Önzetlen szerelem - 18. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a frisst, remélem tetszeni fog nektek, és írtok pár sort, sokat jelentene nekem. Nem is húzom tovább a szót. 

Mindenkinek Kellemes Húsvéti Ünnepeket kívánok! :) Fiúk, menjetek locsolkodni, lányok, nektek meg kitartást. ;)

Jó olvasást!

 Döntéskényszer

Fáradtan fordultam a másik oldalamra, és feljebb húztam magamon a takarót. Mélyet szippantottam a párnámon, és elmosolyodtam. Jázmin illata volt, amiről akaratlanul is eszembe jutottak a Tunéziában töltött esték emlékei, édesanyám mosolya és bátyám ugratásai. Szerettem őket és hiányoznak. Hiányzott a régi életem. Lerúgtam hát a takarót, és a hátamra fekve egy hosszú pillanatig a plafont fürkésztem. Csak ekkor döbbentem rá, hogy nem otthon vagyok, ez a hely mégis ugyanannyira ismerős volt.

Az emlékek lassan rohamoztak meg, és minél több mindenre emlékeztem, annál szörnyebbül éreztem magam. Kiabáltam, sőt, ordítoztam Jasperrel, és be kellett hunynom a szemem a fájdalomra gondolva, amit akkor éreztem, amikor elkapott. Még most is éreztem azt a kínt, s feljebb húztam a takarót, mintha az megvédhetne a fájdalmaktól és az emlékektől. Még sosem történt volna meg, hogy ennyire ne legyek tudatában a cselekedeteimnek. Majdnem felgyújtottam a házunkat, és csak hálás lehetek, amiért sikerült rendbe hoznom a dolgokat, és amiért nem volt otthon senki. Megráztam a fejem, és kikeltem az ágyból. Nem fogom hagyni, hogy ezek a gondolatok felemésszenek. 

A fésülködőasztalon heverő halomra pillantottam, és elmosolyodtam. Kikészítettek számomra néhány ruhát, így magamhoz ragadtam őket, és bevonultam a szobához tartozó fürdőbe. Még kellett egy kis idő, hogy feldolgozzam a tetteimet, és hogy szembe nézzek velük. Magamra engedtem a forró vizet, és fejemet a csempéknek támasztottam, s megpróbáltam mélyeket lélegezni. Mit rontottam el? Mit kellett volna másképp csinálnom? Nem értettem. Még most is helyesnek éreztem minden eddigi cselekedetemet, csupán… elszaladt velem a ló, és a dolgok kiestek az irányításom alól. Meg kell tanulnom, hogyan is kontrollálhatnám az erőmet, és minden olyan lesz, mint régen. A legközelebbi sampon után nyúltam, majd alaposan kiöblítettem a habot. Még most sem tudtam mit mondanak majd nekem a többiek, de tudtam, szembe kell néznem velük. Elzártam a csapot, s megkönnyebbülve léptem ki a zuhany alól, mintha a víz elmosta volna minden bűntudatomat. A tükörképemre meredtem. Be kellett látnom, hogy pocsékul festettem. A szokásosnál is sápadtabb bőröm, a mély karikák a szemem alatt, nos, mondjuk úgy, hogy egyik sem segített túlzottan. Ujjaimat végig futtattam a hajamban, és körbe pillantottam a fürdőben, törölköző után kutatva. Kinyitottam az összes fiókot és szekrényt, ám sehol sem találtam. Magamhoz ragadtam a ruháimat, és kiléptem az ajtón, azonban nem számoltam azzal a lehetőséggel, hogy valaki a szobámban lesz. Jasper az ajtónyikorgásra felpillantott, szeme majdhogynem akkorára kerekedett el a döbbenettől, mint az enyém. Megremegett a karom, és szorosabban markoltam a kezemben tartott ruhahalmot, bízva, hogy a megfelelő helyeken takar. Elkapta a pillantását, én pedig azonnal hátraarcot vágtam, azonban ügyetlenségemnek hála megbotlottam a küszöbben, mire leesett a pulcsim. Megpróbáltam becsukni az ajtót, azonban a piros felsőm ujja megakadályozott benne. Ingerülten rúgtam arrébb és csaptam be végül az ajtót. Megtámaszkodtam az ajtónál, és mélyeket kellett lélegeznem, hogy összeszedjem magam.  Béna, béna, béna! – Ezek a szavak visszhangoztak elmémben, és éreztem, hogy a fejem még most is vörös. Mérgesen dobtam le ruháimat a földre, és fejemet az ajtóba vertem, mielőtt neki estem volna.

