Önzetlen szerelem – 19. fejezet

Sziasztok!

Igen, igen, végre ez a pillanat is eljött. Tudom, hogy rengeteget kellettek várni, és higgyétek el, nagyon hálás vagyok, hogy kitartotok mellettem és ilyen türelmesen vártok. :) 

A vizsgáim nagy részén túl vagyok. Megírtam a 8 órás írásbelim, túl vagyok a gyakorlati vizsgámon is, már "csak" a szóbeli van hátra, ami rosszabb, mint gondoltam. Csak ránézek a tételekre és már meg is untam az életemet. :)

Úgyhogy kitartást kívánok mindenkinek, akik vizsgák, és TZ-k előtt állnak. :)

A másik dolog pedig az lenne, hogy még tavaly megnyitottam egy blogot, ahol könyveket és filmeket véleményeztem, de időm hiányában abbahagytam. A minap viszont úgy döntöttem, hogy folytatnám, szóval ha gondoljátok, néha napján nézzetek be ide is: katt

Továbbá szeretném felhívni a figyelmet a 18-as korhatárra is. (Bár szerintem max. 16 - de mindegy, a figyelmeztetés fen áll. :))

Nem is húzom tovább a szót, jó olvasást kívánok! És mint mindig, most is örülnék, ha írnátok. Higgyétek el, ez ad erőt az íráshoz. :)

A sötétség markában

Caleb nem lakott olyan messze tőlünk, tulajdonképpen negyedóra lehetett kocsival az út. Végig az ablakon át kémleltem ki, és örültem, amiért a rádió szólt, valahogy nem volt kedvem beszélgetni Dylannel. Folyton csak Jasper szavai visszhangoztak a fejemben, melyek még most is fájdalmat okoztak. Nem értettem az érzéseimet. Egyszer már elvégeztem egy bűbájt, Alice halálát követően, amitől nem lenne szabad, hogy ennyire magam alatt legyek, de még is így volt. Lehet, hogy csökkent a hatása? Vagy nem hat az új érzéseimre? Nem tudtam volna megmondani, de holnap az lesz az első dolgom, hogy a varázslatot ismét elvégezzem. 

Kiszálltam az autóból, és Dylan megfogta a kezemet, együtt sétáltunk be a házigazda lakásába. Sokan voltak, a buli már nagyban ment, és olyan hangos volt a zene, hogy egy idő után már a dobhártyám is fájt. Feltűnt, hogy Dylan keres valakit a tekintetével, és én is körbepillantottam ismerős arcok után kutatva. Egyre beljebb léptünk, és Caleb jó házigazdához méltóan köszöntött minket. Megpusziltam, mintha olyan jó haverok lennénk, és átadtam az üveg whisky-t, amit Ryan-től csórtam el, amíg az emeleten foglalatoskodott. A szeme felcsillant az ital láttán, én pedig gondolatban elégedetten paskoltam meg a vállamat. Jól választottam.

- Érezzétek otthon magatokat – mondta, és az újabb vendégeket köszöntötte, további szó nélkül hagyott ott minket, mint ahogy Dylan is. Kirántotta a kezét az enyémből, és egy majd jövök kíséretében magamra is hagyott. Tétován pillantottam körbe, aztán inkább a konyhába mentem, hogy magamhoz kapjak egy kis piát. Egyszer azt olvastam, hogy kötelező, hogy legyünk nálunk egy pohár, vagy egy doboz sör ilyenkor, mert ellenkező esetben kívülállónak tűnnénk, és senki nem jönne oda hozzánk. Szóval nem akartam kockáztatni, és mivel tényleg szerettem volna kikapcsolódni, magamhoz ragadtam egy sört, és a nappaliba sétáltam. Nagy csoportokba állva beszélgettek, és arra gondoltam, milyen naiv vagyok, hogy mindent elhiszek. Nem csak kívülállónak éreztem magam, az is voltam. A szoba túl oldalán megpillantottam Carly-t és Meget, akik pont abban a pillanatban néztek össze, és indultak meg az emeletre. Valószínűleg ép azt tervelik ki, hogy szúrhatnának ki valamelyik szerencsétlen lánnyal. Connor, a régi úszótársam, akit Carly kegyetlenül elragadott tőlem, kérdőn pillantott a lányok után, de megvonta a vállát, és tovább beszélgetett a haverjaival. Bosszúsan arra gondoltam, hogy benne legalább van annyi, hogy nem hagyja magára a barátnőjét, amit nem mondhattam el Dylanről. Jó, éppenséggel azt sem mondanám, hogy járunk, de egyértelműen volt köztünk valami, és nem vet rá jó fényt, hogy eltelt fél óra, és ő még mindig sehol.

