Önzetlen szerelem – 16. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a frisst, sajnálom, hogy ennyit kellett várnotok rá, de a suli nekem sem kedvezett. Lekellet adnom 15 oldalt a szakdogámból, amivel igencsak meggyűlt a bajom, folyamatosan írjuk a ZH-kat, jövőhéten 3 is lesz. :S  (Egyébként a szakmai nyelvvizsgám meg lett :D :D)

Nem sikerült hosszúra a fejezet, de ígérem, a következő az lesz. Ez egy amolyan kis bevezető. :P

Köszönöm szépen a sok támogatást, amit tőletek kapok. Nagyon szeretlek titeket!! :)

Puszi,

Monya

Aggodalmak nélkül

A hétvégém végre nyugalmasan telt, kínzó álmok nélkül, és kimertem volna jelenteni, hogy a legjobb napjaimat töltöttem. Szombaton kisurrantam a házból, és bulizni mentem Port Angelesbe, egyedül. Ez olyan dolog volt, amit korábban egyedül sosem tettem volna meg, de most ez sem zavart. Csak jól éreztem magam, és hajnal ötkor fáradtan estem be az ágyamba, így a hétvégém hamar eltelt. A vasárnapot majdhogynem egész nap aludtam. Késő este jutott eszembe, hogy egyáltalán nem készültem az iskolára, pedig a sok hiányzás miatt szörnyen le voltam maradva. De nem érdekelt túlzottan. Boszorkány voltam, nem a tanulás volt a sorsom, vagy a diploma megszerzése. 

A kocsimnak annyi lett, Meg és Carly pedig természetesen nem vártak meg, pedig hallottam, amikor Tom megkérte rá őket. Meg sem lepődtem rajta, ez annyira rájuk vallott. Így hát kénytelen voltam meghajlítani a Földet, mint eddig már annyiszor, és az iskola egyik WC fülkéjében találtam magam. Elnevettem magam a gondolatra, hogy mi lett volna, ha éppen foglalt lenne, és egyik pillanatról a másikra felbukkantam volna. Minden bizonnyal annyi lenne az álcámnak, de még így is jobb volt, mint ha az erdőbe vagy a parkolóba „teleportáltam” volna. Megigazítottam a hajam, beletúrtam egyszer-kétszer, majd megindultam az első órámra.

A napok gyorsan teltek, és egyre több kamubarátot szereztem. Feljártam néhány szórakozóhelyre, és most, hogy egy kis társasági életet éltem, gyakran összefutottam néhány évfolyamtársammal is. Cullenék gyakran gyanakodva néztek engem, és a jókedvem, de nem kérdeztek semmit, aminek különösen örültem. Nem volt szükségem az aggodalmukra vagy az ostoba kérdéseikre. Többé nem ugyanaz a bátortalan lány voltam, aki nem mert kiállni magáért. Meg és Carly folyamatosan célba vett, és minden próbálkozásukat sikerült könnyedén elhárítanom. Nem féltem tőlük, nem tartottam tőlük, többé nem. Egy nap, vidáman cseverésztem az egyik végzős lánnyal, amikor is Dylan átkarolta a derekam, és nagy vigyorral az arcán üdvözölt engem. Nem húzódtam el, helyette rámosolyogtam, mire tenyere egy pillanatra lejjebb kalandozott. Seattle-ben találkoztunk egy szórakozóhelyen, s amikor a piámat kértem ki, ő odajött hozzám. Ő is végzős volt, és mint kiderült, még közös óráink is voltak. Kicsi a világ, nem igaz? Barnaszeme volt, s ugyanilyen színű göndör haja barátságosan keretezte az arcát. Nem az a tipikus, Istenem, de szexi kategóriába soroltam volna, de határozottan szexi volt, néha még sármosnak is mondtam volna, már ha nem lenne ilyen kisfiús arca. De így nézett ki jól, ez kölcsönzött neki valamiféle bájt, amitől minden lány rátapadt. Piros-fekete kockás inget viselt, és ahogy rám vigyorgott, az a gondolat futott végig az agyamon, hogy ennek a gyereknek még a fogai is tökéletesek. Egész sokat beszélgettünk az utóbbi időben, és kissé különlegesnek éreztem magam. Jól esett a figyelem, ami rám irányult, csakis rám. Minden egyes alkalommal volt néhány részeg idióta a szórakozóhelyeken, akik bepróbálkoztak nálam, de az más fajta figyelem volt. Megakartak dönteni, és a figyelem csak addig szólt, amíg ki nem kosaraztam őket, aztán azon nyomban a következő lányt keresték, akit fűzhetnek. 

