meghatott, hogy pont ő jött ide. Mindenképpen értékelendő.

- Nem hagyhattam, hogy bármi is történjen veletek, ha már mindent kockáztattatok, és értem jöttetek. Fontosak vagytok nekem. Különben is csak szerencsém volt.

- Hát, a szerencse tényleg közrejátszott, de itt nem csak erről volt szó. Szóval, még egyszer köszönöm - mondta, majd felém nyújtotta a kezét, amit én el is fogadtam. Tőle ez is nagy teljesítmény volt, hogy egyáltalán kezet nyújtott, de valahogy biztos voltam abban is, ilyen sem lesz többet. Majd felállt, és távozott is a szobából.

Hát, azért ehhez is nagy büszkeség kellett. Ki tudja, ha így haladunk, talán egyszer majd viszonylag jóban is leszünk. Közelebb kerültünk fokozatosan egymáshoz, de biztos, hogy sosem leszünk puszipajtások.

Fáradtan dőltem vissza az ágyba, és hunytam le a szemem, de az ajtónyikorgás ismét megzavart. Mikor kinyitottam a szemem, Lissát pillantottam meg közvetlenül előttem, amitől majd’ frászt kaptam. Ijedten kaptam a szívemhez, és figyeltem a vidáman nevetgélő kishúgomat.

- Lejössz? Szeretnék játszani veled!

- Jaj, kincsem - sóhajtottam fel drámaian. – Muszáj most? Nem lehetne, hogy egy kicsit aludjunk? - kérdeztem, majd egy hirtelen lendülettel felemeltem, és magam mellé fektettem. Jó szorosan átöleltem, még a lábamat is ráraktam.

- Jaj, ne! Agyon nyomsz! - kiáltott fel vidáman kacagva.

- Micsoda? – tettetem a felháborodottat. – Hát ilyen kövérnek tartasz? – kérdeztem, majd csikizni kezdtem, ahol csak értem.

Mikor már végleg elfáradtunk, lementünk a nappaliba kézen fogva, és játszani kezdtünk. Ha jókedvében van, hajlamos túlpörögni, és le sem lehet állítani. Tapasztaltam már nemegyszer. Ebben a pillanatban is futkosott fel-alá, mint egy kerge marha. Na, ez nem volt szép dolog - szidtam le magam, de azért megmosolyogtam.

Örömmel vettem észre, hogy Seth is megjelent. Miután jól megölelgettem, rájöttem, ő jobb kondiban van, fárassza le ő a húgomat. Fáradtan ültem le a fotelba Alice mellé, és az egész család mosolyogva figyelte őket. Épp az asztal körül kergetőztek - amit próbáltam megtiltani, de a többiek nem láttak benne semmi rosszat. Kint nem volt a legjobb idő, és érthető okokból nem örültem volna, ha kimennek az erdőbe azok után, ami történt.
Egyszer csak Lissa meglökte az asztalt, és a váza megbillent. Ijedtemben odarohantam, és még időben elkaptam, mielőtt eltört volna.

- Hányszor mondtam neked, hogy a házban nincs fogócska? Nézd meg, majdnem eltörted Esme kedvenc vázáját - szidtam le, majd a helyére tettem.

Mérgesen fordultam vissza a többiekhez, hogy valami olyasmit mondjak, hogy „nem meg mondtam?”, de belém fagyott a szó a pillantásuk miatt.

- Mi van? Csak nem egy mumust láttok? - kérdeztem viccelődve, de úgy látszik, nem vették a poént. - Nyugi, nincs semmi baja a vázának, nem tört el – kezdtem bele ijedten, de félbeszakítottak.

- Ezt hogy csináltad? – kérdezte Jasper.

- Miről beszélsz? – kérdeztem döbbenten.

- Itt ültél mellettünk, a váza pedig… - jelentőségteljesen abba hagyta. Felmértem a helyzetet, és döbbenten láttam, hogy több métert tettem meg alig két másodperc alatt.

- Na jó, amondó vagyok, hogy ez nem normális – néztem rájuk kétségbeesetten.