Önzetlen szerelem – 14. fejezet

Sziasztok!

Sikerült meghoznom a frisst. Köszönöm mindenkinek a türelmet, és a támogatást, nagyon sokat jelent nekem. Túl vagyok a vizsgáimon, és minden jól sikerült, kivéve az angol szakmai nyelvvizsgámat. :( Ugyan az eredmény még nincs meg, és nincs jó érzésem vele kapcsolatban, bizakodom.

Mostantól megint megpróbálom tartani magam a heti 1, esetenként 2 hetente 1 frisshez, remélem örültök neki.

Valamint, még nem vagyok biztos abban, neki rugaszkodok-e, de a napokban eszembe jutott, hogy neki kezdek egy másik Twilight történetnek, ha ezzel végeztem. Nem terveztem újabb Alkonyatos történetet, de valahogy kipattant a fejemből. Nem garantálom még, csak eljátszom az ötlettel. :)

Jó olvasást kívánok mindenkinek, remélem megdobtok pár kommenttel. ;)

Puszi,

Monya

Emlékek

Minden olyan gyorsan történt, hogyha akarnék, akkor sem tudnék visszaemlékezni rá. Elvesztettem az irányítást a kocsim felett, és sikoly tört fel a torkomból, ahogy felborult a jármű. Ijedten az arcom elé kaptam a kezeimet, és a tüdőmben rekedt a levegő, ahogy az autóm ismét átfordult. A szívem a torkomban dobogott, és kellett néhány pillanat, mire kitisztult a látásom. Minden a feje tetejére állt, és szédültem. Éles, intenzív fájdalom hasított a halántékomba. Ujjaim vértől ragacsosak lettek, és remegő kezekkel kapcsoltam ki a biztonsági övem. Megpróbáltam kinyitni az ajtót, de beragadt. Rettegés futott végig az egész testemen, és ahogy az anyós ülés felé fordultam, rájöttem, hogy nem tudok megmozdulni. A lábaim beakadtak, és képtelen voltam kihúzni onnan. Ahogy felpillantottam, Alice-t láttam meg magam előtt, alig pár méterre tőlem. Fejjel lefelé néztem, és mosolyra görbült az ajka. Segítségért kiáltoztam, de senki sem jött, és minden elsötétült előttem. 

Sötétség vett körül, semmit nem éreztem. Minden olyan békés volt, nyugtató. Aztán hangokat hallottam magam körül. Először halkan, mintha lepkeszárnyak suhognának a messzeségben, aztán felhangosodott, s gépek csipogása társult a neszhez. Még így is túl halkan, és gyorsan beszéltek ahhoz, hogy megértsem, mi folyik körülöttem. Kinyitottam a szememet, de azon nyomban vissza is csuktam. Túl világos volt, és kellett néhány pillanat, hogy hozzászokjak az erős fényhez. 

Rögtön rájöttem, hogy egy kórházban vagyok, de a miértet nem értettem. Túl zsibbadt voltam, az agyam üres volt, nem értettem, hogy mi folyik körülöttem. 

- Adne, drágám – hallottam meg egy megkönnyebbült női hangot, és oldalra fordítottam a fejem. – Úgy örülök, hogy minden rendben van veled. Szörnyen megijesztettél mindannyiunkat. Nem is tudom, mihez kezdenék, ha téged is elveszítenélek – szólt, és tenyerét az arcomra simította. Összerezzentem az érintésre, hideg volt, akár egy jégcsap, és arrébb húzódtam. 

- Hol… Hol vagyok? Ki maga? – kérdeztem, és megköszörültem a torkom. Olyan száraz volt, mintha fűrészport ettem volna. Láttam a zavarodottságot a nő tekintetében, aztán a fájdalmat és a rémületet. Valahogy én is ilyesmiket éreztem. Semmit sem értettem magam körül, minden olyan ijesztő volt. Oldalra pillantottam, és mindenhol műszereket láttam. Az ijedtségtől gyorsabban vert a szívem, mire az egyik gép csipogása is felgyorsult. Fel akartam ülni, de fájdalom hasított a fejembe és a karomba. Lepillantottam, és kitéptem a karomból a tűt. El akartam menni innen, és az ajkamba kellett harapnom, nehogy elsírjam magam. Anyát akartam, azt akartam, hogy mellettem legyen. 

