Önzetlen szerelem – 30. fejezet

Sziasztok!

Sajnálom, hogy megint ennyit kellett várnotok az új fejezetre, de megint összejött minden, jó-és rossz egyaránt. Jövő héten közzéteszek egy helyzetjelentést is, de nem kell félni, nem az lesz benne, hogy félbe hagyom az ÖSZ-met. 

Ez egy átvezető rövidebb fejezet; egészen biztos vagyok abban, hogy még csak nem is sejtitek, mit forgatok a fejemben a továbbiakban. :)) Nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre.

Jó olvasást kívánok!

Sok puszi

Monya

Ui: Kérlek szorítsatok nekem Kedden, mert még semmit sem tanultam az élettan ZH-ra. :( 

Ui2: Eredetileg nem ezt a címet akartam adni, de megláttam egy irtó jó (és régi) Jasperes képet, amit nagyon felakartam tenni, szóval megváltoztattam... :)

Hol vagy már Jasper?

Nem telt el egyetlen perc sem, hogy ne gondoltam volna rá. Folyton csak Ő járt a fejemben és semmit sem tehettem ellene. Egyszerűen csak hiányzott és bármit megadtam volna, csak hogy újra lássam. Már eltelt egy teljes hét, és Jasperről semmit sem tudtam. Ez ám a hosszú vadászat. Mégis hová ment? Kínába?

Szörnyen aggódtam érte és bűntudatom volt. Megint miattam tűnt el és az egész családja hiányolta. Először megöltem élete szerelmét – bár nem közvetetten, viszont kétszínűség lenne azt állítani, hogy semmi közöm sem volt hozzá Mert igenis volt, méghozzá sok.

Ép a Cullen villában voltam – csak úgy, mint minden este. Nem tudtam mi késztetett rá, de ahogy kijöttem a fürdőszobából, beléptem Jasper szobájába. Mintha valami odahúzott volna. 

A szoba letisztult volt, egyszerű és mégis elegáns, csakúgy, mint ahogy emlékeztem rá. Körbepillantottam és felkaptam az egyik fekete pólóját, ami a széken hevert. Az orromhoz emeltem, s mély levegőt vettem. Az illata teljesen megszédített. Úgy éreztem, mintha itt lenne mellettem. Szinte magamon éreztem a tenyerét. Éreztem, ahogy megsimította az arcomat, s hogy a keze lejjebb vándorolt, először a nyakamat érintve, majd a kulcscsontomon elidőzve. Magam előtt láttam a tekintetét, tökéletesen felidézve minden vonását. Könnybe lábadt a szemem, a pólót szomorúan visszatettem oda, ahonnan elvettem, és ahogy megfordultam, megpillantottam Edwardot. Nem tűnt szemrehányónak, amiért csak úgy bejöttem, arcáról inkább aggodalmat olvastam le. Ezért sem jöttem ki azon nyomban a szobából. 

- Hiányzik? – kérdezte, s belépve becsukta maga mögött az ajtót. Képtelen voltam megszólalni, helyette inkább némán bólintottam. Ahogy elpillantottam Edward válla fölött, a tekintetem megakadt pár képen az egyik komódon. Alice vidáman ajándékot bont, Alice bevásárlószatyrokkal a kezében, Alice és Jasper a bálon. Muszáj volt elfordítanom a tekintetemet. Még ilyen messziről is tökéletesen láttam a tekintetét, ahogy Alice-t nézi, a gyönyörű mosolyát, amit csak ritkán láthattam. 

A szívem mérhetetlenül fájt, egyszerűen csak megtörtem. El kellett hagynom a szobát, úgy éreztem, a falak egyre csak közelebb jönnek és össze fognak lapítani. El kellett hagynom az egész házat, még mielőtt elsírtam volna magam. 

- Nekem most mennem kell – szóltam, és feltéptem az ajtót. Azt hiszem, ilyen sietve sem hagytam még el a házat, viszont hálás voltam Edwardnak, amiért nem próbált meg megállítani, és nem kezdett el vigasztalni. Az már végképp sok lett volna. 

Ahogy kiértem a villából, könnyek szöktek a szemembe, egyszerűen csak hagytam, hogy az érzéseim felülkerekedjenek rajtam. Mélyen az erdőben jártam, az eső szakadt, mintha dézsából öntenék és a villámok egyre többször világították meg a sötét eget, még a sűrű lombkoronán keresztül is tökéletesen láttam.

Sokáig ücsörögtem ott az erdőben, hagytam, hogy az esőcseppek beterítsenek. Fogalmam sincs, mennyi ideig dagonyázhattam ott a sárban, csak arra eszméltem fel, hogy egy hatalmas láb tulajdonosa állt meg előttem. Emmett…

A tekintetem ráemeltem, ő megértően nézett le rám az esőfüggönyön keresztül. Nem mondott és nem is kérdezett semmit, ehelyett a háta mögül elővett egy esernyőt, bárgyú mosollyal az arcán kinyitotta és a fejem fölé tartotta. Elnevettem magam, és arrébb húzódtam, amikor leült mellém, mit sem törődve azzal, hogy sáros lesz a méregdrága nadrágja és magához húzott. Szépen nézhettünk ki… Ő és én, amint egy kigyúrt maci esernyőt tart egy szerencsétlen sírós masina fölé, miközben gyengéden vigasztalja azt. Sokáig sírtam még, de jól esett, hogy a közelemben tudhattam. A karjaiban egy kis békére leltem, biztonságban éreztem magam, úgy, mint még soha. Mintha megállt volna az idő. Ahogy az érzelmeimet lassan, apránként sikerült megregulázni, az eső is alábbhagyott. Emmett felemelt a földről, és megigazította a hajamat, ami az arcomba lógott. Valószínűleg úgy nézhettem ki, mint aki most szabadult a diliházból. 

- Szeretnél egy fuvart? – kérdezte, miközben viccesen húzogatni kezdte a szemöldökét. 

Némán bólintottam, a sírás teljesen kivette belőlem az energiát. Nem vágytam másra, mint egy forró zuhanyra és az ágyamra. Csak erre tudtam gondolni. Minden további szó nélkül a karjaiba kapott, és a házunk irányába kezdett futni. Szorosabban magához szorított, amikor elrugaszkodott a talajról. Fogalmam sincs hogy csinálta, de sikerült kinyitnia az ablakot, miközben engem tartott és kapaszkodott. Egy pillanat volt az egész, és már a szobámban is voltam. Emmett elővett valamit a zsebéből, és felém nyújtotta. 

- Edward küldi – mondta. Megpuszilt, és minden további szó nélkül távozott a helyiségből. Lerúgtam a cipőm, s az ágyamhoz sétáltam Jasper pólójával a kezemben. Nem értettem, miért hozta el Emmet. Miért küldte el nekem Edward? Automatikusan az oromhoz emeltem, s belélegeztem az illatát. Ó, Jasper, hol vagy? 

Ekkor ért a felismerés. Van egy tárgyam, ami hozzá tartozik. Megtalálhatom Őt. Vajon ez volt Edward terve? Azt akarta, hogy megkeressem? Nem agyaltam rajta tovább, bezártam a szobaajtóm és kipakoltam a ládámból. Nem kell hozzá nagy tehetség, ez volt majdhogynem az első varázslatom, amit elvégeztem, még a kezdő bosziknak sem okoz különösebb akadályt. A térképre pillantottam, a piros kis pöttyre és hirtelen elbizonytalanodtam. Talán nem véletlenül ment ilyen messzire. Talán nem is akarja, hogy megtaláljam. 

Feldobtam hát egy érmét, így próbálva eldönteni, mit is kéne tennem, de rájöttem, hogy nem tudom melyik a fej, és melyik az írás, így inkább elhatároztam, alszok rá egyet. Lehet, csak még inkább bezárkózna, ha utána megyek. 

Fél órával később már pizsamában fetrengtem az ágyon, a könyvemmel a kezemben. Lapozgattam, anélkül, hogy bármit is elolvastam vagy megnéztem volna. Addig lapoztam, míg el nem nyomott az álom. 

Danáról álmodtam. Gyönyörű szép fehér ruhát viselt, arca azonban gondterheltségről árulkodott. Folyton maga mögé pillantott, miközben a parton rohant, eszeveszetten kiabálva egy kislány után. – Jo, Jo! Nem hallasz? Állj meg, ne menj beljebb! Jo! A kislány azonban nem hallgatott rá és egyre mélyebbre futott az erdő belsejébe, miközben hangosan kacagott. Rájöttem, hogy ez minden bizonnyal a lánya. A lánya, akivel a való életben most várandós. Ekkor hirtelen egy hatalmas farkas rontott ki az erdőből, az ugrás erejétől a kislány földre zuhant és sírni kezdett. A sötét bundájú farkas egyre csak vicsorgott, és fenyegetően közelített Johoz.  Hallottam, hogy Dana kiabál, hallottam lépteinek súlyát, de a hangja egyre távolabbról és távolabbról szólt. A farkas elrugaszkodott a földről, egyenesen a kislányhoz, ekkor riadtam fel. 

Hevesen dobogó szívvel ültem fel az ágyban, tompán azonban érzékeltem egy nagy csattanást; a könyvem esett le az ágyról. Kellett pár pillanat, hogy felfogjam, ez csak egy álom volt. Egy álom, amit egyáltalán nem értettem. Beletúrtam a hajamba, és amikor a vérnyomásom visszaállt a normális keretek közé, lehajoltam a könyvemért. Felemeltem, és magam elé letettem a nyitott oldalnál kinyitva. Automatikusan beleolvastam, anélkül, hogy szerettem volna, de a szemem megakadt valamin. Izgatottan húztam fel a lábam és közelebb hajoltam a könyvhöz. A szívem egyre gyorsabban vert, ahogy a sorokat bújtam. De hisz én ezt meg tudom csinálni! El sem hittem, hogy mind ez idáig nem is fordult meg a fejemben a dolog lehetősége.  

Önkívületi állapotban kapkodtam magamra a ruháimat, miközben újra és újra végiggondoltam, mik szükségesek a varázslathoz. A cipőmet kaptam magamra, ép a cipőfűzővel szenvedtem, amikor felvette a telefont. 

- Azonnal beszélnünk kell. Találkozzunk a főútnál tíz perc múlva. – Anélkül, hogy megvártam volna a válaszát, leraktam a telefont.