Meghoztam a frisst, sikerült befejeznem a hétvégére, remélem tetszeni fog nektek, kíváncsi vagyok a véleményetekre. A 7 komment ugyan nem jött össze, remélem ezúttal többen írtok majd. :) Jó olvasást kívánok!
Figyelem: BÉTÁZATLAN
"Ahogy mindig is hitte, a fájdalom az egyetlen, ami az embert igazán élteti. A fájdalom megmarad, míg a gyönyör mindig elillan, akár egy füstfelhő, ha megpróbálják megragadni. A fájdalom megkeseríti, de úgy tűnik, egyben össze is tartja az életet. Ráébreszti az embert, mennyire kicsi, gyenge és sebezhető is valójában. A fájdalom a legelemibb dolog, ami az embereket előreviszi, összefűzi és megmutatja, milyenek is valójában. Eszükbe juttatja, hogy csak halandók, a természet parányi részei."
Dan Schmidt
A fájdalom tornácán
Hát hogy a fenébe ne mentem volna? – Ez volt az első
gondolat, ami végig futott rajtam.
Furcsa volt visszagondolni, hogy legutóbbi alkalommal – ami
egyben a legelső is volt – majdnem összejöttünk. Egy hete volt, mégis éveknek
éreztem. Ez idő alatt sikerült tökéletesen beilleszkednem és összekuszálni az
életem. Kész kalandban volt részem, annyi minden történt velem.
Visszagondolva Davidre visszaidéztem a pillanatot, amikor
rájöttem, hogy ő az edzőm. Totálisan kiakadtam, legszívesebben elfutottam
volna, vagy elsüllyedtem volna szégyenemben, mára azonban valahogy jobban
kijöttünk. Sosem jött szóba a nap, amikor a sikátorban összeakadtunk, aminek
kifejezetten örültem. De attól, hogy nem beszéltünk róla, még gondoltam rá
párszor és csak gyaníthattam, hogy ő is így van ezzel. De kifejezetten örültem
annak, amiért befejezte a magázást, és közvetlenebbül kezdtünk beszélgetni.
Szörnyen zavart a beszédje és a modora, de sikerült változtatnia rajta, aminek
mindenki örült az iskolából. Talán azért is történt így, mert egy borúsabb
pillanatomban beszóltam neki, mennyire idegesítő is ez a szokása.
Délután izgatottam tettem-vettem a lakásban, az első dolgom
az volt, hogy összepakoljam a cuccaimat. Evés közben azon gondolkoztam, hogy
kéne megterveznem a napjaimat, hogy mindenre legyen időm. A sulira, Paulra és a
járőrözésre. A legfontosabbról már ne is beszéljünk, az alvásról. Egy darabig
bírtam volna nélküle, de ember voltam, szükségem volt a pihenésre is. Nehezen
összeegyeztethető programjaim voltak, így úgy döntöttem, ledőlök egy kicsit, hiszen
minden perc számított, amit pihenéssel töltök.
Később már nem tartottam ezt olyan jó ötletnek, ugyanis
képtelen voltam felkelni. A telefonom ébresztője folyton csörgött,
legszívesebben kidobtam volna a kukába, de túl lusta voltam, hogy ezt meg is
tegyem. Egyfolytában csak szundira nyomtam, és feldúltan fordultam minden egyes
alkalommal a másik oldalamra. Mikor a fejem is fájni kezdett, ingerülten keltem
ki az ágyból, hogy bevehessek egy fájdalomcsillapítót. Háromnegyed óra
elteltével…
Indulás előtt a kocsimban végig néztem az összes CD-t, míg
megtaláltam a tökéleteset. Szükségem volt arra, hogy dörömböljön a zene, hogy végre
valami felkeltsen, és ne engedje, hogy visszaaludjak. Az ordítás és a zúzós
rock tökéletes volt, bár azon nem csillapított, hogy ne legyek harapós
kedvemben.
