Önzetlen szerelem – 28. fejezet

Sziasztok!

Igazán restellem, hogy ennyit kellett várnotok, de most minden rám zúdult. Egyszer lehet le is írom ezeket egy bejegyzésben. Nem sajnáltatom magam, meghoztam a frisst (szintén él a 18-as karika!), remélem tetszeni fog. A történet most már lassan-lassan tényleg a végére ér. A Facebook oldalamon már kiírtam, de azért itt is elmondom. Elkezdtem egy másik történetet menet közben és arra lennék kíváncsi, szeretnétek-e korábban olvasni, vagy először ezt fejezzem be? Persze mindkettőt párhuzamosan írnám, a kérdés csupán az, hogy azt a bizonyos történetet publikáljam-e már, vagy még ne. :)

Rajtatok áll! :)

Puszi, 

Monya

Hibák, hibák után

Néma csendben tettük meg a hosszú utat egészen az Államokig. Nem tudtam, mit mondhatnék, és Jasper vette a lapot. Tisztában voltam azzal, hogy így megbántom őt, de mi mást kellett volna tennem? Ha őszintén elbeszélgetek vele, csak rontok a helyzeten. Magam előtt látom, ahogy vigasztalva a hátamat simogatja, majd két kezébe fogja az arcomat… Hogy kedves szavakkal újra és újra megszédít. A magam részéről tisztában voltam az érzéseimmel, Jasper volt a mindenem, de fogalmam sem volt arról, hogy ő mit érez irántam. Jasper és Alice szerelme legendás volt, hallottam a történetüket. Most őszintén, hogy érhetnék én fel egy olyan gyönyörű lányhoz, mint Alice? 

A pillanat mindkettőnket megszédített, ez lehetett a magyarázat a fülledt majdnem együttlétünkre. Remegő ujjakkal kezdtem el írni egy SMS-t Dylannek, miközben a bűntudat majd’ felemésztett. Elhatároztam, hogy este átmegyek hozzá és mindent elmondok. 

Hosszú-hosszú óráknak tűnt, míg végre megérkeztünk. Igazából tényleg hosszú utunk volt, de nekem még annál is többnek tűnt. Az átszállást követően Edward jött elénk kocsival, és vitt el minket Forksba. Jókedvűen fogadott minket, a mosolya azonban egy pillanat alatt lefagyott az arcáról, ahogy meglátott minket. Csomagjainkat berakta a Volvo hátuljába, és megragadta a karomat, mielőtt beülhettem volna. 

- Minden rendben?

- Igen – vágtam rá, és mosolyt erőltettem magamra. Összehúzott szemöldökkel meredt rám, és egy hosszú pillanatig csak az arcomat tanulmányozta. 

- Hogy van Zoey apukája? – kérdezte, és elengedte a karomat, majd becsukta a kocsi csomagtartó ajtaját. 

- Jól – feleltem, és beültem a kocsi hátsó ülésére. 

- Titeket is jó látni – morogta az orra alatt, olyan hangerővel, hogy én is jól hallhassam. 

- Te aztán rosszul nézel ki – hallottam meg Edward döbbent hangját, és hangosan nyeltem egyet.

- Tudod, hogy van ez. Kórház, sok vér. – Jasper rövidre fogta a mondandóját, de végig engem nézett, láttam a tükörből. Minden erőmmel a zenére koncentráltam, és örültem, hogy olyan számokat adnak, amiket ismertem. Magamban dúdoltam őket, próbálva kizárva az összes féltve őrzött emlékemet és titkomat. Fejemet az üvegnek támasztottam, miközben néztem az ablakról lecsorduló esőcseppeket. Akár az én könnyeim is lehettek volna. 

Nem tehettem róla, hosszú volt az út, egy romantikus szám szólt a rádióban, az emlékek pedig túl intenzívek voltak. Nem figyeltem eléggé, nem zártam el elég jól az emlékeimet.

Edward a fékre taposott és lefejeltem az előttem lévő ülést. 

- Ti lefeküdtetek? – kérdezte, és tágra nyílt szemekkel nézett hol rám, hol Jasperre. Mérgesen néztem rá, miközben a homlokomat simogattam. 

