Nem akarok házsártos öregasszonynak tűnni, de érdekelne, miért nem írjátok meg a véleményeteket? Jóformán semmi visszajelzést nem kapok tőletek, pedig nagyon örülnék neki. Hát ennyire rosszak lennének?
Mindenesetre nem fogom abba hagyni a történetet, nem szeretek félbehagyni semmit sem. De azért örülnék, ha írnátok!!
Nem is szaporítom tovább a szót, jó olvasást!
Fogságban
A földről épp felkelő Jasper nem mozdult. Megdermedt, mintha sóbálvánnyá változott volna.
Kiabáltam neki, de meg sem moccant. Pánik uralkodott el felettem, és ijedten csapkodtam, majd megpróbáltam kiszabadulni kezeiből, de azok vasmarokként tartottak fogva.
- Mit csináltatok vele? Engedjetek el! - kiáltottam torkom szakadtából, de nem feleltek. Helyette futni kezdtek, messzire a Cullen háztól. Vergődtem Christian kezében, de mind hiába, csak magamat fárasztottam le vele.
Hosszú, kínkeserves perceket, esetleg órákat mehettünk - vagyis rohantak velem. Őszintén nem tudom mennyi idő telt el, arról pedig pláne gőzöm sem volt, hogy merre haladtunk. A szememet sem tudtam nyitva tartani huzamosabb ideig - hiszen Christian olyan hihetetlen sebességgel rohant -, nemhogy még az utat is figyeljem.
Egy idő után fokozatosan lassult a tempó, mígnem gyalogolni nem kezdtek. A szememet kinyitottam, s egy elhagyatott házat pillantottam meg. Rozoga volt, s úgy tűnt, bármelyik pillanatban összedőlhet. Hatalmas nagy erdő vette körbe, nem láttam mást, csak fát, vagyis, ha pontos akarok lenni, fenyőt. Amint közelebb értünk, az ajtó kinyílt, és Daniel sétált felénk.
- Na, végre! Azt hittem, sosem értek ide - mondta drámaian, miközben szemét egy pillanatra sem vette le rólam
- Akadt még egy kis dolgunk. Amber hol van?
- Nemrég váltottunk műszakot - pillantott fel komolyabban Christianre.
- Akkor menj és hívd őt ide.
- De hát…
- Nincs semmi de! Kotródj innen! - kiáltott rá, mire Daniel szeme dühösen csillant meg, de egy szó nélkül, alázattal távozott.
Belépett a házba, és ledobott a földön heverő matracra.
- Hol vagyunk, és miért hoztatok ide?- próbáltam faggatózni, de nem feleltek. Még csak rám sem néztek, helyette egymás között halkan diskuráltak. Próbáltam fülelni, de semmit sem hallottam.
Óvatosan körbenéztem a kiskunyhóban, de semmi extra nem volt benne. Minden üres volt, berendezési tárgyak sehol. Majd Ian kiment a kunyhóból, ezzel magunkra hagyva. Rápillantottam, de Chrisitan egy percig meg sem mozdult. Arca rezzenéstelen volt, elgondolkodó. Aztán rám kapta a tekintetét, és megindult felém. Hátrébb csúsztam, míg meg nem éreztem a falat mögöttem. Halvány mosolyra húzta száját, és leült velem szemben. Végigsimított az arcomon, majd egyre közelebb hajolt. Ijedten toltam el őt magamtól, de mindhiába. Kezdett deja vu érzésem lenni. A földön hevertem, miközben ő rám feküdt, és simogatni kezdte a combomat.
Majd az ajtó egyszer csak kicsapódott, s belépett rajta egy csinos, szőke lány. Nem győztem hálálkodni Istennek! A nő haja a háta közepéig ért, a szeme vörös volt, s tekintete szikrákat szórt, amikor rám nézett. Gondolom, ő lehet Amber.
Christian felsóhajtott, feltápászkodott rólam, és elé sétált.
- Minden rendben volt?
- Tudod, hogy igen. Bármit rám bízhatsz, és én tökéletesen teljesítem - mondta, majd végigsimított Christian mellkasán.
Lerázta magáról a kezét, majd az ajtó felé indult.
- Mindjárt jövök, vadászok egyet. Ja, és vigyázz rá - bökött rám, de mielőtt távozhatott volna, a lány felkiáltott.
- Várj! Tudod jól, hogy nem szeretem, ha más lányokkal vagy - mondta dühösen, fojtott hangon.
- Azt hiszed, érdekel ez engem? Nem vagy a társam! - mondta. Majd Amber elkapta Christian kezét, aki hirtelen kiáltott fel. Úgy tűnt, mintha fájdalmai lennének, majd összeesett.
Amber abban a pillanatban elvette a kezét és leguggolt elé, majd kezét az arcára tette, de most nem kiáltott fel.
Nem igazán tudtam nyomon követni, mi is történt, de a következő pillanatban már a falhoz nyomta a lányt, és vadul csókolta.
Undorodva fordultam arrébb, hogy ne legyek szemtanúja ennek az egésznek. Sokkoló volt, kínos és megdöbbentő.
Azt kívántam, bár a keresésemre indulna a Cullen család, és megmentenének. El akartam szabadulni innen, de tudtam, ez egy képtelen ötlet, még így is, hogy csak Amber lesz itt. Talán meg tudnám győzni, hogy engedjen el. Aztán eszembe jutott a kis üdvözlő pillantása, és rögtön elment a kedvem ettől.