- Mi a fészkes fenét művelsz te itt? – förmedtem rá, miután képes voltam kiáltozni anélkül, hogy a hangom ne remegett volna meg, bár a kezem még most sem tudta abbahagyni.

- Azt hittem már végeztél, csak beszélgetni akartam veled. Ne haragudj – kérte, és nagyot szusszantottam. – Meg kérdezhetném, hogy miért voltál meztelen? – kérdezte egy hosszú pillanat múlva, és döbbentem meredtem magam elé. Hangja közvetlen közelről jött, csak az ajtó választott el minket egymástól. Megkönnyebbültem egy pillanatra, hogy nem a fehérneműimet ejtettem le.

- Nyilvánvalóan fürödtem az imént, ha nem vetted volna észre – vágtam rá, még mindig indulatosan.

- Nyilvánvalóan észrevettem – felelte, és kihallottam hangján, hogy mosolyog. Fasza! Ez egyáltalán nem volt vicces. – Komolyan kérdeztem – folytatta egy pillanattal később, és selymes hangja szinte azonnal megnyugtatott. 

- Nem találtam törölközőt – vallottam be habozva, és elmosolyodtam nevetését hallva. Egy ideig úgy éreztem, nekem most pontosan itt van a helyem, hogy nem is lehetnék máshol, a szívem pedig fájdalmasan szúrni kezdett. A hajamba túrtam, és megráztam a fejem.

Halk neszezést hallottam kintről, és fülemet az ajtóhoz nyomtam, hogy kitalálhassam, miben is mesterkedik. Igazán díjaztam volna, ha mondjuk kimegy. Óvatosan hátrébb léptem, amikor kopogott az ajtón. Ha azt hiszi, hogy beengedem, akkor bolond.

- Mit akarsz?

- Csak nyisd ki – mondta, és szorosan az ajtó mögé lépve, résnyire kinyitottam azt. Becsúsztatta a kezét, szorosan tartva egy fehér törölközőt, valamint a piros pulcsimat. Kikaptam a kezéből, és szinte rögtön be is csuktam a fürdőszoba ajtót, és nem sokkal később Jasper is így tett, és távozott a szobából. 

Az átka, hogy egy halandó vámpírokkal vagy ugyanazon épületben, most is megmutatkozott. Emmett persze rögtön viccelődni kezdett a fürdőszobás incidens kapcsán, és nem csak az én, de Jasper vérét is előszeretettel szívta – persze nem szó szerint. Egyrészt bosszantott, hogy a zavarom miatt még inkább rálendített a poén gyárosunk, ugyanakkor kicsit értékeltem is, hogy elviccelte a dolgokat. Nem tudtam miféle fejmosásra kell számítanom, és kicsit féltem is tőle.

Némán ültem le az ebédlőasztalhoz, és elgondolkodva simítottam végig a felületén. Értem én, hogy adnak a látszatra, élelmiszereket vesznek meg minden, de úgy sem hívnak senki magukhoz, akkor meg miért kell nekik egy ekkora asztal? Ki érti a vámpírokat? – gondoltam, és magamba kellett fojtanom a mosolyomat. Carlisle tekintetét látva az a képzeletbeli mosoly is rögtön lehervadt. Összekulcsoltam magam előtt kezeimet, és megpróbáltam határozottnak tűnni. 