- Természetesen nem – vágtam rá dacosan, és jelzésértékűen előre mutattam. Edward nem szólt többet, csak megrázta a fejét és rálépett a gázra. – Csak majdnem – suttogtam halkan és újra kinéztem az ablakon. Vajon Jasper bánja a tegnapit? Tetszem neki annyira, hogy szeressen akárcsak egy icipicit is? Mennyi idő kell ahhoz, hogy újra képes legyen szerelembe esni? Képes lenne engem szeretni, úgy igazán? Tekintetemet Jasperre szegeztem, és reszketeg sóhajt vettem.

Amikor megérkeztünk a házunkhoz, Jasper nyitotta ki az ajtót, és kezünk akaratlanul is összeért. Behunytam a szemem, hogy még egy utolsó alkalommal kiélvezhessem érintése melegét, aztán mély levegőt vettem és elléptem mellőle, hogy kivegyem a cuccaimat. 

Nem volt otthon senki, egyedül cammogtam fel az emeletre, és küszködtem fel a bőröndömet egészen a szobámig. Egyből Meg szobája felé vettem az irányt, hogy ránézzek Mayára, de nem találtam sehol. Talán elvitték őt magukkal valamerre. Visszamentem a bőröndömhöz, és behúztam magam után a szobámba. Jó volt újra itthon lenni, az ismerős falak között. 

- Beszélnünk kell! – A hang hallatán összerezzentem és félve fordultam Jasper felé.

- Ó, hé! Szia!

- Szia!

Egy hosszúnak tűnő pillanatig egyikünk sem szólalt meg, csak néztük egymást némán, végül Jasper törte meg a csendet. – Ami a tegnapot illeti… 

- Tudom, és nem kell semmit sem mondanod. Hiba volt – szakítottam félbe, és levettem magamról a kabátot, amit az ágyamra dobtam. Nem kerülte el a figyelmemet Jasper arckifejezése, ahogy megrezzent a mozdulatra. Vajon eszébe jutott a tegnapi? Kíván engem? Arra gondol, ami történhetett volna, ha nem csörren meg a telefonja? 

- Az lett volna? Hiba? – kérdezett vissza, és közelebb lépett hozzám, olyannyira, hogy még a leheletét is éreztem.  Egy pillanatra elgyengültem, és meg kellett kapaszkodnom az íróasztalomban, ha nem akartam összeesni. Miért csinálja ezt?

- Ne játssz az érzéseimmel, Jasper! – vágtam rá, és a hangom ridegebb lett az áltagosnál. Láttam a szemében a döbbenetet, nem tudta, mire fel a változás. Ellentmondásosan viselkedtem, ezt jól tudtam. Érezte, hogy mennyire szerettem és kívántam őt, mégis tartottam a tíz lépés távolságot. Ezzel tisztában voltam, de nem tehettem mást. 

- Nem játszom. Tudod jól, hogy ezt sosem tenném. – Hideg tenyerét az arcomra simította, kényszerített, hogy ránézzek. Belenéztem éjfekete szemébe, és elvesztem. Hogy szerethettem őt ennyire? – Sosem okoznék neked bántódást, Ariadne. Fontos vagy nekem, nagyon is.

Nem tudtam ellenállni neki. Lehet, hogy csak egy dilis kamasz vagyok tomboló hormonokkal, de Jasper ilyen érzéseket keltett bennem, így hát neki estem. Az ajtómnak löktem és számat szorosan az övére tapasztottam. Kellett, szükségem volt az érintésére, a szeretetére, rá. Az egész lényére. Úgy éreztem, csak vele vagyok egész. 

Hangosan és szemérmetlenül nyögdécseltem, amikor ajkát megéreztem a nyakamon. Egy kis részem azt kívánta, harapjon meg és szívja ki… a nyakam.

Hirtelen húzódtam el tőle, s fújtam visszavonulót. Hogy is gondolhattam, hogy ez működni fog közöttünk? Olyan hihetetlenül naiv vagyok. Egyszerűen nem is illenénk össze. Ő vámpír, én boszorkány. Ő szép, okos és tehetséges, én nem. Ő hallhatatlan, én… én pedig nem. Ennek a kapcsolatnak nem lehet jövője. A dolgok jelenlegi állása szerint Dylan az egyetlen ember, akinek nagyobb szerepet kéne játszania az életemben. A szerelmi életemben, hogy pontosabb legyek. 

