Önzetlen szerelem – 20. fejezet

Sziasztok!

Végre valahára megjött a friss, sajnálom, hogy ennyit kellett várnotok rád. Kicsit válságban voltam: amikor lett volna időm, nem volt ihletem... Szóval nagy nehezen, de itt is van. Nagyon örülnék, ha szólnátok pár szót és véleményeznétek, ugyanis ez tényleg erőt ad a folytatáshoz!

Szeretném felhívni a figyelmeteket, hogy a fejezet 18-as elemeket is tartalmaz!

Sarokba szorítva

Ahogy a házunkhoz értünk, rájöttem, én egyáltalán nem tartozom ide. A zene hangosan szólt, és csak egyetlen egy szerencsénk volt… Az erdő kellős közepén éltünk, távol a szomszédoktól, különben már zsaruk hemzsegtek volna a környéken, próbálván feloszlatni a tömeget. Leültem egy közeli fenyő tövébe, és az ablakokat néztem. Világos volt bent, táncoló, összebújó alakokat láttam mindenütt, és örültem, amiért bezártam a szobám ajtaját. Előhalásztam a telefonomat és a kijelzőre meredtem. Egy SMS-t kaptam, egyetlen egyet. Dylan aggodalmasnak tűnő üzenete így szólt: Hol vagy? – alig negyed órája írta. Jókor tűnt fel neki, hogy leléptem a buliról. Nagyon figyelmes tőle.

El kéne hagynom Forks-ot. Nem kéne a pénz miatt aggódnom, sem attól, hogy nem boldogulnék. Beutazhatnám Európát, bárhol letelepedhetnék. Hittem, hogy ha elmegyek, szebb jövőm lesz. Hogy új életet kezdhetek, és a jövőben csak is én irányítom a sorsomat, kedvem szerint. 

Összerezzentem, amikor zajt hallottam az erdő felől. A zsigereimben éreztem, hogy nem vadállatok közelednek felém. Hátrapillantottam, a világos ablakokra, a vidáman szórakozó emberekre, és beljebb sétáltam az erdőbe, hogy még véletlenül se láthassanak meg minket. Nem akartam mágiát használni rajtuk, ha szemtanúi lennének egy esetleges mészárlásnak. 

Többen voltak, éreztem, hogy körbe vesznek, de most először nem féltem. Több irányból közeledtek, és ahogy körbevettek, egyszeriben világossá vált minden. Fáklyák égtek tőlem alig pár méterre, és a körülöttem levő arcokat vizslattam. Boszorkányok voltak egytől egyig, éreztem az energiájukat, a közelségük felpezsdítette a véremet. 

- Nem volt jó ötlet idejönnötök – mondtam, és tekintetemmel Tessát kerestem. – Nem bírtál el velem és segítségért futottál? – Szánalmas, gondoltam magamban, és leereszkedő mosoly kúszott az arcomra. – Vissza sem kellett volna jönnöd. A helyedben olyan messzire menekülnék, amennyire csak tudtam volna. 

- Igen, segítségért mentem, és hidd el, egy nap még hálás leszel érte. 

- Kötve hiszem – vágtam rá, és hátat fordítottam. Minden porcikám készenlétben állt, vártam, mikor támadnak rám, de nem tették. Azonban, ami késik, nem múlik, ezzel tisztában voltam. 

- Fontos vagy számunkra, és minden, amit teszünk, az a te érdekedet szolgálja. Már régóta vártunk rád.

- Mi van? Basszus, ne nevettess már – förmedtem fel, és visszább vettem, amint tudatosult bennem, ép egy öreg anyót tegeztem le.

- Te különleges vagy, a Kiválasztott, és nem fogjuk hagyni, hogy bármi bajod essen vagy hogy valami butaságot csinálj, amit később megbánsz. 

- Igazán értékelem ezt az aggódást, meg minden, de erre semmi szükség. Most pedig értékelném, ha távoznának, ez a telek a házunkhoz tartozik, és önök illegálisan tartózkodnak ezen a területen. – Hátat fordítottam, és határozott léptekkel indultam meg a házunk felé, de megtorpantam, amikor a körülöttem levő fáklyák fénye magasra lobbant. A láng ijesztően nagyra csapott, és egyszerre csak egyhangú, monoton kántálás csapta meg a fülem. Tudtam mire készülnek, és nem hagyhattam, hogy megállítsanak. 