A nő elhajolt kissé, és megnyomott valamit. – Ne mozdulj, nem szabad sokat mozognod – mondta kedvesen, és megpróbált visszafektetni az ágyra, de ellenálltam.

- Engedjen el, el kell mennem innen. El akarok menni innen, érti? – förmedtem rá, és kicsordultak a könnyeim. Ápolók és orvosok léptek be, amikor felültem az ágyon. Közelebb húztam a takarót és éreztem, hogy a kétségbeesés eluralkodik rajtam. Elállták a kijáratot, és felém közeledtek.

A nő, aki mellettem volt, amikor felkeltem, most az egyik fehér köpenyes férfihez lépett, és odasúgott neki valamit, mire a férfi kíváncsi tekintetét rám emelte. Némán bólintott, miközben valamiféle jegyzetet tartott a kezében. – Menj csak ki, Esmé – válaszolta a nőnek, és végigsimított a karján, mielőtt távozott volna a szobából. Még láttam, amint a táskájába nyúl, és kiveszi onnan a telefonját. 

- Ezt intézem, menjenek csak ki – mondta még, és a nővérek kiviharoztak a szobámból. Hangos, megkönnyebbült sóhaj tört fel a mellkasomból, mire az orvos elmosolyodott. Gyanítottam, hogy ezért küldte ki őket, hogy jobban érezzem magam.

- Dr. Cullen vagyok – mutatkozott be kedvesen, és közelebb lépett hozzám. – El tudnád mondani, hogy mi történt veled?

- Én… én nem tudom. Nem emlékszem – feleltem, és idegesen pillantottam rá, aranyszínű szeme egy hosszú pillanatra kivert az észből. Még sosem láttam ilyet. Megnyugtató volt a férfi jelenléte, sugárzott belőle béke és a kedvesség.

- Talán kezdjük az elején – ajánlotta barátságosan, és leült egy székre, így egy magasságba kerültünk. Hálásan mosolyodtam el, ugyanis a nyakam már kezdett fájni, ahogy őt figyeltem. – Hogy hívnak? – kérdezte, és tekintete végigjárt rajtam, megcsóválta a fejét, ahogy a karomra pillantott. Bűntudat árasztott el, ahogy eszembe jutott, kitéptem onnan a tűt.

- Adne… Adne Gardner vagyok – szóltam, mire helyeslően bólogatott, és szorgosan jegyzetelt. 

- Nagyon jó – bólogatott elismerően, és néhány általános kérdést feltett, amivel sikerült megnyugtatnia. Kicsit olyan volt, mintha hétköznapi témákról beszélgetnénk, sikerült feloldania a feszültséget, egészen addig, amíg el nem mondta, hogy mi történt.

- Pár napja autóbalesetet szenvedtél, Adne. A jármű, amit vezettél felborult, és kigyulladt, de a segítség hamar ott termett és kimentettek az égő kocsiból. A balesetet követően beverted a fejed, aminek következtében duzzanat keletkezett az agyadban. Mesterséges kómában tartottunk, de megvontuk a gyógyszereket… – Nem bírtam türtőztetni magam, ép eleget hallottam. 

- Hol van Lyndsy néni? – tudakoltam, és bűntudatom támadt. Biztos szörnyen aggódik miattam. Mintha a történelem megismételné magát. – Látni szeretném, ha nem probléma – néztem rá, és még én is kihallottam az esdeklést a saját hangomból.

Dr. Cullen teste kissé megfeszült, és egy pillanatra összeráncolta a homlokát. 

- Adne, értesítettük a hozzátartozóidat – kezdett bele túlzott nyugalommal, és kissé összezavarodtam.

- Hogy érti?

Felállt a székről, visszatolta a helyére, és idegesen megköszörülte a torkát. – Egy pillanat és visszajövök – szólt, és mielőtt reagálhattam volna, ki is lépett az ajtón. A nő, aki velem volt, és akit Dr. Cullen Esmének szólított, elé sietett, és az ajtó üvegén keresztül láttam, hogy beszélgetnek. A testtartásuk feszültségről árulkodott, és Esmé tenyerébe temette az arcát. Elfordítottam a tekintetem, és a rémület hatalmába kerített.

Lerántottam magamról a takarót, és ahogy lábra álltam, meg kellett kapaszkodnom. Túlságosan is gyengének éreztem magam, de közelebbről is kellett látnom. Hol a fenében vagyok? – suttogtam döbbenten. Ez nem New York!

Ijedten hátráltam el az ablaktól, és ugrottam egyet, ahogy fellöktem véletlenül egy állványt, az ágyam mellett.

Dr. Cullen és Esmé azonnal a szobámban termettek.

- Hol vagyok? – követeltem választ, és a hangom megremegett.

- Forksban – szólt Esmé, és grimaszt vágtam. Az egyáltalán az Államokban van?

- Mit keresek itt? És azt ne mondják, hogy autóbalesetet szenvedtem. Mit keresek ebben a városban? Hol van a nagynéném? Látni akarom őt – kiáltottam, és tisztában voltam, hogy valami hisztis fruskának tűnök, de akkor ez volt a legkisebb aggodalmam.

- Sajnálom, de a nagynénéd meghalt, most édesapáddal és a családjával élsz ebben a városban. 

- Nem, az nem lehet! – Hátrálni kezdtem, és idegesen ingattam a fejem jobbra-balra. – Én New Yorkban élek, a nagynénémmel. Ez… ez nem… – Könnyek folytak végig az arcomon, a látásom elhomályosult. Az nem lehet, hogy Lyndsy nénit is elveszítettem. Őt nem, ez lehetetlen. 

A lábaim felmondták a szolgálatot, lecsúsztam a fal mentén, és átkulcsoltam a lábamat. Mintha a világ összezárult volna előttem, mintha kilöktek volna onnan. Árvának éreztem magam, és az is voltam.  Furcsa csípést éreztem a karomban, és tekintetem találkozott Dr. Cullenével, aztán elnyelt a sötétség.

***

- Szóval egy iskolába járunk? – kérdeztem, és nagy szemekkel néztem a mellettem ülő lányra, Bellára. 

- Igen, egy Irodalomra, Állampolgári ismeretekre, sőt, egy tesi órára is járunk – közölte széles mosollyal az arcán.

- Nahát, akkor biztos sokat látjuk majd egymást a suliban. 

- Biztosan – felelte, és kiöntött egy kis almalevet a poharamba. – Innod kellene, Carlisle rám parancsolt, hogy figyeljek rád.

- Erre igazán semmi szükség, magamtól is boldogulok. Mondtam már, hogy nem muszáj itt boldogítanod. Van egy könyvem, el leszek – mutattam az említett tárgy felé, és kissé leolvadt a mosoly az arcomról, bár próbáltam tartani magam. De éreztem, hogy Bella átlát rajtam. 

Majd’ két hete vagyok a kórházban, és az állítólagos családommal alig találkoztam. Tom hozta be nekem a könyvet, és állítólag járt bent nálam kétszer is a tíz nap alatt. Kétszer! De érdekes módon pont akkor aludtam… Ahhoz képest, hogy az egyetlen apámról volt szó, nem kapkodta el, hogy a lánya mellett legyen a nehéz időkben. A családjáról ne is beszéljünk… El sem tudtam képzelni, hogy én tényleg velük élek. Ilyen emberekkel, akik ennyire nem törődnek velem. De nem tudtam mit vártam. Apám lelépett, sosem ismertem. Én vagyok a zaci gyerek a családjukban…

De Dr. Cullen és a családja nagyon rendes velem. Esmé, a felesége mindennap bejön hozzám, és hoz nekem csokis pudingot és kekszet. De gyakran meglátogatott Bella, Renesmee, Edward, sőt, egyszer még Emmett és Rosalie is. Furcsa volt arra gondolnom, hogy valójában csak szomszédok, illetve osztálytársak vagyunk, mégis ők vannak velem a legtöbbet, és nem a „családom”.