- Tudom, hogy mit akartok mondani – kezdtem bele úgy, hogy fogalmam sem volt mit akarok kihozni belőle –, és hogy mit gondoltok a történtekről, de higgyétek el…

- Ne haragudj, amiért félbeszakítalak Ariadne, de engedd meg, hogy először mi kezdjük – szakított félbe illedelmesen Carlisle, és bólintottam, miközben hátradőltem a székben, megpróbálva lazának mutatkozni. – Szeretünk téged, és a legjobbat akarjuk neked, remélem ezzel tisztában vagy. Nem tudjuk nem észrevenni, hogy mennyit változtál az utóbbi időben, és hogy megpróbálsz mindenkit ellökni magadtól. Tudjuk, hogy nehéz időszak áll mögötted, és hogy… hogy megviselt Alice halála, mint mindannyiunkat – mondta, és tekintetét Jasperre szegezte egy pillanat erejéig –, de neked is tovább kéne lépned. Nem válhatsz olyanná, mint azok, akik ezt tették vele. Te jobb vagy ennél, egy önzetlen, kedves, gyönyörű lány vagy, aki…

- Már tovább léptem – pillantottam rá dacosan, és előrébb dőltem a székemben. – Elfogadtam és feldolgoztam a történteket, nektek is követnetek kellene a példámat. 

- Követni a példádat? Normális vagy te? Ezt tényleg komolyan mondja? – nézett körbe Rosalie az asztalkörül, és nagyot csapott rá. – Te nem vagy észnél! Azt akarod mondani, hogy gyászoljuk úgy Alice-t, hogy másokat kegyetlenül megölünk? Ez lenne a te nagyszerű módszered? – Rosalie stílusa engem is ingerültté tett, legszívesebben megtéptem volna.

- Mégis hogy merészelsz ilyen hangnemben beszélni velem? Örülnék, ha visszavennél magadból – förmedtem rá, magam mögött hagyva a különben fenyegető szócskát. – Amit teszek, ahhoz aztán neked az égvilágon semmi közöd, megértetted? 

- Nyugodjatok meg mind ketten – kérte Esmé, és az iránta érzett tiszteletem jeléül csendben maradtam. Rám mosolygott, biztatóan, szeretetteljesen, és halványan, de én is viszonyoztam, mindenféle jókedv nélkül. Pattanásig feszültem, és legszívesebben kifutottam volna a házból. 

- Arra szeretnénk kitérni, hogy talán nem a megfelelő módon gyászolsz – szólt Bella, és villogó tekintetemet rászegeztem. Erről fog szólni az egész? Megpróbálnak lebeszélni?

- Sajnálom, de én már döntöttem. Lehet, hogy ti másképp dolgoztátok fel a halálát, de nekem ez így jó, teljesen megfelel.

- Hogy mondhatsz ilyet? Vámpírokat ölsz, kegyetlenül végzel velük, ez…

- Nehogy már védeni kezd őket – förmedtem rá az előttem ülő Edwardra, és hirtelen pattantam fel a székemből, megtámaszkodva az asztalon, hogy közelebb legyek hozzá. – Mind megérdemelte azt, amit kaptak. Ne, nem fejeztem be – mondtam még, amikor szólásra nyitotta a száját. – Ti… ti ezt nem érthetitek. Nem maradhatnak élve, nem lehetnek itt, jó?

Idegesen kezdtem el járkálni az asztalnál, és miközben a megfelelő szavakat kerestem, belemarkoltam a hajamba. Hogyan magyarázhatnám el nekik, amikor ők nem voltak ott? Amikor ők nem látták, hogy mit műveltek Alice-szel? Próbáltam, de egyszerűen képtelen voltam kiverni a fejemből azokat a képeket, akárcsak egy pillanatra is.  Ők nem érthetitek…

- Joguk van az élethez, Ariadne – szólt kedvesen Carlisle, tekintete furcsán villogott.

- Nincs joguk semmihez – ordítottam, és lehalkítottam a hangom, amikor rádöbbentem, Carlisle-jal beszélek. – Ők nem élhetnek, ha Alice nincs – mondtam, és hangom szinte könyörgően csengett. Mindennél jobban szerettem volna, ha megértenek. – Meg kell bosszulnom a halálát, csak akkor nyugodhat békében Alice. Igazságot kell szolgáltatnom!