Újabb sörért indultam a konyhába, de arra gondoltam, ide valami erősebb kell. Nem fogok Dylan-re várni, nem kell ahhoz, hogy jól érezzem magam, nem függök tőle. Magamhoz ragadtam egy üres műanyag poharat, whisky-t és Pepsi-t öntöttem bele, és nagyot kortyoltam belőle.

- Mi újság, zugivó? – Azonnal megismertem Max hangját, és mosolyogva fordultam meg. 

- Nem vagyok zugivó – ordítottam vissza, és amikor felém emelte a poharát, koccintottam vele.

- Minden rendben? 

- Tessék? Nem hallak – ordítottam vissza, és tenyeremet a fülemhez helyeztem, hogy megértse, mit mondtam, ha esetleg ő sem hallott volna engem. Karon ragadott, és a nagy tömegen keresztül a hátsó ajtóhoz vezetett. Lekapott egy kabátot a fogasról, és kinyitotta előttem az ajtót. 

Kiléptem a friss levegőre, és ahogy becsukódott az ajtó, kissé megkönnyebbültem. Végre hallottam, bár a fülem csengeni kezdett. Hálásan elfogadtam a felém nyújtott kabátot, és bele bújtam. El sem tudtam képzelni, hogy az első iskolai napomon ez a srác viselkedett velem szemét módjára, hogy bunkó volt és taperolt… Talán az emberek tényleg változnak. Ha Maxra néztem, mindig ez jutott eszembe. 

- Mi az? – kérdezte ő, és szélesen elmosolyodott. – Mit nézel? Tán van rajtam valami?

- Nem, nem. Én csak… elmerengtem egy kicsit – feleltem, és mivel tudtam, rá fog kérdezni, gondoltam megelőzöm a válaszadással. – Tudod, az első megismerkedésünk jutott az eszembe – feleltem, és a mosoly azonnal leolvadt az arcáról, még el is sápadt kissé.

- Nézd, már mondtam párszor mennyire sajnálom…

- Tudom, és nem is azért hoztam fel megint ezt az egészet, hogy bocsánatot kérj. Én... nem is tudom, csak arra gondoltam, hogy mennyire megváltoztál. Hogy nem ilyennek ismertelek, és talán rosszul ítéltelek meg. Te vagy az első ember, akiben végül pozitívan csalódtam – mondtam, és a számhoz emeltem a poharam. 

- Nem tudom, mit mondjak erre.

- Nem kell mit – válaszoltam, és lejjebb húztam a kabátot, hogy leülve a hideg lépcsőre nehogy felfázzak. Max követte a példámat, leült mellém, és felpillantott az égboltra. Szokatlanul tiszta volt, és ha értenék hozzá, a többi csillagképet is kiszúrtam volna, nem csak a Nagy-és Kisgöncölt. Ennyit a csillagász álmomról…