Szembefordultam velük, és körbepillantottam. Számtalanszor láttam már ilyet filmekben, de ez nem egészen hasonlított rá. Nem viseltek csuklyát, nem fogták egymás kezét, vagy vágták meg a karjukat, még csak a hajuk sem lebegett. Mégis éreztem a belőlük áradó erőt, ami egyre csak erősebb lett, ahogy összekapcsolódtak. Ha ők ilyen eszközökhöz folyamodnak, legyen. 

- Venire ad te dominum daemones tenet. Aperite la porta i deixar-lo entrar a aquestes ànimes que damnatus en el seu món – motyogtam magamban, hangom határozottan szállta át a levegőt, és éreztem, hogy minden megváltozik körülöttem. Feltámadt a szél, erőteljesen tépte a fák lobkoronáit, és belekapott a hajamba. – Venire ad te dominum daemones tenet. Aperite la porta i deixar-lo entrar a aquestes ànimes que damnatus en el seu món – ismételtem meg a varázslatot, és a boszorkányok körülöttem még hangosabb kántálásba kezdtek. Láttam, hogy tekintetük mögém siklott, és rémület kúszott az arcukra. Nem kellett hátrafordulnom ahhoz, hogy tudjam, sikerült létrehoznom. Egy hatalmas, kör alakú fekete lyuk nyílt meg, és csak arra várta, hogy elnyelje őket. 

- Figyelmeztettelek titeket. – A hangom éles volt, és éreztem, hogy az indulataim egyre inkább magukkal ragadnak. Villámok cikáztak át az égen, bevilágítva ezzel az égboltot, és az egyre csak erősödő szél gallyakat, és ágakat vert le a fákról. Tekintetemet rájuk szegeztem, és felemeltem a kezem, hogy az erőmet rájuk koncentráljam. Elsőként egy szőke, középkorú nő esett térdre, de a kolónia tagjai hamar talpra rángatták, s egymásba karoltak, hogy védekezzenek az egyre csak duzzadó vihar ellen. Egész testükben remegtek, és mintha egy láthatatlan kéz lökdöste volna őket hátulról, úgy értek egyre közelebb a fekete lyukhoz. Láttam rajtuk az ellenállás minden jelét, de esélyük sem volt. A legsötétebb démonhoz fordultam segítségért, aki nem tagadta meg azt előlem. A lyuk egyre csak szélesedett, és ellenállásuk lassan hiábavalónak bizonyult. Az egyik vén boszorkány nem tudta már magát tovább tartani, keze kicsúszott a mellette álló szorításából, és egy pillanat alatt magába szippantotta a sötét átjáró. Egy éles sikoly visszhangja csenget a fülemben, de a vihar minden zajt elnyomott. Nem akartam ezt tenni, de kikényszerítették belőlem, és tudtam, meg kell őket állítanom, méghozzá örökre, ha fontos az életem. Tönkre akartak tenni, de ezt nem hagyhattam. Figyelmeztettem őket, de nem hallgattak rám. Ez lesz a büntetésük. Tekintetemet az égre szegeztem, és tenyereimet a fejem fölé emeltem. Villámok cikáztak az égen, és hamarosan én irányítottam őket. Tenyerem feléjük fordítottam, és abban a pillanatban villám csapott a földbe, tőlük alig egy méterre. Ijedten rezzentek össze, szemüket szorosan behunyták, hogy ne lássák a villámokat, amiket köréjük irányítottam. Másodpercenként csapott a földbe, fényük ütemre villant fel, betöltve ezzel az erdő sötétjét. Szorosabban kapaszkodtak egymásba, de nem hatottak meg. Tudtam, hamarosan elengedik egymás kezét, és az átjáró végül bezárul, ahogy elnyeli őket. De kitartóbbak és bátrabbak voltak, mint azt gondoltam. 

Felordítottam a hirtelen támadt fájdalomtól, kezeimet a fejem köré helyeztem, mintha tompíthatnám ezzel a kínt. Olyan érzésem támadt, mintha kalapáccsal ütögették volna az agyam, és a lábam megremegett. Ezek a boszik már kezdtek igazán az agyamra menni. Fellelkesülve a fájdalmam láttán, újabb erőre kaptak, de nem adtam olcsón a bőröm, a fájdalom nekem is erőt adott. Találomra kiválasztottam egyiküket, és áramot vezettem belé. Hangosan dörrent az ég, majd elvakított a villám, és kellett egy rövid pillanat, mire kitisztult előttem minden. 

