Sziasztok!
Megjöttem a frissel, remélem, hogy tetszeni fog nektek! Ha már elolvastátok, kérlek Titeket, hogy írjátok meg a véleményeteket!
Jó olvasást!!
Egy vásárlás és annak következményei
Délelőtt a lányok elmentek vásárolni, és Alice izgatottan ecsetelte, hogy miket fognak venni. Amint hazaértek, már fel is rángatott a szobájába, hogy próbababásat játsszunk, vagyis, hogy játszhasson… rajtam. Ahogy megláttam a gardróbját, még levegőt is elfelejtettem venni. Életemben nem láttam még annyi ruhát. Egy kicsit féltem is, hogy rémálmaim lesznek, és a különböző féle-fajta ruhák életre kelnek. Őszintén, egyik plázában sem lehet annyi, mint itt. Úgy érzetem magam a gardróbban a rengeteg holmi között, mintha egy labirintusban lennék, sehol sem találtam a kiutat. El is tévedtem, nem egyszer.
A gardrób csodálatos volt. Alice mindent katonás rendben tartott. A pólókat, blúzokat, pulóvereket, hosszú ujjú pólókat, topokat, bolerókat - és még sorolhatnám - külön osztályba sorolta fajtájuk és színük szerint. A szoba hátuljában egy hatalmas nagytükör volt.
Alice egyesével megmutatta a ruháit, amiket vásárolt, és azok csak gyűltek és gyűltek. Nekem is vettek, majdnem annyit, mint amennyim otthon volt. Pedig nekem is volt egy nagy gardróbom, bár ehhez képest, az semmi.
Addig győzködött, hogy muszáj lesz felpróbálnom őket, hogy meg is tettem. Persze ő a képességével láthatta is, hogy fog állni, de ragaszkodott hozzá. Így hát szépen sorjában magamra rángattam a ruhákat, egészen addig, míg egy szoknya nem akadt a kezembe… egy miniszoknya. Gyorsan, a már felpróbált ruhákhoz dobtam és már nyúltam volna a nagy kupachoz, ami még felpróbálásra várt, amikor Alice felháborodottan visszavette azt.
- Ezt is fel kell próbálnod - nézett rám szigorúan.
- Nem, Alice. Én ezt nem veszem fel - jelentettem ki, méregetve a ruhadarabot. - És azt sem - mutattam egy rózsaszín, mély kivágású pólóra. - Nem szeretem a szoknyákat, sem a rózsaszínt.
- A kedvemért, kérlek, csak bújj bele! Mutasd meg, hogy áll neked! – Az arca hirtelen átváltott valamiféle gyötrelmes arckifejezésre, mintha súlyos lélekfájdalma lenne, amiről erős gyanúm volt, hogy csak színleli. - Tudod, most, hogy végre itt van egy ember, vagyis kettő ebben a házban, végre én is annak érezhetem magam. Mint két barátnő, ruhákat próbálunk, nevetünk, vagy éppenséggel kritizáljuk a másikat. Ne akard ezt megvonni tőlem! Azt, hogy embernek érezhessem magam. - A végét még egy színpadias sóhajjal megtoldotta, és lehajtott fejjel pislogott fel rám. Érti a dolgát, mit ne mondjak.
- Jól van, rendben. - Olyan nagy lendülettel ölelt meg, hogy ráestünk a ruhákra. De legalább tompította az esést. Kelletlenül belebújtam a szoknyába, körbeforogtam, és már le is vettem.
Alice az összes ruhát felpróbáltatta velem, nem kímélt engem. Még pihenni sem engedett. Bárki bármit mond, a vásárlás és a ruhapróbálás akkor is fárasztó. Úgy éreztem magam, mintha éveket öregedtem volna, pedig „csak” órák voltak. Hosszú, gyötrelmes órák. De belementem, mert jó volt Alice-t boldognak látni.
A nappaliba leérve hallottam, hogy Lissa is az újonnan kapott ruhákat mutogatja. Neki sosem volt gondja a szerepléssel, szeretett a középpontban lenni. Épp egy farmerszoknya volt rajta, hosszú zoknival és egy kék színű pulóverrel. Szinte itta a dicsérő szavakat, de főleg Seth-ét. Aztán olyasmi történt, amire nem számítottam… vagyis, reméltem, hogy nem kell.
- Nézzétek, hercegnős bugyim van!- kiáltott fel boldogan, és megmutatta azt. Én ijedtemben keresztülestem a kanapén, ahogy próbáltam odamenni hozzá, s közben eltakarni Seth szemét. A többiek jóízűen felnevettek, de én egyáltalán nem tartottam viccesnek… jelen pillanatban.
- Lissa! Már ezerszer mondtam neked, hogy nem mutogatjuk a bugyinkat senkinek, főleg nem fiúknak! - dorgáltam meg, majd ránéztem testvérem bevésődésére.
- De te is megmutattad Jasonnek. Láttam! - Emmett olyan hangot hallatott, mintha egy medve fuldokolt volna.