- Alice-ről még nincs semmi hír? – kérdezte egyik alkalommal Dylan az ebédlőben, és egy rövid pillanatra meg merevedtem, még a villa is megállt a kezemben. Egy kicsit haboztam a válaszadással, de leginkább azért, mert rádöbbentem, vége a feszítő érzésnek, ha rágondolok. Nem volt fájdalom, félelem, gyász vagy akár bűntudat. De miért is lett volna? Minden tőlem telhetőt megtettem, még arra is kértem, hogy ne keressen meg, maradjon nálunk, de ő nem hallgatott rám. Senki sem róhatta fel ezt nekem. A vállam fölött átpillantottam Cullenékre, nagyon is tudatában annak, hogy mindent hallanak. 

- Nem, még nincs. A rendőrség nyomozást indított az eltűnése miatt, de még nem találtak semmilyen nyomot, ami elvezethetne hozzá – mondtam, és villámmal bökdösni kezdtem a húst a tányéromon. Ezt a hazugságot találták ki Cullenék, én pedig tartottam magam hozzá. Nem értettem, hogy miért nem mondják el az igazat, úgy értem, nem azt, hogy vámpírok mészárolták le az egyébként szintén vámpír lányt, hanem hogy meghalt. Nem fog visszajönni, már nem. 

- Gondolom megviselt a távozása. Láttam, hogy milyen jóban voltatok – rezzenéstelen arccal mosolyodtam el kissé. 

- Igen, miután ide költöztünk a legjobb barátnőm lett, de rájöttem, hogy nem tudok mit tenni. Elment, és hogy őszinte legyek, szerintem már nem is fog visszajönni. Biztos meg volt az oka annak, amit tett. – Megértően bólogatott, körbepillantott, majd közelebb hajolt, és lehalkította a hangját.

- Gondolod, hogy a családja miatt lépett le? Hallunk pletykákat róluk – mondta, és elnevettem magam. 

- Ne hülyéskedj, biztos, hogy nem emiatt. Töltöttem egy kis időt velük, és jó arcok. Kizártnak tartom – feleltem, és eszembe jutott milyenek is igazából. Az iskolából senki sem ismeri úgy őket, mint én. Legutóbb, amikor náluk voltam, ép arról beszéltek, hogyan kéne visszacsalogatni Jaspert, ugyanis miután magamhoz tértem, megint lelépett. Edward szerint még idő kell neki, de a család már annak örül, hogy el tudják érni, és beszélhetnek vele. Korábban még a hívásaikra sem válaszolt. 

Délután, miután kijöttem az öltözőből tesi óra után, Rose rohant utánam. Meglepődve fordultam hátra, és megálltam, hogy bevárjam.

- Beszélni akarok veled – közölte, mire kérdőn felvontam a szemöldököm. Ez aztán a magabiztosság, nem teketóriázik. 

- Azt hiszem, tudok egy kis időt szánni rád – mosolyogtam rá negédesen, és bosszúság suhant át az arcán, mire még szélesebb lett a vigyorom. 

- Te tényleg bolond vagy, most már teljesen biztos – mondta, és vizslatni kezdett, egy rövid pillanatra mintha még aggódást is felfedeztem volna az arcvonásaiban, de hát Rose-ról volt szó, bármi emberi érzelem szikrája is volt az arcán, az hamar eltűnt. – Pár hete még teljesen magad alatt voltál, depresszióba estél, és annyira begolyóztál, hogy képzelődni kezdtél. Most meg úgy csinálsz, mintha minden rendben lenne. 

- De hát minden rendben van – förmedtem rá, majd tovább folytattam. – Meghalt, és nem tudunk ellene mit tenni, bármennyire is sajnálom. Fel kell dolgoznotok, én már megtettem.  

- Nem csoda, hogy Jasper téged hibáztat – suttogta, de elengedtem a sértést a fülem mellett, és kényszert sem éreztem, hogy kifejtse szavai értelmét, vagy hogy sértegetni kezdjem. 

- Mit akarsz, Rose? Nem érek rá egész nap.

- Nem fogok köntörfalazni. Megváltoztál, még az is könnyen előfordulhat, hogy be is diliztél. Nem érdekel, hogy gyógyszert szedsz-e vagy drogozol, de nem fogom hagyni, hogy egy ilyen labilis állapotú csaj hordozza a titkunkat.

