Az utolsó esély- 25. fejezet

 Sziasztok!

Meghoztam a frisst, kicsit késve, de remélem tetszeni fog nektek. Nagyon sokat jelentene, ha megírnátok a véleményeteket, tényleg. 

Ezt a fejezetet szeretném Franának ajánlani, amiért biztatott, nagyon jól esett. 

Jó olvasást! :)

Visszakapott emlékek

A vérem nem csak Jasonre volt hatással, az újszülött vámpírok teljességgel elvesztették az eszüket. A farkasok mindent megtettek, hogy visszafogják őket. De szerelmem hirtelen támadt rám. A fejem hatalmasat koppant a földbe, és ijesztő alakja vészesen közeledett felém.

Paul ekkor ugrott át a fejem fölött, rátámadva Jasonre. Rémülten figyeltem a jelenetet, és próbáltam kitalálni valamit, bármit, amivel segíthetnék. De semmi használható és biztonságos módszer nem jutott az eszembe. Az izmaim megfeszültek, és egész testemben remegtem.

Láttam, amint hatalmas farkasként a földre szegezte, s már készült belemélyeszteni fogait, amikor Jasonnek sikerült lerúgnia őt magáról. Megkönnyebbültem, hogy nem esett baja, de sajnáltam Pault, mert ezzel minden bizonnyal neki okozott fájdalmat. Jason amilyen gyorsan csak tudott rohanni kezdett, s a farkas azonnal utána indult. Tudtam, hogy nem hátrálna meg, így értetlenül álltam miért is futott el, amikor váratlanul egy riasztó gondolat futott át az agyamon. Rettenetesen megijedtem és kapkodni kezdtem levegő után. Kétes érzéseim voltak, nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Visszafelé futottam, és most imádkoztam, hogy Paul utol tudja érni, még sem szerettem volna, ha bántódása esne szerelmemnek. De a farkasok nem fogják hagyni, hogy betegye a lábát La Pushba. Kiabálás és dulakodás hangját hallottam magam előtt, és próbáltam még inkább felgyorsítani. Pár métert kellett csak megtennem, hogy láthassam Cullenék és a Denali klán megfékezték Jasont. Láttam lelki szemeim előtt a félelmét a túlerővel szemben, és halálát, amit muszáj volt megakadályoznom.

Jasper támadt rá először, tudtam, hogy ő a legjobb harcos, így azonnal cselekednem kellett. Közéjük ugrottam – még mielőtt a többiek is rátámadnak - és a testemmel védelmeztem őt, magam előtt tartott kezekkel, mintha csakugyan képes lennék ellökni magamtól Jaspert.

- Ne bántsd őt, kérlek! – néztem egyenesen rá könnyes szemekkel. Habozott a szavaim hallatán, és Jason ezt kihasználva magához ragadott a torkomnál fogva.

Láttam, amint izmai megfeszülnek, és támadóállásba görnyed ismét. Erre a szorítás erősödött a nyakam körül.

- Maradjatok ott, ahol vagytok, különben kitöröm a nyakát!

Láttam a tanácstalanságot a többiek arcán. Igaz, hogy többen voltak, körbekeríthetnék könnyűszerrel és egyszerre gyorsan tudnának rátámadni, de ennyi idő épp elég idő lenne neki, hogy végezhessen velem. Mindenki Edward felé fordult, tőle várva a választ.

A könnyeim végig folytak az arcomon, még épphogy kaptam levegőt. Hogy a fájdalom, a kétségbeesés vagy a félelem miatt sírtam-e, azt nem tudtam volna megmondani, de ez a három ok mindenféleképpen elég volt hozzá. Meg akart ölni, én mégis féltettem.

- Ne – suttogtam halkan, mikor Edward óvatosan felemelt kézzel lépett közelebb felénk, de megállt, amint felszisszentem a fájdalomtól, ami a nyakamat érte. A szemembe nézett és azok azt sugallták bízzak benne, tudja mit csinál.

- Daisy igazat mondott, hazudtak neked. Be tudjuk bizonyítani, csak hagynod kell. Higgy nekünk, és Daisynek. Bízz benne! Valóban úgy gondolod, képes lett volna becsapni és elárulni téged? Ha nem szeretne, nem akarna minden áron, akár az élete árán is megóvni téged. 

Feszülten vártam mi lesz a következménye Edward monológjának, hosszú másodpercekig még csak levegőt sem próbáltam meg venni. Szinte hallottam a saját szívverésemet, olyan hangosan és erőteljesen dobogott. Egy pillanatra lazult a szorítása, mire megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, de ekkor megjelentek ők, akiket mindennél jobban gyűlöltem.

Jason pedig leste minden szavukat, úgy nézett rájuk, mintha a mentoraik lennének. Irányították őt és csúnyán becsapták. De ő nekik hitt. Amint meglátta őket, elfeledkezett mindenről, amit Edward mondott.

Amber mélyen a szerelmem szemeibe nézett, és láttam amint bólint. Tudtam, hogy most kapta meg a parancsot, hogy végezzen velem. 

Éreztem, amint megfeszülnek az izmai, de a könnyeimtől már szinte semmit sem láttam. Nem tudtam mit tesz a Cullen család vagy a farkasok, de felkészültem a halálra. Már amennyire fel tudtam.

- Gyerünk már,… – kiáltott fel türelmetlenül Daniel, de hirtelen elhallgatott. Azt hittem talán azért nem hallottam mondata végét, mert meghaltam, de nem éreztem fájdalmat. Egyáltalán érez fájdalmat az ember, ha ilyen gyors halála van? Nem valószínű. 