Ez volt a kifogásom, de tudtam, az igazi indok ennél komplikáltabb. A szerelemben nincsenek akadályok, nem korlátozhatja az érzéseinket az életkor, a korkülönbség, a rassz, a nemi identitás, a szexuális irányultság, vagy éppenséggel a tény, hogy ő vámpír. Hittem, hogy meg tudnánk oldani, hogy el tudnám fogadni mindezt, de ezzel csak áltattam volna magam. Ellöktem magamtól, mert féltem és gyáva voltam. Tudtam, hogy nem szeret engem, vagy legalábbis nem úgy, ahogy Alice-t. Titkon mindig Jaspert lestem; láttam, hogy csillogott a szeme, amikor ránézett. Éppen ezért nem engedhettem közel magamhoz. Előbb-utóbb tudatosult volna bennem, hogy ő nem ugyanúgy érez, mint én. Ezt a fájdalmat pedig mindenképp el akartam kerülni. Nekem egy olyan fiúra volt szükségem, aki ugyanolyan csodálattal és szeretettel néz rám, mint egykor ő Alice-re, és aki mellett én lehetnék Alice. Ezt Jaspertől pedig sosem kaphattam volna meg, így szó nélkül néztem, ahogy elhagyja a szobám, miközben a szívem újra-és újra darabokra tört. 

A nap hátralévő részében robotként viselkedtem, fel-alá jártam a lakásban, anélkül, hogy tudatosult volna bennem. Dylan telefonhívása térített észhez, így megreguláztam érzéseimet, és készülődni kezdtem. Hosszas tanakvás után arra jutottam, nem mondok neki semmit, azt gondolván, így lesz a legjobb, aztán a következő pillanatban azon kaptam magam, hogy különböző körítéseken agyalok, amivel könnyebben tálalhatnám a helyzetet, de hát valljuk be, ezen nem lehet mit szépíteni! De tulajdonképpen mi is számít megcsalásnak? Sokak szerint a flörtölés már az… Ha a csók nem is lenne elég, az erős érzelmek Jasper iránt már egyértelműen annak számítanak. Szörnyű ember vagyok!

Idegesen, nyomott hangulatban kopogtam az ajtajukon, és megdöbbentem, amikor Dylan nyomban kitárta azt és szorosan magához húzott. Hogy is tehetném mindezt tönkre? Nem érdemli meg, hogy megtudja az igazat. 

- Szia – suttogtam a nyakába, és a bűntudat mellett örömöt is éreztem. Jó volt újra vele lenni, érezni a bőréből áradó melegséget, az illatát.

- Szia – köszönt ő is, s ajkát az enyémre tapasztotta. Kellemes csók volt, ám fel sem ért a korábbi, mindent elsöprő csókunkhoz Jasperrel… Gyorsan húzódtam el tőle, s miközben levettem vastag téli kabátomat, könnyű csevejt kezdeményeztem. 

- Sajnálom, hogy nem hívtalak, de minden olyan gyorsan történt. Ott mintha… más lett volna az idő, mintha másképp telt volna. 

- Az a lényeg, hogy már itt vagy. De azért remélem, legközelebb nem lesz ilyen – mondta lazán, de kiéreztem rajta a komolyságot is.

- Ígérem – suttogtam, és megcsókoltam. Fogalmam sincs, hogy történt, de a dolgok kissé felgyorsultak. Eleinte a nappaliban, a kanapén ülve beszélgettünk, aztán megláttam a szemében, hogy mit szeretne. Az egész olyan hirtelen ért, hogy fogalmam sem volt, mit kéne tennem. Visszacsókoltam természetesen, a kezem automatikusan a mellkasát simogatta, miközben ő lenyomott a kanapén. Teljesen tisztában voltam a helyzet komolyságával, és ha nem nyitom ki a számat, hogy már pedig én nem szeretném, bizony megtörténik az a valami. De elbizonytalanodtam. Huszonegy éves voltam, még sosem volt komoly párkapcsolatom, és ha most visszautasítom, lehet még vagy öt évig nem is lesz. Ami pedig Jaspert illeti… ő nem lehet az igazi. A gondolatra Dylant kissé hevesebben csókoltam, de annak a szenvedélynek nyoma sem volt, mint amit Franciaországban éreztem. 

- Szeretnéd? – kérdezte, és teljesen elbizonytalanodtam. Nem túl korai? Alig két hónapja találkozgatunk úgy igazán, sulin kívül pedig csak hetente egyszer, nem mondhatnám, hogy ezt a részét túlzásba vittük volna… Mégis egy hang azt súgta a fejemben, hogy tegyem meg, annak ellenére, hogy a szívem mást súgott.