Felidéztem magamban az első napomat ebben a suliban, és ahogy ökölbe szorítottam a kezem, éreztem az erőt, ami átjárt akkor is. Meglendítettem a karom, és orrba vágtam Rose-t. Nem éreztem fájdalmat, igazából azt sem tudom, hogy miért tettem, csak azt, hogy nagyon jól esett. Fejlődtem, az erőm fejlődik. Korábban nem lettem volna képes felidézni Emmett erejét, vagy Tony-jét, a birkózó srácét, akiből először merítettem az energiát; és most, minden nehézség nélkül sikerült. Rose a padlón kötött ki, és elkerekedett szemekkel meredt rám, mire mosoly szaladt az arcomra.

- További szép napot, Rose! – köszöntem, és hátat fordítottam neki. 

Számítottam arra, hogy hátba támad, de nem tehette meg következmények nélkül. A diákok ép kezdtek kiszállingózni, nem kockáztathatta meg a lebukást. Az erdő fele sétáltam, és meglepődtem, amikor megpillantottam egy félmeztelen indián fiút. Ismerős volt az arca, de nem tudtam hova tenni, láthatóan ő felismert és mosolyogva üdvözölt. 

- Szia, Adne! Szép jobb horgos volt – mondta elismerően, és elmosolyodtam magam. Úgy tűnt, ő sem szereti túlzottan a szőkeséget. 

- Szia… – akadtam meg hirtelen, mire készségesen kisegített.

- Jacob vagyok, Nessi pasija. Korábban már találkoztunk, amikor bulizni mentél Cullenékkel.

- Á, igen. A farkas – feleltem, és habár kissé meglepődött, elvigyorodott. – Mi járatban erre? Nessiért jöttél?

- Igen, olyasmi. Tegnap le kellett mondanom a randinkat, este őrjáratozni voltunk a srácokkal, és elkaptunk egy újszülöttet – mondta büszkén, és halvány remegés futott végig a testemen. Ahogy kimondta a szavakat, megdobbant a szívem, s megremegett a lábam. – Újszülöttek voltak a környéken? – kérdeztem, de talán inkább magamtól, mintsem tőle. 

Jacob értetlen arcot vágott, és aggodalom tükröződött a tekintetében. – Ne aggódj, biztonságban vagy. Elkaptuk már a javát azoknak a vámpíroknak, akik...– Nem kellett befejeznie a mondatot, jól tudtam mit akar mondani. Akik elszöktek a Cullen villából, akik azért voltak ott, hogy feltartsák a családot, és végezhessenek velem és Alice-szel. Alice halálának okozói még életben vannak, megtorolatlanul. A harag megtelepedett az elmémben, sátrat vert, és nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy még életben vannak. Hogy ennyi idő elteltével még mindig gyilkolnak, méghozzá mindenfajta következmény nélkül. Ez így nem jó, nagyon nem.

- Mennem kell – vágtam közbe gyorsan, és beljebb siettem az erdőbe, senki sem láthat meg varázslás közben. Hallottam magam mögött a lépteit, és tompán érzékeltem, hogy mond valamit, hogy folyamatosan beszél, de nem tudtam koncentrálni. – Szia – nyögtem még ki nagy nehezen, és a következő pillanatban a szobámban találtam magam.

Nem tudtam volna megmondani, hogy mi okozta a változást, de örültem neki. Talán a Dylannel való kis csevej, vagy Rose szavai, talán Jacob elkotyogott infója a vámpírokról, de valami megváltozott, mintha velem együtt fordult volna a világ egyet. Düh keletkezett bennem, és nem értettem, miért nem gondoltam rá korábban, hogy miért nem jutott eddig az eszembe. Meg kell ölnöm az összeset. Meg keresem, és egyesével levadászom őket – csak ez járt a fejemben. Ezt kellett tennem, ez volt a helyes. A vámpírok vérével fogok tisztelegni Alice és a családja előtt, ez lesz az én búcsú ajándékom mindenki számára.

Magam elé helyeztem egy térképet, és elvégeztem egy kereső bűbájt, amely feltárta célpontjaim tartózkodási helyét. Izgatottság söpört végig rajtam, ahogy arra gondoltam, hamarosan bosszút állhatok, mindegyiken. Akkor sikerült megszökniük, de előlem már nincs menekvés. Nem hallottam semmi mást, egy mondat visszhangzott a fülemben, ami arra buzdított, induljak most azonnal. Amíg nem halnak meg egytől egyig, nem lelhet Alice békére. Szükségem volt a halálukra. 

Kiválasztottam az egyik fénylő pontot, ráfókuszáltam, és azon kaptam magam, hogy farkasszemet nézek egy közel velem egykorú fiatal lánnyal. Talán meginogtam volna egy pillanatra, ha nem láttam volna vérvörös szemeit. Felfordult a gyomrom, de erőt vettem magamon, mégsem voltam elég gyors. Láttam a döbbenetet a lány tekintetében, de gyorsabb volt nálam a vámpír reflexeinek köszönhetően. Felém mozdult, és villámgyorsan lendült a karja, nem volt időm egyetlen bűbájt sem alkalmazni. Neki repültem egy épület falának, és hányinger tört rám. Lehetséges, hogy agyrázkódást kaptam, de talpra kecmeregtem. Láttam az éhséget, amely eluralkodott rajta, így én is léptem. 

Megtorpant, mintha egy láthatatlan erő húzná vissza; képtelen volt bármerre is mozdulni. Fenyegetően felhúzta ajkait, megmutatván ezzel éles fogait, mintha ezzel megrémiszthetne. 

- Meg foglak ölni, mert ahhoz tartja a kedvem – közöltem vele negédesen. – Nem kellett volna ujjat húznod velem vagy akár a Cullen családdal. – A szemében megértés csillant, én pedig nem haboztam. Felemeltem a karom, tenyeremet felé fordítva, és ahogy összeszorítottam azt, felrobbant. Apró darabokban végezte, és csak a hamu mutatta korábbi helyét. Mosoly szaladt az arcomra, és különös megnyugvást éreztem egyetlen egy röpke pillanatra, aztán eszembe jutott, vannak még. Az adrenalin még mindig a véremben száguldozott, úgy éreztem, el tudnék bánni egy egész hadsereggel, készen álltam arra, hogy a következő célpontomat is kiiktassam. 

A szobám közepén találtam magam, és azonnal a könyvem felé haladtam, amikor egy alak lépett elő a szoba túloldaláról. A rémült kiáltás a torkomra forrt, és még akkor is hevesen dobogott a szívem, amikor rájöttem, csak Edward van itt. 

- Hol voltál? – kérdezte, és pár lépést tett felém.

- Sehol – vágtam rá, és a könyvemet a térképpel együtt bedobtam a ládámba, határozott mozdulattal csuktam le a tetejét. Felálltam, és szembefordultam vele. Magasba szökött a szemöldöke, ahogy engem nézett, azonban sokáig hallgatott, mielőtt megszólalt volna.

- Aggódunk érted.

- Nincs miért, jól vagyok – feleltem, és elmosolyodtam. Nem tudom mit láthatott rajtam, de nem tetszett az arckifejezése.

- Akkor miért érzek rajtad idegen vámpír szagot? A vért már ne is említsem.

- Sajnálom, nő vagyok. Most élem a rosszabb napjaim – vágtam rá pofátlanul és elvigyorodtam. A képébe hazudtam, és töretlenül mosolyogtam, annak ellenére, hogy tudtam, tisztában van azzal, hogy nem mondok igazat és titkolózok. 

- És mi a helyzet a másik dologgal? – kérdezte inkább, és nekitámaszkodott az asztalomnak. 

- Biztos csak az új parfümömet érzed, nemrég kotyvasztottam – mondtam, és látványosan ásítottam egyet. – Ne haragudj, de örülnék, ha távoznál. Sok dolgom van még ma. – Bólintott, és mielőtt kiugrott volna az ablakomon, alaposan végigmért, majd a szobámat is.

Úgy döntöttem, a legközelebbi vadászatot inkább átteszem holnapra. Nem akartam, a szívem mintha belesajdult volna a gondolatra, de így láttam a legjobbnak. Nem fogják megúszni. 

A fürdőbe mentem és megálltam a tükör előtt. Egy pillanatra megcsodáltam szemem furcsa csillogását, aztán inkább a fejem búbjához emeltem a karom. Már nem vérzett, bár egy kicsit még sajgott. Lezuhanyoztam, és átaludtam nem csak az egész délutánt, de az estét is. Reggel úgy döntöttem, nem megyek iskolába. Megvártam, amíg mindenki elmegy otthonról, aztán olvasgattam, filmeket néztem, csupa olyan dolgot tettem, amire már régóta vágytam, most még sem foglalt le teljesen. 

Kimásztam az ágyamból, felöltöztem, és letelepedtem a ládám előtt. Kikaptam a könyvem, és ujjaimat végighúztam a fekete borítón, éreztem a hatalmát, a tudást, amit csak előttem fedett fel. Mi lenne, ha ezeket fejből tudnám? Ha nem kéne minden varázslatot és bűbájt kikeresnem, ha szükségem lenne rá? Kezeimet a könyvre fektettem, erősen koncentráltam, és valahogy sikerült magamba szívnom a tudást. Úgy éreztem, megállíthatatlan vagyok.

Ő lenne Dylan :)