- Ez nem Aliceről szól, ő nem akarná, hogy miatta megölj bárkit is. – Jasper felállt, és tett egy lépést felém, én azonban elhátráltam. Nem értenek meg, nem akarnak megérteni. 

- Jó, lehet, hogy nem csak róla szól. Nekem is szükségem van a halálukra! Azt akarom, hogy mind meghalljon, hogy mindegyikük annyira szenvedjen és féljen, mint Alice. Megérdemlik. Én… én nem hagyhatom őket életben – folytattam, és még inkább kétségbeestem. Hogy mondhatnám el nekik, hogy amit teszek, az helyes? – Szükségem van a halálukra – mondtam, és közelebb lépve karon ragadtam Jaspert. Kívülről nézve talán eszelősnek tűntem, de nem érdekelt. – Nem élhetek, ha ők is életben vannak. Együtt egyszerűen nem férünk el ebben a világban, vagy ők, vagy én. 

Jasper tekintete felért egy pofonnal, és az asztal felé fordulva még inkább magamba zuhantam. Cullenék családom helyett a családom voltak, és most nem hittek nekem, nem értettek meg. Úgy éreztem, mintha elárultak volna. Csalódottan engedtem el Jasper karját, de ő utánam kapott. – Ti nem láttátok azt, amit én. Ti nem voltatok akkor ott. Ha ott lettetek volna, nem próbálnátok megállítani. Nem próbálnátok… – nem tudtam folytatni, úgy éreztem, nincs elég levegőm, a falak mintha megpróbáltak volna összenyomni, egyre kisebbnek tűnt a szoba. 

- Abba kell hagynod, különben elveszíted önmagad – hallottam meg Jasper hangját, és hevesen megráztam a fejem. Nincs semmi bajom, és nem is lesz. Tenyerét az arcomra helyezte, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzek. – Ez nem helyes. Abba kell hagynod, érted? Ariadne, figyelj rám! – emelte fel a hangerejét, és megadóan néztem őt. – Abba kell hagynod! – mondta, minden szóra nagy hangsúlyt fektetve, és csak akkor döbbentem rá, hogy sírok, amikor hüvelykujjával letörölt egy könnycseppet.

- Nem tudom – válaszoltam, és elcsuklott a hangom. – Képtelen vagyok abbahagyni, nem megy – folytattam, és a fejemet ide-oda rángattam, majd a szorítása erősödött, s megmozdulni sem bírtam.

- De, képes vagy rá. Képes vagy rá, mert erős vagy! Tudom, hogy így lesz, ehhez azonban a varázslattal is le kell állnod. Tudom, hogy képes vagy rá, Ariadne, csak hinned kell magadban. Mi itt vagyunk neked, mindenben segítünk, rendben?

- Én…

- Itt vagyunk mindannyian, menni fog, tudom, hogy így lesz. Abba kell hagynod, fel kell hagynod ezzel az egésszel.

- Meg… megpróbálom – mondtam végül, és engedtem, hogy Jasper a karjai közé zárjon. Elfáradtam, ez a veszekedés jobban kimerített, mint vártam volna. A lábam kissé megrogyott, és Jasper a karjaiba emelve a nappaliba vitt. Leültetett a kanapéra, és szorosan maga mellé húzott. Megnyugtatott az illata, a közelsége, és biztonságban éreztem magam. Meg sem kellett volna lepődnöm azon, hogy sikerült elaludnom ilyen kellemes környezetben, ám amikor kinyitottam a szemem, mégis azt tettem. Eszemben volt a délelőtt minden egyes pillanata, és pocsékul éreztem magam. Megtámaszkodtam a hasfalán, hogy feltornázzam magam, és éreztem, hogy izmai megfeszülnek érintésem alatt. Egy pillanattal talán tovább nyugtattam ott a tenyeremet, mint illett volna, de jóleső érzés kerített hatalmába.

Senki sem volt körülöttünk, az egész lakás üresnek tűnt, és legnagyobb döbbenetemre már sötétedett. Órákat aludhattam Jasper mellkasán, azon sem lepődtem volna meg, ha összenyálaztam volna kék pólóját, de hála istennek csukott szájjal aludtam. Legalább ezt az egy dolgot jól csináltam.