Kiszálltam a hatalmas épület előtt, és akaratlanul is
lejátszódtak bennem a korábbi események, s szemeimet a sikátor felé emeltem. Az
emlékek hatására gyorsabb tempóra váltott a szívem, és besiettem. Kívülről
nyugodtnak és csendesnek tűnt, valójában már zajlott az élet. Mintha egy titkos
világba csöppentem volna, és a gondolat hatására izgalom futott végig rajtam,
hogy a tilosban jártam.
Elmosolyodtam, amikor megismertek az emberek. Engem, az
amazon harcost. Az asztalt, ahol első alkalommal jelentkeztem és majd’
felrúgtam a srácot idegességemben, nem tudtam kikerülni, azonban most nem volt
olyan bunkó, mint akkor.
- Üdvözlünk köreinkben – mondta, miközben egy papírra írt
valamit.
- Helló – köszöntem, és érdeklődve néztem végig a termen,
Davidet kerestem tekintetemmel, de sehol sem találtam.
Torokköszörülésre lettem figyelmes, így visszafordultam a
srác felé, kíváncsian néztem, mit akarhat.
- Mostantól Péntekenként is jöhetsz bunyózni – mondta
mosolyogva, amit nem viszonoztam, csak bólintottam, jelezvén, sikerült
felfognom, amit mondott.
- Shadow, ne gatyázz már ennyit, engedd be a kis amazonunkat
– hallottam meg egy ismerős hangot a hátam mögül, és vigyorogva fordultam meg.
- Szia – köszöntöttem, és hatalmas mosollyal az arcomon
nyomtam kezébe a táskámat, hogy ne nekem kelljen cipelnem. Megcsóválta a fejét,
de ő is mosolygott.
- Shadow a neve? – kérdeztem vissza, amikor elhagytuk az
asztalt, a srác felé bökve, miközben azon igyekeztem, nehogy elnevessem magam.
Kezemet a szám elé tettem, és próbáltam visszafogni magam, mindhiába. A röhögés
csak úgy kirobbant belőlem.
- Igen – mondta, miközben tekintetét a ringre emelte, ahol
egy nagy benga állat majdnem szétvert egy srácot.
- Ő lesz az ellenfeled? – kérdeztem, és nem bírtam levenni
róla a szemem.
- Nem, bár egyszer meg akarok küzdeni vele. Veretlen évek
óta, és szeretném ezt a sikersorozatot megszakítani.
- Nekem ő kell, meg akarok küzdeni vele – mondtam, amikor
megláttam, milyen erőszakosan csapta ellenfelét a földre.
Meglepetten nézett rám, majd a ringre. Szinte őrültnek
gondolt, láttam a szemében, de nem érdekelt túlzottan a véleménye.
- El tudom intézni, ha tényleg ezt akarod, de nem tartom jó
ötletnek. Nagyon nem.
- Tényleg eltudod? – csillogtak fel a szemeim, és kivettem a
kezéből a táskámat.
- El – mondta, és ismét a leendő ellenfelemhez fordult.
- És meg is tennéd? – kérdeztem vissza, amikor némán
figyelte, ahogy készülődtem. Leragasztottam a számat a piercing miatt, úgy
gondoltam, jobb lesz, ha vigyázok ezzel a pasival, nehogy tényleg kitépje, és
bemelegítettem.
- Nat – megragadott a karomnál fogva. – Nem viccelek, ez egy
állat. Csak egy reggeli leszel számára.
- Ne becsülj alá – vágtam rá idegesen, és kitéptem a kezemet
a szorításából. Feldühített. Utáltam, ha lebecsültek, vagy ha túlságosan védeni
próbáltak. Ha akarnám, péppé is verethetném magam, de az is a saját döntésem
lenne.