Bella bekapcsolta a szobámban lévő TV-t, és jobb csatorna híján valami mexikói szappanoperát kezdtünk el nézni. Nem igazán mondhatnám, hogy a műsor lekötött, de kellemes volt, mint háttérzaj. 

- Nem mondta Dr. Cullen, hogy mikor mehetek haza? – kérdeztem, és a fülem mögé tűrtem egy kiszabadult tincset. Kicsit örültem, hogy itt vagyok, és nem is. Mégis hogy mehetnék haza, olyan emberek közé, akik még csak meg sem látogatnak?

- Ha a leletekkel nem lesz semmi gond, holnapután már otthon is lehetsz. De a rendőrség is szeretne kihallgatni a napokban – válaszolt kedvesen, és zavartan beharapta az ajkát. – Tényleg semmire sem emlékszel? Nem emlékszel ránk? – kérdezte, és lesütöttem a szememet.

- Ne haragudj, de nem – feleltem, és Bella szemébe pillantottam. Hirtelen mozdult a táskája felé, és kapott fel egy tablet gépet. Gyakorlott mozdulatokkal nyomogatta, végül felém fordította. Kérdőn pillantottam felé, mire még közelebb tolta. Pár héttel ezelőtt készültek ezek a családi képek, amikor együtt bulizni készültünk, nézd, itt vagy te is – mondta, és tekintetemet a kijelzőre emeltem. Valamilyen nagy szobában készülhetett a kép, minden bizonnyal egy nappaliban. A tömeg volt az első dolog, ami megfogta a figyelmemet. Úgy értem, egymás hegyén-hátán ültek a kis kanapén, aztán közelebbről is megnéztem a képet, de Bella pillantását végig magamon éreztem, azonban én csak a képet néztem. Kinagyítottam a képet, és alaposan körbejárattam a tekintetem, felismertem Dr. Cullent, Esmét, Emmettéket, Edwardot és Nessie-t, és akkor megpillantottam magam, széles mosollyal az arcomon. Egy pillanatra a valóságban is mosoly görbült a számra, látszott a képen, hogy mennyire jól érzem magam, aztán értetlenül pillantottam fel. 

- Ők kik? – kérdeztem, és óvatosan egy fekete hajú lányra, és egy szőke hajú fiúra mutattam. Hallottam, hogy Bella mély levegőt vesz, és láttam, hogy egy pillanatra elkalandozott, mintha nem is ebben a világban járna. 

- Az a lány ott… Ő Alice. – Bella megköszörülte a torkát, és beletúrt a hajába. - A fiú pedig Jasper. 

Megértően bólogattam, és tekintetemet ismét a kijelzőre emeltem. A fiú hullámos haja csak pár árnyalattal volt világosabb mézszínű szemétől. Fekete kapucnis pulóvert viselt, és telt ajka apró mosolyra görbült. Ugyanolyan gyönyörű szeme volt, mint a többi Cullennek, de nem nézett a kamerába, tekintetét máshova szegezte, vagyis valakire, így követtem a pillantását. Alice állt mellettem, mosolyogva öleltük egymást és néztünk a vakuba. Hollófekete haja kócosan, mégis rendezetten állt, tekintete huncutságot sugárzott, és hirtelen, mintha villámcsapás ért volna. Elengedtem a tab-ot, amely puhán landolt a combomon. Éreztem a fülemben szívem pulzálását, és pánik futott végig rajtam.

- Ő hogy van? Alice? Túlélte a balesetet? – kérdeztem, és alig kaptam levegőt. Ha valami baja esett miattam, azt sosem fogom megbocsájtani magamnak. 

Bella szemében egyszerre láttam szomorúságot és boldogságot. – Hát emlékszel rá? – tudakolta, és szavaiban fájdalom csengett. Furcsa szúrást éreztem a mellkasomban, és amikor Bella közölte, hogy Alice meghalt, egy világ omlott össze bennem. 

