2013. május 31., péntek

A farkas nyomában - Epilógus

Sziasztok!

Meghoztam az epilógust is, remélem tetszeni fog nektek. Sajnálom, hogy ilyen későn hozom, de sok dolgom volt. Egy kis helyzetjelentés: Van munkám, túl sok is! Elköltöztem egy kis faluba, és ha hiszitek, ha nem, rengeteg munka van itt. Alig van időm valamire. Dolgozom és alszom, örülök, hogy végre betudtam fejezni a fejezetet... 
Ma szabadnapot kaptam (végre), és ha nem hívnak be, holnap is az lesz, így megpróbálom elkezdeni az új történetet.
Holnaphoz két hétre már otthon leszek, szörnyű honvágyam már. Hiányzik a családom, a kutyám, a cicám, és a finom magyar kaja is. 
Remélem tudjátok, vagy elhiszitek nekem, hogy megpróbálom összeszedni magam, amint hazaértem, és előre dolgozni vagyis írni. Persze nem rögtön, mert biztos vagyok abban, hogy az első 1-2 hét család és rokonlátogatásból fog telni, de nagyon szeretném visszakapni a bizalmatokat és az olvasóimat.
Szóval arra kérek mindenkit, hogy tartsatok ki ti is.
Köszönöm mindenkinek, aki végig itt volt velem, és remélem sok jó pillanatot okoztam nektek A farkas nyomában című történettel. :)
Szóval itt lenne az utolsó fejezet is,  jó olvasást!

Epilógus

A napok illetve hetek hihetetlen sebességgel teltek, döbbenten vettem észre, hogy elérkezett Augusztus utolsó hete is. Ugyan még nyár volt, az időjáráson ez már korántsem érződött, a Nap sugarai nem voltak elég erősek, hogy áttörjenek a sötét felhők között.

- Min gondolkozol? – hallottam meg magam mögül Emmett hangját, és álmosan fordultam a másik oldalamra, miután halvány csókot nyomott a vállamra.

- Semmin, csak olyan hamar eltelt ez a nyár. Még csak nemrég érettségiztem le, és azt sem tudom, hogy mihez kezdjek ezután.

- Ezt hogy érted? – kérdezte, és édesen összehúzta a szemöldökét, miközben átölelte a derekam, és kissé közelebb húzott magához.

- Hát, tudod, nincsenek terveim. Hosszú időn keresztül csak a túlélés volt az egyedüli célom. Befejeztem a sulit, mert anyám ragaszkodott hozzá, és most mindennek vége. A kérését teljesítettem, nekem pedig nem kell többet menekülnöm. 

- Igen, szabad vagy – mondta, és ugyanazt a megkönnyebbülést kellett volna éreznem, mint amit ő árasztott, de valamiért képtelen voltam rá. Az életem talán nem volt üres, de céltalan mindenképpen. Nem verekedhetek tovább, Carlisle hosszasan kifejtette a véleményét róla, és habár nem az volt a célja, hogy lebeszéljen, mégis lemondtam róla. Van jobb módja is, hogy levezessem a feszültséget, Emmett bármikor, boldogan a rendelkezésemre állt, aminek kifejezetten örültem. Érte megérte lemondanom a titkos életemről. – Azt kezdhetsz az életeddel, amit csak szeretnél – folytatta, és elbizonytalanodtam.

Mégis mihez kezdhetnék? Fogalmam sem volt róla, hogy mit kellene tennem. Nem jelentkeztem egyetlen fősulira sem, és még ha jelentkezhetnék is, azt sem tudom, hogy hova kéne. 

- Ne aggódj emiatt, Natalie – mondta, és összeszorult a szívem. Olyan gyengéden ejtette ki a nevem, hogy egyszerűen úgy éreztem, elolvadok tőle. – Bőven van még időnk, majd együtt kitaláljuk, hogyan tovább – folytatta, mintha csak a gondolataimban olvasott volna. És igaza volt. Mindketten természetfeletti lények voltunk, nem csak egy egész élet állt előttünk, hanem a létezésünké.

Így teltek hát a napjaink, hónapjaink. Olyan összhangban éltünk, amiről álmodni sem mertem volna. Emmett és én bizonyos értelemben olyanok voltunk, mint tűz és víz, egymás tökéletes ellentétei, máskor pedig annyira hasonlítottunk egymásra, hogy megrémültem. Az pedig, hogy jobban ismert engem, mint én saját magam, néha halálra rémített. És mindig megtudott meglepni. Nem csak ő, az egész családja is.

Egy októberi napon éppen Glóriával beszéltem, amikor vigyorogva állított be Emmett az étterembe a műszakom végeztével. Egész nap furcsának találtam őt, de hát Emmettről volt szó. Ő mindig az volt, így nem kerítettem neki nagy feneket. Elmentem vele az erdőbe, figyeltem, ahogy vadászik, és órákat töltöttünk ott. Versenyeztünk, a fűben fetrengtünk, és, hát… a fák takarásában mást is csináltunk ám…

 Furcsálltam, hogy ennyire ragaszkodott ehhez a délutáni programhoz, de máskor is csináltunk már ilyet. Láttam őt vadászni, és bármennyire ijesztő volt, mégis lenyűgözött a látvány. Ahogy elejtette a nagyvadakat, bekerítette őket, és végül végzett velük. A legtöbb nő sikítva rohant volna el, ha a barátját így látja, de rám egyáltalán nem volt ilyen hatással. Vonzotta a tekintetem, bármennyire is szégyelltem bevallani. Minden, ami csak hozzá kapcsolódott.

- Milyen volt egyébként a munka? – kezdett bele hirtelen a faggatásomba, én pedig mesélni kezdtem. Nem gondoltam volna, hogy a kapcsolatunk több is lehet a testiségnél. Valahogy egyikünk sem az érzelmeikről voltak híresek, és valami csoda folytán ez megváltozott. Olyan dolgokról tudtunk beszélni, amiről álmodni sem mertem volna. Nem csak a barátom volt, a szeretőm, hanem egy jó barát is, habár ebben a szerepben mindig is Matt lesz az első.

Miután Carlisle lebeszélt engem a verekedésről, úgy döntöttem, a pincérkedés tökéletes ideiglenes munka lesz számomra. Habár nem álltam közel az emberekhez, mindig sikerült magamra erőltetni egy mosolyt, ami az idők folyamán egyre őszintébb lett. Megismertem a város lakóit, ők is engem, és az udvarias csevegéseink egyre könnyedebbek lettek. Rájöttem, hogy igazán érdekel, mi is történt velük a nap folyamán. Emmett persze eleinte ellenkezett, hogy itt dolgozzak, de ez nem az ő választása volt. Bella ajánlotta a figyelmembe az állás lehetőséget, ugyanis ő, és Charlie rengeteget jártak ide ebédelni. Kezdetben persze el sem tudtam képzelni, hogy itt dolgozzak, ráadásul Claire édesanyjával, valami olyan munkát akartam keresni, ami hozzám és az erőmhöz illene. Ezért gondoltam az építkezésre… Könnyű szerrel elbírtam volna a legnehezebb rudakat is, de az egész család ellene volt. Arra hivatkoztak, hogy nem buktathatom le magam épp most, amiben lássuk be, nos, igazuk volt. És valóban elkerülhetetlen lett volna, össze sem lehetett hasonlítani az erőmet a halandó férfiakéval. Aztán szép lassan Emmett megbarátkozott az ötlettel. Nem a szakmával volt baja, hanem azzal, hogy dolgozni szerettem volna. Náluk éltem, az volt a legkevesebb, hogy beleadok egy kis pénzt a közös kasszába. – Aztán Mr. Forbes elmesélte, hogy megszületett az unokája – értem a mondandóm végére, és lassan feltápászkodtam, ahogy visszatért az időérzékem, s összeszedegettem az épségben maradt ruháim.

- A tetkód – mondta, és végig simított a nyakamon. Az érintése még ennyi idő után is égette a bőröm, és a vágy megint, hirtelen kerített hatalmába. 

- Tudom – sóhajtottam – Klassz, mi?

- Az. Mindegyik – felelte, és félrehúzva a hajam, belecsókolt a nyakamba. Ilyenkor igazán embernek éreztem magam, gyengének és törékenynek, s alig bírtam megállni a lábamon.

- Erre… erre igazán nincs időnk – mondtam akadozva, nagyokat sóhajtva. 

- Tudom, de egyszerűen nem tudok betelni veled – válaszolta, és egy utolsó csókot váltottunk, mielőtt hazafelé vettük volna az irányt. 

Egy tempóban haladtunk, könnyedén tartottuk egymás iramát. Nem siettünk sehova, bár már jócskán kifutottunk az időnkből. Alice este hat órára parancsolt minket haza, és másfél órás késében voltunk. Nem igazán akartam így a szeme elé kerülni, eléggé ki tudott akadni, ha a dolgok nem a tervei szerint alakultak, és nos, nem tudtam mit tervezett mára, de úgy nézett ki, már sikerült is keresztbe tennünk neki. Nem álltunk meg, amikor meghallottuk Emmett telefonját csörögni, anélkül is pontosan tudtuk, hogy kihívja. Legszívesebben az erdőben maradtam volna, de gyanítottam, hogy utánam jönne és a Cullen villáig kergetne, így jobbnak láttam, ha szót fogadok. 

Lefékeztem már mérföldre a háztól, és kérdőn pillantottam Emmettre. Éreztem a farkasok illatát, egyenesen a villa felől. A rémület egy pillanat alatt áramlott végig a testemen, és már mérges is voltam, amiért nem vettük fel Alice hívását. Mi van, ha valami baj van, és ezért vannak nálunk a farkasok? – jutott el a tudatomig, és gyorsabb tempóra kapcsoltam. Talán veszélyben van Bella, vagy újabb vámpírseregre kell számítanunk? Esetleg rám találtak? Az aggasztó gondolatok teljesen elborították az elmém, Emmett szó nélkül dobta le elém a ruháim, s magamra kapva őket, berontottam a házba. Ha ember lettem volna, biztos kapkodtam volna a levegőt a fáradtságtól, s habár tényleg így volt, ezt inkább a rémület okozta. Belépve a házba azonban valami teljesen más fogadott.

Eleinte fel sem fogtam, hogy mit látok tulajdonképpen. Az egész ház tele volt emberekkel, és minden négyzetméterét színes, ragyogó dekoráció tarkította. Hallottam őket felkiáltani, láttam, amint az ajkuk mozog, de a hangok nem jutottak el a tudatomig, még szuperhallással sem. Túlságosan lefoglalt az ismerős arcok látványa, és csak pillanatok múltán vettem észre, mire is fel ez a nagy felhajtás. A lépcső felett óriási betűkkel a Boldog szülinapot felirat díszelgett. Döbbentem és kissé összezavarodva fordultam hátra Emmett felé, aki vigyorogva közelített felém.

- Boldog szülinapot, kicsim – mondta, és válaszolni sem volt időm, közelebb vont magához, és megcsókolt. Ugyan meg voltam még illetődve, a karjaimat azonnal a nyaka köré csavartam, hogy közelebb húzzam magamhoz. 

Amint elengedett, a Cullen család körülöttem termett, és míg a szülők egymás kezét fogva mosolyogva nézték Alice-t, aki épp rajtam csimpaszkodott, én addig kétségbeesetten kerestem Edward tekintetét. Felém kapta a fejét, ahogy meghallotta a gondolatom, és láttam rajta, hogy erősen küzd, hogy visszatartsa a nevetését. A szája sarka meg-megrezdült, és amikor már szólásra nyitottam volna a szám, jelentőségteljesen megrázta a fejét. Senkinek sem tűnt fel, ugyanis csak én néztem őt, s a döbbenet kiült az arcomra.

- Látom nagyon meglepődtél – jött közelebb Paul, félre értve az arckifejezésem, és arra gondoltam, ez a nap már nem lehet rosszabb. A háttérben megláttam Jacob nővérét is, Rachel-t, aki a többi farkas között félszegen álldogált. – Boldog szülinapot – folytatta, miután lehetősége nyílt felköszönteni Cullenék után.

Ugyan meghatódtam a gesztustól, és jól esett, hogy mindannyian itt voltak, egy hang bennem egyre csak azt hajtogatta, hogy nekem akkor sem ma van a szülinapom, ne játsszam meg magam. El akartam mondani nekik, de Edward arckifejezése minden próbálkozásomkor belém fojtotta a szót, amíg végül már nem bírtam magammal. Az volt az utolsó csepp a pohárban, amikor előkerültek az ajándékok is. Ha nem lettek volna halandók is a partin, mint pár volt osztálytársam, már rég elmondtam volna, így azonban nehezebb dolgom volt. A kupac egyre csak nőtt, ahogy a Cullen család tagjai a kezembe nyomták a becsomagolt ajándékokat, és kedvesen megölelgettek. Az első ajándék, amit kivettem a tasakból, és megnéztem, az Claire-től származott. Az ujjaim valami szőrös dologhoz értek, és gyanakodva húztam ki, hogy végül nevetésbe törjek ki. Egy aranyos farkasos plüsst tartottam a kezeim között, és kérdőn fordultam Claire felé.

- Egyszer biológia után szóba kerültek a farkasok, és emlékszem milyen szónoklatot tartottál róluk. Úgy gondoltam, talán tetszene – mondta, és igazán meghatódtam. Nem gondoltam volna, hogy ilyen személyes meglepetést kapok tőle, és hogy emlékezett rá. – Ha nem tetszik, nyugodtan visszacserélheted – mondta, miután nem reagáltam azonnal.

- Viccelsz? Egyszerűen imádom. Keresve sem találhattál volna jobban hozzám illő ajándékot – mondtam, és a szemem sarkából láttam, hogy a farkasok röhögnek. Claire megnyugodott a szavaim hallatán, én pedig le sem rakva a kis plüsst, megöleltem. – Köszönöm, tényleg nagyon tetszik. Mostantól csak vele fogom megosztani az ágyam – súgtam a fülébe halkan, ő pedig vidáman felnevetett.

Visszasétáltam az ajándékokhoz, és letettem a plüss farkast az asztalra. – Ha ez a kis dög kutya az utunkba fog állni, kibelezem, és a szivacsot megetetem az eladóval, akitől vette – súgta halkan, tetettet dühvel, ami mosoly csalt az arcomra.

- Na, egye fene. Ha jól viselkedsz, talán te is oda férsz – súgtam vissza, és rákacsintottam.

Be kellett vallanom, hogy habár nem volt szülinapom, az eddigiek közül ez volt az egyik legeslegjobb. Rég voltam ennyire közeli, szerető közegben. Nem is emlékszem, hogy volt-e egyáltalán olyan szülinapom kiskoromban, amire boldogan tekintettem volna vissza. Anyám mindig elfelejtette, a fogságom során pedig nem ünnepeltünk ilyesmiket. Matt tette számomra a szülinapokat tökéletessé, és hiányoltam. Ha itt lenne, ez lett volna számomra világ legtökéletesebb napja.

Kisurrantam a konyhába, és óvatosan jeleztem a többieknek, hogy jöjjenek utánam. Direkt az ő ajándékaikat hagytam utoljára, valahogy nem éreztem volna helyesnek pont tőlük elfogadni. Ahogy megálltak előttem, és kíváncsian néztek, azt sem tudtam, hogy kéne elmondanom nekik, így egyszerűen belekezdtem.

- Nézzétek, én igazán, tényleg nagyra értékelem, hogy ennyit készülődtetek, nagyon jól esett, de az a helyzet, hogy… nos, én nem ma ünneplem a szülinapom – mondtam ki az igazságot, mire néma csönd lett a konyhában.

- Ne nevetess – törte meg a csendet Alice, és ideges nevetésbe kezdett. –  Láttam az irataidat az igazgató irodájában. Ma van – ellenkezett, és Edward felé fordultam.

- Nem emlékeztek, hogy hamis papírjaim vannak? – kérdeztem, és megsajnáltam a tekintetét látva. Az arcáról leolvadt a mosoly, és helyét átvette a csalódás.

- Jól van. Akkor mikor van igazából a szülinapod?

- Február tíz – válaszoltam Alice-nek, aki láthatóan elmentette ezt az információt a fejében.

 - De tudjátok mit? Ha valóban ma lenne, akkor ez lenne a legtökéletesebb szülinapom! Én igazán hálás vagyok neked Alice, hogy ezt a bulit összehoztad, még sosem volt ilyenem. És köszönöm az ajándékokat is – fordultam a többiek felé mosolyogva –, de azt hiszem, hogy jobb lenne, ha visszaküldenétek, mielőtt még felbontanám őket.

- Szó sem lehet róla. Miután elmentek a vendégek, megkapod. Nem lehet visszavinni őket, és még ha lehetne is, akkor sem tennénk. Szükséged van rá. Mindre – mondta, és megütközve néztem őt. A hangja tiszteletet parancsoló volt, ellentmondást nem tűrő. Végül duzzogva ment ki a konyhából, de még épp hallottam, hogy immáron fellelkesülve kezd bele az igazi szülinapom tervezésébe. – Felül kell múlnia ezt a bulit. Már ki is találtam a díszítést. Mit szólnál, ha ezúttal témája is lenne? – kérdezte Jaspertől, bár gyanítottam, hogy választ már nem vár rá.

Az este további része hamar eltelt, mire visszamentünk a nappaliba, az ajándékok már el is tűntek. Alice mindenkit visszaterelt a konyhába, hogy később egy hatalmas, hat emeletes tortával térjen vissza. Elég vicces látvány volt nézni, ahogy a tortámmal bajlódik, ugyanis az majdhogynem magasabb volt, mint Alice, mégis kecsesen hozta be, amivel sikerült ismét lenyűgöznie.

Amikor a farkasok is elmentek, fáradtan mentem fel a közös szobánkba. Teljesen leszívták az energiámat, úgy feküdtem ott, mint aki soha többet nem akar felkelni onnan, és volt benne egy kis valóság alap.

- Tudom, hogy ez most valószínűleg nem a legjobb pillanat, de szeretném, ha figyelnél. Mondani szeretnék valamit, még így is, hogy a dolgok nem a terveink szerint haladtak. – Emmett hangjára összeszedtem magam, kinyitottam a szemem, és nagy nehézségek árán, de ülő helyzetbe tornáztam magam, majd lassan felálltam. Úgy tűnt, hogy valami fontos dologról akar beszélni, ami kissé megrémített.

- Natalie, sosem gondoltam volna, hogy valaki olyan boldoggá tehet engem, mint ahogy azt te tetted. Melletted embernek érzem magam, egy jobb embernek – kezdett bele, és majdnem felröhögtem. Persze, hogy jobb embernek érzi magát, én voltam túl gonosz, még hozzá képest is. Mellettem mindenki egy ma született báránynak tűnt. –Nem fogom tovább húzni az időt, sosem voltam jó az ilyesmiben. Egyszerűen csak kimondom, ki kell mondanom. Natalie Fernandez, megtisztelnél azzal, hogy hozzám jössz feleségül? – tette fel a nagy kérdést, és megroggyant a lábam. A legvadabb álmomban sem gondoltam volna, hogy Emmett egyszer megkéri a kezem, sőt, akárki más. Nem gondoltam, hogy létezik olyan elmebeteg ember a világon, aki szeretné össze kötni az életét az enyémmel. 

- Sajnálom, de nem – feleltem, és beharaptam az ajkam. – Szeretlek, ezt te is tudod, de komolyan! – mentegetőztem rögtön, és összefacsarodott a szívem. –  A házasság nem nekem való, nem vagyok olyan típus. Nem is hiszek benne. Ez… ez nem nekem való. Soha nem akarok férjhez menni – közöltem vele végül, és nagy levegőt vettem. Nem mertem Emmett szemében nézni, de ahogy felpillantottam, meglepődtem. Nem tűnt szomorúnak, vagy megbántottnak. Nevetett! – Várj, te most szívattál engem? – kérdeztem döbbenten, és kezdtem igazán dühös lenni. Nem tudtam hova tenni a reakcióját. Persze örültem, hogy nem sértődött meg vagy vette zokon, de erre azért nem vártam volna.

- Nem, komolyan mondtam, és tudom, hogy egyszer el fogom érni a célom. Mrs Cullen leszel, én pedig a legboldogabb férfi a világon.

- Ezt igazán kétlem. Emmett, én nem fogom meggondolni magam, soha! – tájékoztattam, és tenyeremet a mellkasára helyeztem. Nem értettem, hogy miért olyan fontos ez az embereknek.

- Tudod, hogy miért nem hiszem el neked? – kérdezte mosolyogva, és egy hirtelen mozdulattal felkapott, hogy az ágyra fektessen. – Mert tudom, hogy meg fogsz törni.

- Nem fogok- feleltem határozottan, de a szívem legmélyén éreztem, hogy valami megingott bennem.

- De megfogsz. El fogom érni, mint ahogy azt is elértem, hogy ki mond végre, hogy szeretsz. Nehéz volt, de sikerült. Most talán visszautasítottad, lehet másodjára és harmadjára is megteszed, de végül igent fogsz mondani.

- Honnan vagy ebben olyan biztos?

- Nagyon meggyőző tudok lenni, ha akarok – kezdett bele, és lassan felém hajolt, ajka csak néhány milliméterre volt az enyémtől, én pedig úgy éreztem, megveszek egyetlen csókjától is. – Hidd el, még igazán meg sem próbáltam – folytatta, és tudtam, hogy jó estének nézünk elébe.

A kép bénaságát nézzétek el nekem, irtó kezdetleges volt már hónapokkal ezelőtt is, amikor megcsináltam, de ennyire telt tőlem. :D

4 megjegyzés:

Névtelen írta...

Áááá! Nem hiszem el... Basszus, ez marha jó lett! Nagyon nagyon nagyon jó! Ez tetszett az összes küzül a legjobban (még ha nem is olvastam el mindet) de ááá! akkor is! :D Emett annyira aranyos! Kérlek siess, ahogy csak tudsz, már kíváncsi vagyok! :P
u.i.: Túlélést a munkához! Menni fog :)♥

Névtelen írta...

Szia!!!
:((((( VÉGE Nem akarom, hogy vége legyen... Azonkivűl, hogy nem akarom, hogy végelegyen ennek a torténetnek nagyon nagyon tetszett. És a kép is tetszik én nem tartom bénának :D Em most is nagyon aranyos volt (de o mindig az :D) Sajnálom de most nem jutok szóhoz, egy kicsit magam alatt vagyok, de ez nálam álltalában igy van egy jó történet után. Az új történetet pedig nagyon várom, kiváncsi vagyok, hogy mit hozol ki belőle :D
Sok kitartást a munkához :):)
Puszi Réka :D

Monya írta...

Szia! :)

Haha! :) Az új történetbe már belekezdtem, megpróbálom hétvégére befejezni. Remélem az is tetszeni fog. ;)
Köszönöm, a támogatás valóban rám fér. Leszívja az összes energiám és az életkedvem. Számolom a napokat...

Puszi,
Monya

Monya írta...

Szia, Réka!

Én sem akartam, de egyszer elkellet jönnie ennek a pillanatnak is... DE! Még nem zártam le teljesen, valamikor a közeljövőben jelentkezem egy novellával is, de nem árulhatom el, hogy pontosan miről is fog szólni. :)
Tényleg tetszik a kép? Áh, ezt örömmel hallom, ugyanis nagyon sokat szenvedtem vele. De már meg is érte. :D
Ne búsulj, hamarosan hozom a novellát, remélem az segít majd a "lezárásban". Köszönöm szépen a kommentedet, nagyon sokat jelent nekem, hogy ennyire szeretted a történetet és hogy ennyire támogatsz. :)
Köszönöm szépen a jó kívánságokat!!

Puszi,
Monya

Megjegyzés küldése