- Nem becsüllek alá, csak jóval régebb óta itt vagyok,
láttam már őt párszor, és tudom, hogy milyen veszélyes. Volt, hogy mentők
vitték el az ellenfelét, annyira szétverte. Teljesen elszállt az agya. Csak azt
kérem, hogy gondold át még egyszer.
- Átgondoltam, és ugyanaz a véleményem – összehúzott
szemöldökkel vizslatott, mire nagyot sóhajtottam, és azt mímeltem, mintha
tényleg átgondolnám az egészet. – Sajnálom, de még mindig ezt szeretném.
- Jól van, akkor mindjárt jövök – mondta, és egy pillanat
alatt eltűnt a szemem elől.
Visszafordultam a ring felé, és feltekertem a bandázst a
kezemre. Nem lett volna rá nagy szükségem, sosem tudott volna úgy megsérülni a
csuklóm és a kézfejem, hogy komoly gondok legyenek vele, de jobb volt
elővigyázatosnak lenni, és ami még fontosabb, nem akartam feltűnést kelleni.
- Úgy nézel ki, mint aki a halálomra vár – vigyorogva
fordultam felé, de láthatóan ő nem osztozott a jó kedvemen. Amióta visszajött,
tulajdonképpen elég morcos volt.
- Ostobaságra készülsz – válaszolta, és elfordult tőlem,
hogy ő is bemelegítsen. Majdnem felnevettem. Miért gondolta, hogy a halálomra
készülök? Ez a pasi, bármennyire is nagydarab, nem árthatott nekem. Farkas
voltam, az emberek világában legyőzhetetlen.
Eldöntöttem, hogy nem foglalkozok vele és nem engedem, hogy
elvegye a jó kedvemet. Így amikor a ringbe szólítottak a nevemen, hatalmas
mosoly terült el az arcomon.
- Merész a kis hölgy – mondta az egyik bemondó, de nem
foglalkoztam vele – Jobb lesz, ha már is hívjuk a mentőket – kezdett bele
rötyögve, és annyira felhúzott, hogy bemutattam neki. Sosem volt jó önuralmam,
és utáltam, hogy lebecsültek vagy lenéztek, csak azért mert nő voltam… ebből
nem vonhatják le azt, hogy gyenge is vagyok.
- Lehet, hogy inkább neki kéne mentő – vágtam vissza
hangosan, és az ellenfelem felé biccentettem. A bemondó hangosan röhögni
kezdett, vele együtt a közönség nagy része is.
- Szerencsétlen lány itt fog meghalni, pedig még olyan
fiatal – hallottam meg a tömegből, hála a szuperhallásomnak. Próbáltam kizárni
a külvilágot, nem akartam ezeket hallani. Az agyvizem teljesen felment, bármelyik
pillanatban robbanhattam.
A ringbe lépve a tömeg izgatott éljenzésbe kezdett, szívem
pedig ütemes és gyors ritmusban vert. A férfi megvetően fordult felém, ekkor
határoztam el, hogy nem fogom visszafogni magam. Most megtanulja, hogy attól
mert nő vagyok, még simám meggatyázhatom, és meg is fogom. A tekintete minden
elárult, amit rólam gondolt, én pedig mi tagadás, még jobban bepipultam.
David odarohant a ketrechez, és hangosan kiabálni kezdte a
nevem. Hátrafordultam, láttam a szemeiben, hogy mennyire aggódik, de jelenleg
ez sem tudott meghatni. Majd’ felrobbantam a méregtől.
- Ne dühből harcolj, és ne engedd, hogy felidegesítsen. Tudom milyen jó vagy, de ne hagyd, hogy
sarokba szorítson – mondta komolyan, túlkiabálva a tömeget. Tanácsokkal látott
el, olyanokkal, amikkel én is tisztában voltam, mégsem szakítottam félbe.
Segíteni akart, én pedig nem akartam megbántani őt, szóval csak bólintottam
egyet és halványan elmosolyodtam, hogy ne aggódjon.
Nem éreztem félelmet, amikor az ellenfelem szemébe néztem.
Láttam, hogy ez megdöbbentette, de azt gondolta, csak egy ostoba fruska vagyok.
Sokkal magasabb volt nálam, fenyegetően magaslott fölém, amikor a bíró
parancsára összeérintettük a kesztyűnket. Volt vagy két méter magas, karjai
csak úgy duzzadtak az izmoktól, válla széles volt, sugárzott belőle az erő.
Orosz lehetett. Mindig is ilyennek képzeltem el az orosz férfiakat.
- Csak azért mert lány vagy, nem fogom visszafogni magam. Az
ilyen kis királynőknek nincs itt semmi keresnivalójuk – morogta, és kezdett
egyre sötétebb hangulatom lenni.
- Soha nem is kérném – mondtam, és szándékosan figyelmen
kívül hagytam a mondata második részét. Királylány a nénikéd, te tuskó!
Az ütései kemények voltak, egészen a ketrecig hátráltam az
egyiktől – pontosabban neki estem a fémnek–, amely az arcomat érte. Megráztam a
fejem, és még pont volt annyi időm, hogy a következő elől elforduljak, kezei
így erősen a ketrecnek csapódtak, és ezt kihasználva a háta mögé férkőztem, s szinte
minden erőmet beleadva a bordái közé ütöttem egy sorozatot.
A reccsenést hallva abba hagytam a püffölését, majd lábamat
a térdhajlatába rúgtam, amitől a földre esett. Elég kegyetlennek tűntem, de az
évek során rá kellett jönnöm, hogy csak így maradhatok életben. Tudtam, hogy
háborúban és harcban bizony mindent szabad, és alkalmaztam is az összes piszkos
húzást, amit csak ismertem. Sosem fogtam vissza magam, mindent a lehető
legkomolyabban vettem. Belém nevelték, mindenegyes alkalommal, hogy hallgassak
az ösztöneimre, és hogy a cél szentesíti az eszközt. Harcolnom kellett a
végletekig, az összes erőmmel, mindent beleadva. Ezáltal úgy gondoltam, inkább
ők, mint én.
Mozdulatlanul figyeltem, ahogy a bíró rászámolt. Erősen
ütöttem, azt be kellett ismernem, a bordái is erről tanúskodtak, de nem
nyújtottam a maximumot, még sokkal többet is ki tudtam volna hozni magamból.
Nem engedtem szabadjára az összes erőm, volt még bennem egy kis plusz, de azt
nem használhattam másokon. Túl veszélyes lett volna. Most is megfordult a
fejemben, hogy mi van akkor, ha a törés súlyos, és egy fontosabb szervet
átszúr. Bár azzal is tisztában voltam, hogy mindenki saját felelősséggel jön
ide. A gondolatot hamar kivertem a fejemből, amikor a tömeg éljenezni kezdett,
így vigyorogva fordultam David felé, aki elismeréssel és kissé döbbenten nézett
engem. Elégedett voltam, boldognak éreztem magam, amikor a bíró felemelte a
kezem.
Kiléptem a ketrecből, és azon nyomban belecsaptam David
feltartott kezébe.
- Ez egyszerűen lenyűgöző volt – mondta még mindig
elképedve. Kívülről szemlélve tényleg furcsa lehetett, hogy egy csak vert péppé
egy két méteres gorillát, méghozzá az első menetben, de nem tehettem róla. A
mozdulatok szinte maguktól jöttek.
- Köszi – válaszoltam, és nagyokat pislogtam, amikor David
magához húzott és megölelt. Tétován álltam egy helyben, majd karjaimat köré
fontam, de hamar elengedtem. Élénk fantáziám volt, a közelsége és az illata
pedig beindította a fantáziámat. Nem tehettem róla.
Ketten támogatták ki a ringből a nagydarab oroszt, és
villámló tekintetét rám emelte.
- Te kis ribanc – sántikált felém morogva, én pedig hanyagul
nekidőltem a falnak és keresztbe fontam karjaimat.
- Úr isten! Ezzel aztán mélyen megbántottál – kezdtem bele
remegő hangon, miközben sírást mímeltem. Mielőtt elfordultam volna, fenyegetően
néztem rá, a bennem lévő farkas vad csaholásba és morgásba kezdett.
Leültem a padra, és ittam egy kis vizet, miközben a
következő mérkőzést figyeltem, vagyis csak néztem volna. A fájdalom olyan
hirtelen nyilallt a fejembe, hogy levegőért kapkodva majdnem ledőltem onnan.
Szememet szorosan összeszorítottam, és mikor kinyitottam csak sötétséget láttam
hosszú pillanatokig. A hangokat furcsán távolinak éreztem magam körül, mintha
egy másik dimenzió elválasztott volna minket.
Mindent kiborítottam a táskámból, hogy megtaláljam a
gyógyszereimet. Remegő kezeimmel kínszenvedés volt a kupak lecsavarása, sehogy
sem találtam rajta fogást, a fájdalom pedig egyre elviselhetetlenebb volt. Úgy nézhettem
ki, mint egy őrült, de semmi sem érdekelt. Szükségem volt a
fájdalomcsillapítóimra.
Egy kéz nyúlt a gyógyszer felé, de ezen kívül semmi mást sem
érzékeltem, kétségbeestem, hogy ennyire magatehetetlen voltam. David a kezembe
nyomott egy tablettát, és segített bevenni, majd átkarolta a vállamat, és
nekidőltem a mellkasának.
Nem tudom mennyi ideig szenvedtem a karjai között, csak az
tűnt fel, hogy már nem markolom olyan görcsösen a pólóját, és újra tisztán
látok és hallok. Lassan húzódtam el tőle, dörzsöltem meg az arcomat. Nem
értettem, hogy mi volt ez az egész, még sosem volt semmi ehhez hasonló.
- Mi volt ez? – kérdezte aggódva, én pedig képtelen voltam a
szemébe nézni.
- Fájt a fejem, nem viselem valami jól a fájdalmat – mondtam
hanyagul, és összeszedtem a földről a gyógyszereimet.
- Ez nem az volt. Látnod kellett volna magad. Halálra
rémisztettél – mondta, és megpróbálta a fejem magam felé fordítani, de nem
engedtem. Kikapta a kezemből a gyógyszereimet, és mielőtt alaposan
végigolvashatta volna, kivettem a kezéből és zsebre vágtam.
- Nem akarok róla beszélni – zártam le a témát és makacsul a
másik irányba fordultam.
Sejthettem volna, hogy egyre rosszabb lesz, még nekem is
feltűnt, hogy naponta egyre több gyógyszert vettem be, de nem gondoltam volna,
hogy ennyire elfajulhatnak a dolgok, és semmit sem tudtam ellene tenni.
Egyetlen egy orvoshoz sem fordulhattam volna vele, a lebukás veszélye nélkül.
Úgy döntöttem nem sajnáltatom tovább magam, elmegyek inkább
vadászni és körbeszaglászom Seattle-ben. Felálltam, és meglepődtem, amikor
David is ugyanezt tette.
- Te is jössz? Még korán van, azt hittem bunyózni is fogsz –
kérdeztem, de együtt megindultunk a kijárat felé.
- Nem, a mait inkább hagyom – mondta, és hirtelen felrémlett
bennem, hogy amíg a karjai közt kínlódtam, visszamondta őket.
Együtt léptünk ki a romos épületből a szakadó esőbe. A
csönd, ami hirtelen beállt közénk, zavarba ejtő volt, csakúgy, mint az egész
szituáció. Amikor elhaladtunk a sikátor előtt, rá sem mertem nézni, a szívem a
torkomban dobogott, és erősebben markoltam meg a táskámat.
