Az utolsó esély- 16.fejezet

Sziasztok!

Mint ígértem, hoztam a fejezetet, amint csak tudtam. Most nem kívánok sok mindent hozzá tenni, mert majd' bealszok. Remélem tetszeni fog nektek, és véleményt alkottok róla. Tényleg sokat jelentene!!

A korábbi felvetésem még áll, elküldöm a következő fejezet annak, aki ír nekem. És nyugodtan szavazzatok a folytatásról. 

Na, nem is szaporítom a szót, jó olvasást mindenkinek!

Őt ne!

Kezdett világosodni, és Christian még mindig nem jött vissza, aminek örültem is. Persze, az még jobb lett volna, ha nem is lennék itt. Éreztem, hogy a Cullen család keres engem, de féltem. Féltem, hogy meghalok, és rettegtem attól is, hogy velük valami baj történhet… ráadásul miattam. De őszintén úgy gondoltam, hogy Edwardék legyőzhetetlenek. Úgy gondoltam rájuk, mint valami szuperhősökre. Egész este próbáltam gondolatban jelezni nekik, mintha képesek lennénk a telepátiára. Aztán Alice képessége is az eszembe jutott. Eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha elszöknék, hátha Alice így ki tudna deríteni valamit. De nem láttam semmi esélyét, már több órája volt ez. Így hát csak a gondolataimba merültem. Eszembe jutott Lissa, és az, hogy talán sosem ölelhetem meg újra, sosem puszilhatom meg, vagy emelhetem fel. Nem hallhatom már a hangját, és nem láthatom angyali arcát. Csak remélni tudom, hogy Seth vigyázni fog rá, mert ha nem, szellemként kísérteni fogom, az is biztos.

Ian még mindig ugyanott ült, mint korábban, sőt, meg is merem kockáztatni, hogy meg sem moccant. Most azonban felkapta a fejét, és lassan felállt. Nem sokra rá az ajtó ki is nyílt, s belépett rajta Christian. Ismét közelebb jött hozzám, de most tisztes távolságban ült le tőlem.

 - Örültél a videóknak? - kérdezte vidáman, mire összeszorítottam a kezem, és erősen küzdöttem, nehogy beszóljak neki. - Tudod, én nagyon élveztem őket. De tudod mit? Igazuk is van. Valóban miattad haltak meg.

Egy pillanatra összezavarodtam, nem értettem, honnan veszi, de meg is magyarázta. - Ugyanmár! Még nem jöttél rá? Azt hiszed, olyan kreatív vagy, hogy ilyet tudsz álmodni?

Ez az egész az ő műve lett volna? Miatta volt annyi álmatlan éjszakám?

 - Miért? - tört fel hirtelen. - Miért nem kezdesz el nyávogni vagy zokogni? Őszintén nem gondoltam, hogy ennyire bírni fogod. Eleinte jó mókának tűnt, hogy még segítséget is kaptál, de most már elegem van. Kezdesz igazán felhúzni! Annyi erőfeszítésem volt benne, és mi a hála? Semmi. Jól vagy. A barátod elvesztését túlélted, mint ahogy a mamádét is, a családodat előtted öltük meg, és még ez sem hatott rád. Az álmokról már ne is beszéljünk. Én tényleg nem értem! - kiabált, és a kezét belevágta a falba, ahol egy hatalmas nagy lyukat hagyott. - Nem szabadna így viselkedned. Ennek így nem lesz jó vége. Más már ilyenkor… - Nem fejezte be a mondatát. Én csak értetlenül néztem ezt a kirohanását, nem igazán értettem, miről is beszélt, de nem is volt időm ezzel foglalkozni, mert az ajtó hirtelen kicsapódott.

 - Na végre, Amber, hol a fenében voltál?

 - Erre most tényleg válaszoljak? - húzta fel a szemöldökét egy gúnyos mosoly kíséretében.

 - Tedd a dolgod - bökött felém. – Ha sikerül elérned, bármit megadok neked. Csak egy kis ráhatás kell, utána már gyerekjáték lesz. Ez majd megteszi a hatását. Ha meglátja… elérjük a célunkat - mondta Christian, de én egy szót sem értettem belőle. Ellentétben Amberrel, akinek megcsillant a szeme, ahogy felfogta szavai értelmét.

 - Nem hiszem, hogy ez lenne a legjobb megoldás erre… - szólt halkan Ian.

 - Mert? Esetleg van valami jobb ötleted? - Kérdésére csak megrázta a fejét, és a padlót kezdte el kémlelni. – Akkor maradj csöndben - dörrent rá.

Amber közelebb jött hozzám, megérintett, és újra megéreztem azt az iszonyú fájdalmat. Nem tudtam, hogy lehetséges ez, de most mintha jobban fájt volna. Ordítottam a kíntól, de az csak nem akart elmúlni. A szemembe könnyek szöktek, és sírni kezdtem.

Az erőm teljesen elhagyott, csak feküdtem a földön, és kiabáltam. Nem volt erőm feltápászkodni, még a fejemet sem tudtam megmozdítani. Azt lehetne gondolni, hogy egy idő után, már nem fáj annyira, hiszen hozzászokunk a fájdalomhoz, de nem így volt. Minden egyes perccel egyre szörnyűbb lett. Ilyen lehet a pokolban is? Nem tudtam megmondani, mit követhettem el, hogy ilyen kínokkal kelljen szembenéznem. Úgy éreztem, a pokol legmélyebb bugyraiban vagyok, majd a sötétség elnyelt.