- Istenem! Én tehetek róla, csak is én! Olyan figyelmetlen voltam. Hogy tehettem ilyet? – Ujjaimmal a hajamba markoltam, és nem álltam távol attól, hogy kicibáljam a hajam. Megöltem őt. Megöltem Dr. Cullen lányát. Ki vert a veríték, és magyarázkodni kezdtem, bár ezek a szavak inkább a bűntudatomnak szóltak. – Én nem akartam, de megijedtem, és félrerántottam a kormányt, nem bírtam megállni. Én… – Elszakadt a cérna, és zokogásban törtem ki. 

Hideg karokat éreztem meg magam körül, és Bella kényszerített, hogy a szemébe nézzek. A könnyek ellepték a szemem, arcvonásai homályosak, távolinak tűntek.

- Miről beszélsz? Adne, mégis miről beszélsz? Adne, válaszolj már – dörrent rám kissé, miután a sokadik próbálkozásra sem tudtam megszólalni. 

- Alice… Ott… ott volt velem – nyögtem ki, és szememet törölgettem. Hangom el-elakadt, és a szorítás a mellkasomban egy pillanatra sem akart alábbhagyni. – Ott volt a kocsiban, amikor felborultunk.

- Adne, az nem lehet – szólt kedvesen, de éreztem, mennyire megakadt valamin, homlokát zavartan ráncolta össze, egész testében megfeszült. 

- De, ott volt velem. Az anyósülésen ült, emlékszem – förmedtem rá idegesen. Ez volt az első emlékem, ami eszembe jutott a baleset óta, Bella pedig nem hitt nekem. Mindenesetre ez megmagyarázza, miért voltak velem olyan kedvesek. Végigfutott a hideg rajtam, ahogy arra gondoltam, mi lehet most a lánnyal. Tudják, hogy meghalt, de azt nem, hogy a kocsimban volt. Sikerült kiszabadulnia és segítségért mennie?

- Mindjárt jövök – pattant fel Bella, és mielőtt reagálhattam volna, már ki is lépett az ajtón. Felvettem a tablet gépet, és tekintetemet ismét a képernyőre szegeztem. Mit tettem?

***

A történtek után zaklatott voltam, nem igazán emlékszem a történtekre. Láttam, ahogy Dr. Cullen egy tűt vesz a kezébe, aztán minden elhomályosult. Amikor magamhoz tértem, úgy éreztem, a fejem mindjárt szétrobban. Olyan volt, mintha másnaposan elgázolt volna egy traktor. 

Sokáig csak meredtem magam elé, aztán hogy eltereljem a gondolataimat, a könyv felé nyúltam. Elolvastam a tartalmát a hátulján, aztán kinyitottam, és beletemetkeztem, elvesztem a sorok között.

Lépteket hallottam a folyosón, aztán tompa kiáltását. A hang egyre közeledett, így magam mellé tettem a könyvem. – Dr. Cullen – hallottam meg egy női hangot, és kissé feljebb tornáztam magam. – Oh, ne haragudjon a zavarásért, de megérkezett Mrs. Schwim lelete.

- Nagyon köszönöm, Jennifer. Egy pillanat és ott leszek – hallottam meg az orvosom hangját, aztán amikor a léptek elhaltak, halkabban kezdett beszélni. – Látta, ahogy sietősen elhagyja a termet és beszállt az autóba. Kigyulladt a jármű, de Edward időben odaért. Beragadt a kocsi ajtaja, és majdnem bent égett.– A hangja feszült volt, és koncentrálnom kellett, hogy halljam minden egyes szavát. 

- Szóval azt mondod, hogy nem emlékszik semmire? – Az ismeretlen hangra a szívem hevesebben vert. Ki lehet az? Kivel beszélhet Dr. Cullen?

- Amnéziája van. Nem emlékszik ránk, sem a családjára. Az agya lekapcsol. Így védekezik, hogy megbirkózzon a traumával. 

- Azt gondolod, hogy ez legalább annyira lélektani, mint élettani probléma?

-  Úgy gondolom, hogy ez az egész a lelki állapotából adódik. Túl sok minden történt vele az utóbbi időben. Az autóbaleset, és Alice… Alice elvesztése mély nyomott hagyott benne. Amint képes lesz feldolgozni, és elfogadni a jelent, emlékezni fog mindenre. Jól vagy fiam? – hallottam meg hangját, és bár nem láttam, de éreztem a szeretetet a szavaiból, a hanglejtéséből.

- És pontosan miért is vagyok én most itt? Miért hívtatok ide?

- Sokat gondolkoztunk, és eszünkbe jutott, hogy talán a jelenléted jó hatással lenne Adnéra és az emlékezetére. Te voltál a kapaszkodópontja, és te is fontos voltál az életében. Ismered őt… 

- Még most sem egészen értem, hogy miért gondoljátok, alkalmas vagyok erre, de mindenesetre megteszem. Megteszem Alice-ért. 

- Büszke vagyok rád. Fiam, valamit tudnod kell még. Tegnap eszébe jutott egy emlék a balesetéről – hallgatott egy sort, és feszültebben füleltem. – Azt állítja, Alice vele volt, amikor felborult az autó.

Hosszú pillanatokig semmit sem hallottam, azt hittem, talán már nincsenek is a közelben. 

- Bemegyek – hallottam meg végül az ismerős, idegen hangot. 

- Rendben, kérlek, gyere majd be az irodámba. Jó hogy itthon vagy, fiam.

Gyorsan az ablak felé fordultam, és néhány pillanattal később cipőtalp kopogott a padlón. 

- Adne? – A nevem hallatán kissé összerezzentem, és kitágult szemekkel meredtem a fiúra. A szőke srácra, akit a képen láttam.  – Jasper Hale vagyok, Dr. Cullen fia – kezdett bele, és szorgosan bólintottam.

- Tudom – feleltem, és kissé elmosolyodtam a zavart tekintetét látván. – Bella mutatott pár képet rólatok – közöltem, és az egyik szék felé böktem, amikor láttam, tanácstalanul álldogál egy helyben. Közelebb lépett, kihúzta az egyik széket, és tisztes távolságba tőlem, leült. – Jól vagy? Nem festesz valami jól – mondtam, és azt kívántam, bár meg sem szólaltam volna. Szorosan behunytam a szemem, és lehordtam magam mindennek.

Halvány mosolyra húzta száját, még idejében elkaptam a pillanatot. – Ezt én is mondhatnám neked, Adne – válaszolt, és kínos csend állt be közénk. Tekintete az alkaromra siklott, és zavartan takargattam az égés okozta hólyagokat. 

- Sajnálom a veszteségedet – mondtam, és egy hosszú pillanatig egymás szemébe meredtünk. Nem volt a legjobb fényviszony a kórteremben, de megmertem volna esküdni, hogy pár árnyalattal sötétebb a szeme színe. 

Bólintott, de tekintetét nem vette le rólam. – Én is sajnálom, ami veled történt. És hogy nem voltam itt veled. Önző voltam, csak magamra gondoltam, amikor elmentem. Sajnálom azokat a dolgokat, amiket akkor mondtam, nem gondoltam komolyan őket, egyáltalán. Csak szükségem volt valakire, akit hibáztathatok a történtekért. Hibáztam, amikor úgy neked estem. – Értetlenül néztem őt, semmit sem értettem abból, amit mond.  – Alice elvesztése mindent megváltoztatott. Ő volt a lelkem tükre, akiben láttam a szívemben rejlő jót, mert ő hitt nekem, ő hitt bennem – mondta, és eszembe jutott a tegnapi kép. Láttam magam előtt Jasper tekintetét, ahogy Alice-t nézte, és összefacsarodott a szívem, szememet könnyek szúrták. 

Jasper, mintha most szakadt volna ki egy álomvilágból, zavart tekintetét rám szegezte, és kínosan elmosolyodott. – Csak azt akartam, hogy tudd, nem hibáztatlak semmiért. Itt vagyok. Mindig is itt voltam neked, és itt is leszek.

Szavai arcon csapásként értek, úgy éreztem, tőrt forgatnak a szívemben, aztán váratlanul, mintha lehullott volna egy sötét lepel, amely az emlékeimet zárta el, eszembe jutott minden.