- Mennem kell, holnap suli – mondtam, miközben zavartan
álltam rá a másik lábamra.
- Vagyis ma? – kérdezett vissza mosolyogva, én pedig a
fejemhez csapva bólogattam. És még őrjáratoznom is kellett, örülhettem, ha
négyre hazaérek. – Jó éjt, Natalie – mondta furcsán csengő hangon, valami
különös meghittséggel, ami miatt egy pillanatig válaszolni sem bírtam.
- Neked is David – feleltem, és az autóm felé indultam.
Végig magamon éreztem a pillantását, de nem fordultam hátra, azért sem. Nem
mintha féltem volna, hogy meggondolom magam és valami butaságot csinálok,
egyszerűen csak… nem tudtam volna a szemébe nézni. És nekem már egyénként is ott volt Paul. Így
hát beültem a kocsimba, és meg vártam, amíg elhajt.
Az én időm még csak akkor kezdődött.
6 megjegyzés:
Szia :)
Ez jó volt :) De nem igazán értem a fejfájós részt. Mitől fáj Nat feje? És komolyan Paullal marad? :)
David rendes volt, hogy segített neki :) El tudom képzelni a nagydarab orosz képét vereség után :)
Várom a folytatást :)
Szia Monya!
Az előzővel egyszerre olvastam el, így oda nem írtam komit. /BOCSI!/
Kemény csaj ez a Nat, nagyon tetszett a küzdelem! Kíváncsi lennék az épp arra tévedő Emmett arcára, ha a ringben látná... Vagy Pauléra.
A fejfájásra Carlisle lenne a megoldás, tuti segítene.
Davidet egyre jobban szeretem, nagyon édi! És persze Matt! Még mindig várom a felbukkanását! ;D
Gondolom, most összeakad néhány vámpírral! Sőt talán Cullenékkel is, hiszen már ők is felfigyeltek a támadásokra...
Nagyon jó volt, úgy olvasnám tovább! Siess légyszi!
Puszi: Gabriella
Szia!
Azt nem árulhatom el, de ki fog derülni. :) :P Paulról sem mondhatok semmit, csak várj türelmesen. :D
Igen, valóban az volt, élveztem is az írást, annyira magam előtt volt a jelenet, kis édibédi. xD (Főleg, hogy Jason Statham az én Davidem (L))
Szerintem azt egy élmény lett volna látni élőben. :D De örülök, hogy magad előtt volt a jelenet. :)
Megpróbálom hétvégére hozni. ;)
Szia!
Jaj, semmi baj, örülök nagyon, hogy ide írtál! :)
Igen, valóban az, szeretem ezért nagyon a karakterét. :) Hehe, azt meghiszem. :D :D
A fejfájást még sok rejtély övezi, de hamarosan kiderül, hogy mitől is van. Hát, igen. Carlisle orvos és vámpír létére biztos segíteni, a kérdés az, hogy Nat elfogadná-e a segítségét...
Az a helyzet, hogy én is imádom őket, és ahogy egyre jobban megszerettem őket, úgy egyre nehezebb írni róluk és a Nattel való kapcsolatukról. :D
De örülök, hogy szereted őket és hogy szimpatikusak!!! :)
Nem árulhatom el, csak annyit, hogy tartogatok benne 1-2 meglepetést! :)
Holnap van még egy ZM-m, aztán megpróbálok nekiesni. :D
Puszi
Tetszik ez a keményebb vonalú csajosság! :-) Bár aki farkassá tud változni, annak mondhatni könnyebb a dolga.
Tetszett a rész! Várom a következőt.
És köszönöm, hogy ennyire érdekel a blogom :-D
Hát, igen, ebben igazad van, de később majd kiderül, mennyire is volt kemény a farkassá válása előtt.
Köszönöm szépen, megpróbálom hétvégére hozni. :)
Ez azért van, mert szuper a törid! :D
Megjegyzés küldése