Végre meghoztam a fejezetet. Tudom, hogy sokat kellett várni rá, de remélem megérte. :)
Ezt a fejezetet egy mezőberényi kisfiúnak, Zsombornak ajándékozom. Nagyon sokat gondoltam rá a fejezet megírása közben. Zsombor 7 éves volt, a rák sajnos a napokban legyőzte őt. A szilveszteri futógálán a gyógykezelését támogattuk, és nagyon bíztam abban, hogy sikerül győztesen kikerülnie ebből a harcból. Amikor anya elmondta mi történt, eléggé magamba roskadtam. El sem tudom képzelni, mit érezhet most a családja. Itt, a blogomon keresztül nyilvánítom ki a részvétemet.
Zsombor a szememben egy igazi hős volt. Isten nyugosztalja! Csak abban bízok, hogy fent most már boldog és békére lelt...
Megmentő
El sem hittem, hogy végül azoktól kaptam segítséget és
támogatást, akiktől a legkevésbé vártam.
Amióta megfosztottak az erőmtől, nem beszéltem és nem is találkoztam
egyetlen boszival, még Tessával sem. Ami azt illeti, még nehezteltem is rájuk,
annak ellenére, hogy tudtam, ők csak segíteni akarnak. Az egész annyira furcsa
volt és szokatlan. Tétován pillantottam körbe a lakásban, amíg Tessa a
konyhában ügyködött valamin.
- Kérsz kávét, Adne? – kérdezte, és beletelt egy pillanatba,
amíg rájöttem, tőlem kérdezi.
- Nem, köszönöm – kiáltottam vissza, és Edwardhoz
fordultam. Szólásra nyitottam a számat,
amikor is a bejárati ajtó hirtelen kitárult, és Dana lépett be rajta.
Automatikusan köszöntem neki, és kérdőn Cullenék felé fordultam. Az nem lehet,
hogy ő legyen Tessa testvére. Azt tudnom kellett volna.
- Hát itt vagy! – pillantott ki megkönnyebbülten Tessa a
konyhaajtóból, majd egy konyharuhába törölve a kezét felénk sietett, hogy
megölelje Danát. – Szépen nő a pocakod – mondta mosolyogva, és tenyerét húga
hasára simította. – Nem vagytok éhesek? Hozzak valamit? Ülj csak le addig, ne
álldogálj. – Dana hevesen tiltakozott, nővére azonban meg sem hallotta, már a
konyhában fontoskodott. A lány rosszallóan megrázta a fejét, besétált a
nappaliba, és nagy pocakjával lassan leereszkedett az egyik kanapéra. Nem
tudtam, hány hónapos lehet a kicsi, viszont volt egy megérzésem, hogy pár hét,
és megszületik a baba.
Egyre inkább feszültebbé váltam. Minek kell Danára várni?
Mégis miben tud nekünk segíteni terhesen? Csak időpocsékolás az egész, már rég
a reptéren kellene lennünk – gondoltam magamban mérgesen, és Edward felé
fordultam.
- Mégis mi a fészkes fenét keresünk itt? Már rég be kellett
volna checkolnunk, így sosem érünk oda – suttogtam halkan, és indulatosan
lóbáltam meg előtte a beszállókártyámat. Edward válasz helyett kikapta a
kezemből, összehajtotta, és a farzsebébe csúsztatta. Tátott szájjal néztem őt,
miközben eltette. Egy kész vagyont fizettem érte. Hogy nem képes felfogni ezt?
– Muszáj időben odaérnem – közöltem halkan, a hangom remegett, és belemarkoltam
a pólójába.
Hálát adtam Istennek, amikor Tessa végre kisétált a
konyhából, tíz perc múlva már mindketten talpon álltak, és türelmesen
megvárták, hogy elköszönjük Edwardtól. – Ha bármire szükségetek lenne, csak
hívjatok. Biztos vagyok abban, hogy Carlisle is szívesen segítene, ahol csak
tudd. – Nem tudtam mit válaszolni, így
csak bólintottam, és szorosan megöleltem, hálám kifejezéséül.
Szeretlek, tudod? – Ingerülten felszusszantottam, és
örültem, hogy csak Edward hallja, amint összevissza beszélek. Vagyis gondolok.
– Mármint nem úgy szeretlek, mint egy barátot, nem mintha rossz alapanyag
lennél vagy bármi…
Edward felnevetett, mire óvatosan vállon bokszoltam. – Nem
kell kinevetni. Tudod, hogy értettem.
- Tudom, tudom. Menjetek és hívjatok, amint tudtok.