Hitetlenkedve meredtem előre, egyszerűen nem hittem a szememnek. Szólásra nyitottam a számat, de Jasper megelőzött. – Nem megyek el – szólt. – És nem hagyom, hogy bántsd ezeket az embereket. – Szavai dühvel töltöttek el, és újabb villámokkal céloztam meg, ezúttal szándékosan. Talpon maradt, láttam, ahogy egész testében rángatózott, de kitartott. 

- Jasper, tűnj el innen – figyelmeztettem, de mindhiába.  Láttam, ahogy lábait megvetette a földön, és elszántam nézett engem, a tekintete helyette is beszélt. Megpróbált lebeszélni erről az egészről. Szavak helyett tettekkel próbáltam hatni rá, aztán rájöttem, egyszerűen csak figyelmen kívül hagyom. Gyors, de nem tud minden villámom ellen harcolni. Felemeltem a két tenyerem, és villámok cikáztak az ujjaim körül. Ép feléjük irányítottam volna, amikor megláttam egy apró kis tárgyat Jasper kezében. Egy pillanatra a földbe gyökerezett a lábam, nem tudtam honnan szerezte, de pontosan tudtam miért van nála, és mit akar csinálni vele. Mielőtt még bármit is tehettem volna, a gyors vámpírképességét és erejét használva a földhöz vágta a kristálygömböt, ami apró darabjaira tört. Mozdulatlanul, dermedten álltam előtte, és néztem, ahogy a szivárvány színekben pompázó por lassan eltűnik a semmiben. Abban a pillanatban mázsás súly nehezedett a mellkasomra, és levegő után kaptam. Egyszerre rohamoztak meg az érzelmek: a bűntudat, a fájdalom, a bánat, a gyász és az aggodalom. A világom ismét a feje tetejére állt, és nem tehettem semmit. Némán, könnyekkel küzdve elevenítettem fel minden szörnyűséget, amit az utóbbi időben tettem. Lehunytam a szemem, és miközben kigördültek az első könnycseppjeim, bezártam a fekete lyukat. 

Visszanyertem lelkem egy darabját, minden érzésemmel, és tudtam, sosem lehet már olyan tiszta, mint egykor. Vér és fájdalom tapadt hozzá, amit nem tudok lemosni. Örökké megpecsételtem a lelkem. Tekintetemet rájuk szegeztem, bár legszívesebben elfutottam volna, de tudtam, szembe kell néznem velük. Szembe kell néznem a tetteimmel.

- Tudom... tudom, hogy a bocsánat kéréssel semmit sem érek el, de szeretném, ha tudnátok, hogy őszintén, tiszta szívemből sajnálok mindent, amit tettem. Nem akarok mentségeket keresni, mert tudom, hogy minden az én hibám, meggondolatlan és ostoba voltam, de... nem voltam magamnál. Elvesztettem magam felett az irányítást, és... Sajnálom! – mondtam, és óvatosan hátrálni kezdtem. Nem tudtam a szemükbe nézni, legfőképp Jasperébe nem. El sem tudtam képzelni, mit gondol most rólam. 

Tessa kilépett a többiek közül, és lassú léptekkel haladt felém. Amikor megállt előttem, a zsebébe nyúlt, és elővette a kristálynyakláncom. – Sosem szabad levenned – mondta, és a tenyeremért nyúlt. Belehelyezte a láncot, és összezárta körülötte az ujjaimat. Megérintette az arcomat, és halványan elmosolyodott. – Elhisszük, hogy sajnálod. Tudjuk milyen, ha egy boszorkányt megfertőz a fekete mágia. Mi a szövetségeseid vagyunk, és szeretnénk, ha tudnád, hogy bármiben számíthatsz ránk. Rám. Az édesanyád a legjobb barátnőm volt, és Lyndsy-t is nagyon szerettem. Ígéretet tettem, hogy vigyázni fogok rád. Mindannyian vigyázni fogunk, mert fontos vagy a számunkra – folytatta, és kezemet a tenyerébe vette. – Viszont meg kell értened, hogy nem használhatod ilyen felelőtlenül a képességeidet. Minden varázslatnak meg van a maga következménye, és láthatod, milyen sötét dolog is a fekete mágia. – Kelletlenül bólintottam, és visszanyeltem a könnyeimet.  – Különleges és erőteljes  boszorkány vagy, de rád is hatással van a fekete mágia. Ép ezért kell olyan messzire kerülnöd tőle, amennyire csak tudsz. Szeretnénk, ha egy ideig nem varázsolnál, semennyit. Szüksége van a testednek és a lelkednek egy kis időre, hogy meggyógyulj, ehhez viszont az kell, hogy hagyj fel vele egy időre. Érted? 

- Igen. Megígérem, hogy nem alkalmazok semmilyen bűbájt addig, ameddig azt nem mondjátok, hogy lehet – feleltem, és kérdőn meredtem rá, amikor megrázta a fejét.

- Sajnos az ígéreted nem elegendő – szólt, és összeszorítottam az ajkam. Megértettem miért gondolja így, de attól még rosszul esett, nagyon is. – Ne értsd félre, nem arról van szó, hogy nem bízunk meg benned, csupán arról, hogy tudjuk milyen nehéz dolog megválni tőle. A nap minden percében érzed a jelenlétét, a kísértést, hogy használd, ha szükséged van rá. Mi csak segíteni akarunk.

- Rendben – mondtam, miután alaposan átgondoltam. – Mit kell tennem?

- Neked semmit. Ezt bízd csak ránk. Elmondunk egy igét, és mire befejezzük, nem fogod tudni használni az erőd. Nem lesz kísértés, egyszeriben megszűnik. 

- Azt akarod mondani, hogy megfosztotok az erőmtől? Hogy elveszitek? Ebbe nem megyek bele – mordultam fel, és kitéptem a kezem a szorításából. – Nem fogom hagyni, hogy ellopjátok. 

- Ariadne, mi lenne ha megnyugodnál, és felvennéd a nyakláncod? – kérdezte, és nagyot szusszantottam. Kezdett idegesíteni, anya beszélt velem mindig ilyen hangnemben. Egy pillanatig farkasszemet néztem vele, végül megtettem, amire kért.

- Így már megfelel? – kérdeztem gunyorosan, és keresztbefontam a kezem a mellkasom előtt. Megremegett az ajka, mintha visszafojtana egy mosolyt, de ezen kívül nem reagált rá, csak bólintott. 

- Nem akarjuk elvenni az erődet, csak korlátozni fogjuk. A bűbáj egy időre blokkolni fogja a mágiára való képességed. Ott lesz benned az erő, de nem fogod tudni használni. Ez az egész csak átmeneti, amint elmúlik a hatása, minden a régi lesz.

A tér közepére sétáltam, mire a boszorkányok körbeálltak. Láttam, hogy megfogják egymás kezét, hogy mozog az ajkuk, de képtelen voltam figyelni rájuk, pillantásom Jasperre esett, és tekintete fogva tartotta az enyémet. Nem tudtam az arcáról olvasni, mégis megnyugtatott, hogy nézhetem. Mintha erőt adott volna. Nem éreztem semmiféle változást, ahogy befejezték, de biztos voltam abban, hogy sikeresen elvégezték, ugyanis elégedettnek tűntek. Hamarosan szertefoszlott a tömeg, mindenki eltűnt rajtam, Tessán és Jasperen kívül. Ahogy meghajlították a Földet, és eltűntek a szemem elől, hirtelen rájöttem, hogy milyen védtelen leszek. A legapróbb és legártatlanabb varázslatokat sem tudom majd elvégezni. De ha ez kell ahhoz, hogy rendbe jöjjek, és visszanyerjem a többiek bizalmát, hát legyen. Mindent megteszek azért, hogy a Cullen család is megbocsásson nekem.

Remegő lábakkal álltam meg a bejárati ajtó előtt, és fordultam Jasper felé. Egész úton csöndben voltunk, és akárhányszor rá néztem, a sírás kerülgetett. Nem akartam semmi rosszat tenni, én nem ilyen vagyok. Nem akartam senkinek sem fájdalmat okozni, legfőképp neki nem. Szerettem, és ez ellen semmit sem tehettem. Az életem kiesett az irányításom alól, és mindent elrontottam, amit csak lehetett. Mindenkit megbántottam, aki fontos nekem.  Elpillantottam mellette, egyszerűen nem tudtam ránézni. Nem bírtam volna elviselni a tekintetét, azt, amit láttam volna benne. 

Olyan volt, mintha álmodtam volna. Kinyitottam a bejárati ajtót, és habár sokan elmentek, a buli azért még nagyban folyt, de nem érzékeltem magam körül semmit. Némán haladtam el mellettük, és meg-megbillentem, ahogy tánc közben meglöktek, de tovább mentem. Minél előbb a szobámba akartam kerülni, leakartam feküdni, hogy végre magam mögött hagyjam ezt a napot. Felvánszorogtam az emeletre, és a szobámból kihoztam a pizsamámat, majd bezártam magam mögött az ajtót, nehogy valaki bemenjen. A szennyeskosár tetejére dobtam a pizsim, és a tükör elé sétáltam. A sminkem szétfolyt, a hajam kócos volt, és sötét karikák húzódtak a szemem alatt, mintha hetek óta semmit sem aludtam volna. Lemostam a szemfestéket, és bevizeztem a tarkómat.

Nem tudtam elképzelni sem, hogyan jutottam idáig. A tükörképemre meredtem, és sírhatnékom támadt. Undorodtam magamtól, attól az embertől, akivé váltam. Rossz dolgokat tettem, rossz emberré váltam. Öltem, és ezt sosem fogom tudni elfelejteni. Mindez csak azért, mert gyenge voltam, és nem tudtam megbirkózni Alice halálával. Saját magamra hoztam bajt, úgy illene, hogy én bűnhődjek meg mindenért, amit tettem, ne a körülöttem lévők. Mindenkinek az lenne a legjobb, ha elmennék, ha magam mögött hagynék mindent, és mindenkit. De most, hogy nincs varázserőm, erre semmi esélyt sem láttam. 

Éles koppanást hallottam odakintről, és az ajtóhoz siettem, hogy bezárjam azt. Nem szerettem volna, ha valaki rám nyit fürdés közben, ahogy azonban elfordíthattam volna a kulcsot, egy nagyon részeg Ryan jelent meg előttem. Ijedten léptem hátrébb, ahogy mostohatestvérem rám nyitotta az ajtót, és kissé megdöbbentem. Még sosem láttam ennyire elázva, még azt is kinéztem volna belőle, hogy nem is látja, hogy én is a szobában vagyok. 

Megkapaszkodott a ruhaszárító állványban, nehogy elessen, azonban az nem tartotta meg a súlyát, és összetört. Ryan után kaptam, mielőtt összeesett volna, és nehezen, de sikerült őt leültetnem a kád szélére. Tanácstalanul pillantottam körbe, aztán a kukáért nyúltam, és a kezébe adtam, nehogy összehányja nekem a fürdőt, amíg elzavarom a népséget. Ideje volt lefújni a bulit, és ez a feladat rám hárult. Letrappoltam a lépcsőn, és a nappaliba siettem, hogy kikapcsoljam a zenét. A tömeg egy emberként fordult felém, felháborodásukat kifejezve kiabáltak fel. Megköszörültem a torkomat, és határozott léptekkel szeltem át a szobát, hogy kitárjam a bejárati ajtót. – Vége a bulinak! – kiáltottam, és ingerülten dobbantottam egyet a lábammal, amikor senki sem mozdult meg. – Gyerünk már, gyerünk már! Nem hallottátok? Igyekezzetek! – ordítottam, és nagyot szusszantottam, amikor az utolsó ember is távozott. Bevágtam magam mögött az ajtót, kulcsra zártam, majd megindultam a konyhába egy pohár vízért, amit fel is vittem Ryannek. 

Óvatosan kopogtam be az ajtón, és amikor valamiféle mormogó hangot adott ki, benyitottam. Ugyanott ült, mint amikor kimentem, és tekintetét rám emelte. Most tudatosult benne, hogy itt vagyok. Elé léptem, kivettem a kezéből a kukát, és felé nyújtottam a pohár vizet.

- Adne – sóhajtotta, és remegő kezekkel nyúlt a vízért. Elmosolyodtam, és azon töprengtem, most hogyan tovább. Kísérjem be a szobájába? Vagy talán át kellene előtte öltöztetnem? A fenébe is, ez nem az én dolgom lenne!

- Kérsz még? – bólintott, és ismételten oda adtam neki a poharat, majd letettem magam mellé, nehogy lelökje. Úgy döntöttem, várok egy kicsit, hogy kitisztuljon a feje, akkor könnyebb dolgom lesz vele. Nem tudnám egyedül a szobájába cipelni. Megtámaszkodtam a fürdőkagylónál, és kikémleltem az ablakon. Hajnali három lehetett, semmit sem láttam, mégis jól esett bámulni, csak úgy a semmibe. Az órámra pillantottam, majd Ryan-re. Ép engem nézett, zavaros tekintettel, és úgy láttam jónak, ha most már tényleg kipaterolom innen. – Későre jár. Gyere, segítek – mondtam, és közelebb léptem hozzá. Tenyeremet felé nyújtottam, és beharaptam az ajkam, nehogy elnevessem magam, amikor hatalmasat nyögött az erőfeszítéstől, hogy fel kell állnia. 

- Olyan kedves vagy – szólt egyszer csak, én pedig figyelmen kívül hagytam, és megpróbáltam az ajtó felé terelgetni, de megvetette a lábait. – És szép. Istenem, nem találkoztam még olyan gyönyörű lánnyal, mint te – sóhajtott, és határozottan kellemetlenül éreztem magam. Felemelte a kezét, az arcomra simította, és a derekamnál fogva közelebb húzott magához. Ajkát az enyémhez érintette, én pedig összeszedtem minden erőmet, és akkorát taszítottam rajta, amekkorát csak tudtam. Nekiesett a szekrénynek, és Julie néhány kenőcse nagy koppanással ért földre. 

- Te teljesen meg vagy húzatva? Mégis mi a fenét művelsz? – mordultam fel, és undorodva húztam végig a kézfejemet a számon. – Testvérek vagyunk, nem csókolhatsz meg amikor csak a kedved úgy tartja. Ez undorító – suttogtam halkan, és azon gondolkoztam, kitudnék-e futni az ajtón anélkül, hogy elkapna. Volt valami a tekintetében, ami megrémített. 

- Nem vagyunk igazából testvérek, Ariadne. Nem látom akadályát, hogy miért ne lehetnénk együtt – mondta, és a szívem hevesen dobogott, ahogy felém haladt. – Mond azt, hogy nem jövök be neked. Láttam, hogy néztél rám tegnap, felesleges tagadnod. Te is ép annyira akarsz engem, mint én téged – folytatta, és vissza kellett nyelnem az epét, ahogy felém lépett, és a fülembe suttogta az utolsó szavakat. Egyszerűen lefagytam, a félelem megbénított. Nekipréselt a falnak, és még a ruhánkon keresztül is éreztem, mennyire kíván. Féltem, sosem féltem ennyire még semmitől. Nem így akartam elveszteni a szüzességemet, nem vele. 

- Ryan, kérlek, hagyd abba! Engedj el – kérleltem, amikor a nyakamat kezdte el csókolgatni, és teljes erőmből a mellkasának feszültem, ahogy lejjebb húzta az atlétám pántját. A félelem végig áramlott az egész testemen, és könnyek szöktek a szemembe, ahogy rájöttem, nincs erőm, egyszerűen nem tudom megvédeni magam. 

- Ne kéresd magad, tudom, hogy te is akarod. – Tenyerét végig simította az oldalamon, majd  belemarkolt a fenekembe. Erőteljesen felrántottam a térdem, és tökön rúgtam, aztán fejvesztve futottam az ajtó felé. Nem fordultam hátra, olyan gyorsan a szobámba akartam érni, ahogy csak lehet. Feltéptem az ajtót, de Ryan utolért, és elestem. Nem is értettem, hogy lehet olyan gyors, amikor nemrég még talaj részeg volt, és képtelen volt egyhelyben állni, de minden gondolat kiszállt a fejemből, ahogy rám nehezedett. Éreztem, ahogy a hasamnak nyomódott merev férfiassága, és sikoly tört fel a mellkasomból. A melltartóm feljebb tolta, és a tenyerébe vette az egyik mellemet. Nyalogatni kezdte a mellbimbóm, én pedig tehetetlenül vergődtem alatta. Szőke hajába markoltam, s olyan erővel cibáltam és húztam hátra, ahogy csak tudtam. Felordított a fájdalomtól, és ahogy eltávolodott tőlem, körmeimet az arcába vájtam. Hatalmas pofont kaptam válaszként, és éreztem a sós ízt a számban. Ryan a hajamba markolt, és fejem erőteljesen csapta a padlóhoz. Hatalmasat koccant a fogam, és szédülés kerített hatalmába. Fekete foltokat láttam magam előtt, és amikor feljebb tolta a szoknyámat, sírógörcsöm támadt, és teli torokból kiabáltam. Azért imádkoztam, hogy Carly és Meg jöjjenek haza, és állítsák le a torzszülött testvérüket. Szétfeszítette a combomat, és amikor a nadrágját kezdte kigombolni, összeszedtem minden erőmet, hogy ellökjem magamtól. Kétségbeesve pillantottam körbe, valami fegyver után kutatva, de a közelben csak egy üvegasztal volt, az is túl messze. Oldalra nyújtottam a kezemet, és megpróbáltam megragadni az egyik lábát, de nem értem el. – Ezzel a ficánkolással csak még inkább felizgatsz. Nem is tudod mióta várok már arra, hogy végre megdugjalak – mondta, és ismét oldalra nyúltam, de az az átkozott asztal még így is túl messze volt. Ryan a lábaim közé helyezkedett, és az ajkamba haraptam, amikor félretolta a bugyimat. Hát megtörténik – gondoltam magamban, és a könnycseppek egyre csak áztatták az arcom. Tudtam, hogy le kell nyugodnom, hogy el kell lazulnom, és akkor kevésbé fog fájni, de egyszerűen képtelen voltam rá. Ismételten az asztal felé kapálóztam, és nagyot dobbant a szívem, amikor tenyeremet sikerült az asztal lába köré csavarnom. Oldalra fordítottam a fejem, szememet szorosan összehunytam, és magunkra rántottam az asztalt. Az üveg hatalmasat csörrent, és több helyen megvágott, még úgy is, hogy a nagy része Ryan-re esett. Megragadtam az egyik szilánkot, és belé döftem. Sikerült kihasználom, hogy eltávolodott tőlem, és kimásztam alóla. Ryan nem mozdult, de nem volt idegzetem és bátorságom megnézni, hogy él-e még. Felpattantam a földről, és beszaladtam a szobámba. Bezártam az ajtót, és az ágyamat elé toltam, nehogy betudjon jönni. Ijedten hátráltam el az ajtótól, csak szerettem volna minél messzebb kerülni tőle. Kezemet a számra szorítottam, és megpróbáltam kiszúrni némi zajt, de semmit sem hallottam a saját szívdobogásomon kívül. Az asztalhoz vánszorogtam, és felkaptam a telefonom. Remegő ujjakkal ütöttem be azt a három számot, de mielőtt tárcsázhattam volna, meggondoltam magam. Nem akartam rendőröket és mentőket a házamban. Féltem a következményektől, hogy börtönbe kerülök. 

A telefon kicsörgött, egyszer, kétszer, háromszor. Imádkoztam, hogy felvegye, hogy megbocsásson és beszéljen velem, hiszen jelen pillanatban csak rá számíthattam. Szükségem volt rá. Nagyot dobbant a szívem, amikor megtette, de nem szólt bele, én pedig egy pillanat erejéig képtelen voltam megszólalni. Mit is mondhatnék? Hogy talán megöltem a mostohatestvérem? Hangosan ziháltam, és bármennyire is próbáltam, nem jött ki hang a számon. A könnyeim egyre csak záporoztak, és azon kaptam magam, hogy egészen a sarokig hátráltam, tekintetemet le sem véve az ajtóról, attól tartva, mintha ha bármelyik pillanatban bejöhetne rajta Ryan. 

- Adne, mi a baj? Mi történt? – hallottam meg az aggódó hangját a vonal túlsó végén, és hangosan felzokogtam. Nehezemre esett lélegezni, úgy éreztem megfulladok, ha tovább itt kell maradnom, de nem mertem sehova sem menni. Sehol sem voltam biztonságban.

- Jas... Jasper – szóltam bele halkan, remegő hangon. – Ide.. ide tud... ide tudnál jönni? – A hangom halk volt, erőtlen, de tudtam, hogy kiválóan hallotta az utolsó szavaimat is, és elhozza őt is. Elejtettem a telefonom, átkaroltam a lábaimat, és előre-hátra billegtem, esdekelve, hogy mihamarabb ide érjenek.