Önzetlen szerelem – 7. fejezet

Sziasztok!

Nagyon sajnálom, hogy ennyit kellett várnotok a frissre, de eléggé összejöttek a dolgaim. Először a kutyánkat kellett elaltatni, és szörnyen megviselt a látvány és az emlék. Nem is akarok róla beszélni... :( Aztán a gépem behülyült, és nem mentette el a módosításaimat, így eléggé le voltam maradva, az iskola pedig irtó nehéz. Nekem még csak ez volt az első hetem, de teljesen kiborultam. Komolyan sírhatnékom volt mindentől, és egyszerűen nem jutott időm az írásra. Ráadásul most, amikor pihenhetnék, még szilvát szednem is kell majd. Na, mindegy is, nem is húzom tovább az időt.

Jó olvasást kívánok mindenkinek, és még egyszer sajnálom, hogy ennyit kellett várnotok rá.

A mágia ereje

Sokat gondolkoztam Jasper szavain, elgondolkodtatott. Tudtam, hogy tovább kéne lépnem, minden erőmmel azon voltam, de túlságosan leragadtam a múltban. Egyszerűen képtelen voltam megszabadulni tőle. Hozzám tartozott. Ugyanakkor igaza is volt. Így nem léphetek tovább, nem tudom magam mögött hagyni a múltam, először el kell fogadnom és megbékélnem vele.

Sosem gondoltam volna, hogy látszatra egy közel velem egykorú fiú fog ilyen tanácsot adni nekem. Nem tudtam, hogy a valódi életben hány éves lehetett, de abban biztos voltam, hogy sokkal több mindent megélt, mint én. Sok mindent látott a világban, és tudja, mit beszél. Bölcs volt és megértő. Szerettem volna olyan lenni, mint ő. Magamban felsóhajtottam, hogy megint rá gondolok. 

Felkeltem az ágyból, de lábaim annyira elzsibbadtak, hogy hátravetettem magam az ágyon, és a plafont kémleltem. Ez az én életem, és azt kezdek vele, amit szeretnék. Senki sem téríthet le az utamról. 

Bezártam az ajtóm ajtaját, és elhúztam a függönyömet is, majd miután meggyőződtem, tényleg egyedül vagyok, senki sem lát be, felnyitottam a ládámat. Hevesen dobogott a szívem, amikor belepillantottam. Furcsa érzésem támadt, felállt a szőr a nyakamon, így oldalra fordítottam a fejem és édesanyámat pillantottam meg. Mosolyogva nézett rám, majd a ládámra. Büszkének tűnt.

- Miért akartad annyira, hogy ezt megtaláljam? – Zúdítottam rá a kérdést, még mielőtt szóhoz juthatott volna. Arcára aggodalmas kifejezés ült, és követve a tekintetem, pillantása a gyertyákra és a különböző, furcsa növényekre esett.

- Veszélyben vagy – suttogta. Felnevettem a képtelen gondolatra, de az arckifejezéséből azt szűrtem le, igenis komolyan beszél. – Meg kell tanulnod megvédened magad.

- Mégis mitől kéne megvédenem magam? – kérdeztem még mindig hitetlenkedve, és tekintetemet a furcsa kis üvegcsékre szegeztem. Többnyire üresek voltak, csak két-három fiolát néztem meg jobban, ugyanis mindegyik tartalma más színű volt. Ez aztán ijesztő!

- Nem mondhatom el. De fel kell készülnöd a legrosszabbra.

- A legrosszabbra? Anya, ne ijesztgess. Áruld e,l mi folyik itt!

- Nem tehetem – felelte lassan, és lehajtotta a fejét.

- El kell árulnod. Ha veszélyben vagyok, arról tudnom kell.

- Már tudod – dörrent rám mérgesen, és összerezzentem hangjától. – Nem mondhatok semmit, bármennyire is szeretnék segíteni. Már így is sokat kockáztatok, nem lehetnék itt. Nem szólhatok bele – kezdett össze-vissza beszélni, amivel sikerült teljesen megrémítenie. – A könyvben válaszokra lelsz – mondta még utoljára, és eltűnt.

Percekig csak döbbentem ücsörögtem a földön, semmit sem értettem. Mégis miféle veszély leselkedne rám? Talán Cullenékre gondolt? Mérges voltam rá! A düh olyan váratlanul és intenzíven tört rám, hogy legszívesebben széttörtem volna valamit. Rombolni és pusztítani akartam. Jogom van tudni, hogy mi vár rám. Nem hallgathat el előlem ilyen dolgokat. Nem teheti. Ő az anyám!

Miután kissé lenyugodtam, a ládámmal együtt osontam ki a házból, egyenesen az erdőbe. Most egyedüllétre volt szükségem. Gyakorolnom kellett, és ez a házban ez nem ment, ahol minden percben attól féltem, rám nyitnak és lebukok. Szükségem volt a fák takarására, a biztonságra.

Miután úgy éreztem, elég mélyre bejutottam, leültem a fűre. Az eső esni kezdett, és meghökkenve figyeltem, amint egy csepp ráesik a könyvemre, mire az füstölögve vált párává és szökött a magasba. Elbűvölt, hogy milyen erők munkálkodnak egyetlen egy könyvben. Kíváncsian lapoztam bele, nem kellett attól tartanom, hogy elázik és festék lejön a régi, kopott lapokról. Éreztem az energiát végigsuhanni a testemen, ami végül az ujjaimban összpontosult. Mintha összekapcsolódtam volna a könyvel, mintha a másik részemmé vált volna. Ez aztán a boszorkányság! 

Kíváncsian lapoztam és a kedvem rögtön alábbhagyott, ahogy a furcsa betűket figyeltem. Mégis mi a túró ez? – kérdeztem magamtól és közelebb hajoltam, hogy jobban áttanulmányozzam. A cirka betűk egyik létező nyelvre sem hasonlítottak. Inkább tűntek szimbólumoknak, mint betűknek. A kezembe vettem a vaskos kötetet, és erősen törtem a fejem, mi is lehet ez. A tartalma nekem szól, hiszen boszorkány vagyok, értenem kéne minden részletét. Hunyorítva vizsgálgattam az öreg, sárgás lapot, végigsimítva a felületét, amikor is ledermedtem. Azok a furcsa, számomra értetlen szimbólumok előttem alakultak át betűkké, értelmes szavakká, kész, értelmes mondatokat alkotva. Visszafojtott lélegzettel figyeltem a varázslatot, ami a könyvet takarta. Egyszerűen nem hittem a szememnek. Ez hihetetlen volt!

Körbe pillantottam, attól tartva, valaki más is látta a titkot, amit a kezemben tartott értékes könyv takart. Nem volt senki, csak az eső kopogását hallottam. Visszafordultam, és fellelkesülve estem neki az oldalaknak. Hirtelenjében azt sem tudtam, melyik varázslattal kezdjem. Mindegyiket akartam, egyszerre! 

Elsőként az időjárást befolyásoltam. Korábban csak akkor tudtam zivatart kelteni, ha felhők takarták az eget. Erre már korábban is képes voltam, de a könyv mindezt erősebbé változtatta. Lehetővé tette, hogy a legtisztább égboltból hatalmas vihart keltsek. Fákat tépett ki az erős szél, én pedig kitárt karokkal élveztem a hatalmat, a természeti erőt, amit egyedül én befolyásoltam. Erősen kapaszkodtam a földből kinyúló gyökerekbe, aztán egyik pillanatról a másikra nap olyan ragyogóan sütött, mintha a Karib-szigeteken sütkéreztem volna. A Nap sugarai, amelyek áttörtek a hatalmas lombkoronákon, melengették bőrömet. Hogy még jobban magamon érezzem a simogató érzést, elmémmel irányítottam a gallyakat és az ágakat, amelyek a föld felé hajolva teljesen láthatóvá tették felettem az eget. Úgy hajlongott a fa, ahogy szerettem volna. Végül kitisztítottam az elmém, és hagytam, hogy az eső ismét zuhogni kezdjen. Nem voltam Isten, nem volt jogom beleavatkozni a természet rendjébe. Az eső ismét zuhogni kezdett, eláztatva az alighogy megszáradt ruhámat és bőrömet.  

Kimerültem, és patakokban folyt rólam a víz az erőlködéstől.  Kiszállt belőlem minden erő, képtelen lettem volna a ládámmal hazasétálni, és habár elegem volt mára a varázslatokból, mégis a házunkra gondoltam. A házra, amelyben élek, de közel sem éreztem magam otthon. Megkönnyebbülve nyitottam ki a szemem az ismerős helyen, utolsó erőmmel még lerángattam magamról a vizes gönceimet, és az ágyra rogytam. Pillanatokon belül elaludtam, mintha csak leütötték volna egy lapáttal, elnyelt a sötétség. 

Az egész hétvégém tanulással telt. Elhatároztam, hogy nem adom könnyen az életem. Jogom volt az életemhez, és ha anya szerint veszélyben vagyok, harcolni fogok a túlélésért. A fejem kezdett zsongni a sok varázslattól, így kisebb-nagyobb szüneteket iktattam be a kemény napirendembe. Anya mindennap megjelent előttem, és próbált segíteni, több-kevesebb sikerrel. Vasárnapra sikerült megfáznom – rá kellett jönnöm, hogy az esőben való gyakorlás nem volt a legjobb ötlet –, de egy könnyű igével rendbe hoztam magam, és jobban voltam, mint valaha. Tele voltam energiával. Anya nem lett bőbeszédűbb, de láttam rajta, hogy büszke rám, amiért kezembe vettem az irányítást. 

Alice átjött hozzám Vasárnap este, vagyis inkább belopózott. Azt mondta, nincs kedve találkozni a családommal, így az ablakon keresztül jött és távozott. Biztatott, hogy nézzem meg az e-mailjeimet, és majdnem kiköptem a narancslevet, amikor megláttam, miért is akarta annyira ezt… Emmett elküldte a videót, amit Szombat reggel készített. Rólam, a bénázásomról. Felnyögtem, és inkább bezártam az egészet, és úgy döntöttem, felhívom Zoey-t. Órákon át beszéltünk, mindent elmondtam neki, kivéve Cullenéket. Nem lett volna jogom ahhoz, hogy eláruljam a titkukat, és barátnőmet sem akartam megijeszteni a ténnyel, hogy vámpírok már pedig igenis léteznek. Sokkal megkönnyebbültem a kis beszélgetésünk után, és fáradtan dőltem be az ágyba.

Reggel saját kocsival mentem, és a könyvemet is magammal vittem. Nem tudtam volna megmagyarázni miért, de megnyugtatott a tudat, hogy nálam van. Nem mintha bármi történne, lenne időm a lapok között valami hasznos varázslatot találni, de hát ez volt.

Az órák hamar elteltek, de az én fejemben csak az járt, hogy mit kéne gyakorolnom suli után. Cullenéknek nem említettem a vészjóslatot, amit anya tárt elém. Nem akartam megijeszteni őket, vagy pánikot kelteni bármivel is, amíg nem voltam biztos a dolgomban és a jövőmben. Hiszen ahogy Alice is mondta, a jövő változik, méghozzá a döntéseink alapján – de ez most mellékes volt. 

Megpakoltam a tálcám, és körbe pillantottam az ebédlőben. Tekintetemmel rögtön megtaláltam a vámpírok asztalát, és miután kifizettem a kajám, Alice után eredtem, amikor is megakadt a szemem az egyik szomszédos srácon, és a lábam egy pillanatra a földbe gyökerezett. Megráztam a fejem, és ismét elindultam, de szememet le nem vettem az ismerős fürtök tulajdonosáról. Tényleg ő lenne az?