Felnéztem, és ugyanazt láttam, mint legutóbb, amikor összefutottunk. Minden megfagyott körülöttem, senki sem mozdult, egy valakit kivéve. Pontosan tudtam, hogy kire is kell néznem. 

Hosszasan a szemembe nézett, szomorúan, és bűntudattal telve. Nem értettem mit akar tenni, és miért fagyasztott le mindenki mást. De hirtelen indult meg Daniel felé, és legnagyobb meglepetésemre letépte a fejét. Hallottam a csontok ropogását, amik megadták magukat Ian mindes egyes erőteljes mozdulatára, amitől még a hideg is kirázott. Majd ugyanezt megtette Amberrel is. Döbbenten és undorodva figyeltem a jelenetet a hányinger határán, amint darabokra tépi és elégeti őket. Felfordult a gyomrom nem csak a látványtól, a hangoktól is. Legalább annyira szörnyű volt az egyik, mint a másik. Még sem tudtam döbbenetemben elfordítani a tekintetem. Nem értettem miért tette ezt. Segíteni akart volna nekünk? De hát ők mind az ellenségeim, ők is annak tekintenek engem. Ő is benne volt mindenben, amit ellenünk elkövettek, mitől gondolta meg magát? Megbánta volna? 

Bár jobban bele gondolva, visszaemlékezve arra a szörnyű napra, amikor Kanadában fogságba ejtettek, nem bántott engem. Sosem volt erőszakos, ellenben a többiekkel. Sőt, a hogylétemről kérdezett. Már akkor olyan emberinek láttam, és kételkedtem abban, mit is keres velük. Főleg most, hogy Christian már meghalt. Semmi sem köti hozzájuk.

Ian lassan közelebb jött, és megállt pár méterre előttem. Nem bántotta a többieket, csak Daniellel és Amberrel végzett, de velük eléggé brutálisan.

Zavaromban azt sem tudtam, hogy hova nézzek.

- Sajnálok mindent, amit ellened, illetve ellenetek követtünk el. Tudom, hogy ezen már semmit sem változtat, és hogy kíváncsi sem vagy rá, de én nem akartam ezt tenni. Ki akartam szállni, de nem engedték, hogy megtegyem. 

- Miért? – kérdeztem remegő hanggal. Pontosítottam a kérdésen, miután láttam rajta, nem igazán érti, mit akarok kihozni ebből – Miért segítesz pont most nekem?

- Tudom milyen a szerelem. – nézett mélyen a szemembe, szomorkás mosollyal – És nem akarom tönkretenni a lehetőséget, hogy boldog légy. Eleget szenvedtél már miattunk. Megérdemled a boldogságot Jasonnel. Hidd el, mindennél jobban szeret téged.

- Igazán? Nekem nem úgy tűnik… - próbáltam feldobni a hangulatot, s közben a torkomat fogó kézre mutattam. Elnevette magát, és azt kellett hogy mondjam, kellemes érzés volt ezt hallani. 

- Majd meglátod – felelte, majd rám kacsintott. 

- Várj! Nem akarsz előtte kiszabadítani? Nem valami kényelmes így. – szóltam utána

- Nem. – mosolygott rám halványan. – De készülj fel, hamarosan felpörögnek az események. Ne izgulj, minden rendben lesz. Nem fog bántani.

- Ez megnyugtató – ha ideges vagyok mindig poénkodni próbálok több-kevesebb sikerrel. – Már mész is? – kiáltottam utána. Ő csak bólintott, és még egyszer utoljára rám nézett. – Akkor köszönöm, mármint, már csak egy vámpír akar holtan látni. 

- Légy boldog! – csak ennyit mondott, és elfutott.

Vártam, hogy mikor „kelnek életre”, és kíváncsi voltam, hogy reagálnak erre az egészre. Csak pár másodperc telhetett el, amikor újra magukhoz tértek. Annyi érzés kavargott az arcukon, hogy fel sem tudtam ismerni őket, de a döbbenet és a meglepettség egyértelműen köztük volt. Értetlenül fordultak a máglya felé. Ez épp elég volt ahhoz, hogy Jason is felmérje a helyzetet.

De nem számítottam arra, hogy elenged. Tágra nyílt szemekkel fordultam felé, és néztem rá. Ő is engem nézett, kavarogtak benne az érzések. Tudtam, láttam rajta, hogy újra önmaga.

- Jason – felemeltem a kezem, hogy megsimogathassam az arcát. Most engedte, hogy megtegyem. Amint hozzáértem a szívem eszeveszettül dobogott, majd’ kiesett a helyéről. Olyan jó érzés volt hozzá érni, látni a szemében a szerelmet, amit irántam érzett.

Szorosan a nyaka köré kulcsoltam a kezeimet, és fejemet a mellkasára hajtottam. Éreztem, hogy sír, halkan, könnyek nélkül. Ettől a szívem is megszakadt, még szorosabban bújtam hozzá. Soha többet nem akartam elválni tőle. Az, hogy vele voltam, elfelejtetett velem mindent, olyan volt, mint ember korában. Visszakapta az emlékeit, jókat és rosszakat egyaránt. 

- Annyira sajnálom! – mondta nekem megtörten.

Keservesen sírt az elvett emberi életek miatt, és nem tudtam másképp vigasztalni, minthogy vele voltam, nem engedtem el őt, csak simogattam a hátát és kedves, biztató szavakkal nyugtattam.