Felkaptam a táskám, Dana mellé sétáltam, és még pont láttam,
ahogy Edward és Jasper kezet fognak, és megveregetik egymás vállát. Halkan
susmotoltak, s még pont elcsíptem, ahogy Jazz alig észrevehetően bólintott,
majd ő is felkapta a táskáját, és csatlakozott hozzánk.
Dana karon ragadott, még utoljára Jasper szemébe néztem, és
mire feleszmélhettem volna, az ismerőssé vált ház körvonalai elhalványultak.
Behunytam a szemem, és megpróbáltam visszafogni a hányingerem. A gyomrom liftezett, ahogy megérkeztünk
Párizsba, és erősen megmarkoltam Jasper kezét, hogy megőrizzem az
egyensúlyomat. Korábban sosem okozott ilyenféle problémát a földmeghajlítása,
sosem éreztem közben úgy, mintha kést forgatnának a gyomromban. Gyanítottam, talán
az az oka, hogy most csak egy potyautas voltam. Talán az idegesség tehetett
róla. Mély levegőt vettem, a hideg szinte szúrta a tüdőmet, de szükségem volt
arra, hogy megnyugodjak. Hallottam, hogy Jasper a lányokkal beszélget, de
mielőbb a kórházba akartam jutni.
Egy rövid pillanatra figyeltem, ahogy a hópelyhek ráesnek a
kabátomra, majd elolvadnak. Megráztam a fejem, és a táskámból gyorsan előkaptam
az otthon kinyomtatott térképemet. Sötét volt, de a közvilágítás adott elég
fényt, hogy eligazodjak rajta.
A Charles de Gaulle repülőtéren voltunk, ahogy korábban
megbeszéltük. A gépünk itt landolt
volna, az American Hospital of Paris pedig csak tíz perc taxival. Gyorsan
elköszöntünk, megvártuk, amíg Dana és Tessa hazamennek. Az egész egy pillanat
műve volt. Hálátlannak éreztem magam, de az aggodalom teljesen megbénított.
Semmi másra nem vágytam, csakhogy végre ott legyek, velük.
Nem akartunk többet kockáztatni, így leintettünk egy taxit,
és beültünk a hátsó ülésre. Az út csak pár perc volt, mégis kínszenvedés volt
várni, tétlenül. Az idő kereke mintha ellenünk dolgozott volna. Jasper kezét a
lábamra simította, csak akkor tűnt fel, hogy idegességemben fel-le járattam.
Halványan elmosolyodtam, és éreztem, hogy a képességét használja rajtam. Kezét
az enyémre simította, összekulcsoltuk ujjainkat, s fejemet a vállára fektettem.
Jól esett a belőle áradó béke és nyugalom. Pár percre teljesen kikapcsolt az
agyam, s amikor a taxis befékezett a nagy épület előtt, olyan volt, mintha
erővel ragadtak volna ki a felhők közül. Az agyam ismét tele lett aggodalommal
és félelemmel. A pénztárcámért nyúltam, kifizettem az utat a sofőrnek, amíg
Jasper kiszedte a csomagtartóból a cuccainkat, s magamban hálát adtam, hogy
Edward volt annyira összeszedett, hogy emlékeztessen, pénzt kell beváltanom.
A mozgóajtó kinyílt előttünk, a kórház szag abban a
pillanatban megcsapta az orrom, mire elfintorodtam. – Hogy bírod? – kérdeztem
Jaspertől, és miután biztosított, hogy jól van, beljebb nyomultunk az
épületben.
A recepción könnyen eligazítottak minket, de olyan nagy volt
az épület, hogy a telefonom után nyúltam. Kikerestem a telefonkönyvből Zoey
nevét, és megnyomtam a hívás gombot.
- Szia – szólt bele, a hangja fáradt volt, meggyötört.
- Szia, szívem. Itt vagyok már az American Hospital of
Parisban. Most jöttünk fel lifttel, de fogalmam sincs, hogy merre tovább.
Egy hosszú pillanatig csend állt be közénk, elemeltem a
telefont a fülemtől, azt gondolván, a hívás talán megszakadt. Aztán
torokköszörülést hallottam, és sietve közölte, elénk jön. Eltettem a mobilom,
és a fejemet jobbra-balra kapkodva leskelődtem barátnőm után. Amint
megpillantottam vörös hajzuhatagát, nem foglalkoztam semmivel, felé futottam,
és szorosan megöleltem. Olyan nagy lendülettel rohantunk egymás felé, hogy az
ütközéstől a tüdőmben rekedt a levegő, de abban a pillanatban nem számított
semmi. Csak ő volt, és én.
A zokogásától a szívem is megszakadt, nem tudtam mást tenni,
mint a hátát simogatni, és nyugtatni, hogy minden helyre jön, még akkor is, ha
erre nem volt sok esély. Fogalmam sem volt, mi mást tehetnék. Amint hátrébb
húzódtunk, tenyeremet az arcára szorítottam, és kényszerítettem, hogy rám
nézzen. – Minden rendben lesz, szívem. Jimmy rendbe fog jönni. – A hangom olyan
magabiztosnak tűnt, tele volt meggyőződéssel, még magamat is megleptem, de
láthatóan Zoey-nak erre volt szüksége. Bólintott, s mosolyogva tűrtem a haját a
füle mögé és töröltem le a könnyeit az arcáról. Zoey sosem szerette felfogva
hordani a haját, vagy a füle mögé tűrni. Szívből utálta az elálló füleit, és a
szülei nem engedték meg, hogy megműtesse. Ha csak egy dolgot mondhattam volna,
hogy mi van nála a nap huszonnégy órájában, az a fésűje lenne. Szerintem még a
telefonját is könnyebben otthon hagyná… Amikor suliba jártunk, minden szünetben
a haját buzerálta, megpróbálta elrejteni a füleit. Mindig jót nevettem rajta,
és türelmesen megvártam, míg befejezi.
- Zoey, szeretnék bemutatni neked valakit. Gyere! – Karon
ragadtam barátnőm, és a lift elé húztam, ahol Jezz mosolyogva figyelt minket. –
Zoey, ő Jasper, Jasper, ő itt a legjobb barátnőm, Zoey.
Szótlanul figyeltem, ahogy kezet fognak és bemutatkoznak
egymásnak, aztán a kórterem felé vettük az irányt. Jasper nem engedte, hogy
cipekedjek, némán követett minket, egészen a 412-es szobáig. Szemem egyből az
ágyra siklott és nagyot nyeltem, ahogy megláttam a pihenő Jimmy-t az ágyon
fekve, falfehéren. A csövek és az orrszonda látványa felért egy gyomron
rúgással. Az arca beesett, amióta utoljára láttam.
Susie felnézett, fáradtan elmosolyodott, és elénk lépett.
Nem szóltunk semmit, csak megöleltük egymást. Éreztem rajta, mennyire örül
nekem. Hogy egy kis támogatást jelent neki a jelenlétem.
- J…Jessica – hallottam meg édesanyám nevét, s egy pillanatra
nagyot dobbant a szívem. Döbbentem fordultam Jimmy felé. Tekintetét rám
szegezte, miközben anya nevét hajtogatta. Csak akkor tűnt fel, hogy hátrálni
kezdtem, amikor Jasper mellkasának ütköztem. Kezét az alkalomra simította és
bátorítóan megszorította azt.
Tisztában voltam azzal, hogy későn vették észre a
betegségét, és súlyos esetben a fontos szervek, például az agy működési zavara léphet fel, de erre nem számítottam. Nagy levegőt vettem és az ágya felé
léptem.
- Ariadne vagyok – szóltam, és tenyeremet a kézfejére
simítottam. – Egész jól nézel ki. – Kicsit felengedtem, amikor a számomra oly
ismerős mély baritonban elnevette magát. Ugyanaz volt, bár erőtlenebb. Levettem
a kabátom, és miután mindenkinek bemutattam Jaspert, mesélni kezdtem. Mindegy
volt miről, csak mondtam és mondtam a magamét, egészen addig, amíg Jimmy el nem
aludt.
Hajnal kettő felé járhatott az idő, amikor Zoey-val
elhatároztuk, ideje egy kis kávét magunkhoz venni. Jasper a szobában maradt, én
pedig a pénztárcámat magamhoz ragadva, az automatához indultam.
- Hogy bírod? – kérdeztem barátnőmet, ahogy kifordultunk a
sarkon.
- Nehezen – mondta, s tekintetemet le sem vettem róla.
Láttam, amint szólásra nyitja a száját, végül meggondolhatta magát, mert nem
folytatta.
- Mond csak.
- Semmi. Csak arra gondoltam, milyen jó lenne, ha valahogy
segíteni tudnál. Tudod, az erőddel – halkította le a hangját, bár a folyosó
teljesen üres volt.
- Sajnálom, őszintén. Tudod, hogy minden tőlem telhetőt
megtennék, de egyszerűen nem megy. Az erőm eltűnt, mintha sosem létezett volna.
- Mindegy, beszéljünk másról.
- Miről szeretnél? – kérdeztem egy hosszúra nyúlt csend
után, bűntudattal a szívemben. Boszorkány voltam, és nem tudtam segíteni a
legfontosabb embernek az életemben.
- Láttam, hogy egymás kezét fogtátok.
- Nincs köztünk semmi – biztosítottam zavartan, és felfogtam
a hajamat.
- Kár, pedig összeillenétek. Igaz, hogy Dylan-t még nem
láttam, de inkább rá voksolok. Aranyosak vagytok együtt, ez tény. Ráadásul
szerintem bejössz neki – folytatta, s bedobta az aprót az automatába.
- Jaspernek? Dehogy! Egyáltalán nem vagyok az esete.
Ráadásul nemrég veszítette el a barátnőjét. – A gondolatra, hogy barátnőmnek
talán igaza van, a szívem hevesebben kezdett verni. Mégis miből gondolja ezt?
Igaza lehet? Létezik, hogy vámpír létére kedveljen engem? Hogy tetszek neki?
Egy boszorkány?
- Te nem iszol? – kérdezte barátnőm, és zavartan
pillantottam rá. A műanyag poharat a szájához emelte, és fújni kezdte, miközben
gyanakvóan méregetett.
- Dehogyisnem – vágtam rá azonnal, és bedobtam az aprót, de
a gondolattól nem tudtam szabadulni. Görcsbe rándult a gyomrom, ha arra
gondoltam, Zoey-nak igaza van, de a szívem mélyén tudtam, ez nincs így. Ő
vámpír, én pedig nem. Ő hallhatatlan, én pedig nem. Ő szép, dögös, okos, és én
egyszerűen nem illettem hozzá. Ráadásul miattam veszítette el Alice-t.
Kérdőn fordultam hátra, amikor meghallottam, hogy valaki
hangosan szipog a hátam mögött. Arrébb léptem, és döbbenten figyeltem a szőke
nőt, ahogy az automatához lépett. Zoey karon ragadott és arrébb húzott.
- Mi baja lehet? – kérdeztem, és rájöttem, ez nem volt a
legokosabb kérdés. Ha kórházban sír az ember, nos, az sosem jelent semmi jót.
- A lánya rákos. A kicsi még csak hat éves, de már így is
több kemoterápián esett át. A fél életét kórházban töltötte, attól félek, Karen
rossz híreket kapott – hallgatott el egy pillanatra, és tekintetemet a szőke
hajú nőre emeltem. Megtört, erősen igyekezett abbahagyni a sírást, próbált erős
maradni, de nem ment neki. A szemem könnybe lábadt, ha arra gondoltam, mit
érezhet most. – Az egész kórház Meghanről beszél. Ő egy igazi harcos – folyatta
barátnőm, és megköszörülte a torkát. Nem voltam biztos Isten létezésében, főleg
ilyenkor nem. Hogy lehetséges, hogy ilyen súlyos betegségek a gyermekeket is
érintik? Nekik nem kórházban kéne tölteniük az idejüket. Játszaniuk kéne, élni
és szeretni. Tanulni, hogy később aztán lehessen belőlük valaki. Előttük áll az
egész világ, de… Egy percig sem kételkedtem abban, hogy ezek a gyerekek igaz
hősök.
A telefonom csörgésére ijedten rezzentem össze, s hangosan
szisszentem fel, ahogy magamra öntöttem a forró csokim nagy részét. Tom neve
villogott a kijelzőn, és előreküldtem Zoey-t.
- Ezt fel kell vennem. Apa az – mondtam, és egészen addig
fel sem tűnt, hogy a szót hangosan is kimondtam, amíg barátnőm elmosolyodott.
Legyintettem egyet és sarkon fordultam.
- Ne haragudj, korábban kellett volna hívjalak, de amint
leszállt a gépünk, semmire sem maradt időnk. Kicsit a feje tetejére állt minden
– kezdtem bele hadarva, időt sem hagyva neki a megdorgálásra.
- A lényeg, hogy minden rendben – mondta elnézően, és
elmosolyodtam. Kicsit hiányzott. Jól esett volna a mai nap után megölelni.
Újra.
- Igen, minden oké. Ne aggódj értem, Jasper vigyázz rám – biztosítottam.
- Ebben biztos vagyok. – A hangja furcsa volt, de nem volt
időm ezen gondolkozni, ugyanis Julie idegesítően nyávogó hangon visítozni
kellett, amit még telefonon keresztül is tökéletesen hallottam. Arra kérte vagy
inkább utasította Tomot, rakja le a telefont.
- Nem gáz, menj csak. – Hallom hív a házi sárkány – mondtam
volna legszívesebben, helyette inkább csak összeszorítottam a szám. A telefonom
a farzsebembe süllyesztettem, és körbepillantottam. Teljesen eltévedtem a nagy
épületben, telefonálás közben nem is néztem merre megyek, a lábam csak úgy vitt
valamerre. Mint később kiderült, az onkológiára. Bepillantottam a kórtermek
ablakán, miközben megpróbáltam rájönni, hol is lehetek, amikor is
megpillantottam Karent. A nőt, aki mögöttem állt az automatánál. Most egy
borostás, barna hajú férfi vállán zokogott. Földbe gyökerezett a lábam.
A férfi gyengéden simogatta a nő hátát, hogy vigasztalja, én
pedig úgy éreztem, mintha kukkolnám őket. Lassan haladtak el mellettem,
gyanítottam nem akarták, hogy a kislány fel kelljen édesanyja sírására. Amint
elég távol kerültek tőlem, közelebb léptem a kórteremhez és bepillantottam a
kis ablakon.
Ott feküdt a kislány a kórházi ágyon, és anélkül, hogy
végiggondoltam volna, benyitottam. Elmosolyodtam a „Gyógyulj meg!” feliratú
lufi láttán. Közelebb léptem az ágy felé, s tekintetem a kisasztalon heverő
bekeretezett képre esett. Ő volt rajta a macskájával, hosszú szőke hajjal,
hatalmas mosollyal az arcán. Úgy nézett ki, mint egy földre szállt angyal.
Boldog volt – állapítottam meg, és az alvó Meghanre pillantottam. Mintha
kicserélték volna. Meggyötört volt, nyoma sem volt annak a vidám kislánynak,
akit a fotón láttam. Nagymamámnak áttétje volt, de túl kicsi voltam ahhoz, hogy
emlékezzek rá. Gyakran éreztem hálát emiatt. Talán önző dolog, de nem tudtam
volna elviselni őt szenvedni látni. És most, ahogy Megre pillantottam, könnyek
futottak a szemembe. A látványa teljesen letaglózott és mellbe vágott. Alvás
közben szorosan magához ölelte a maciját. Lehet csak beképzeltem, de láttam
rajta a fájdalmát. Végigsimítottam kopasz feje búbján, s éreztem, hogy
patakokban folynak a könnyeim. Valami megtört bennem a kislányt látva, a szívem
teljesen kettéhasadt. Úgy éreztem, darabjaira tört, és már semmi sem képes azt
összeragasztani.
Tenyeremet óvatosan az övére simítottam, és Istenhez
fohászkodtam, gyógyítsa meg őt. Aztán egyszerre csak fény gyúlt a kezemből, és
ijedten kaptam levegő után. Olyan erős ragyogásba kezdett, hogy betöltötte az
egész szobát, de egy pillanatig sem foglalkoztam vele tovább. Láttam csukott
szemem előtt a feketeséget, és hogy a fény hatására az egyre csak
visszahúzódik. Mintha a daganatos szövetek egyre kisebbé váltak volna, míg
teljesen el nem tűntek. Láttam magam előtt, éreztem, ahogy a betegség elszáll
belőle. Mintha a tenyeremből átáramló fény megtisztította volna a testét.
Villámcsapásként ért a felismerés, hogy mit is műveltem az
imént, és megindultam az ajtó felé, de megszédültem. A lábaim megrogytak,
levertem a fényképet az asztalról, amely hangos csörömpöléssel tört szét.
Megtámaszkodtam az ágyon, és erőt véve magamon kisiettem a kórteremből.
Végtagjaim nehezen mozogtak, alig akartak engedelmeskedni, de nem állhattam
meg. Minél messzebb kellett kerülnöm innen. Remegő ujjakkal nyomtam meg a
kettes gyorstárcsázó gombot, Jasper első csörgésre felvette.
- Hol vagy? – kérdezte, de a hangja csak tompán jutott el a
tudatomig.
- Én… – kezdtem bele nehezen forgó nyelvvel, de képtelen
voltam bármit is kinyögni. Az agyam túl zsibbadt volt, minden porcikám fájt. Lerogytam
a padlóra, s fejemet a falnak támasztottam. Jól esett a hideg, úgy éreztem, az
ereim majd’ szétrobbannak. A fájdalmon azonban egy cseppet sem segített. Túl
intenzív volt. Sötét pontokat pillantottam meg magam előtt, és nehezen, de
tudatosult bennem, hogy Zoey és Jasper siet felém. A nevemen szólítgattak, de
képtelen voltam válaszolni. Mintha bedrogoztak volna.
Jasper tenyerét az arcomra simította, válaszul hangosan
nyögtem fel. Jól esett a testéből áradó hideg. Felhúzta a pulóverem ujját, és
ujjait végighúzta az alkaromon. Csak ekkor vettem észre, hogy az ereim
elszíneződtek. Feketék voltak, mint az éjszaka.
- Jól… Jól vagyok – kezdtem bele sokadjára, és minden erőmet
összeszedve talpra kecmeregtem. Jasper megtartott a derekamnál fogva, kényszerített,
hogy a szemébe nézzek.
- Mi a fenét csináltál magaddal, Ariadne? – Sosem hallottam
még ilyen dühösnek. Ha nem lettem volna ilyen kába, talán meg is ijedtem volna
tőle. A látásom lassan tisztulni kezdett, azonban még mindig úgy éreztem,
mintha egy álomvilágban lennék.
- Meggyógyítottam őt – kerestem barátnőm tekintetét. Amikor
ránéztem, nem láttam rajta mást, csak ijedtséget és aggodalmat. –
Meggyógyítottam őt – ismételtem meg kicsit hangosabban, és felé kaptam. –
Meghant – pontosítottam, de nem volt rá szükség. Barátnőm tekintete
felcsillant, ahogy megértette. Rájött, hogy mit tettem, és arra, mit tehetek.
- Mindjárt jövök – szólt sietve, s mielőtt válaszolhattam
volna, már futásnak is eredt. Jasper utána kiabált valamit, de nem értettem mit
mondhatott neki. A karjaiba kapott és leült velem egy padra a kihalt folyosón.
Fejemet a mellkasára hajtottam, és élveztem, hogy a fájdalmam egyre inkább
halványul, ahogy telt az idő. A Jasper testéből áradó hő mintha jótékony
hatással lett volna a lángoló ereimre.
- Nem tudom, hogy csináltam, de meggyógyítottam – motyogtam
bele Jasper mellkasába. Szükségem volt arra, hogy higgyen nekem. Nem diliztem
be, tudom, mit tettem. – Sikerült meggyógyítanom őt, tudom.
- Butaság volt ezt tenned. – Olyan halkan válaszolt, szavai
alig jutottak el a tudatomig. Olyan volt, mintha magában beszélne.
- Hogy mondhatsz ilyet? Az imént megmentettem egy kislány
életét. Ennél nincs fontosabb – pillantottam felháborodottan a szemébe. El sem
hittem, hogy ezt mondta.
- De van, méghozzá az életed. Tessáék megmondták, hogy nem
szórakozhatsz a varázserőddel. Ez sötét mágia. Nem tudom Ariadne, hogy
csináltad, de soha többet ne tedd ezt. Kérlek! Ne feszegesd a saját határaidat,
mert nem fog jól végződni, ezt már most elárulhatom.
- Nem direkt csináltam. Egyszerűen csak megtörtént, anélkül,
hogy tudomásom lett volna róla. Nem tudom irányítani. Még csak azt sem tudtam,
hogy visszatért az erőm.
Sokáig nem szóltunk egymáshoz. Némán ültünk a csendes
folyosón, Jasper szorosan átölelt, én pedig majdnem elaludtam ott, a karjaiban.
- Igaza van – szólt halkan Zoey, mire lassan felé
fordítottam a fejem. A szeme csillogott, ahogy felénk lépkedett. – Meghan
meggyógyult. Persze a vizsgálatokon még nincs túl, de látom rajta. Újra élet
költözött a tekintetébe, majd kicsattan az erőtől. Megcsináltad, Ad.
Meggyógyítottad – folytatta, és hangja az izgalomtól megemelkedett pár oktávval.
- Haza viszlek – állt fel hirtelen Jasper, és habár szorosan
tartott, meg kellett kapaszkodnom a nyakába, nehogy leessek.
- Még ne – kértem, és tenyeremet a mellkasára simítottam.
Hosszasan néztünk egymás szemébe, szavak nélkül próbáltuk meggyőzni egymást a
magunk igazáról. Megértettem, hogy miért akart ilyen sürgősen hazavinni.
Féltett, ezzel tisztában voltam. De még nem végeztem. Volt egy fontos
elintéznivalóm.
Pár perc múlva Jimmy kórterme előtt álltunk. Zoey kicsalta
édesanyját a szobából, csak mi ketten voltunk a folyosón. Anélkül, hogy bármit
is mondtam volna, lenyomtam a kilincset. Jasper a kezem után nyúlt, kérdőn
fordultam hátra.
- Kint megvárlak. – Nem feleltem. Bólintottam, és becsuktam
magam mögött az ajtót. Sötét volt, csak egy lámpa világított a helyiségben, a
Hold fénye azonban beszűrődött az ablakon keresztül, némi plusz fényt adva
ezzel. Nagy levegőt vettem, és az ágyához léptem.