Jasper szemébe néztem, és nem tudtam, mit kellene mondanom. Olyan idiótán viselkedtem az egész család nevében, nem kellett volna ennyire felkapnom a vizet. Nem mondom, hogy egyetértek velük, és hogy meggondoltam magam, de a kedvükért megpróbálok visszamenni magamból, és elfelejteni mindent… – Bocsánat – csak ennyit tudtam kinyögni, de úgy tűnt, Jaspernek ez is elég volt. Elmosolyodott, és a konyha felé indult.

- Éhes vagy? Azt hiszem, van valami a hűtőben.

- Nem, ami azt illeti, lassan indulnom kéne. Egy pohár vizet azért szívesen elfogadnék – mondtam, és követtem őt a konyhába. Néztem, ahogy leemel egy poharat a polcról – felsője kissé felcsúszott a mozdulat közben –, és megengedi a hideg vizet. – Köszönöm – mosolyogtam rá, és lassan kortyolni kezdtem. Nagyon szomjas voltam, de azért nem akartam megfázni. Ahogy ránéztem, akaratlanul is arra gondoltam, ő sincs jobb állapotban, mint én. – Mikor voltál utoljára vadászni? – kérdeztem tőle, és kíváncsian oldalra billentettem a fejem. A szeme éjfekete színben pompázott, és legalább olyan sötét karikák húzódtak alatta, mint nekem. Minden bizonnyal már szörnyen kívánta a vért, ez meg is ütközött rajta. 

- Egy ideje már annak – válaszolt, és néhány lépést hátrált, hogy megtámaszkodjon a pultnak.

- Akkor ép ideje lenne elmenned. Nem festesz valami jól.

- Bagoly mondja…

- Na, köszi – mordultam fel, de azért halványan elmosolyodtam. Tisztában voltam azzal, hogy nem voltam toppon. Kiittam az utolsó kortyot is a pohárból, és a pulton áthajolva a mosogatóba tettem azt. – Figyelj, nekem most mennem kell, de ígérd meg, hogy elmész ma vadászni, jó? – Nem válaszolt, egy bólintással kellett beérnem, és nem is akartam tovább húzni az idejét. Biztos kikészítettem nem csak őt, de az egész családot is. Lehunytam a szemem, és a házunkra koncentráltam, amikor is Jasper hangja visszarángatott a valóságba.

- Te meg mit csinálsz? – emelte meg kissé hangját, és értetlenül meredtem rá. Mégis mi baja lett hirtelen?

- Haza megyek – feleltem, és bármennyire próbáltam eltüntetni hangom élét, miszerint egy óvódással beszélek, nem igazán sikerült. Jelentőségteljesen nézett rám, de a neheztelés miatt nem tudtam tisztán gondolkozni. – Neked meg mi bajod van?

- Pár órája ígérted meg, hogy nem fogsz varázsolni. Hogy bízhatnék így benned? – Jasper indulata váratlanul ért, és önkéntelenül álltam fel a bárszékről, hogy elhátráljak tőle. Mi az, hogy hogy bízhatna meg bennem? Megígértem, hogy megpróbálok távol maradni az újszülöttektől, hogy nem indítok utánuk hajtóvadászatot, és hogy mellőzöm a varázslatot. De nem mondhatok le mindezekről egyszerre. Az egy dolog, hogy nem fogok többet öldökölni, de hogy ne varázsoljak többet… az abszurd és teljességgel elképzelhetetlen. Az életem része. Ez olyan, mintha az egyik karomról kellene lemondanom. 

Megbántódva sétáltam az ajtó felé, anélkül, hogy ránéztem volna. Belebújtam a cipőmbe, és felkaptam a kardigánomat, de végig magamon éreztem a tekintetét.– Valahogy haza kell jutnom – mondtam még, aztán becsaptam magam mögött az ajtót.

