Önzetlen szerelem – 23. fejezet

Sziasztok!

Tudom, tudom. Kicsit elvagyok tűnve, de nem felejtkeztem ám el rólatok. Végre valahára meghoztam a frisst, és remélem azért érkezik majd némi visszajelzés. Nem is húzom tovább a szót, jó olvasást kívánok mindenkinek!
Ui: Juppy, ez a 150. bejegyzésem :) :)
Millió puszi

Egy meggondolatlan cselekedett és annak következményei

Furcsa volt újra visszarázódni a suliba. Legszívesebben még otthon töltöttem volna pár hetet, ez minden diák álma, de sajnos nem volt rá lehetőségem. Miután megsétáltattam Mayát, gyorsan összeszedtem a cuccaimat, és öt percen belül már a bejárati ajtónál álltam. Meg és Carly természetesen már nem volt itthon, megint elmentek nélkülem, de ezen már meg sem kellett volna lepődnöm. Edward szürke Volvója már a ház előtt várt, mosolyogva csaptam be magam mögött a bejárati ajtót, és ültem be melléjük. Bella jókedvűen fordult hátra az anyósülésről, és miután látta, hogy vacogok, feltekerte a fűtést a kocsiban. Az elmúlt pár napban igazi sarkvidéki hideg lett, a hó folyton szakadt, az utak csúsztak, és azt sem tudtam, hogy mit vegyek fel ilyen időben…

Edward biztos kézzel, nagy magabiztossággal vezette a kocsit, egyáltalán nem féltem mellette, habár simán megbüntették volna gyorshajtásért. Jasper mondott valamit, de olyan korán volt még, hogy csak értetlenkedve pislogtam rá. Hangosan elnevette magát, és inkább az ablakon keresztül kémlelt kifelé, hát, én is követtem a példáját. Közvetlenül az iskola előtt álltunk meg, Emmett Jeepje már a parkolóban volt. Tulajdonosa lazán a kocsinak dőlt, Rosalie fülébe suttogott valamit, és a lány arckifejezését látva, gyanítottam, mocskos dolgokat mondott…

A parkoló már majdnem tele volt, mindenki futva közelítette meg az iskola bejáratát, egy elsős srác pedig hatalmasat taknyolt a lépcső előtt, még nekem is fájt, akkorát esett. Ijedten szisszentem fel, de egy arra járó srác hamar talpra rántotta, és beszélgetve mentek be a fűtött épületbe. Elmosolyodtam, ahogy a srác a fenekét dörzsölgette.

Végül mi is együtt léptünk be az épületbe, és miután külön váltunk, Bellával indultam meg a 3-as épület felé, ahol minden bizonnyal Nessie már várt minket.

- Milyen? – kérdeztem tőle, értetlen arckifejezését látva egyből tudtam, hogy nem voltam érthető. – Milyen, hogy Renesmée már nem lakik nálatok? Hogy minden idejét Jacobbal tölti?

- Nehéz – mosolyodott el, de ez a mosoly közel sem volt őszinte. – Annyi mindenen mentünk keresztül az utóbbi időkben, ő pedig olyan hamar felnőtt. Fáj, hogy nincs már annyit velünk, de örülök, hogy végre boldog. Mert Jacob azzá teszi, tudom. Nincs egy szülőnek nagyobb boldogsága, minthogy lássa, a gyermeke is az.

Elmosolyodtam, és miközben az irodalom tanár járatta a száját, azon gondolkoztam, milyen jó volna újra beszélni anyával. Hiányzott, és jól esett volna a lelkemnek, ha válthattam volna vele pár szót.

A napom egész gyorsan telt, de megdöbbentem, amikor Dylan a semmiből bukkant fel előttem. Tegnap érkeztek haza Kanadából, és állítása szerint azért nem keresett az egész téli szünet alatt, mert nem volt térerő, ráadásul a mobilja töltőjével is volt valami gubanc. Mérges voltam rá, de egész álló nap olyan erősen próbált kárpótolni, hogy nem tudtam haragudni rá, ezt persze el nem árultam volna neki. Érezze csak rosszul magát. Kezdetben próbáltam felvenni vele a kapcsolatot, de a telefonja mindig hangpostára kapcsolt, végül lemondtam róla. Egyébként is olyan zűrösek voltak a heteim, hogy igazán nem hiányzott volna a magyarázkodás, egy púp lett volna a hátamon, minden egyes telefonbeszélgetésünk. Az ebédszünet alatt volt csak egy kis nyugtom tőle, és miközben a Cullen asztalnál ültem, végig magamon éreztem a tekintetét. Magamban elmosolyodtam. Ha nem velük ebédelnék, biztos egész nap szórakoztatott volna…

- Dylan újonnan nagyon rád van kattanva – hozta fel végül Bella a témát az asztalnál, miközben unottan tologatta az ételt a tányérjában. Elpirulva néztem rá, a tekintetem azonban egy pillanat töredékéig összeakadt Jasperével. Hamar elpillantottam tőle, és hogy zavarom csökkenjen, hajamat a fülem mögé túrtam.