- Igen – suttogtam, és szótlanul figyeltem, ahogy megragadta a kezemet, hogy behúzzon a szobájába. Dyan elővette a pénztárcáját, és kivette az óvszert. Most már nincs visszaút. Hogy nézne ki, ha meggondolnám magam? Nagyon ciki lenne most elmenekülni? A felsőm szegélyéhez nyúlt, hogy segítsek neki, kezeimet a magasba emeletem, hogy könnyebben kihámozzon belőle. A saját pólóját is levette, és egy könnyű mozdulattal az ágy mellé hajította. 

Sosem tudtam igazán elképzelni, milyen is lesz az első alkalom. Hogy mire számítsak. Az egészben az volt a legfurcsább, hogy nem éreztem késztetést, hogy eltakarjam magam, pedig a szégyenlősség megtestesítője voltam. Nagyot dobbant a szívem, amikor a hasamat csókolgatva haladt egyre lejjebb-és lejjebb. Belemarkoltam göndör fürtjeibe, ahogy kényeztetni kezdett, és azt gondoltam, hű, ez egész jó!

Feljebb csúszott, hogy ismételten megcsókoljon, és késztetést éreztem, hogy elmondjam, én még szűz vagyok. 

- Én még nem… – A szavak csak úgy kirobbantak belőlem, hogy aztán szégyenlősen félbehagyjam a mondatot. Ő értetlenkedve dőlt hátrébb.

- Nem akarod?

- De, szeretném. 

- Nem értem. Az előbb mondtad, hogy nem. A kettő kicsit távol áll egymástól. – Indulatosan fújtattam magamban, majd újra belekezdtem. 

- Úgy értettem, hogy én még sosem… – Jelentőségteljesen hagytam félbe a mondatot, és láttam a megvilágosodást az arcán. Na, végre!

- Ja…Ja…Jaa – húzta el a szót, és kissé zavarba jöttem. Mégis mit jelent ez a három ja? – És biztos szeretnéd? – kérdezte egy pillanatnyi habozás után, mire határozottan bólintottam. – Velem szeretnéd? – faggatott tovább, így hát az arcát a kezeim közé fogtam.

- Igen – feleltem, majd válaszul egy csókot nyomott a számra. 

Dylan ismét kényeztetni kezdett ott lent, ami jó ötletnek bizonyult, ugyanis az idegességem rögtön el is tűnt. Az óvszer után tapogatózott a fejem mellett, én pedig készségesen odaadtam neki, és majdnem hangosan felnevettem, amikor nem tudta kibontani. A kezembe nyomta a kis tasakot, és egy egyszerű mozdulattal letéptem a tetejét. 

- Ah, az a rossz, hogy még fel sem áll teljesen. Ez a hülye gumi – pufogott magában, miközben megpróbálta felhelyezni a kotont. 

- Akarod, hogy segítsek?

- Meglesz – mondta, és miközben a felhelyezéssel szenvedett, akaratlanul is az eszembe jutott, mennyi bénázáson kell még átesnem, az viszont teljesen megnyugtatott, hogy nem csak én szerencsétlenkedtem. Tudtam, hogy talán nem ártana viszonoznom a kedvességét, de még nem éreztem elég bátorságot ahhoz, hogy megtegyem…

Dylan végül teketóriázás nélkül furakodott belém, és bennem rekedt a levegő a váratlan fájdalomtól. Szinte hallottam, ahogy átszakadt a szűzhártya. Szorosan behunytam a szemem, és az ajkamat harapdáltam, ahogy egyre inkább belém hatolt. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire fájdalmas lesz. Ha abban a pillanatban megtehettem volna, visszacsináltam volna az egészet. 

- Ez így nem jó. Cseréljünk helyet, úgy neked is jobb lesz – mondta, majd engedelmeskedve neki, elhelyezkedtem felette. Nagy levegőt vettem, és óvatosan beleültem, amennyire csak a fájdalom engedte. – Nagyon fáj?

- Hát, nem kellemes – nyögtem ki nagy nehezen, és kinyitottam a szemem, abban reménykedtem, hogy a tekintete majd erőt ad. Azt gondoltam, hogy jobban fog törődni velem, hogy végig csókolgatni fog, hogy elterelje a figyelmem a kínról, vagy hogy beszél hozzám, és azt mondja majd, minden rendben lesz, hamarosan jobb lesz, mint ahogy az ostoba, romantikus filmekben lenni szokott. De nem mondott egy árva szót sem. Ütemre mozgattam a csípőm, és habár a fájdalom már halványult, még mindig éreztem. 