- Mit mutattál te kinek? Gyerekek, fel a szobátokba, te pedig tálalj ki! Hadd halljuk a szaftos részleteket - húzogatta a szemöldökét, arcán egy perverz vigyorral.
Éreztem, hogy az arcom vörösödik. Soha életemben nem hozott még Lissa ilyen kínos helyzetbe. Nem is tudom, honnan vette ezt. Döbbent tekintetemet képtelen voltam levenni róla.
- Az más, én már… én már nagy vagyok. - Ennél gázabb védekezést már kitalálni sem lehetett volna. - Te meg ne üsd bele az orrodat más magánéletébe! - vetettem oda durván Emmettnek, de mosolya töretlen maradt.
- Lissa, menj, próbáld fel a következő ruhádat is - szólt neki kedvesen Esme, s ő felszaladt a lépcsőn, majd pár percen belül már lent is volt. Egy kicsit felhúztam magam, jobb is, hogy felment, mielőtt tovább feszítette volna a húrt.
Megmutatta az összes ruhát, amit csak kapott, s gyermeki bája mindenkit elvarázsolt, így a hangulat hamar feloldódott.
Az este ismét eljött, mindent egy szempillantás alatt elnyelt a sötétség.
- Lissa, késő van már. Nem kéne több kólát innod. - Teljesen felpörgött és körbe-körbe rohangált a házban.
- Na, kérlek, csak még egyet, aztán megyek is aludni. Ígérem! Légyszi, légyszi! - nézett rám ártatlanul.
- Engem nem tudsz meghatni ezzel a nézéssel, majd holnap kapsz.
- De én most akarok! Most, most, most!- dobbantott egyet erőszakosan a lábával.
- Azt mondtam, hogy nem. Egyébként is, kiadott neked még ilyen későn? Kit győztél meg a boci szemeiddel? Halljam csak, kisasszony!
- Rose néni - mondta mosolyogva, én meg ingerülten néztem az említettre.
- Ezerszer mondtam már, hogy ilyen későn nem kaphat, Rose. Nem tud elaludni, és még egy ágyúval sem lehet lelőni. Máskor kérlek, ne csinálj ilyet.
Felállt és egy újabb pohárral öntött neki. Azt hittem, az agyam eldobom.
- Rose, bébi. Azt hiszem nem kéne ezt… - próbált meg közbeszólni Emmett.
De nem hagyta abba. Odaadta a poharat neki.
- Lissa, kérlek, add ide! – Huncut mosollyal a szájához emelte. - Nehogy megidd! -
És persze, hogy megtette. Ilyen szemtelen lányt rég láttam. Egyszerűen nem bírok már vele.
- Miért ne adhatnék neki, ha kér?
- Mert nem te vagy az anyja, nem te döntöd el, hogy mi jó neki és mi nem.
- Te talán az vagy neki?- kérdezte cinikusan.
- Nem, de én a rokona vagyok, a testvére. Nekem kell gondoskodnom róla. És tudom, hogy szokott viselkedni, ha fel van pörögve.
Rose lehalkította a hangját, s közelebb jött hozzám.
- Mit ne mondjak, remek munkát végeztél. Vámpírok üldöznek titeket, és koszos motelokban laktatok. Igen, azt hiszem, tényleg ez kell neki.
- Azt hiszed, nekem könnyű volt? Szerinted ezt akartam, hogy ilyen élete legyen? Hogy bujkáljunk és rettegjünk? Azon voltam, hogy mindentől megóvjam őt, hogy ne kelljen azokat átélnie, mint amiket nekem kellett.
- Igen, ez szörnyű. Elvesztetted a szüleidet. De felvilágosítalak, hogy nem te vagy az egyedüli. Másokkal is megesik. Előbb-utóbb mind megöregszik és meghal.
- Igen, csakhogy az én szüleim még élnének. A kettő közt van némi különbség, nem gondolod?
Rose erre már nem igazán tudott mit mondani. Nem rosszindulattal szántam neki a korábbi mondandómat, csupán azért mondtam, hogy máskor ilyen ne történjen. De amit tett, az túltett minden határon.
Farkasszemet néztünk egymással, s az övé csak úgy szikrázott.
- Ne bántsd Rose-t! – mondta Lissa, s eléállt védelmezően.
Mintha egy ujjal is hozzá tudnék érni - gondoltam keserűen, s láttam, neki is ilyen juthatott eszébe, de meglepődött és örült, hogy Lissa „megvédte”.
- Nem bántom, de elbeszélgetek vele. Te pedig menj fel a szobádba, moss fogat és feküdj le! Holnap ezért még számolunk.
- Utállak! - kiáltotta, majd felrohant az emeletre.