Hát, azt azért nem mondanám. Nem beszéltünk semmit a téli szünet alatt, szóval… nem nagy ügy – feleltem nem törődöm módon, de éreztem, hogy az egész arcom lángol. Miért kell mindig rólam beszélni?

- Akarod, hogy elbeszélgessünk vele? – kérdezte Emmett, és játékosan beleütött a tenyerébe, hatalmas vigyorral az arcán.

- Inkább nem – nevettem fel jókedvűen, és hitetlenkedve ráztam meg a fejem. Komolyan nem értettem, hogy tud Emmett minden egyes alkalommal megnevettetni és felvidítani. Ez a család jó hatással van rám, a lelkemre…

Ezt követően már nem volt nehéz kibírni a mai napot, tekintettel arra tényre, hogy a két kedvenc tantárgyam maradt a nap végére: a töri és a tesi. Alapjáraton nem szerettem a történelmet, sosem szerettem, de a tanárunk olyan nagyszerű volt, olyan átéléssel adta elő az anyagot, és viccesen, hogy nem tehettem róla. Egyszerűen alig vártam, hogy az óráján lehessek. Gáz, mi? Pedig nem voltam stréber, sőt, még azt sem mondhattam, hogy Mr. Waltz helyes vagy szexi pasi lett volna.

Nevetve indultam ki az öltözőből, és kicsivel nagyobb erővel löktem meg az ajtót, amikor egy kéz váratlanul az enyémre fonódott. Meglepetten fordultam hátra, és a mosoly az arcomra fagyott egy pillanatra. – Max – szóltam meglepetten, és Belláék felé néztem, akik gyanakodva mustrálgattak minket. – Menjetek csak előre, nem soká megyek is – mondtam, és miután bólintottak, Maxra fordítottam minden figyelmem. – Mi újság? – kérdeztem, és arrébb kellett sasszéznom, nehogy felkenjenek a falra. Carly és Meg jöttek ki vigyorogva az épületből, egy pillantásra sem méltattak, az azonban nem kerülte el a figyelmem, hogy a tekintetük igencsak megakadt a velem szemben álló srácon. Karomat összébbfűztem a mellkasomon, és felvettem a sapkámat is, a hidegre való tekintettel.

- Nincs semmi különös. Én csak azért jöttem, hogy… megbeszéljük a múltkorit. Kicsivel talán többet ittam a kelleténél, és szeretnék elnézést kérni, ha valami olyat mondtam vagy tettem, amivel esetleg kellemetlen helyzetbe hoztalak volna.

- Semmi baj, tényleg – mondtam kissé elképedve, és a karom automatikusan felemelkedett, hogy egy baráti gesztussal megcsapkodjam a vállát, de tekintve a szerelmi vallomását, nem tartottam jó ötletnek semmilyen fizikai érintkezést. Kicsivel talán többet ivott azon a bizonyos házi bulin, de nem viselkedett bunkó módjára, egyáltalán. – Ne haraudj, nekem most mennem kell. De holnap még beszélünk, megígérem – folytattam mosolyogva, mire ő megértően bólintott.

- Rendben. Szia – köszönt el kedvesen, és a lépcső aljáról még visszaintettem neki. Nem akartam lerázni, de szörnyen fáztam, és egyszerűen csak nem tartottam megfelelő időpontnak, hogy pont most beszéljünk erről. Nagy léptekkel indultam meg a parkoló túloldalára, a többiek már a kocsiban ültek, így még gyorsabb tempóra váltottam, nem akartam még jobban megvárakoztatni őket. Nem tudnám pontosan megmondani mi történt ekkor, habár minden lelassult körülöttem. A kerékcsikorgásra oldalra kaptam a fejem. Nem gondolkoztam, az egész olyan volt, mintha nem én uraltam volna a saját testem. A lábaim automatikusan indultak meg, hogy félrelökjem Őt az útból, amikor hatalmas ütést éreztem az oldalamon. Fejemet oldalra fordítottam, és ott a földön, magam előtt láttam Meg döbbent tekintetét. A látásom aztán elhomályosult, hallottam, hogy a nevemet kiabálják, de elnyelt a sötétség, bármennyire is küzdöttem ellene.

***

Fáradt voltam, a fejem túlzottan fájt, és hogy őszinte legyek, pocsékul voltam, de haza akartam menni. Elegem volt abból, hogy a kórterem falát nézzem, még úgy is, hogy valaki folyton nálam volt. Nem vágytam másra, csak a saját ágyamra és a laptopomra, hogy megnézzek egy jó filmet, aztán elolvassak egy könyvet. Sosem gondoltam volna, hogy sikerül elüttetnem magam, de lám, csodákra vagyok képes.  Az egészben pedig az volt a legmegdöbbentőbb, hogy mindezt Megért tettem, a mostohatestvéremért, aki teljes szívéből gyűlölt. A Cullen család mellettem volt, amikor magamhoz tértem, és Emmett őrültnek titulált a tettemért. Meg is értettem őt… De abban a pillanatban úgy éreztem, meg kell mentenem őt. Ész nélkül rohantam a bajnak…

Legnagyobb szerencsémre nem sérültem meg súlyosan. Vagyis, ez így nem egészen pontos. Pár bordám eltört az ütközéstől, agyrázkódást kaptam, és kiugrott a vállam a helyéről. Tessa hozott rendbe, ugyanis jól ismerte a srácot, aki elgázolt. Dany bűncselekményt követett el, amiért egy évig terjedő szabadságvesztéssel büntethették volna, mivel gondatlanságból súlyos testi sértést, azaz nyolc napon túl gyógyuló sérülést okozott. De így, hogy a sérüléseim nagy része „elmúlt”, megússza egy szabálysértési eljárással. Tudtam, hogy nem direkt csinálta, az utak szörnyen csúsztak, tekintettel az időre... Hiszem, hogy ez bárkivel előfordulhatott volna. De a lényeg az volt, hogy senki sem halt meg. Így is szörnyen érezheti magát. Sosem beszéltem vele, de együtt jártunk matekra, és nem csak azért voltam hálás Tessának, mert elmulasztotta a fájdalmam nagy részét, hanem mert segített egy fiatal fiúnak visszatérni a számára kijelölt ösvényre. Rendbe hozta az életét, és ez jó érzéssel töltött el.

Jasper sokat volt velem, és legnagyobb döbbenetemre még Meg is bejött meglátogatni, hozott egy tábla csokit. Elképedtem és majdnem félrenyeltem. Tessék, ha nem közúti balesetben halok meg, megfulladok egy pohár víztől… Egyre jobb. Nem maradt bent nálam sokáig, és habár nem igazán tudtunk miről beszélni, jól esett, hogy meglátogatott. Titkon könnyeket is csalt a szemembe, és figyelmeztetnem kellett magam, hogy ne kerítsek nagy dolgot a történteknek. Az emberek nem változnak meg csak úgy – gondoltam, aztán eszembe jutott Max. Ép a minap mondtam neki az ellenkezőjét.

Kopogás szakított ki a gondolataimból, és az ajtó felé fordultam. Dylan göndör, barna fürtjeit láttam meg magam előtt, és elmosolyodtam.

- Szia – köszönt, és könnyed, lágy csókot nyomott ajkamra. Leült az ágyam szélére, tenyerét az enyémre helyezte, és simogatni kezdte. Egy rövid pillanatra lehunytam a szemem, és visszafojtottam a torkomból feltörekvő sóhajt. – Hogy vagy? – kérdezte, és tekintete aggódva mért végig. Furcsa, még sosem láttam őt ennyire aggódni. Hogy őszinte legyek, még ennyire törődőnek sem.

- Jól. A fejem még fáj kicsit, de már jól vagyok. Holnap reggel már haza is mehetek – feleltem, és a fülem mögé igazítottam a hajamat. Nem is értettem miért kell a mai napot itt töltenem, de nem akartam ellenkezni és fesztivált csinálni. Bárhol jobb, mint a suliban.

Dylan bent volt még jó darabig, végül a nővéreknek kellett őt elküldeniük, este tízkor. Nem bántam, nem akartam egyedül lenni.

Másnap reggel már hatkor készen álltam, hogy a hátam mögött hagyjam az épületet – én, aki ha tehetné, egész délelőtt ki sem mozdulna az ágyából. Hála Carlisle-nak, hamar megkaptam a zárójelentésemet, és Tony hazavitt. A kapcsolatunk egyre jobban alakult, és amikor felhívtam őt, hogy kiengedtek, szó nélkül értem jött. Kérni sem mertem volna ilyen nagy szívességre, és amikor magához ölelt, a könnyeim kicsordultak. Végre úgy éreztem életemben először, hogy normális gyerek vagyok, egy normális, szerető apával. Ennél jelenleg nem kellett több.Vagyis egyetlen egy dolog, de ahhoz szükségem volt Tessa segítségére... Így fel is hívtam, hogy este jöjjön át hozzánk és intézkedjen Ryannel kapcsolatban.