- Tisztában vagyok azzal, hogy megváltoztam – törte meg a kellemes csendet, ami közénk telepedett –, és bele tellett egy kis időbe, míg rájöttem, hogy ezt részben neked köszönhetem. – A döbbenet kiülhetett az arcomra, és értetlenül pislogtam rá. Lehetséges, hogy a varázslat nem sült el úgy, ahogy akartam? Hogy valamit megváltoztatott? – Szemét voltam veled, és ott, a tesi terem épülete előtt valószínűleg megint kikezdtem volna veled, ha nincsenek ott Cullenék. – Az őszintesége megdöbbentett, de a szavai ellenére nem éreztem, hogy veszélyben lennék vele. Tudtam, hogy mákom volt akkor, és ha nincs erőm, vagy társaságunk, bármit megtehetett volna velem. És azzal is tisztában voltam, hogy egy olyan menő srác, mint ő, számtalan alkalmat találhatott volna, hogy megalázzon, de egyszer sem tette. – Amikor magamhoz tértem, és megpillantottalak… azt hittem, egy angyalt látok magam előtt. Hogy a Mennyben vagyok, és téged küldtek köszönteni a túloldalon. A szél az arcodba fújta a hajad, a napfény pedig valami különös fényt vond köréd. Elképesztően gyönyörű voltál. Aztán lassan kitisztult körülöttem minden, és rájöttem, hogy te voltál az. Hogy téged láttalak, és te hoztál vissza az élők sorába. – Határozottan kezdtem megrémülni. Egyszerre volt nagyon romantikus és ijesztő kijelentés. Valóban élet –és halál között lebegett, és én hoztam vissza őt, ez pedig halálra rémisztett. Nem tudhatja meg, mi történt akkor. – Ez persze ostobaság, de akkor úgy tűnt, egy új esélyt kaptam. Olyan volt, mintha egy álomból ébredtem volna fel. És akkor tudatosult bennem, hogy változnom kell, hogy nem úgy viselkedtem veled, és az emberekkel, ahogy megérdemelték volna. Rájöttem arra, milyen jó ember vagy és hogy én is ilyen akarok lenni. Hogy mindazok után ott maradtál velem, amit tettem, és nem hagytál magamra…

Nem igazán tudtam mit mondani. Határozottan zavarban voltam ettől a szerelmi vallomástól, vagy bármi is volt ez. Még sosem mondtak nekem ilyen romantikus dolgokat, egyszerűen különlegesnek éreztem magam, ugyanakkor ott volt bennem a bűntudat is. Nem vagyok és sosem voltam jó ember. Majdnem megöltem őt, és sok vámpír életét vettem el, amit meg sem bántam, ő pedig egy angyalhoz hasonlított… Sajnáltam szegény srácot, mert hatalmasabbat nem is tévedhetett volna, de tetszett, hogy így lát. Hogy végre valaki szemében különleges vagyok. Dylan sosem mondott nekem ilyeneket, és Maxnak sikerült levennie a lábamról. A számra pillantott, és megremegett a gyomrom, izgatottság söpört végig az egész testemen. Önkénytelenül nyaltam meg az ajkam, a gondolat, hogy meg akar csókolni, elszédített. Vágytam arra, hogy az ajkát az enyémen érezzem, és ujjongással teli várakozás söpört végig rajtam, ahogy tenyerét az arcomra simította, és felém hajolt. Lehunytam a szemem, és akkor magam előtt láttam Dylan-t, ami megállásra késztetett. Az utolsó pillanatban oldalra fordítottam a fejem, és mélyeket lélegeztem.

- Ne… ne haragudj, de… de nekem ez nem megy – mondtam, és elhúzódva még messzebb ültem tőle. Fájdalom és bosszúság suhant át az arcán, én pedig nagyot szusszantottam. – Én… találkozgatok valakivel, és nem lenne fair vele szemben, ha mi most…

Oldalra pillantott, én pedig a poharamat tüntettem ki a figyelmemmel. 

- Kivel? A Cullen gyerekkel?

- Te…Tessék? – kérdeztem vissza zavartan, a kérdés váratlanul ért.

- Azt kérdeztem, hogy Jasperrel találkozgatsz-e? – A neve hallatán egy rövid pillanatra megdermedtem. 

- Mi? Nem, dehogy is – tiltakoztam. – Ő csak egy barát. Mégis honnan veszed ezt?

- A tekintete mindent elárul – felelte, és követtem a pillantását. Jasper a lakásban volt, a hátsó bejáratnál állt, és minket nézett. Nem tudtam mennyi ideje lehetett itt, de gyanítottam, ép elég dolgot látott és hallott. Semmit sem tudtam kiolvasni a tekintetéből, mégis kényszert éreztem, hogy ezt az egészet megmagyarázzam neki. 

Zavartan fordítottam el a tekintetem, és láttam, hogy Max engem néz, az arcomat elemezi, mintha megpróbálna rájönni arra, igazat mondtam-e az előbb. Épp ezért lassan álltam fel, és próbáltam lazának mutatkozni, nem sok sikerrel. – Az lesz a legjobb, ha most bemegyek – mondtam, és az ajtó felé hátráltam. – De örülök, hogy találkoztunk, remélem, hogy még beszélünk – szóltam, és meg sem várva a válaszát, beléptem a lakásba. Igazából igazat mondtam neki az imént. Egész jó volt a társaságban lenni, és nem akartam, hogy kerüljön engem. Nem volt sok barátom a suliban, így tényleg, tiszta szívemből bántam volna, ha ez az egész „barátság” dolog megszakad közöttünk. 

- Hé, Jasper! – köszöntöttem őt, és a kezébe nyomtam a poharam, amíg kibújtam a kabátból. Visszaakasztottam a helyére, és visszaszereztem a whisky-met, Jasper ellenző tekintetének kíséretében. – Gondolom mindenki meglepődött, hogy itt vagy. Igazából én is, nem gondoltam volna, hogy tényleg eljössz. 

- A többiek is eljöttek, még Rosalie is itt van – mutatott az ajtó fele, és elmosolyodtam. Ott voltak mind, tanácstalanul álldogáltak az egyik sarokban, a szőkeség pedig mogorván, szinte undorodva nézett mindenkire.

- Ez érdekes este lesz – vágtam rá, és Jasper kezébe nyomtam pár poharat, megragadtam az első kezem ügyébe kerülő üveget, és teleöntöttem őket. Kivettem az egyiket a kezéből, és feléjük sétáltunk. Hálás voltam Jaspernek, amiért nem tette szóvá a kint történteket, bár hogy őszinte legyek, esélyt sem adtam rá. Az egyik polcnak támaszkodtam, és miután Jasper szétosztotta a poharakat, az ő kezébe is nyomtam egyet. – Csak hogy ne legyetek gyanúsak – mondtam, és körbepillantottam. Páran felénk néztek, döbbenten, hogy Cullenéket buliban látják, de a társaság többsége már csont részeg volt. 

Amikor meghallottam a kedvenc számom, azon voltam, hogy táncolni hívjam a lányokat, de egyiküknek sem volt kedve hozzá. Csüggedten pillantottam rájuk, de ez sem hatotta meg őket. 

- Majd én táncolok veled – mondta Emmett, és megragadta a karomat, de mielőtt bármit is reagálhattam volna, Rosalie indulatosan lökött arrébb, szétválasztva minket. Neki estem a mögöttem lévő szekrénynek, és a rajta álló váza megremegett. Nem gondolkoztam. Ahogy megláttam, hogy le fog esni, megállítottam. 

Az erőm alkalmazására Jasper erős szorítása volt a válasz, és halkan felszisszentem, ahogy az ajtó felé rángatott. Abban a pillanatban minden megállt körülöttem, a szívem a torkomban dobogott, és rémülten néztem körbe. Magamon éreztem Cullenék elítélő tekintetét, de az egész olyan hirtelen történt, hogy muszáj volt cselekednem. Szédülés kerített  hatalmába, ahogy körbekémleltem a lakásban, láttam magam körül a boldog arcokat, hogy a nappali közelében pár lány jóízűen nevet, de semmit sem hallottam a fülemben, csak a szívem hangos dobogását. Megfagyott a vér az ereimben, és lassú, komótos léptekkel haladtam Jasper után. Mély levegőt vettem, a torkomba áramló hideg szél pedig mintha szúrta volna a belső szerveimet. Hideg volt, ennyit a meteorológusok által jósolt kései őszi időjárásról, hivatalosan is megérkezett a tél. 

- Mégis mi a fenét műveltél? Le akarsz bukni? – hallottam meg Jasper fojtott hangját, az ordító zenén keresztül. 

- Nem direkt csináltam, véletlen volt – ordítottam, és farkasszemet néztem vele. Össze kellett szednem minden erőmet, hogy ne pillantsak el, és hátráljak meg. Jasper tekintete felért vagy tíz nagy pofonnal, a gyomrom összerándult, és éreztem, már nem tudom sokáig tartani magam. Annyira próbáltam megfelelni neki, de ő ezt nem vette figyelembe. Engem hibáztat, mindenért. – Rosalie is ép olyan hibás, mint én. Nem kellett volna meglöknie és féltékenykednie. 

- Adne, ne szórakozz velem. – A hangsúlya magában hordozta a fenyegetés apró jelét, és eltört a mécses. – Ne kend az egészet Rose-ra.

- Mondtam, hogy véletlen volt – mordultam fel, nagyot lökve rajta, és sírva fakadtam. Sok volt ez nekem. A félelem, hogy majdnem lebuktam, Jasper rám irányuló dühe, a Cullenék elítélő tekintete, Dylan váratlan eltűnése és Max vallomása. Én csak szerettem volna kikapcsolódni, ennyi az egész. Ingerülten fordítottam hátat neki, nem akartam, hogy sírni lásson. Haza akartam menni, távol akartam lenni mindentől és mindenkitől. 

- Adne, várj – kérte, de nem foglalkoztam vele. Sietősen a telefonom után kotorásztam, hogy megkérjem Dylant, vigyen haza. Nem akartam tovább itt maradni. – Beszéljük meg.

- Nincs miről beszélnünk. – A hangom kissé megremegett, és egyre hangosabban hallottam lépteit.

- De, van. És jobban teszed, ha megállsz – mondta, de nem foglalkoztam vele. Gyorsabb tempóra váltottam, és felsikkantottam, amikor Emmett a semmiből termett előttem. Még mielőtt reagálni tudtam volna, befogta a számat, felkapott, és futásnak eredt velem. Féltem. Határozottan féltem, de nem tudtam kiszabadulni a szorításából, az agyam pedig túl zsibbadt volt ahhoz, hogy bármit is tegyek. Mit akarnak csinálni? Mire jó ez az egész?

Emmett végül pár perc futás után lerakott, az erdő sűrűjében voltunk, én pedig az orrom hegyéig sem láttam. – Én figyelmeztettek – hallottam meg Jasper hangját, és legszívesebben eltörtem volna az orrát. Pattanásig feszültem, ezt érezhették rajtam, mert Emmett szorítása erősödött, és még szorosabban csavarta ki a karomat. Felnyögtem a fájdalomtól, és visszapislogtam a könnyeimet. Nem esznek abból, hogy engem újra sírni lássanak. Soha többet.

- Meg fogtok ölni? – kérdeztem, és kétségbeesetten kerestem valami kiutat. Kezdtem egyre inkább magamhoz térni az elfogyasztott alkoholmennyiség után, és megoldásokat kerestem, hogyan is szökhetek meg előlük. Nem válaszoltak, amit nem vettem jó jelnek. Talán félnek, hogy őket is leleplezem és megfogadták Rosalie tanácsát? Eltüntetnek a Föld színéről, hiszen úgy is annyi problémát okoztam nekik? – Ha meg akartok ölni, gyorsan tegyétek.

- Ó, dugulj már el, Ariadne! Senki sem akar bántani téged – mordult fel Emmett, de mégsem éreztem azt, hogy igazat mondana. Ha azt tenné, elengedne és hagynának haza menni. Amikor fájdalmat színlelve felordítottam, abbahagyta a karom feszítését, s helyette a nyakamnál fogva húzott közelebb magához, alkarjával tartva engem vissza. Magamban elmosolyodtam, és tenyeremet az övére helyeztem, miközben megkíséreltem egy újabb szabadulási kísérletet.

- Akkor engedj el. Engedj már el, nem hallod? – förmedtem rá, de még így sem tudtam kiszabadulni a szorításából. – Te akartad – mondtam végül, és lehunytam a szememet. Bizsergett a bőröm, minden porcikámban éreztem az erőt, amely átjárt, és egyszer csak lángra kaptam, mire azonnal elengedett, de az már nem volt elég. Elkaptam a torkánál fogva, és a földre kényszerítettem. Teljes erőmből lenyomtam őt, térdemmel a mellkasán helyezkedtem el, hogy a földre szegezzem. Jasper felém indult, de egyetlen mozdulattal megfékeztem őt. Minden elsötétült előttem, nem láttam mást magam előtt, csak a vérvörös, gonosz tekintetet. Akkor már tudtam, meg kell őt ölnöm. Erősen küzdött alattam, megpróbált kiszabadulni, és tenyeremet az arcára helyeztem, hogy még jobban megcsapoljam az erejét. Eddig épphogy egy csipettel vettem el, de most többre volt szükségem, az összeset akartam. A bőröm mintha szikrázott volna, lassanként teljesen feltöltődtem, már csak az apró, elektromos kisüléseket vártam. A vámpír egyre kevésbé küzdött ellenem, és mosoly szaladt a számra. 

- Adne, Adne, Adne nézz már rám! – figyeltem fel Jasper hangjára, de nem vettem le a tekintetem az alattam heverő áldozatomról. Fent kellett tartanom a figyelmemet. – Engedd el Emmettet, az Isten szerelmére. – Jasper szavai elérték a hatásukat, döbbenten pillantottam fel, és néztem rá. – Engedd el őt, mindjárt megölöd – ordította, és megpróbált átvágni az erőteren, de nem sikerült. 

- Ne próbálj megfékezni. Ez a szemét ölte meg Alice-t, nem fogom életben hagyni, bármennyire is ellenzed.

- Adne, ne csináld! – Nem foglalkoztam többet Jasperrel, teljesen kizártam őt, és figyelmemet Ericre összpontosítottam. Láttam magam előtt a vigyorát, amikor a parancsára letépték Alice egyik karját, majd a másikat. Ugyanezt a mosolyt láttam most magam előtt, és a dühöm elviselhetetlen magasságba csapott. Itt volt előttem, és csak egy kézmozdulat választott el attól, hogy végre tényleg bosszút álljak Alice-en, hogy megbosszuljam a halálát. Az ujjpercemen kék színű lángok jelentek meg, én pedig körmeimet belevájtam Ericbe. Felordított a fájdalomtól, én pedig egyre nehezebben lélegeztem. Még a hangjától is undorodtam, egyszerűen képtelen voltam tovább hallgatni. Az ajkára pillantottam, és egy egyszerű varázslattal elértem, hogy csendbe maradjon. Mosolyogva néztem összevarrt szájára, majd rémült tekintetére.

- Ez már nem annyira vicces, igaz? – kérdeztem, és láttam rajra a fájdalom minden jelét. – Hasonló kínokat élt át a barátnőm is, emlékszel rá? De semmit sem tettél, hogy megakadályozd, sőt! Csak álltál ott és vigyorogtál. Vigyorogtál, miközben megkínozták őt. Amikor letépték a két karját, a fejét, és te mindvégig vidáman nézted, ahogy a tűzre dobják. Nem állítottad meg őket, pedig segíthettem volna neki – közelebb hajoltam, és beleordítottam az arcába. Annyira gyűlöltem ezt a férfit. – Megmenthettem volna! Megmenthettem volna, és most újra velünk lenne. Itt, köztünk. De tudod mit? Egy dolgot garantálhatok: te is át fogod élni ugyanezeket, és én fogok ott állni a máglyád mellett, diadalmasan, miközben elégsz. Mit szólsz hozzá, ez is tetszik neked? Akkor is mosolyogni fogsz, amikor letépem a karodat? – kérdeztem tőle, és felpattantam, magammal rántva Ericet is. Maga mögé csavartam a karját, könnyedén, akár egy vámpír, és a tüdejében rekedt a sikoly, ahogy megpróbált kiabálni. Apró nevetés tört fel belőlem. – Mit gondolsz? Szerintem mehet ez még feljebb is – mondtam, és kissé feljebb toltam a karját. Éreztem, mennyire megfeszültek az izmai, tudtam, hogy már csak egy kicsit kell feljebb tolnom, egy apró rándítás, és leszakítom a karját. 

- Adne, Adne! Megígérted, hogy abba hagyod a varázslást, és a vámpírok üldözését. Megígérted nekem, Ariadne! Abba kell hagynod, hinned kell nekem, rendben? Valami történt veled, ő… Eric már rég meghalt. Csak képzelődsz, ez az egész… ebből semmi sem igaz. Hinned kell nekem! – kiáltotta, és egy pillanatra összezavarodtam. Jasperről ismét Ericre néztem, de nem mondott igazat Jasper, és ezért mérhetetlen dühöt éreztem iránta. Nem szerette kellőképpen barátnőmet, ha nem szomjazik a bosszúra.

- Adne, csak képzelődsz, higgy nekem. Emmettet bántod és nem Ericet, ő már rég meghalt. Emlékszel még rá? Emmettre? Ő sosem bántana téged. Megígértem, hogy segítek neked, de ha nem engeded, nem tudok.

Elbizonytalanodtam. Az elmém egy része azt súgta, hogy igazat mond. Egy belső hang kiáltozott a fejemben, hogy hagyjam abba, és nem tudtam ellenállni. Hosszú pillanatokig haboztam, tétlenül meredtem magam elé, végül elengedtem őt. Elengedtem Ericet, és hátrébb léptem. Erősen haraptam az ajkamra, a fájdalomra fókuszáltam, és azon voltam, hogy ne menjek neki ismét. Abba kell hagynom, Jaspernek igaza van. Megráztam a fejem, hogy kitisztuljon, és hirtelen fájdalom nyilallt belém. Felnyögtem, és megremegett a lábam. Olyan intenzív fájdalmat éreztem, mint az erdőben, amikor Jasper rám talált. Amikor vámpírokat öltem, a szeme láttára. Azt hittem, többet sosem fogok olyan fájdalmat érezni, de tévedtem. Mélyeket lélegeztem, minden erőmmel azon voltam, hogy megszabaduljak ettől az érzéstől. Térdre rogytam, és alig kaptam levegőt, mintha egy láthatatlan kéz ragadott volna magához. 

- Végre, itt vagytok – hallottam meg Jasper megkönnyebbült hangját, és arrafele pillantottam, amerre ő nézett. A látásom homályossá vált, fekete pontokat láttam magam előtt. Akkor már tudtam, Jasper tényleg átvert engem. Nem szabadott volna hallgatnom rá. Az egyetlen ember, vagy vámpír, akiben bíztam, átvert engem. A düh ismét lángra kapott bennem, amikor meghallottam, felém közelednek. Nem akartam bántani őket, de ha rám támadnak, nem hagyom magam. Sikerült lecsillapítanom a légzésemet, lassan a fekete pontok is eltűntek a szemem elől, és akkor, megpillantottam őt. Ott állt Cullenék mellett, magabiztosan, felsőbbrendűen. Ott állt a nő, aki miatt majdnem elütöttek. A nő, aki a gyors étteremben furán méregetett, aki megpróbált rám ijeszteni. Úgy állt ott, mintha ezer éve ismerné Cullenéket, mintha ismerne engem, és azt, amit most érzek. De nem volt igaza. Nem tudta min megyek keresztül, semmiről sem volt fogalma. Összeszedtem minden erőmet, és talpra kecmeregtem. 

- Ki maga? És mit keres itt?– kérdeztem, és egy hosszú pillanatra farkasszemet néztünk, mielőtt válaszolt volna.

- Tess vagyok, édesanyád egyik barátnője. Segíteni jöttem – mondta pofátlanul, és majdnem a képébe röhögtem. Ellentétes érzéseim voltak a nő kapcsán. Ellenszenves volt, nem tetszett nekem sem ő, sem az, hogy úgy beszél anyáról, mintha legjobb barátnők lettek volna, holott életemben nem láttam őt korábban. 

- Ne keverje őt bele – figyelmeztettem, és az égbolt hatalmasat dörrent megerősítésként. Egy pillanatra összerándult, aztán határozottan lépett felém. 

- Elárultatok engem – mondtam vádlón Cullenéknek, de tekintetemet nem vettem le Tessről. Én is megindultam felé, és lassan kerülgetni kezdtük egymást. 

- Csak segíteni akartak neked, megfékezni téged, mielőtt túl késő lenne – mondta, és hirtelen ragyogott fel a szeme, még mielőtt reagálhattam volna. – Már mindent értek. A nyakláncod az oka. Vagy… éppenséggel annak a hiánya – folytatta, és azt gondoltam, Istenem, ez a nő nem normális. – Az egy különleges nyaklánc volt, amit még én adtam édesanyádnak. Sosem szabadna levenned, kislány. Főleg nem akkor, ha fekete mágiát használsz. – Döbbenten meredtem rá, az izmaim pattanásig feszültek, minden mozdulatára megrándultam. Az már biztos, hogy nem ember. Egy halandó nem tudna erről, leszámítva az olyanokat, mint én. Egyszerre minden világos lett. A váratlan felbukkanása és eltűnése a parkolóban, hogy Jasper kiszabadult az erőterem alól, hogy folyton ott volt, ahol én. Tudtam, hogy ezt segítség nélkül nem tudná megtenni, de sosem gondoltam volna, hogy egy boszorkány segíti őt. Hogy összedolgoznak, csak hogy megfékezzenek engem. Megpróbált irányítani, beférkőzni a fejembe, mint egy pióca. Ezek végig összejátszottak, kijátszottak engem. A düh elemi erővel csapott le rám, mérhetetlen gyűlöletet éreztem mindegyikük iránt. 

Az égboltra meredtem, az pedig egyre hangosabban és vészjóslóbban dörgött.  Magasba emelt kezeim között villámok cikáztak, és felé irányítottam, de nem találta el, a földbe csapódott.  Ingerülten pillantottam a megsérült Edwardra, aki ugyan beleavatkozott, de nem volt elég gyors. Ez nem róla szólt, hanem rólunk. A két boszorkányról, a végső összecsapásunkról. Újabb villámokat küldtem felé, ezúttal azonban visszaküldte őket az irányomba. Nem tartott sokból kivédeni őket, igazából még csiklandozta is a bőrömet, ahogy hozzám ért. Rá kellett volna ébrednie, hogy a saját módszereimmel nem bánhat el velem. 

Hamar rájöttem, hogy taktikát kell váltanom. A kezeimre meredtem, az apró villámokra, amelyek harcra várva cikáztak, és egyenesen a Cullen család felé irányítottam azokat. Tudtam, hogy ez nem öli meg őket – még. Az esetek többségében nem is halálos a villámcsapás, még az emberekre nézve sem. Én azonban folyamatosan küldtem feléjük a saját, egyedi, több tízezer amperes áramerősségű villámaimat, amelyek finoman szólva már igencsak megviselik az ő szervezetüket is. 

- Nem kellett volna közbeavatkoznotok, ti sem vagytok jobbak, mint ők! Ugyanolyanok vagytok, mint akik Alice-szel végeztek– ordítottam, és tekintetemmel Tessát kerestem. Ő volt a következő ember, akit el akartam tüntetni a Föld felszínéről. Szívesen megnyúztam volna, amiért elvette tőlem Cullenéket, és amiért megpróbált megállítani. Erősebb vagyok nála, és ezt ő is tudja. Tekintetemet végig hordoztam az erdőn, de sehol sem találtam. Eltűnt!

Cullenék a földre rogytak, én pedig  tűz labdát hoztam létre, hogy jobban lássak, azonban Tessnek valóban nyoma veszett, felszívódott. Gyáva volt, és cserbenhagyta őket. – Menjetek haza és legközelebb jobban gondoljátok meg, hogy kivel társultok – néztem a földön fekvő vámpírokra, és egy kézmozdulattal talpra rángattam őket. Nem volt kedvem a szenvedésüket nézni. Hogy egy olyan boszorkány mellett álltak ki, aki nem érdemelte meg. Itt hagyta őket, feláldozható katonáknak tekintett rájuk. Sarkon fordultam, és az ellenkező irányba indultam. Ép elég szenvedés ez nekik.

Nem tudtam merre megyek,vagy hogy hova tartok, de jól esett mozgásban lenni. És minél messzebb akartam kerülni tőlük. Csalódtam bennük, de még inkább dühös voltam, magamra. Mindig is naiv voltam, de rá kellett volna jönnöm, hogy ők is kihasználnak. Vak voltam, és ehhez a felismeréshez Alice halála kellett. Ő döbbentett rá, ki is vagyok igazából, és tudtam, többé már nem taposhatnak át rajtam. Nem vagyok ugyanaz a lány, aki egykoron voltam. Ha megbántanak, gúnyolnak, visszaadom, és azt fogják kívánni, bár sosem ismertek volna. Úgyhogy Meg, Carly és Julie jobban teszik, ha meghúzzák magukat és nem jönnek a közelembe, az ő érdekükben. 

Nagyon örülök a fejemnek, mert pont így képzeltem el Adnét, amikor Fekete Mágiát használ, és találtam is ilyen képet a színésznőről. :)