A házban néma csönd lett, mintha az idő megállt volna. És tényleg így éreztem. A fülemben csak ez a szó visszhangzott, s minden másodperccel egyre mélyebben és mélyebben sebezte meg a szívemet. Csak álltam, és néztem a helyét, ahol korábban állt. Néztem a semmibe, ürességet érezve a szívemben. Eltűnt, elveszítettem őt is, mint mindenkit. Én nem akartam ezt, csak jót akarok neki. Lehet, hogy nem gondolta komolyan ezt a szót, és még nem értékeli ennek a súlyát, de az én szívemben mély nyomot hagyott, s úgy éreztem, sosem fogom elfelejteni. Tudom, hogy nem vagyok az édesanyja, de ettől még jót akarok neki. Az életemet oda adnám érte, de lehet, hogy jobb élete lenne nélkülem.
Egy pillanatra megszűnt körülöttem a világ, majd újra magamra erőltettem az álarcomat, amely oly régóta bevált. Arcom csak ürességet mutatott, de belül majd’ megszakadt a szívem. Fájdalom, kétségbeesés, harag, bűntudat, zavar és ehhez hasonló érzések gyötörtek. A többiek csak néztek csöndbe burkolózva.
- Menj fel hozzá, biztos örülni fog neked. Ilyenkor nehezen alszik el, de talán megkönnyíti a dolgodat, ha énekelsz vagy dúdolsz neki. Ja, és szereti, ha simogatják az arcát és a haját - szóltam vissza könnyedén a konyhából a szőke szépségnek, majd elővettem egy joghurtot a hűtőből. Ha zaklatott vagyok, eszem - ez valami berögződés lehetett -, de most valahogy mégsem kívántam. Visszaraktam a hűtőbe, helyette pedig megittam egy pohár tejet, majd felmentem a fürdőszobába, alváshoz készülődni.
Befeküdtem az ágyamba, s nagy kínlódások árán el is aludtam. Nem álmodtam semmit, de mégis fáradtnak éreztem magam. Vagyis inkább letörtnek és mintha elment volna az életkedvem. Csüggedten feküdtem, és csak néztem a plafont, mikor kopogás szakította félbe az érdekes és izgalmas tevékenységemet.
- Szabad - mondtam halkan, majd Seth dugta be a fejét az ajtón, belépett, becsukva maga mögött.
- Jól vagy? – kérdezte aggódva, s leült az ágyam szélére.
- Persze, minden rendben. Miért?
- Hát, tudod… a tegnapi. Figyelj, ne vedd komolyan Lissát. Úgy értem, még kicsi, és nem is tudja, mit mondott. Nem akart megbántani téged!
- Szerintem elég nagy már hozzá, hogy meg tudja válogatni a szavait, és hogy tudja, mi mit jelent. És őszintén? Pontosan az volt a célja… hogy megbántson engem. De nem sikerült neki. Tényleg nem én vagyok az anyja, csak a testvére. Örülök is ennek. Anya rendkívül elkényeztette, ezt mondtam is neki nem egyszer. Most viszont Rose egy hatalmas nagy terhet vett le vállamról. Ő biztos jobban fogja csinálni ezt, mint én. Így mindkettőnknek jobb lesz. Megmarad a testvéri kapcsolatunk, amilyennek mindig is lennie kellett volna.
- Ne mondj ilyeneket. Rose szereti a gyerekeket, és mindig is szeretett volna egyet. Tudom, hogy nem te vagy az édesanyja, és hogy nem tudod pótolni Elisabeth-tet, de szüksége van rád. Nem teheted ezt vele, nem hagyhatod magára!
- Nesze, ezt most meg kaptam. Nem hagyom magára, sosem fogom. Mindig is törődni fogok vele, mert szeretem. Én inkább csak úgy mondanám, hogy átalakult a kapcsolatunk. Minden rendben vele? Jól aludt?- kérdeztem egy kicsivel később.
- Igen, többé-kevésbé.
- Az jó. Most, ha megbocsátanál, szeretnék felöltözni - mondtam, amikor csend állt be közénk.
- Oh, persze. Akkor, én… most megyek. - Azzal kisétált a szobából, magamra hagyva a gondolataimmal.
- Jó reggelt - köszöntem a többieknek, amint leértem.
Nem igazán néztem egyikük szemébe sem, de feltűnt, hogy nincs itt Carlisle - bár ő biztosan dolgozik -, Bella és Edward.
- A többiek?
- Edwardék vadászni mentek, Carlisle pedig hamarosan hazajön. Valami fontos dologról akar beszélni velünk, de nem árulta el, hogy mi az.
- Értem - mondtam meglepődve, majd megettem a joghurtot, amit már korábban is kinéztem magamnak.
Kellemetlenül éreztem magam Lissa közelében, nem igazán tudtam, hogy mit is kéne csinálnom vagy mondanom. Így hát leültem a nappaliban, és úgy tettem, mintha én is a tévét nézném.
Az idő lassan telt, és minden egyes perccel egyre kíváncsibb lettem, hogy mit is akarhat mondani Carlisle. Biztos nagyon fontos, ha eljön hamarabb a kórházból. De akkor még nem sejthettem, hogy ennyire komoly a helyzet…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése