Önzetlen szerelem – 24. fejezet

Sziasztok!

Végre megjött a friss, remélem írtok pár szót kommentben vagy chaten. :) Nagyon örültem az előző fejezethez érkezett megjegyzéseknek, ezúton is köszönöm!

Hoztam volna korábban is ezt a fejezetet, de technikai nehézségekbe ütköztem, nem mentette el a mentéseimet, és kezdhettem előröl... A lényeg a lényeg, hogy most végre befejeztem és remélem tetszeni fog nektek.

Oldalt van pár közvélemény-kutatás, örülnék, ha szánnátok rá egy kis időt és szavaznátok, ha még nem tettétek meg.

Sok puszi

Bizalom játék

Nem tudnám megmondani, hogy a történtek milyen mértékben befolyásolták az életem, de egyértelműen hatással volt rájuk. Amint megállt a kocsi a feljárón, görcsbe rándult a gyomrom. Még azt is kinéztem volna Julie-ból, hogy megvádol, én löktem Meget a kocsi elé, az a nő teljesen hibbant. El sem tudtam képzelni, hogy apám boldog egy ilyen skizofrén hárpia mellett. Legnagyobb meglepetésemre azonban a dolgok mégsem úgy alakultak, ahogy gondoltam. 

Tom kivette a slusszkulcsot, és nagy levegőt vettem. 

- Minden rendben lesz – mondta, mintha tudná, mi jár a fejemben. Barátságosan megpaskolta a kezemet, majd a hátsó ülésre nyúlt, hogy magához vegye a táskámat. 

Kiszálltam az autóból, és Tom úgy kísért be a lakásba, mintha az egyik lábamat levágták volna. Kész hadirokkantnak éreztem magam. Ugyan próbált segíteni, de a kedves gesztus mögött megéreztem, ő is legalább ugyanannyira kényelmetlenül érzi magát, mint én. Hiába, mindkettőnknek új volt ez az egész apa-lánya dolog. 

Beléptem az ajtón, és hirtelen azt sem tudtam, mit kéne csinálnom. Tanácstalanul álltam meg a nappaliba vezető folyosón, és végig magamon éreztem családom tekintetét. Irtó kellemetlen volt. Amikor Megre pillantottam, elmosolyodtam. Maya ép az ölében bóbiskolt, és ahogy Tom becsapta a bejárati ajtót, felriadt. Fáradt szemekkel nézett rám, és leguggoltam, hogy magamhoz hívjam. Maya megpróbált leugrani mostohatestvérem öléből, úgy kellett visszafogni, nehogy fejre essen. Amint a kis tappancsai földet értek, dülöngélve ám, de felém futott. Felkaptam, és felnevettem, ahogy az arcomat próbálta összenyalni. Meg kellett támaszkodnom az egyik bárszékben, hogy feltudjak állni.

- Amíg nem voltál itthon, vigyáztam rá és megengedtem neki, hogy velem aludjon – szólt Meg, és elmosolyodtam. Hálás voltam neki ezért. 

- Köszönöm szépen, igazán kedves tőled – válaszoltam, mire szerényen legyintett egyet, minta semmiből sem ártott volna neki. Holott tudtam, hogy mennyi feladat van egy apró kölyökkutyával. 

Tom a lábam mellé tette a táskámat, kezét a hátamra tette, és megköszörülte a torkát. Julie kelletlenül felkelt a kanapéról, és ügyelve, hogy ne érjen a kutyához, megölelt. – Köszönöm, hogy megmentetted a lányom életét. Őszintén hálás vagyok érte – mondta, és mielőtt hozzászokhattam volna karjai ölelésének, már el is engedett. 

Carly követte anyja példáját, és megmerevedtem. Hogy lehetséges, hogy Tom nem látta az igazságot? Büszkén pillantott a lányára, de számomra azonban egyértelmű volt, még mindig gyűlöl engem. Lerítt a tekintetéről. Amikor Ryan felállt a fotelből, és felém közeledett, végig futott rajtam a rettegés, és semmit sem tehettem ellene. Hol van még este hét óra, hogy Tessa végre gondoskodjon erről az egészről egyszer s mindenkorra? Pár lépésre volt csak tőlem, de nem tudtam hova menekülni. Csípőmet bevágtam a konyhapultba, és szorosabban fogtam Mayát, mintha ő képes lenne megvédeni tőle. A levegő a mellkasomban rekedt, képtelen voltam bármit mondani, vagy tenni. A helyiség hirtelen borult sötétségbe, de képtelen voltam elfordítani a szememet. Túl közel volt hozzám. Hallottam magam körül a többiek hangját, a lámpa hol felkapcsolódott, hol leoltódott, és furcsa zizegés csapta meg a fülem, de minden csak háttérzaj volt. Egy hosszúnak tűnő pillanat múlva Ryan elfordult tőlem, és az égőre fókuszált, ekkor pillantottam meg Jaspert, a konyha kellős közepén. A nyugalom hirtelen árasztott el, mintha fejbe vágtak volna.

- Mit keresel itt? – kérdeztem, és ahogy közelebb értem hozzá, a feszültségem egyre csak párolgott.

- Kopogtam, de mivel nem jött válasz, bejöttem. Nyitva volt az ajtó – mondta, és tekintetét a családomra fordította, akik még mindig a konyhában álltak, és egymást túlkiabálva elemezték, mi történhetett az előbb a világítással. Engem nem érdekelt, csak mielőbb el akartam tűnni innen. 

- Igen, tényleg, mondtad is hogy jössz és elviszel a suliba– ragadtam meg az alkalmat, és Mayát a földre tettem, majd Jaspert magam után húzva az emeletre indultam.

- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne, ha iskolába mennél – sietett utánam Tom, és aggódva nézett rám. – Egy napot még igazán megengedhetsz magadnak, hogy pihenj. Nem dől össze a világ, ha itthon maradsz. 

- Jól vagyok – mondtam, és mosolyt erőltettem az arcomra. – Már így is rengeteget hiányoztam, nem engedhetem meg magamnak, hogy a mai napot is itthon töltsem – folytattam, és lopva Ryanre pillantottam. Levegőért kaptam, és csak akkor tűnt fel, hogy szorításom erősödött Jasper karján, amikor óvatosan megsimította a kézfejemet. Bárhol jobb lenne, mint itthon. Egyszerűen képtelen lennék egy levegőt szívni a mostohatestvéremmel. El kell tűnnöm innen, minél hamarabb. 

- Rendben. De ha nem lennél jól, menj el az orvosi szobába, és hívj fel. Érted megyek – kérte Tom, és meghatottan bólintottam, majd felrohantam az emeletre, és becsaptam magam mögött az ajtót. Mély levegőt vettem és Jasperre emeltem a tekintetem.  Nem kellett semmit mondanom, szavak nélkül is tudta, hogy mit érzek.

- Gyere ide – szólt. Nem kérdeztem, felé sétáltam, és hagytam, hogy Jasper körém fonja a karját. Pillanatokon belül csillapodtak az érzéseim, és szégyenlősen húzódtam el tőle. Kissé elhátráltam tőle, szükségem volt egy kis térre, hogy belevágjak az aggodalmaim lajstromába. 

- Láttad mi történt lent? – halkítottam le a hangom, mintha bárki meghallhatott volna minket.

- Igen, igazából elég ijesztő volt. A lámpa alig pislákolt, az a sercegés pedig… Azt hittem felgyullad az egész konyha. – Leült az asztalom előtt álló székre, és rám pillantott.  Tudom, miről beszélt. Attól a hangtól még most is égnek áll a karomon a szőr. 

- Szerinted… Lehetséges, hogy én csináltam valamit? – kérdeztem, s követve példáját, én is leültem az ágyamra.  – Létezik, hogy valami félrement és nem fosztottak meg az erőmtől? Vagy ez az egész csak valami félreértés? Zárlat lett volna? Nem volt semmi szikra, sercegés, semmi?

- Tessa és a többi boszorkány biztosított minket a felől, hogy a varázslat során minden úgy történt, ahogy kellett. Nem tudom, Ariadne. Több évtizede élek, sok mindent láttam már, de még sosem találkoztam boszorkányokkal ezelőtt. Még csak a létezésetekről sem tudtam. Ugyanannyira tanácstalan vagyok, mint te. De kifogjuk deríteni – mondta, és rámosolyogtam. Nincs miért aggódnom.

Az órámra pillantottam, és felsóhajtottam. Lassan iskolába kéne mennem.

- Tényleg jönni akarsz? Szerintem sem ártana, ha itthon maradnál – kezdett bele, de nem voltam kíváncsi rá. Magamhoz vettem egy kék pulcsit és kikukucskáltam a szekrényem ajtaja mögül. Jasper éppen az egyik könyvemet vette szemügyre, majd visszatette a helyére.  

- Elhiheted, hogy nem fűlik hozzá a fogam, de nem akarok itt maradni és az egész álló napot egy légtérben tölteni, vele... Tom hazaút alatt megemlítette, hogy ma itthon marad Ryan. Ha ő marad, én megyek. Ilyen egyszerű ez.

- Nem tudod elképzelni, milyen nehezen álltam meg, hogy ne rontsak rá – szólt halkan, és elkerekedett a szemem. Jasper az esetek döntő többségében maga volt a nyugalom, ezt hallani az ő szájából, felért egy gyomorszájon vágással. Soha, még csak meg sem fordult a fejemben, hogy Jasper bántani akarja Ryan-t. Úgy értem, komolyabban. És most, ahogy őt néztem, ebben már közel sem voltam olyan biztos. 

- Jól vagyok – feleltem határozottan, és abban a rövid pillanatban, tényleg így éreztem. Nem tudom, hogy magam miatt vagy Jasper miatt mondtam. Talán csak őt akartam megnyugtatni, de valamennyire sikerülhetett. 

- Megvárlak az ajtó előtt. – Jasper felkelt a székemből, a pulcsira mutatott és behúzta maga mögött az ajtót. Nem kellett kétszer mondania, azonnal átcseréltem, és a földre hajítottam a kórház szagú pólómat. Nem akartam, hogy Jasper és Ryan összefussanak, így olyan gyorsan szedelőzködtem össze, ahogy csak tudtam. 

- Nem kell ennyire aggódnod értem, tényleg jól vagyok már – förmedtem rá kissé Jasperre, aki majdhogynem a karjában vitt le a lépcsőn. „Csak” egy autó ütött el, nem haltam meg, nem vesztettem el a lábamat. Teljesen jól voltam, a fejfájást leszámítva. De ez volt a legkisebb bajom. 

- Nem érdekel, Tomnak igaza van. Pihenned kellene. És ha tovább ellenkezel, egyenesen vele fogok beszélni erről – mordult rám, amivel sikerült elhallgattatnia. Némán, szó nélkül szálltam be a kocsijába és engedtem, hogy körül ugráljon. A Cullen család többi tagja már várt ránk, együtt léptünk be az épületbe, és fellélegeztem a meleg helyiségben. Mindig is utáltam a nyarat, de szükségem lett volna már egy kis napsütésre. 

Kellemetlenül éreztem magam, amiért mindenki engem nézett, és rólam beszélt. Az egész olyan volt, mint az első napomon, csak még annál is rosszabb. 

Tudtam, hogy nincs erőm, de a reggel zajlott események eredményeképpen egész állónap arra fókuszáltam, hogy megmozdítsak egy krétát, egy széket, bármit, amit sikerülhet, de egyetlen egyszer sem jártam sikerrel. Így minden egyes óra kínszenvedés volt számomra és csak akkor lélegezhettem fel, amikor elérkezett az ebédidő. Ép az ásványvizemért nyúltam, amikor Dylan felém tartott. Intett, mire elmosolyodtam és elfogadtam a felém nyújtott palackot. Bella és a többiek az asztaluknál ülve néztek minket, amitől még inkább kellemetlenül éreztem magam. Már ők is kezdik?

- Nem gondoltam volna, hogy ma már jössz.

- Hát, igen, de muszáj volt. Már így is rengeteget hiányoztam.

- Szerintem senki sem bánta volna, ha a mai napot még otthon töltöd. De nem bánom, így legalább láthatlak. Mit csinálsz ma este? – tért rá rögtön a tárgyra, és nagyot nyelve pillantottam az asztalunk felé. 

- Semmi különöset. – Így történt hát, hogy egy újabb randit beszéltünk meg. A téli szünet és a tény, hogy a sötét mágiától bekattantam, nem jelentett túl sok jót ránk nézve, de nem veszíthettem semmit, ha még egyszer esélyt adok magunknak. 

Szó nélkül ültem le Cullenék asztalához, minden figyelmemet a tányéromra összpontosítottam, és megpróbáltam Emmett megjegyzéseit figyelmen kívül hagyni a randim kapcsán, de nem volt könnyű feladat.  Az asztal alatt sípcsonton rúgtam őt, mire játékosan feljajgatott. – Ha meglenne az erőm, ennél nagyobbat is kapnál. Most érd be ezzel és a gyilkos tekintetemmel – mondtam, vigyorral az arcomon, mire olyan jókedvűen nevetett fel, hogy az egész ebédlő az asztalunk felé fordult. 

- Vettem, abbahagyom – mondta még a fejét csóválva, aztán komolyabbra vette a szót. – Viszont tényleg nem értem, miért mentetted meg a kiscsajt. Nem érdemelte meg egyik sem, hogy miattuk elüttesd magad. Irtó nagy szerencséd van, hogy ennyivel megúsztad.

- Emmett, már megkaptam párszor ezt a fejmosást, még egyet nem szeretnék kapni, főleg tőled nem – mondtam, és ittam egy kortyot a vizemből. 

- Én csak azt mondom, nem érdemelik meg a jóindulatodat. Nézz csak rá, úgy néz ki, mint egy hálás nővér? – kérdezte, és fejével óvatosan Carly felé bökött. Követtem a pillantását, és még időben észrevettem mostohatestvérem arckifejezését. Mindig is tudtam, hogy utál engem, mégis megrázott a szeméből áradó gyűlölet. 

- Carly véleményét már sosem fogom tudni megváltoztatni magamról, de úgy érzem, Meggel jó úton haladunk. 

- Azért, mert bement hozzád a kórházba? Ne nevetess már! Még szép, hogy megtette, hiszen megmentetted az életét. 

- Mit akarsz Emmett? – tettem fel fáradtan a kérdést, és letettem a villát. Elment az étvágyam.

- Csak figyelmeztetlek. Nem szabad megbíznod bennük. Ennek a Carlynak még a szeme sem áll jól, és ha Meg kicsit is hasonlít a testvérére, ő se különb. Tudod, hogy van ez… Az alma nem esik messze a fájától. – Tudtam, hogy Emmettnek igaza van, de más szájából hallani ezt, teljesen más. Megerősítést kaptam tőle, hogy mindig legyek éber, ha a közelükben vagyok. 

Bellával együtt indultunk meg az utolsó óránkra, miközben alaposan kikérdezett a mai programomról. Tudtam, hogy csak jót akar nekem, mégis kellemetlenül éreztem magam. Sosem szerettem az érzéseimről beszélni. – És, tetszik neked? – kérdezte, mire körbekémleltem. Senki sem volt a közelünkben, én mégis halkabbra fogtam.

- Nem is tudom. Nem ismerem még annyira, hogy erre könnyen válaszoljak. Tetszik, és jól érzem magam a közelében, de ez még…

- Nagyszerű – nézett rám mosolyogva, és megcsóváltam a fejem. 

- Ez nem jelent semmit, de tényleg. Ne éld bele magad túlzottan – vetettem oda félvállról, és fellélegeztem, amint beléptem az épületbe. Nem tudtam hány fok lehetett kint, de az alig fél perces séta alatt is teljesen átfáztam. Forksnak sikerült megutáltatni velem a telet. 

 Dany közvetlenül testnevelés óra előtt támadott le, a női öltöző előtt, és nem győzött bocsánatot kérni, amiért elütött. Nem haragudtam rá, de szegény srác annyira próbált kiengesztelni, hogy felment bennem a pumpa. Nem azzal volt a bajom, hogy oda jött hozzám, fordított helyzetben akkora bűntudatom lenne, amit ép ésszel képtelen lettem volna elviselni, de kezdett elegem lenni, hogy ennyire a figyelem központjában legyek. Tesin majdhogynem egész órán a kispadon ültem. Nem bántam, jól esett kicsit pihenni, és rendes volt Clapp edzőtől, hogy kímélni akart, de ha azzal elkerülhettem volna a pletykálkodást, hogy aktívan részt veszek az órán, megtettem volna. Nem volt olyan szuperhallásom, mint Cullenéknek, de egyfolytában magamon éreztem diáktársaim tekintetét, és ez mindennél jobban zavart. Láttam Carly bíráló pillantását, és felment bennem a pumpa. Erős késztetést éreztem, hogy varázslathoz nyúljak. Egész testemben remegtem, talán a vágytól, talán a koncentrálástól, de mindhiába. Nem éreztem magamban az erőt, a forrást, amihez mindig nyúltam, ha szükségét éreztem. A düh átjárta minden porcikámat, amiért megfosztottak lényem egy részétől. Ha ezt sosem kapom vissza, nem bocsájtok meg Tessáéknak, soha. 

Kedvtelenül szálltam be Edward kocsijába, egész visszaúton meg sem szólaltam. Csak bezárkóztam a szobámba Mayával, és egészen addig zenét hallgattam, amíg Jasper be nem toppant, szó szerint. Az ablakon keresztül.

Ijedten ugrottam fel az ágyról, és a szívemhez kaptam. Jasper elmosolyodott, és lehajtotta a laptopom, hogy a zene abba maradjon.

- Mit csinálsz itt? – kérdeztem, és visszaültem az ágyra, ujjaimat Maya bundájába túrtam, hogy megnyugtassam. 

- Gondoltam, átugrok és rád nézek. Még ilyen távolságból is érzem az érzéseidet. Mond csak el, mi nyomja a lelked.

- Semmi, semmi. Jól vagyok – mondtam, és összefogtam a hajam, csak hogy valamit csináljak.

- Adne – szólt rám, és nagyot nyeltem. 

- Tényleg jól vagyok, csak… Sok volt ez a mai nap.

- Mondtam neked, hogy itthon kéne maradnod, hogy pihenj.

- Nem ezzel volt bajom. Csak elgondolkoztam Emmett szavain. Miért van olyan érzésem, hogy Carly forral valamit? Tudom, hogy igaza van, és nem bízhatok bennük, de ők a testvéreim. Ha apa meg tudott változni egyik pillanatról a másikra, akkor Meg miért ne tudna? Mit akart mondani Emmett ezzel az egésszel? Hogy nem bízhatok meg bennük? Még Tomban sem? Az alma nem esik messze a fájától – suttogtam a szavakat, amik korábban, az ebédlőben hangoztak el. Talán jobb volna, ha mindenkivel tartanám az egy lépés távolságot.

- Adne, nyugodj meg. Emmett túlreagálta a dolgot, a helyzet közel sem ilyen rémes. Ugyan sem én, sem Edward nem tudjuk, mi is zajlik a családod fejében, de érzem, hogy apukád nem ilyen. Szeret téged, csak idő kellett, hogy meg tanulja kezelni ezt az egészet – mondta, és halványan, de elmosolyodtam. Jasper értett ahhoz, hogy megnyugtassa az embert, függetlenül a képességétől. Már bántam, amiért korábban úgy akartam keresztbe tenni Cullenéknek, hogy blokkoltam a képességeiket a családomon és a barátaimon. Mennyivel egyszerűbb lenne csak úgy megkérni Edwardot, hogy mondja el, mire készül Carly vagy hogy mi jár Ryan fejében. Hogy kell-e tőle tartanom vagy sem.

- Ne félj, résen leszünk és nem hagyjuk, hogy bármi történjék veled.