Az utolsó esély - 13. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet, remélem tetszeni fog nektek és hagytok pár sort magatok után, ha már elolvastátok! 

Kellemes Húsvétot kívánok mindenkinek! :)

Jó olvasást!

Bosszú mindenekelőtt

Ez a felismerés teljesen letaglózott. Csak ültem a kanapén némán, és a sírás kerülgetett. Gombóc nőtt a torkomban, és a haragom is egyre nagyobb lángra kapott.

Gyűlöltem Christiant, a halálát kívántam. Bosszút akartam állni rajta, azt akartam, hogy szenvedjen úgy, mint én.

Felálltam a kanapéról, és a szobámba mentem. Amint becsukódott az ajtóm, lerogytam a földre, és kitört belőlem a sírás. Ez nekem már túl sok volt. Tudtam, hogy hallják lent, de ez valahogy nem érdekelt most.

Az ajtóm kinyílt és Rose jött be rajta. Leguggolt mellém és átölelt.

Sírtam, és úgy kapaszkodtam belé, mint az utolsó mentsváramba. Nem mondott semmit, tudta, hogy mire is van most szükségem. Ezért rendkívül hálás voltam neki.

Amikor már egy kicsit megnyugodtam, Rose beszélni kezdett velem. Talán inkább mesélnit mondanék, mert nem válaszoltam semmire. Elmondta, hogy mielőtt vámpír lett, őt is megerőszakolták. Minden emléket és érzést részletesen elmesélt, azt is, ki tette ezt vele. Teljesen megdöbbentett, hogy vele is ez történt, és értelmet nyert számomra az eddigi viselkedése. Én is teljesen megváltoztam a történtek után.

 - És mit csináltál utána? - a hangom szokatlanul rekedt volt.

 - Felkerestem és megöltem őket - mondta parányi megbánás nélkül. Furcsa, hogy nem ijedtem meg, sőt felbátorodtam.

 - Eldöntöttem - mondtam, majd hirtelen felálltam. Összevonta a szemöldökét, és érdeklődve nézett rám.

 - Tegyetek vámpírrá, hogy bosszút állhassak rajtuk - mondtam. Elhatároztam, hogy ezt teszem. Régebben úgy gondoltam, hogy nem szeretnék vámpírrá válni, de most… minden megváltozott. Ez az egyetlen módja annak, hogy egyszer újra boldog lehessek. Ha megszabadulok tőlük egy életre, még jó életem is lehet.

Rose olyan gyorsasággal pattant fel, hogy észre sem vettem. Villámló tekintettel nézett rám, szemében megannyi fájdalommal.

 - Ne akarj olyan lenni, mint mi, én nem akartam ezt az egészet - mutatott körbe -, akaratom ellenére lettem az, ami. Neked van választási lehetőséged, ne lökd el magadtól az életet.

 - Ez idáig tökéletesen megfelelt az emberi létem, nem akartam vámpírrá válni. De most… ez az egyetlen módja, hogy bosszút álljak.

 - Ne aggódj emiatt! Mi majd megtesszük, bízhatsz bennem, hogy nem hagyom annyiban.

 - Hát nem érted? Saját kezűleg akarom megölni őket! Látni, ahogy szenvednek a legjobb érzés lesz ezen a világon.

 - És mi lesz Lissával? - tette fel a kérdést, ami eddig meg sem fordult a fejemben. Haboztam, mielőtt válaszoltam volna.

 - Semmi, minden ugyanaz marad. Itt lesztek neki ti is, és Seth, aki imádja őt. Így meg tudom majd védeni Lissát is.

 - Tudod, ha átváltozol, újszülöttként jó ideig nem láthatod majd. Veszélyes leszel számára.

 - Én… én sosem tudnám bántani őt.

 - Ebben nem lehetsz biztos. Veszélyesek vagyunk, és az újszülöttek egyenesen irányíthatatlanok. - Habozott, majd folytatta: - Mind. Az is lehet, hogy számos emléked el fog veszni róla.

 - Az nem lehet - mondtam nagyot nyelve. - De ha veszélyes lennék rá, elmennék, mielőtt bármi baja esne. Seth boldoggá tenné őt - suttogtam a végét.

Ezek után nem esett több szó erről. Nem voltam már benne biztos, hogy ez jó ötlet lenne.

Azt akarom, hogy szenvedjen Christian, de ha emiatt elveszteném Lissát, ez az egész bosszú dolog meg sem érné. Mindennél jobban szeretem őt. Ha el kéne mennem, mert veszélyes lennék rá, abba azt hiszem, belehalnék. Elvesztettünk mindenkit, akit csak szerettünk, és nem akarom, hogy engem is elveszítsen.

Ezekkel a gondolatokkal merültem álomba. A fáradtság végül legyőzött, megadtam magam. Azonban most álomtalan pihenésben lehetett részem.

Felkelve döbbenten vettem észre, hogy mennyire fáj a karom. Biztos elaludtam, gondoltam, majd ezzel a lendülettel indultam tusolni, hogy utána lemehessek a konyhába valami harapnivalót keresni. Mindenki kedvesen fogadott, de azt is láttam, hogy próbálnak természetesen viselkedni. Emmett viszont úgy vigyorgott, mint a tejbetök.

Esme megölelt, puszit adott, majd lenyomott egy székre az ebédlőben. Már láttam rajta, hogy tervezi, mennyi mindent szolgáljon fel reggelire, de lenyugtattam még időben, hogy nekem bőven megfelel egy tál müzli is. Ez nem igazán tetszett neki, de elfogadta.

Amint nekiláttam bekanalazni a reggelimet, Emmett helyet is foglalt velem szemben a szokásos mosollyal az arcán.

 - Na, hogy aludtál?

 - Köszönöm kérdésed, remekül. Habár a karom egy kicsit fáj - mondtam, mire felröhögött. Nem értettem, miért csinálja ezt, hiszen nem mondtam semmi vicceset. Döbbenten néztem körbe, hogy árulja el valaki, mi ütött belé. Ők csak mosolyogtak, de nem mondtak semmit.

 - Tudod, hajnalban egy nagy koppanást hallottunk. Megijedtünk, így bementünk hozzád. És mit láttunk? Azt, hogy a földön aludtál. Hihetetlen, hogy fel sem keltél az esésre.

Éreztem, hogy kezd vörösödni az arcom. Régebben gyakran történt ilyesmi, mert hihetetlenül csúnyán aludtam. Egyszer még az emeletes ágyról is leestem, és arra sem keltem fel. Viszont azt hittem, hogy javult csöppet a helyzet, de ezek szerint nem.

 - Hát, ez lehetséges. Régebben is történt már ilyesmi - mondtam. - Így legalább választ kaptam arra is, hogy miért fáj a kezem - nevettem fel.

Éppen a híradót néztük, amikor feltűnt, hogy Edward teste megfeszült. Persze, hogy feltűnt, hiszen mellette ültem. Jasper is rögtön rákapta a tekintetét. Mi csak néztük értetlenül, majd csengettek.

Felállt, hogy ajtót nyisson, s amint kinyílt, észrevehettük a postást. Egy postást, akinél egy újabb csomag volt.

Akkor még nem sejtettem, hogy a bosszúm elkerülhetetlen.