- Alice – súgtam neki halkan, és habár méterekkel előttem járt, meghallotta, és visszasietett felém. – Nem tudod véletlenül, hogy ki az a srác? – kérdeztem és tekintetemet óvatosan felé emeltem.

- Melyik? – kérdezte vissza, és láttam, amint kissé pipiskedve, de a vállam mögött az asztalra pillantott. – Csak nem tetszik valamelyikük? – kérdezte hatalmas vigyorral az arcán, és szeme izgatottam csillogott, ahogy felém fordult. Nem méltattam válaszra az utolsó megjegyzését, csak halkan felsóhajtottam. 

- A kék pólós srác – feleltem, és nagyot nyeltem. Gombóc nőtt a torkomba, és megfeszültem, amíg a válaszra vártam. 

- Ja, hogy rá gondolsz. Ő Connor Harris, az úszócsapat kapitánya. Most jött haza a srácokkal Spokane-ből egy versenyről. Tudtommal egész jó helyezést értek el – nagyot nyeltem az izgalomtól. Annyi év után újra látom őt. Vajon emlékszik rám?

Nem tudom mit olvasott le az arcomról Alice, de tétován megfogta a karom, és maga után húzott az asztalukhoz. 

- Sziasztok – nyögtem ki nagy nehezen, és hátra fordultam. Edward követte a tekintetem, de nem kérdezett és nem is mondott semmit, vele ellentétben Emmett azonban nem volt tekintettel rám. 

- Na, mi az? Csak nem megtetszett az iskola úszócsapatának a kapitánya? Már le is vetkőztetted a szemeddel, mi? – röhögött fel, és mintha valami hihetetlen poént mondott volna az imént, hátravetette a fejét, és az asztalt csapkodva röhögött. Legszívesebben ráöntöttem volna az ásványvizemet, de nem akartam ilyen nyíltan felhívni a figyelmet magunkra, Emmett röhögésére pedig ide fordultak páran. Minden bizonnyal még nem sok halandót ért az a kellemes vagy kellemetlen meglepetés, hogy nevetni hallja. Tekintetemet végighordoztam a hosszú ujjú pólóján, és az asztal alatt nyugvó kezén meggyújtottam a vékony anyagot, mire elkerekedett szemekkel pattant fel ültéből, a lendülettől még a széke is hátradőlt, és hatalmas csattanással ért földet, de a tűznek a következő pillanatban már nyoma sem volt. Most én dőltem elégedetten hátra, és ártatlanul a körmeimet nézegettem. Óvatosan, a pilláim alól néztem fel rá, és elvigyorodtam. Nem tűnt különösebben mérgesnek, és ez megnyugtatott. Ellenben Rose indulatosan kapott a csuklóm után, a fájdalom abban a pillanatban az elmémbe hasított, és majdnem felsikítottam kínomban. Ilyenkor hálás voltam természetfeletti mivoltomnak, és a vörös köd mögött még éreztem bőröm sercegését, amely végighaladt a karomon, hogy Rose ujjai körül erősödjenek meg, és áramütést adjanak le rá. Ijedten kapta el a kezét, és úgy nézett rám, mint a sátánra. Magamhoz szorítottam fájó csuklómat, és már láttam is a zúzódásokat, amit okozott.

- Rose – kiáltott rá fojtottan Alice, és farkasszemet néztek egymással. Jasper addig óvatosan a kezemért nyúlt, és halkan felszisszentem, ahogy tapogatni kezdte a fájó pontokat.

- Te csak ne Rose-ozz itt nekem. Nem csináltam semmit. Ezt a kis fruskát kéne megnevelni. Különben sem hívta senki ehhez az asztalhoz. Menjen csak a testvéreihez, odatartozik.

- Rose – hallottam Emmett mély, dörgő hangját, mire felesége ingerülten kapta rá a fejét. Talán meg kellett volna sértődnöm szavain, de megértettem, hogy miért viselkedik így velem. Megérdemeltem, habár óvatos voltam. Tudtam már annyira uralni a képességem, hogy ne okozzak fájdalmat neki. Nem hogy nem égett meg a bőre, még csak nem is érezte; egyedül csak a furcsa, csiklandós érzést.

- Azt ne mond, hogy őt véded. – Nem kellett látnom az arcát, így is kihallottam hangjának vádló, éles élét. 

- Rose bébi, nem történt semmi – kezdett bele kissé higgadtabban, és egy szőke tincset a füle mögé tűrt. Szeretettel teljesen nézett rá, és ettől még én is elolvadtam, de láthatóan a lányra nem volt akkora hatással, mint rám. Dacosan pillantott vissza rá, és Emmett, a nagymaci, egy pillanat alatt, a szemem előtt változott félénk nyuszivá.

- Sajnálom, az én hibám volt. Én csak szerettem volna megleckéztetni. Nem akartam bántani – kezdtem bele fojtott hangon, a fájdalom még most is elborította kissé az agyam, de nem is figyeltek rám. 

- Csak hülyéskedtünk – folytatta Emmett, de úgy tűnt, hogy ez sem ért el Rose-ig.

- Ugyan már, nekem ezzel ne gyere. Ő még csak kezdő. Mi lett volna, ha nem tudja eloltani?

- De eloltotta. Rose bébi, most komolyan. Ne csináld ezt, biztos emlékszel, hogy mit tett az első nap. Ez ahhoz képest piskóta…

A továbbiakban inkább magamra koncentráltam, és rendbe hoztam a karomat. A fájdalom elhalt, de a zúzódás még halványan látszódott. Mire felpillantottam, a két jó madár már el is tűnt. Kérdőn pillantottam körbe, és egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy észre sem vettem, hogy elmentek.

- Elmentek. Éppen… éppen most békülnek ki – mondta Edward jelentőségteljesen, és kellett egy rövid pillanat, hogy leessen, miről is beszél. 

- Ó – válaszoltam értelmesen, és már a gondolatba is belepirultam. Szóval a híres békítő szex… Értem én, hogy a kibékülés után édes a szex meg minden, de most komolyan ezért hagyták itt a sulit? Hogy egymásnak essenek az erdőben, vagy mi? Ráadásul az eső is esett, odakint hatalmas vihar volt! Rá kellett jönnöm, hogy nem csak az embereket, de a vámpírokat sem értem. 

Hogy szebbé tegyem a napjukat, kinéztem az ablakon, erősen koncentráltam, és hamarosan elállt az eső, s kisütött a Nap. Ragyogó idő volt kint, és furcsa bizsergést éreztem a tarkómon. Nem kéne ma már többet varázsolnom. 

- Sokat fejlődtél – mondta Edward elismerően, és nagyot füttyentett. Zavaromban elmosolyodtam, és hátratúrtam a hajam. Akaratlanul is eszembe jutott, hogy milyen fontos feladat előtt állok, és tisztán láttam magam előtt anya arcát is két nappal ezelőttről. Edward felkapta a fejét, és mielőtt bármi konkrétat is láthatott volna a fejemben, a gondolataimat inkább Connorra irányítottam. Nem volt nehéz dolgom, tényleg folyton ő járt az eszemben. Gyermekkori legjobb barátom volt, és egyszerűen imádtam vele lenni. Már akkor vicces volt – gondoltam, és felé pillantottam. Ép nevettek valamin, és aranyos nevetőráncok jelentek meg a szája körül. Ez igazán helyessé tette.

Örültem, hogy ő tovább folytatta az úszást, már kicsiként is sok versenyt nyert meg, és úgy látszik, azóta töretlen a sikere. Titkon büszke voltam rá. 

- Nem kéne oda menned – szólalt meg halkan Alice, és döbbentem pillantottam rá. Mégis miről beszél? – Ne menj oda – ismételte meg feszülten.

Nem is terveztem, amíg ennyien vannak körülötte, és úgy tűnt, igen nagy népszerűsége van, nem fognak egy hamar lekopni róla. De mi van, ha egyáltalán meg sem ismer majd? Ha olyan bunkóvá vált, mint a többi voltosztálytársam, akik szántszándékkal nem köszönnek? Legszívesebben bevertem volna az orrukat, hogy térjenek már észhez. Semmiben sem voltak különbek nálam. De ahogy eszembe jutottak a régi emlékek, egyszerűen elképzelhetetlennek tartottam, hogy az a kedves és aranyos kisfiú ilyenné váljon. Nincs az az univerzum.

- Látom, hogy vacillálsz – folytatta kissé dacosan, miután nem válaszoltam.

- Már miért ne mehetnék oda? – néztem rá kíváncsian, amikor leesett a tantusz. Látomása volt, és valahogy nem volt jó a végkimenetele annak, hogy odamentem hozzá. Elbizonytalanodtam, és ismét hátrapillantottam. Létezik, hogy pár év alatt valaki ennyire megváltozzon? Bunkó lenne velem vagy talán meg sem ismerne? Nem akartam kockáztatni, de valami számomra megmagyarázhatatlan dolog arra késztetett, vegyek erőt magamon, és beszéljek vele. Talán túlságosan vágytam a régi életem után, és ő maradt számomra az egyetlen kapaszkodópont ezekhez az emlékekhez és érzésekhez. 

- Szerintetek mennyi ideig fog még haragudni rám Rose? – kérdeztem, és unottan tologattam az ételt a tányéromon.

- Őszintén? Életed végéig – mondta Alice, és döbbentem meredtem rá. Nem volt szép húzás, amit tettem, de hogy egész életem hátralévő éveiben gyűlöljön, azt azért túlzásnak tartottam. – De ne vedd magadra. Csak egy hajszálnyit gyűlöl jobban, mint a többi embert – felelte, és habár vigaszként szánta ezt a mondatot, cseppet sem segített.

- Jasper? – néztem rá kérdőn, mint egy megerősítést várva, és miután megkaptam, halkan felsóhajtottam. Igazából tök nyolc, hogy ezek után mit gondol majd Connor rólam. Úgy is annyi ember van már, aki gyűlöl engem. Eggyel több vagy kevesebb már igazán nem oszt, nem szoroz.

Már közel sem ijedtem meg annyira, amikor anyát pillantottam meg pár méterre tőlem, mint az első alkalommal. Kicsit meg is nyugtatott a jelenléte. Hátrapillantottam, és ő követte a tekintetemet. Halványan elmosolyodott, és felém lépett.

- Egész helyes fiú lett belőle – közölte kissé eltűnődve, és biztos voltam abban, hogy ő is a múlton mereng. 

- Igen, mondhatni – feleltem, és észleltem, hogy a többiek furcsán pillantgatnak rám az asztalunknál. Fekete göndör haja volt, barna szemekkel, és úszókhoz méltóan széles vállal rendelkezett. Borostás arca igazán férfiassá varázsolta, és mosolyogva arra is rájöttem, hogy sok fiú ezért is irigyelheti. – Szerinted emlékszik még rám?

- Miért ne emlékezne? Éveken át barátok voltatok. Az ilyet nem felejti csak úgy el az ember – nyugtatott meg, és nagy sóhajjal álltam fel az asztaltól. Utáltam, hogy ilyen rövidek ezek a szünetek. 

- Közös órátok lesz – szólt Edward, miután követte a példámat, és szó nélkül indult el Bellával biológia órára, én, Alice, Jasper és Nessie pedig csendben lépkedve haladtunk a töri terem felé. Leültünk a szokásos helyünkre, és halkan beszélgettünk, amíg a tanárra vártunk. Igazából hálás voltam nekik, amiért bevettek a csapatukba, el sem tudtam volna képzelni, hogy mihez kezdenél nélkülük. Szeretettel teljesen pillantottam Alice-re, aki teljesen felpörögve áradozott mindenféléről, én pedig csak mosolyogva figyeltem őt. Igazán kedveltem, és örültem volna, ha több ilyen ember lenne a világon, mint ő. Jasper megértően pillantott felém, és halványan elmosolyodott. Nem tudtam mit tenni, nagyon is kedveltem a barátnőjét. Mégis ki az a hülye, aki nem zárná őt azonnal a szívébe?

Elhatároztam, hogy elmondom nekik a vészjóslatot. Nem akartam, hogy megharagudjanak rám, amiért titkolózom előttük. Nem akartam, hogy emiatt veszítsem el a barátságukat, ahhoz már túl fontosak voltak számomra.

Amikor belépett Connor a terembe, alig bírtam levenni róla a tekintetem. Egy futó pillantásra hátrafordultam, és Alice egyszerre szigorúan és megértően pillantott rám. A hátsó sorba ment, határozott léptekkel, és az egyik haverjával diskurált valamiről. Megértettem, hogy miért helyteleníti ezt Alice. Évek óta nem láttam, mindketten megváltoztunk, lefogadom, hogy nem is tudnánk miről beszélni. Főleg én. Mindig is problémáim voltak ezzel, nehéz volt megtalálni a közös hangot az emberekkel. Éreztem, hogy Alice mögöttem ellazul. Lemondtam a tervemről, nem fogok elé állni. Különben sem egy lánynak kell kezdeményeznie. – Na, nem mintha össze akartam volna jönni vele vagy valami.

A tesi óra teljesen lefárasztott és pörgetett fel egyszerre. Lemértünk egy-két gyakorlatot, de mivel sokan voltunk, nem volt mindenre idő. Mindig is erős versenyszellem élt bennem, ezért is élveztem különösen ezeket az órákat. Mindig a legjobbak között voltam.

Az idő még most is ragyogó volt, így nem volt kérdéses, hogy az időnk legnagyobb részét kint töltjük a szabadban. Bemelegítettünk, majd futottunk, és kicsit elbizonytalanodtam. Irigyeltem Cullenéket a különleges képességeik miatt. A tekintetem egy pillanatra összeakadt Connoréval, de minden különösebb reakció nélkül elfordult. Nem kellett meglepődnöm, hogy mindenre remek osztályzatot kapott, hiszen kiváló sportolónak tűnt, megvolt hozzá minden adottsága.

Fáradtan ültem le a padra, és szusszantam egyet, aztán végül sikerült erőt vennem magamon, és miután megittam két deci vizet, átöltöztem. Leengedtem a hajam, és a többiekkel a kijárat felé lépkedtünk.

- Alice, ha nem bánod, délután átugranék hozzátok. Valamit mondani szeretnék – kezdtem bele halkan és megfontoltan, és ahogy kiléptünk, egy ismerős szempárt pillantottam meg az épületnek támaszkodva. A lányok egyszerre fordultak felém, majd Connorhoz Egy hosszúnak tűnő pillanatig mindannyian csak némán álltunk, végül Alice törte meg a csendet.

- Persze, akkor várunk majd. Tudod jól, hogy hozzánk bármikor jöhetsz. Szia – köszöntünk el egymástól, és már biztos voltam abban, hogy Connor valóban rám vár, és nemcsak én beszéltem be ezt az ostobaságot magamnak. Elég cikin jött volna ki, ha valamelyik haverjára várna, vagy éppenséggel a barátnőjére, de a tekintete, ahogy rám nézett elárulta, erről szó sincs. Nagyot dobbant a szívem.

Ő lenne Connor