- Várj, a gumi – mondta, és azonnal mozdulatlanná merevedtem. Feljebb húzódtam, és magamban hálát adtam, amikor megbizonyosodtunk, még a helyén van. Ismét beleültem, és egyre felszabadultabban mozgattam a csípőm, a testünk kezdett összeszokni, egy ütemre mozogtunk. Hallottam Dylan hangos sóhajtozásait, és én is egyre közelebb kerültem a kielégüléshez, azonban nem tudtam átélni az orgazmus igaz gyönyörét. 

- A gumi – szólalt meg ismét, és kissé eltolt magától, hogy ránézhessen. – Hú, jó. Azt hittem elszakadt – mondta, én pedig csalódottan, hitetlenkedve nyögtem fel. – Pont rosszkor?

- Ja – válaszoltam. 

- Nem merem tovább ezzel a gumival. Legközelebb tízet veszek – mondta, és legördültem róla. Mit ne mondjak, tényleg nem ilyen első alkalomra számítottam…

Dylan lejjebb hajolt, hogy nyelvével és ujjaival kényeztessen, és habár élveztem, egyszer sem annyira, hogy el is élvezzek. Csórikámat már sajnáltam is, hiszen az egyetlen gondolat, ami a fejemben cikkázott, az volt, hogy hagyja már végre abba, már úgy sem fog menni. Hálát is adtam Istennek, amikor végre mellém feküdt.

- Egyszer legalább elmentél? 

- El – hazudtam szemrebbenés nélkül, és örültem, hogy végre túl vagyunk az egészen. Szorosan mellém bújt, és elmosolyodtam. Jól esett a közelsége, az érintése, valahogy megnyugtatott, hogy mellette lehetek. Ujjai a bőrömön róttak le lusta köröket, és kirázott a hideg, ahogy az oldalamon végig húzta a tenyerét. Ha a szex nem is volt olyan jó, jól esett mellette feküdni. Már ez is megérte. 

Nem tudom mennyi ideig feküdtünk így egymás mellett, de élveztem a testéből áradó forróságot. Olyan meleg volt, nem úgy, mint…

- Ha gondolod, nyugodtan letusolhatsz.

- Rendben, mindjárt megyek – válaszoltam, és közelebb húzódtam hozzá. – Azért legalább élvezted? – kérdeztem meg a már régóta foglalkoztató kérdést, és teljes testemben megfeszültem, ahogy a válaszára vártam. 

- A végét vagy…

- Úgy az egészet – szakítottam félbe. Persze, hogy nem élvezte a végét, fordított helyzetben tuti én sem élveztem volna túlságosan. Egész végig az járt volna a fejemben, meddig kell még csinálnom…

- Igen. 

- Biztos?

- Igen, én egész nap kanos vagyok – mondta, és felnevettem. Nem tudtam tényleg igazat mond-e, de nem akartam tovább faggatózni. 

- És én nem voltam túl erőszakos? Nem akarom pont én megutáltatni veled a szexet.

- Nem – feleltem, és összeszedtem a ruháimat, hogy letusolhassak. Nem tudtam mennyire volt jó ötlet lefeküdni vele. Egyre inkább arra gondoltam, talán elkapkodtuk az egészet. De akkor sem lett volna jobb, ha várunk még. Egyszer meg kellett történnie. Ugyanakkor el is bizonytalanodtam. Nem élveztem. Mi lesz, ha legközelebb sem fogom? Akarom még egyáltalán a legközelebbit? Amíg a zuhany alatt álltam, a kétségek csak úgy elárasztottak. Mi van, ha velem van valami hiba? Ha azért nem tudtam elmenni, mert velem van valami baj? Mi van, ha nem tudok majd egyszer sem elélvezni? 

 Magamra kaptam a ruháim, és befeküdtem addig az ágyba, amíg Dylan is lezuhanyozott. Nem tudtam, mit tegyek. Talán ezzel csak saját magamnak akartam bebizonyítani valamit, nem tudom. Lehet, hogy így akartam kiverni a fejemből Jaspert. Hogy jó döntés volt-e az első alkalmat vele eltölteni? Ez egy kiváló kérdés volt…