- Ne hagyj cserben – suttogtam magamba, miközben tenyeremet
összedörzsöltem, majd megérintettem a kezét. Sokáig koncentráltam, de nem
történt semmi. Nem éreztem semmit. Megráztam a fejem, s szememet még
szorosabban hunytam le. Az nem lehet, hogy az erőm most hagyjon cserben. Mit
szól majd barátnőm hozzá, ha megtudja? Titkon talán sosem bocsát meg érte.
Kétségbeesetten kaptam el a kezem, és túrtam bele a hajamba.
Jimmy mindig is olyan volt számomra, mintha a saját, vér szerinti apám lenne.
Úgy szeretett engem, mintha a lánya lennék. Nem hagyhatom sem őt, sem Zoey-t,
sem Susie-t cserben. Ők mindent megtettek értem, mindenben segítettek.
Óvatosan leültem mellé az ágyra, s eszembe jutott, amikor
pár éve engem vígasztalt a hintaágyon. A gyerekek kegyetlenek tudnak lenni, ezt
a saját bőrömön is megtapasztaltam. Sokan csúfoltak, gúnyoltak, de az volt az
utolsó csepp a pohárban, amikor egyik osztálytársam azt vágta a fejemhez, hogy
az apám miattam ment el. Hogy miattam hagyott el minket, mert nem voltam elég
jó neki. Mert képtelen lett volna szeretni. A család mindig is érzékeny téma
volt az életemben, és amikor ezt felhozták, egyszerűen kiborultam. Igazából
minden egyes alkalommal könnybe lábadt a szemem, ha szóba jött. Az volt a
legrosszabb, hogy elhittem minden szavát. Hogy engem senki sem tud szeretni,
mert nem vagyok elég jó. Átmentem egy másik iskolába, és ekkor váltunk Zoey-val
barátokból osztálytársakká, és legjobb barátokká. Jimmy látta, hogy sírva
jöttem haza az iskolából. Szükségem lett volna arra, hogy elmondhassam
valakinek a problémáimat, de anya nem volt ott, hogy meghallgasson. Sokáig
hibáztattam őt, pedig tudtam a szívem mélyén, hogy nem az ő hibája, nem tehet
arról, hogy kórházban volt. Ha Jimmy akkor nem lett volna ott, nem tudom mi
lett volna velem. Átjött hozzánk a kertbe, végül sírva ecseteltem el neki, hogy
mit is mondott az a gonosz Olivia.
Akkor tudatosult bennem, hogy rá mindig számíthatok. Miután
kellőképp kisírtam magam, elmentünk egy cukrászdába, csak ő és én. Egész nap
azt érzékeltette velem, hogy mennyire különleges vagyok, és ezt sosem fogom
elfelejteni. Az utolsó iskolai napomon bejött értem, anyu és mama engedélyével.
Hozzá kell tennem, csak miattam vett ki egy szabadnapot! Sosem fogom
elfelejteni Olivia arcát, amikor bekopogott az ajtón tanítás közben, és közölte
a tanár nénivel, hogy ő bizony az ő kislányáért jött. Hatalmasat dobbant a
szívem és elégtételt éreztem, amikor utoljára sétáltam ki azon az ajtón
Jimmyvel, kéz a kézben. Sosem voltam még olyan boldog, mint aznap. Ez csak
egyetlen példa volt arra, milyen önzetlen és szeretetreméltó ember. Mindig is
azt éreztette velem, hogy fontos vagyok. Biztatott, és hitt bennem. Apám
helyett apám volt.
Tenyeremet ismételten az övére simítottam, és magamban
lepörgettem az összes, számomra kedves közös emlékünket. Amikor együtt mentünk
el Disneylandbe, amikor meghívtak minket anyával Svájcba, amikor az első
udvarlómról meséltem neki, és egyszer csak megtörtént. Ugyanazt éreztem, mint
amit Meghan gyógyításakor. Éreztem, ahogy a fény végigáramlik a testemben, és
egyenesen belé kúszik. Lassan áradt szét benne a világosság. Egyre nehezebben
kaptam levegőt, de továbbra is csak a szép emlékekre fókuszáltam. Amikor náluk
aludtam, és késő este a konyhában csokis jégkrémet majszoltunk, vagy amikor
együtt mentünk kempingezni és Zoey-val minden bogár láttán sikítani kezdtünk.
Amikor egymás után dobált bele minket a tóba, vagy amikor büszkén tapsolt nekem
az úszóversenyeim eredményhirdetésén. Emlékeztem az összes atyáskodó puszira a
fejem búbján. És akkor megtörtént. Éreztem, hogy meggyógyítottam őt.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, és fejemet hátravetve
hálát adtam az égvilágon mindenkinek. Aztán egy pillanattal később, mintha maga
az ördög jött volna el értem, hogy magával rántson a Pokol legmélyebb
bugyraiba. A végtagjaim zsibbadtak voltak, olyannyira érzéketlenek, hogyha nem
látom, az sem tűnt volna fel, hogy a vérem az alkaromra csöpög. Próbáltam
felemelni a kezem, hogy megtöröljem az orrom, de egyszerűen képtelen voltam rá.
Semmi erőm nem maradt. Sötét foltok jelentek meg a szemem előtt, és bármennyit
pislogtam, a látásom egyszerűen nem akart kitisztulni. Hideg karokat éreztem
meg magam körül, s habár semmit sem láttam, biztos voltam abban, hogy Jasper
az. Körmeimet a vállába vájtam a mindent felemésztő fájdalomtól. Mintha sósavat
öntöttek volna az ereimbe, egyszerűen elviselhetetlen volt. Nem bírtam megállni
a vakarózást, körmeimmel durván szántottam végig a bőrömön, mintha ezzel
sikerülne elmulasztani a kínzó, égető fájdalmat.
Úgy éreztem, az ereimet szétmarja valamiféle szupersav, és
nem marad belőlem semmi. Az ájulás szélén álltam, semmit sem érzékeltem magam
körül. Nem láttam, és nem is hallottam. Csak a mindent elemésztő fájdalom
létezett. Sikítani akartam, de még arra is képtelen voltam.
Éreztem, hogy Jasper szorosan tart, miközben fut velem. A
hideg az arcomba csapott, de egy pillanatig sem bántam.
- Adne. Adne. Adne – hallottam, hogy Jasper a nevemen
szólongat. Kinyitottam a szemem, és bármennyire is erőltettem, csak a
körvonalait láttam. Kezeit az arcomra simította, mintha ezzel el tudná érni,
hogy jobban tudjak figyelni rá, de nem ment. – Mindjárt visszajövök. Ne mozdulj
sehova, egy pillanat és itt leszek, de muszáj bejelentkeznem a hotelbe.
Ne menj el – kértem volna, de a nyöszörgésen kívül semmit
sem tudtam kinyögni. Jasper megszorította az alkarom.
- Egy pillanat az egész – szólt, és már ott sem volt.
Tudtam, hogy így van, mert ahogy elvette a kezét, a fájdalom ismét
felerősödött. Fogalmam sem volt mennyit kellett várnom rá, de a megkönnyebbülés
elemi erővel csapott meg, ahogy újra a nevemen szólított.
- Még egy kicsit tarts ki, mindjárt fent leszünk – kérte, és
némán bólintottam. Egyre szaporábban vettem a levegőt, már alig voltam
magamnál. Hallottam, ahogy becsukódik mögöttünk az ajtó, egy pillanattal később
pedig éreztem, hogy Jasper az ágyra fektet. Megpróbáltam utána kapni, de a
látásom olyannyira nem volt tiszta, hogy csak kapálóztam a levegőben. Megfogta
a kezem, én pedig nem bírtam tovább. A könnyeim patakokban folytak le az
arcomról. Mindenem fájt, égett a bőröm, legszívesebben szétkapartam volna.
Gyanítottam, már így is vérzik.
- Nagyon fáj, Jasper – szóltam halkan, erőtlenül. – Az ereim
lángolnak, már nem bírom tovább. Ez…
- Tudom. Tudom, hogy így van – mondta. A hangja szokatlanul
mély volt. – Itt vagyok veled, segítek elmulasztani a fájdalmad. Jobb lesz,
csak ne add fel. Hallod?
Nem tudtam válaszolni, a kín túllépte a fájdalomküszöbömet.
Tudtam, hogy mellettem van és segíteni próbál, de a szobában számomra nem
létezett más, csak a fájdalom és én. A megváltó sötétség után pedig csak
álmodozhattam. Kezdetét vette hát a több
órányi kín.
Valamiért így képzeltem el a kis Meghant. :) |
2 megjegyzés:
Nagyon jó!! Kérlek hozd gyorsan a kövi részt!! Csak így tovább ;-)
Szia!
Fent van a friss, remélem kibírtad a várakozást és elolvasod a folytatást. Megígérem, hogy a következő fejezetre már nem kell ennyit várni. :)
Köszönöm, hogy írtál! <3
Megjegyzés küldése