Lehet, hogy megfelejtkeztem ígéretem ezen részéről, de nem kellett volna rám förmednie, legfőképp ilyet mondania. Lemondani a varázslatról nem könnyű dolog, és nem lehet csak úgy abbahagyni egyik napról a másikra. A lényem részévé vált, a mágiám én magam vagyok. Sok mindent megérdemlek, de úgy gondoltam, ezt nem.

Feljebb húztam a cipzárt a felsőmön, és az égre meredtem. Még egészen világos volt, de azért sietnem kellett, ha időben akartam elkészülni a mai bulira, és szükségem volt egy kis kikapcsolódásra. Bevetettem magam az erdőbe, és gyors, majdhogynem futó lépésekkel haladtam előre. Ha nem lett volna programom, minden bizonnyal a kerülőt választottam volna, nem vagyok teljesen hülye, hogy az erdőn vágjak át az erőm nélkül, de, nos, mégis azt választottam, abban reménykedve, hogy nem találkozom egyetlen vadállattal sem. Nem akartam varázslatot alkalmazni, és elérni, hogy Jaspernek igaza legyen. Nem akartam, hogy csalódjon bennem. Ugyanakkor már megtette, ő maga célzott rá, hogy már nem egészen bízik bennem. Hogy nem vagyok olyan, akiben bízni lehetne.  Egy szempillantás alatt otthon lehetnék, nem kéne már a véleményével foglalkoznom. Elkönyvelt már, akkor mit számít már, mit is gondol rólam?

Ágreccsenés szakított ki a gondolataimból, és hevesen dobogó szívvel néztem körbe. Még világos volt ugyan, de a lombkoronák azt a kevés fényt is megszűrték. Előhalásztam a telefonom a farzsebemből, és habár merültem, bekapcsoltam a vakut. Ismét körbefordultam, de az ijesztő fákon kívül semmit sem láttam. – Csak én vagyok az, nem kell félned – hallottam meg az oly ismerős hangot, és elindulva gyorsabb tempóra váltottam. Nem akartam Jasperrel beszélni, nem akartam őt látni. 

- Mit keresel itt? – tettem fel végül a kérdést. Kitartótan követett, és elkapta a karomat, amikor megbotlottam az aljnövényzetben. Szorosan markoltam a telefonom, de az erdőben egyre sötétebb lett, és a vaku is egyre kevesebbet ért. Kirántottam a kezemet a szorítása közül, és tekintetemet a földre szegeztem. Annyival könnyebb dolgom lenne, ha használhatnám az erőmet, és legalább egy kis fényt gyújthatnék. Azzal talán többre mennék, mint a telefonommal, ami pár perc múlva le is fog merülni. 

- Hazaviszlek – mondta, és hirtelen a cipőjét pillantottam meg magam előtt. Nagyot lépve kikerültem őt, vállunk azonban összeütközött, és egy pillanatra elvesztettem az egyensúlyom.

- Nem kell, egyedül is boldogulok – vágtam rá, és gyorslépésben haladtam előre. Már nem lehettem olyan messze. Hátrapillantottam, de nem tudtam megmondani, mennyire lehetek mélyen az erdőben. 

- Nézd, nem úgy értettem, amit az imént mondtam.

- Ne folytasd, nem érdekel, mit akarsz mondani. Nem érdekel sem a magyarázkodásod, sem te – förmedtem rá, és megállva farkasszemet néztem vele. A telefonomat magam elé emeltem, nem láttam sokat a vonásaiból, de tudtam mit jelent az arckifejezése. Harag futott végig rajta, és talán egy kis megbántottság. Helyes. Én is haragszom rá.

- Nem kéne ilyen későn az erdőben lenned. Nem érdekel a hisztid, akkor sem hagyom, hogy egyedül lófrálj itt – mondta, és hirtelen csúszott ki a lábam alól a talaj. Jasper a vállára kapott, akár egy ősember, és ijedten kapaszkodtam meg a nadrágja derekánál, nehogy leessek. 

- Azonnal tegyél le – parancsoltam rá, és a hátára csaptam, ezzel azonban csak magamnak okoztam fájdalmat. Fájdalmasan szisszentem fel, szitokáradatok közepette. Jasper lehajolt, hogy felvegye a földről a telefonom, és a nadrágzsebébe csúsztatta. – Tegyél le, nem hallod?

Jasper csak megrázta a fejét, és futásnak eredt. Halk sikoly tört fel a mellkasomból, és szorosan kapaszkodtam, hol az ingében, hol a derekában. Attól féltem, bármelyik pillanatban leeshetek, végül azonban a mellkasom előtt támaszkodtam meg, kezemet a hátára téve, tompítva ezzel a lépései által keletkezett ütéseket. Jasper hirtelen fékezett le, éreztem, ahogy megfeszülnek az izmai, behajlítja a lábát, és elrugaszkodik a talajtól, és a következő pillanatban már a szobámban találtam magam. Megmarkolta a derekamat, és egy határozott mozdulattal az ágyamra dobott. Mérgesen pillantottam fel, és elnézve mellette, a tükörképemre meredve elszörnyedtem. A szél nem tett jót a hajamnak, úgy néztem ki, mint aki évek óta nem látott fésűt. 

- Ez… lehettél volna óvatosabb is – mordultam fel még kicsit döbbenten, miközben feltápászkodtam az ágyról. Az éjjeliszekrényről gyorsan felkaptam egy hajgumit, és felfogtam a hajam. Jasper felém nyújtotta a telefont, és körbepillantott a szobámban. 

- Miért siettél ennyire? Talán készülsz valahova? – kérdezte, és tekintete a ládámon állapodott meg. 

- Igen – feleltem, és nem törődve vele a szekrényhez siettem. Megköszörülte a torkát, és jelentőségteljesen felém intett. – Buliba megyek – folytattam, és kivettem egy Alice-től kapott kék színű ruhát. Végigsimítottam az anyagon, és meg kellett köszörülnöm a torkomat. Aznap kaptam tőle, hogy meghalt.

- Nagyszerű, veled megyünk – mondta, és az ablak felé hátrált.

- Nem hinném, hogy meg lennétek hívva. Különben sem vagytok olyan bulizós típusok.

- Ha szemmel akarunk tartani téged, nekünk is mennünk kell. Ne nézz így rám – folytatta, amikor gyilkos tekintettel meredtem rá. Muszáj még inkább megbántania? Nem sértett meg már így is eléggé? – Ma majdnem megszegted az ígéreted, amit alig pár órája ígértél meg. Ha a leszokásodhoz az kell, hogy állandóan körülötted legyünk, akkor ott is leszünk – mondta, ellentmondást nem tűrve, én pedig döbbentem pislogtam hátra. Egyedül is végig tudom csinálni, nincs szükségem bébiszitterekre. 

- Azt csinálsz, amit csak akarsz, engem aztán nem érdekel. De neked sem ártana vadásznod menni a buli előtt, hacsak nem lakomára készülsz – vetettem oda neki, és anélkül, hogy ránéztem volna, kimentem a szobámból. Tisztában voltam azzal, hogy talán megsértettem, de ő is megbántott. Nem fogom szó nélkül hagyni, hogy így bánjon velem. Többé már nem az a lány vagyok.

Lezuhanyoztam, és törölközőben siettem vissza a szobámban. Elhúztam a függönyt, és magam elé emeltem a kiválasztott ruhát. Nem voltam biztos abban, hogy jó ötlet-e pont ezt felvenni. Kinyitottam a szekrényem, kihalásztam egy fekete szoknyát, és egy krémszínű, kivágott atlétát. Magamra kaptam őket, és a tükörbe pillantottam. Az anyától kapott kristály nyaklánc nem illett a ruhámhoz, és évek óta most vettem le először, hogy lecseréljem egy hozzá jobban illő darabhoz. 

Az órámra pillantottam. Dylan hamarosan itt lesz, hogy elvigyen a buliba. Lekaptam a telefonomat a töltőről, és magamhoz ragadtam egy kis pénzt is, a biztonság kedvéért. Bedobtam őket a táskámba, és lementem a nappaliba. Ryan ép akkor jött be két rekesz sörrel, és odasiettem, hogy becsukjam mögötte az ajtót. Lepakolt a konyhában, és elrebegett közben egy köszönömöt. Mosolyogva fordult felém, hogy mondjon még valamit, de a torkára forrt a szó. Jelentőségteljesen pillantott végig rajtam, és nagyot nyelt. Hirtelen jöttem zavarba a tekintetétől, és lazaságot tettetve nyúltam a nyakláncomhoz, hogy kissé takarjam a dekoltázsomat. 

- Hát te meg mire készülsz? – kérdeztem, és leültem a bárszékre. Így, hogy már a lábaim is takarásban voltak, már jobban éreztem magam. 

- Bulit tartok – Sikerült összeszedni magát, és rám vigyorgott. 

- Tom és Julie megengedte? – Döbbenetemben magasra szökött a szemöldököm, és töprengve néztem őt. Végül is, ő a legidősebb közülünk, ráadásul Julie fia, szóval nem láttam akadályát egy kis partinak, mégis meglepődtem. 

- Amiről nem tudnak, az nem fáj – mondta, és a mosogató alól előkapott egy hatalmas dobozt, és sorban pakolta ki onnan a piákat. Láttam ott vodkát, rumot és tequilát, a többit azonban nem tudtam megkülönböztetni egymástól. – Seattle-ben wellnesseznek egy kicsit, holnapután jönnek haza, senki sem mondta? – kérdezte, és egy rövid pillanatra felnézett. Nem igazán érdekelte a válaszom, már nagyon rá volt állva a bulira.

- Nem, senki nem mondta.

Az órámra pillantottam, és nagyot szusszantottam. Lassan itt kéne lennie Dylannek. Felvágtattam a szobámba, leellenőriztem az ablakomat, és kulccsal zártam be magam mögött az ajtóm. Nem örültem volna, ha bárki is bemegy oda az engedélyem nélkül. Ryan pont akkor lépett ki a saját szobájából, láthatóan engem keresett. – Segítenél egy kicsit? – kérdezte, és a szobája felé intett. Tétován álltam meg az ajtajánál, és pillantottam a félmeztelenül a tükör előtt álló Ryan-re. – Mit vegyek fel? Fekete vagy piros? – kérdezte, és maga elé tartotta mindkettőt. Nem tudtam volna megmondani, mire fel ez a nagy hűhó, két egyszerű pólóról volt szó, de nem is nagyon érdekelt. 

- A pirosat – feleltem, és elgondolkodva nézett a fakó piros anyagra. Megrántotta a vállát, az ágyra dobta a feketét, és belebújt az általam kiválasztott felsőbe. Az izmai megfeszültek a hasán, és a karján, s kényszeríteni kellett magam, hogy ne nézzek oda. Be kellett ismernem, hogy szép, kidolgozott teste volt. – Jól áll – mondtam még neki, majd lementem a nappaliba.  Mindig is vele jöttem ki a legjobban a családtagjaim közül, de sosem beszéltünk igazán sokat. Illedelmesen megkérdeztük egymástól mi újság, és ennyiben körülbelül ki is merültünk a témákból. Régebben próbálkoztunk valamilyen mélyebb társalgást kezdeményezni, de hamar fel is adtuk a kínos csendeket követően. Ettől függetlenül kedveltem őt, ő volt a legnormálisabb Martins a családban. Egy pillanatra elgondolkoztam, hogy mire fel kellett pont nekem segítenem, aztán eszembe jutott, hogy a lányok már nincsenek itthon, hogy divat tanácsokat adjanak neki. Hát, nyilván nem én voltam a megfelelő ember erre a feladatra, de mindegy is. Ha nincs ló, jó a szamár is. 

Hangos dudálásra lettem figyelmes, és gyorsan magamra kaptam a cipőm és egy kabátot. Visszarohantam a táskámért, és mielőtt becsuktam volna a bejárati ajtót, találkozott a pillantásunk. 

- Érezd jól magad – mondtuk egyszerre, és halványan elmosolyodtam, aztán becsuktam magam mögött az ajtót. 

Ariadne :)

Nem bírtam ki, hogy ne tegyem fel ezt a képet Ryan-ről :P :)