Minden olyan könnyű és egyszerű volt, szinte csak lebegtem öntudatlanul. Majd szörnyű képek kezdtek el lebegni a szemem előtt, amitől nem tudtam szabadulni. A családom és Jason ismét megjelentek.

Mindenkit láttam, akit csak szerettem… és itt a lényeg. Már nem ők voltak! Egytől egyik vámpírok, gonosz, vérvörös tekintettel. Ijesztgettek és csúnya dolgokat mondtak, amitől ismét sírhatnékom támadt. A hangjukat nem hallottam, de tudtam, éreztem mi fog történni. S egyszer csak a Cullen család is megjelent, örömmel futottam feléjük, de ők meg sem moccantak, még csak rám sem néztek. Értetlenül álltam, és próbáltam felfogni, mi is történhetett velük, majd oldalra fordultam, hogy megnézzem, mit figyelnek ennyire. És akkor megpillantottam Lissát is… holtan, vérbe fagyva. Az ereimben még a vér is meghűlt egy pillanatra. Jasper állt fel mellőle, s végigtörölte száját a kézfejével. Hátrálni kezdtem, de rám támadtak. Éreztem a fájdalmat, ahogy belém harapnak, karmolnak, de ami a legjobban bennem maradt, az Christian hangja volt.

 - Nem szeretnek téged, hátat fordítottak neked. Egy vámpírban sem bízhatsz meg! Ez vezetett Lissa halálához is! Ő is miattad halt meg.

Felriadtam, s hevesen dobogó szívvel néztem körbe. Nem kellett sokáig keresnem, hiszen közvetlenül előttem ült, vigyorogva. Tudtam, hogy ő csinálta ezt, és hogy az egész hazugság volt, mégis olyan élethűnek és hihetőnek tűnt. Egy percre elbizonytalanodtam, majd mikor rájöttem, milyen ostobaság is ez, kivertem a fejemből, és bűntudatom támadt már csak a feltételezés miatt is. Ők vegetáriánus vámpírok, senkit sem bántanának. Ráadásul Seth és a falka sem engedné, hogy bármi baja essen Lissának.

Majd minden kezdődött elölről újra és újra. A fájdalom, az álom. Teljesen elgyengültem, már a síráshoz sem volt erőm. Az Amber által generált fájdalmat már majdhogynem csöndben kibírtam.

Olyannyira fájt, hogy egy idő után el is feledkeztem arról, hogy meg tudom szüntetni. Csak a fájdalomra tudtam gondolni.

Nem értettem, mit akarnak ezzel, vagy azt, hogy tőlem mit. Hisz én csak egy átlagos tinédzser vagyok.

Aztán hirtelen minden elmúlt. Szokatlanul nagy volt a csönd egy pillanatra, de nem volt erőm még ahhoz sem, hogy kinyissam a szememet.

 - Most mit csináljunk? – kérdezte ijedten Amber.

 - Most már semmit, nincs időnk elmenni. Tudjátok mind a dolgotokat - mondta határozottan Christian, amire rögtön választ is kapott egy igen formájában.

Ajtónyitódást hallottam, és bevallom, egy kicsit izgatott lettem. Eléggé felvillanyozott ez a kis párbeszéd ahhoz, hogy összeszedjem mindem erőmet, és utánuk menjek. Egy halvány kis reménysugarat éreztem arra, hogy minden rendbe jön.

Feltápászkodtam a földről, s lassan megindultam az ajtó felé. A lábaim kezdetben még remegtek, de szép lassan az is abbamaradt. Eléggé összeszedtem magam ahhoz, hogy a helyzethez képest jól érezzem magam.

Azt hittem, káprázik a szemem, amikor megláttam őket. Oda akartam futni, alig pár lépés választott el tőlük, de Christian elkapott a nyakamnál fogva. Abban a pillanatban megjelentek a farkasok is, akik vadul csaholtak és morogtak. Félelmet és tanácstalanságot fedeztem fel támadóim szemében.

 - Add át nekünk a lányt, és nem esik bántódásotok. Mi nem akarunk harcolni, beszéljük meg! - mondta Carlisle selymes, lágy hangján, amin kiéreztem idegességét is, amit álcázni próbált.

 - Nem adjuk át! Ő a miénk, hozzánk tartozik. – Christian azzal a lendülettel ellökött magától, és ahogy földet értem, láttam Iant, amint megérinti társait, és akkor… megfagytak. A Cullen család és a farkasok mozdulatlanul álltak, s Christian azonnal megindult feléjük. Tudtam, hogy mit akar csinálni, és megrémültem. Csak az járt a fejemben, hogy őket ne.

Ő egyenesen feléjük sétált, én pedig ziháltam. Tudtam, mi fog történni, a szívem pedig a torkomban dobogott, de erőt vettem magamon. Eléfutottam, és a kezemet oldalra raktam, mintha így megvédhetném Emmettet. Amint megpillantottam a kezét felém mozdulni, ösztönösen rántottam magam elé az enyémeket, s hunytam be a szememet.

A mozdulat túl gyors volt, Christian már nem tudta megállítani, de ekkor valami igazán különleges dolog történt. Valami furcsa erő lengett körbe, s amint felpillantottam, láttam, hogy valamiféle erőtér vesz körbe, ami hatalmas nagy erővel lökte hátra Christiant, aki több métert repült.

Ian döbbenten nézett fel, s ez elég volt ahhoz, hogy alábbhagyjon összpontosítása, és a Cullen család azonnal támadásnak indult.

Nem értettem, mi történhetett akkor, azt hittem, meghalok. Ez volt az utolsó gondolatom, mert elájultam.