Vajon meg akarnak egyáltalán keresni? Ebben valahogy majdnem biztos voltam. Lehet, hogy Edward hallaná a gondolataimat, ha engedném neki. Így hát eleget tettem, és lassan leengedtem a falat.
Christian elment és Amber lassan fordult felém. Eszembe jutott a képessége és megijedtem, hogy rajtam is használni fogja. Tudtam, hogy ezzel is fájdalmat tudna okozni. Aztán eszembe jutott az én „erőm” is. Lehetséges, hogy nem tudná használni rajtam? Úgy gondoltam, nem, de azt akartam, hogy Edwardnak sikerüljön rám találnia. Melyik ér többet? Egy kis fájdalom vagy az esély arra, hogy megtaláljanak? Magam sem tudtam.
- Nem fogom engedni, hogy elvedd őt tőlem!
- Hidd el, eszem ágában sincs semmi ilyesmi. Komolyan. Én csak el akarok menni innen. Engedj el, és soha többet nem fogsz látni. Kérlek! - könyörögtem neki.
- Ha elengedlek, Christian nagyon dühös lesz. Hidd el, aki egyszer itt köt ki, nem mehet el sehova.
- Voltak mások is? - kérdeztem döbbenten.
- Persze - mondta magától értetődően. Egy pillanatra mintha megvillant volna valami a szemeiben, de jobbnak láttam befogni a számat.
Hirtelen elém lépett, és leguggolt elém. Az arcán egy szokatlanul kedvesnek tűnő mosoly volt, mégsem tudtam megbízni benne. Nekem csak egy gondolat járt a fejemben. Engedjem, hogy használja az erejét, vagy ne? Kezét felemelte, s felém nyújtotta.
- Ez egy kicsit fájni fog - nevetett fel, majd hozzám ért.
A fájdalom hirtelen tört rám, és elviselhetetlen volt. Nem is tudtam semmi máshoz hasonlítani, sosem éreztem még ilyet. Talán olyan volt, mintha valaki savat öntene rám, elütne egy kamion, és ezzel egy időben egy profi bokszoló zúzná szét a csontjaimat. Nem bírtam ki, hogy ne kiáltsak fel. Ordítoztam a segítségért.
Azt kívántam, bár meghalnék, csak ne érezzem. A látásom egyre homályosabb lett, alig érzékeltem a külvilágot, és úgy éreztem, közel állok az ájuláshoz. Kezdtem elveszíteni az eszméletem, de akkor a fájdalom hirtelen eltűnt, mintha elvágták volna.
Próbáltam csillapítani a légzésemet, de a zihálás nehezen akart abbamaradni. Kinyitottam a közben lecsukódott szemem, és Iant pillantottam meg, aki a falnál lévő Ambert fojtogatta.
- Tudod jól, hogy nem bánthatjuk őt. Most figyelmeztettelek utoljára.
- Engedj el! Ne mondd meg nekem, mit tegyek és mit ne. Te vagy köztünk a legidősebb, de nem dirigálhatsz nekem – mondta szikrázó szemekkel, majd hirtelen nevetni kezdett, és megcsókolta Iant, aki durván eltolta magától.
- Csak azért, mert Christian szeretője vagy, ne hidd azt, hogy nem öllek meg. Ő is ezt tenné, ha megtudná. Ne képzelj túl sokat magadról, hiszen te is nélkülözhető vagy. És dönts, kit választasz! Ne okozz fájdalmat Danielnek.
- Mióta baj, hogy több vasat tartok a tűzbe? - Megindult az ajtó felé, de még visszanézett rám. - Nem értem, mit kedvel benned Chris - mondta, majd a szőke démon ki is ment.
- Jól vagy?- kérdezte Ian, majd lassan megindult felém.
- Azt hiszem. Köszönöm az előbbit! - Tudtam, hogy csak azért segített, mert nem eshet bajom, de akkor is hálás voltam. Ha tovább kell elviselnem azt a fájdalmat, nem tudom, mi lett volna velem. Bele is borzongtam félelmemben, amit ő félre is értett.
- Fázol? Hozzak egy paplant? – kérdezte.
Meglepetten néztem rá, majd megráztam a fejem. Leült velem szembe a szoba túloldalán, és elgondolkodva figyelt engem.
- Kérdezhetek valamit?
- Persze - felelte egy kis habozás után, s ajkain halvány mosoly bujkált.
- Ott, az erdőben, amikor rám találtatok… - kezdtem, de tekintete kicsit sötétebb lett, mégsem hagytam abba. Kíváncsi voltam. – Hogy csináltad?
- A képességemmel - mondta egyszerűen, mire egy grimaszt vágtam. Ő pedig elvigyorodott ezen.
- Úgy érted, meg tudod fagyasztani az embereket?
- Úgy értem, az időt tudom megállítani - mondta, mire én elképedtem.
- De Jasper ugye jól van? - Tudtam, hogy az ellenségtől nem a legjobb dolog megkérdezni, de tudnom kellett, mi van vele. Aggódtam érte.
- Jól. - Hatalmas kő, sőt, inkább szikla esett le a szívemről, s hangosan fújtam ki a levegőt.
- Tudod, nagyon jó képességed van. Jesszusom, mennyit használtam volna dogaírásoknál - képzeltem el egy pillanatra, és mosoly szaladt a számra erre a gondolatra.
A beszélgetés, vagy ami köztünk folyt, abba is maradt. Valahogy úgy éreztem, tőle nem kell félnem… annyira.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése