A sors iróniája - 18.fejezet

Sziasztok!

Végre megjött a friss, és kiderül, ki is volt az a váratlan látogató... :) Remélem tetszeni fog nektek, és írtok pár szót.

Jó olvasást! :)

"Ha valóban fontos számunkra, hogy mások javára cselekedjünk, késedelem nélkül meg is kell tennünk. Ilyen egyszerű az együttérzés gyakorlata.

Tendzin Gjaco"

Ilyen nincs!

Megpillantva őt, a tüdőmben rekedt a levegő. A látogatóm rám mosolygott, de nem tudtam viszonozni ezt a gesztust. Csak álltam előtte földbegyökerezett lábbal, némán, miközben kétségbeesetten próbáltam kitalálni valamit, bármit, ami kimenthetett volna. Még nem voltam felkészülve erre a találkozásra.

- Már régóta vártalak – mondta, majd lassan felállt a kanapéról, és felém tartott. A szám egy pillanat alatt kiszáradt, alig tudtam megszólalni. Azt sem tudtam, mit kellene mondanom.  – Látom, nem aludtál itt az éjszaka – folytatta, és minden erőmet össze kellett szednem, hogy válaszolni tudjak.

- Igen, ami azt illeti, valóban nem aludtam itthon. De nem hiszem, hogy magyarázkodnom kellene neked, Michael – próbáltam hidegnek és közönyösnek tűnni, ami meglepően jól ment, holott úgy éreztem magam, mint egy bátortalan kölyökkutya.

 

Mielőtt alkalma lett volna letolni ezért, próbáltam elterelni a szót, bár tudtam, ennyivel közel sem úsztam meg.

- Nem számítottam a látogatásodra. – Nem értettem, hogy mit kereshet nálunk. Ráadásul, hogy csak így beállítson, ez egyáltalán nem vallott rá.

- Na látod, ebben biztos vagyok. Akkor nem töltötted volna máshol az estéd. És legalább jó volt? – kérdezte, és képtelen voltam nem kihallani hangja különös csengését. Mérges volt rám, és talán féltékeny?

Összeszorítottam a számat, és nem reagáltam a csípős megjegyzésére. Mikor rájött, nem kap választ, ő felelt az enyémre.

- A Tanács nyugtalan volt, így előrébb hozták a próbatételt – mondta könnyedén, és az arcomat fürkészte.

- Hogy mi? – kérdeztem vissza, és hangom pár oktávval feljebb csúszott. – Ez nem lehet! Azt mondtad, hogy csak hónapok múlva esedékes. Alig telt el öt hét azóta, hogy közölted, még mennyi időnk van… Nem erről volt szó! – Kétségbeesetten próbáltam észérvekkel hatni rá, holott tudtam, nem tehet ez ellen semmi sem. – Ezt nem tehetik! – vágtam rá dühösen, és körbe-körbe róttam a köröket.

- De, sajnos megtehetik. Daisy, ők irányítanak minket, a Tanács tagjai azt tesznek, amit csak akarnak, és ez ellen nem tehetünk semmit. – Hangja ellágyult, és békítőleg kitárta karjait. Nem tudtam, hogy így akar köszönteni, vagy csak meg szeretne vigasztalni, mindenesetre odabújtam hozzá, és szorosan átöleltem.

- Miért nem hívtál fel, amikor megtudtad? Egyáltalán mikor tudtad meg? – kérdeztem immáron nyugodtabban, kevésbé vádló hangnemben.

- Szerettem volna személyesen közölni veletek. Tudod, hogy itt legyek és megállítsalak, nehogy valami őrültséget művelj. Apropó. Hol van Emma? 

            

Halkan felsóhajtottam, és elárultam, Emma bizony szerelmes lett.

- Emma? A mi Emmánk? Jézusom! Mi a fene történt veletek, míg nem voltam itt?

- Őszintén? Elég sok minden – mondtam, majd a kannapéhoz húztam, hogy leülhessünk.

Egy hosszú pillanatig csak néztem magam elé, képtelen voltam megszólalni. Magamban már vagy kismilliószor elképzeltem, hogy kezdjek bele, mégsem jöttek ki a szavak a számon. Nagy levegőt vettem, majd úgy döntöttem, nem rágódok rajta, csak belekezdek.

- Szeretnék elmondani neked valamit, de előtte tudnom kell, megbízhatok-e benned. – Felnéztem, és sötét íriszei egy pillanatra magukkal ragadtak. Kezét kinyújtotta, és lágyan a nyakamra simította, miközben közelebb ült hozzám. Ajkaival lágy csókokat lehelt arcom minden szegletére, s lassan közeledve a számhoz, kész voltam, hogy nyelve játékra hívja ez enyémet. Szaporán vettem a levegőt, és beleülve ölébe közelebb húztam magamhoz. A csók szenvedélyes és vad volt, de amint Jason arca jelent meg csukott szemeim előtt, mintha leforráztak volna. Ijedten pattantam fel, és hátráltam el tőle. Ujjaimat végigsimítottam ajkamon, ami nemrég Michaelt kényeztette, és emésztett a bűntudat. Nem jártunk Jasonnel, mégsem éreztem jobban magam ettől a gondolattól. Sosem voltam az az összehasonlítgató típus, de el kellett ismernem, Jason csókja jobban megmozgatott. Most azonban mégsem tudtam ellenállni Michaelnek. Tudtam milyen vele, lefeküdtünk, még mielőtt Forksba jöttem, most mégis bűntudatom volt, mintha megcsaltam volna Jasont.

- Ne, tudod, hogy ezt nem lenne szabad. Megbeszéltük, hogy többször nem fordulhat elő – kezdtem bele, és az ablakhoz sétáltam. Végig magamon éreztem tekintetét, olyan volt, mintha lyukat égetne a hátamba.

- Emlékszem rá, és még mindig ugyanaz a válaszom. Szerintem nincs semmi akadálya. Működhetne – mondta, és megállt velem szemben. Mindig is szerettem, hogy ennyire határozott és céltudatos.

Ajkai vészesen közeledtek felém, s mielőtt még a számhoz ért volna, elhúzódtam tőle. Kezei lehullottak rólam, és láttam, nehezére esik visszafogni magát. Kényszerítenem kellett magam, hogy ne nézzek rá, és elsétáljak tőle. Gyanítottam, ha a szemeibe pillantok, elvesztem magam felett az irányítást, így hát a konyhába mentem.

Mérges voltam rá, amiért így viselkedett. Komoly dolgokról szerettem volna beszélni vele, erre ő rám mászik. Jó, nem nagyon tiltakoztam eleinte, de akkor sem tartottam helyesnek.

- Jól van, ne haragudj. Beismerem, barom voltam, nem fordul elő többet ilyen. – Megköszörülte a torkát, majd nehezen, de folytatta. – Tiszteletben tartom döntésedet – mondta, és nagyot szusszantott – Miről is akartál beszélni?

- Már semmiről – vágtam rá dacosan, és villámokat szóró tekintetemet rászegeztem.  Meglepődött, majd elnevette magát. Láthatóan nem volt tisztában azzal, mennyire megharagudtam rá.

- Na, ne hülyéskedj. Halljam! – felelte, és elmosolyodott.

- Menj a francba – mondtam, majd feltrappoltam az emeletre, és bevágtam magam mögött az ajtómat. Kivettem a zsebemből a mobilomat, hogy megkérjem Emmát, hogy mihamarabb jöjjön haza. Dühösen dobtam az ágyamra a telefonom, ugyanis ki volt kapcsolva.

Kopogás nélkül jött be a szobámba, és összezavarodva nézett rám. – Tudod, Daisy, én tényleg nem értem mi bajod van. Azt hittem, már túl vagyunk ezen a korszakon. Tudod, a hisztiken, sírógörcsökön és üvöltözéseken.

- Nem hisztizek – ordítottam teli torokból, és tényleg közel álltam ahhoz, hogy megüssem. Annyira felhúzta az agyam, hogy úgy éreztem, bármelyik pillanatban robbanhatok. Láttam, hogy erre lassan ő is rádöbben. Bár gyanítottam, sok mindent elárult neki a tudat, hogy egész testemben remegtem.

- Nem kezdhetnénk újra? – érdeklődött, és feltartott kézzel, lassan felém sétált. Nem válaszoltam, fogaimat erősen összezártam, és minden apró mozdulatát figyeltem. Erősen megragadta kezeimet, és kényszerített, hogy a szemébe nézzek. – Tudod jól, hogy bennem megbízhatsz. Mindig melletted voltam, amikor szükséged volt rám. Nem így van? – kérdezte, és miután bólintottam, leültetett az ágyamra. Egy pillanatra eltűnt, majd egy pohár vizet nyomott a kezembe. Most tényleg olyan volt, mint régen. A kapcsolatunk mindig is furcsa és bensőséges volt. A legtöbb vadász fél Michaeltől, néha még én is tartottam tőle – bár ez fordítva is igaz volt, hiszen könnyűszerrel képesek lennénk megölni –, de mi mégis mindig jól kijöttünk. Megértettük egymást, bármiről is legyen szó. Számtalanszor hallgattam, amint panaszkodott, vagy a legújabb csajairól beszélt, és ha szükségem volt rá, ő is mindig tanácsot adott vagy éppenséggel meghallgatott engem. Mindig ott volt a válla, amin kisírhattam magam, és ezért nagyon hálás voltam neki. Kölcsönösen tűzbe mennénk egymásért. Ő volt az egyetlen, aki támogatott abban, hogy ide jöhessünk, ebbe a városba. Ellenszegült a Tanáccsal, és sikerrel járt. De e kapcsolat alapja megingott, amikor a barátság egy magasabb fokára léptünk, és lefeküdtünk egymással. Egyszerűen csak megtörtént, nincs mit szépíteni vagy tagadni rajta. Szép volt, jó volt, de már a múltnak tekintettem. Bár azt el kellett ismernem, irtó dögös pasi, és ha nem ilyen helyzetben lennénk, el tudtam volna képzelni magunkat, mint egy boldog szerelmespárt. Még talán egy szerető családként is. Michael maga volt a tökéletes férfi, persze csak annak, akinek megnyílt.

A történtek ellenére még mindig bíztam benne, tudtam, hogy az életem biztonságban van a kezében, és ő lenne az utolsó ember, aki elárulna engem. Hiszen annyi mindenen keresztülmentünk. Ugyanakkor, ezt egyre inkább elmondhattam Cullenékről is.

- Ne haragudj! – kezdtem bele halkan, és törökülésben elhelyezkedtem vele szemben, keze ezáltal lehullott rólam, ami egészen eddig a hajamat simogatta. Teljesen más érzéseket keltett bennem, olyan volt, mint a régi szép időkben. Mielőtt a kapcsolatunkat nem fertőzte meg az ostobaságunk. Azt is tudtam, hogy most komolyan fog rám figyelni, és barátként vígasztalt és nyugtatott, nem úgy, mint egy szerető. Mindig meglepődtem sokoldalúságán, mintha két külön ember lenne. – Finoman szólva nehéz időkön vagyok túl, amiket még nem igazán tudtam feldolgozni. De kérlek, amíg nem tudsz mindent, ne vádolgass!

- Hallgatlak – bólintott egyet, mintegy elfogadva a feltételemet, és kényelmesen elhelyezkedett ő is az ágyamon. Nem gondolta, hogy milyen komoly dolgok merülnek majd fel…

- Hú, hát nem is tudom, hol kezdjem – gondolkoztam el egy pillanatra, majd úgy döntöttem, szépen haladok sorban az eseményekkel. Úgy döntöttem, kiteregetem lapjaimat, és mindent elárulok, amit eddig nem mertem megtenni. Elmeséltem, hogy vegetáriánus vámpírok élnek itt, és hogy alakváltó farkasokkal találkoztunk, akik a szomszédságunkban laknak egy indiánrezervátumban. Láttam kikerekedni szemeit, szólásra nyitotta száját, mégsem mondott semmit. Még közel sem álltam a végéhez, de szemmel láthatólag már ez sok volt számára. Mégis folytattam Emma bevésődésével. És ezek voltak a számomra könnyebb témák. Nagy levegőt vettem, felkészülve mindenre. – És még csak most jön a java – mondtam, mire Michael elszörnyedt, és hangosan felsóhajtott. Még közelebb jött, hogy jobban hallja szavaimat, és feszülten figyelt, miután látta, milyen nehezemre esik belekezdeni.

- Nos, hát… visszatérve a családra, akikről beszéltem… Van egy apró kis… – kerestem a megfelelő szót, és láttam, az agyára megyek – gond – fejeztem be végül, megtalálva a helyes szót.

- A lényeget, Daisy, ne húzd fel még jobban az idegeimet! – kérte, én pedig bólintottam.

- Nem direkt csinálom, hidd el – mondtam még, majd tényleg belekezdtem. – Az a helyzet, hogy különös emlékeim vannak róluk. – Szemei döbbenten kerekedtek el. Elsőre fel sem fogta mit mondok, aztán mintha villám csapott volna belé. Láttam, amint izmai megfeszültek, és még idegesebb lett, így tényleg jobbnak láttam, ha nem köntörfalazok. – Már az első találkozáskor megfogtak, és képtelen voltam kiverni őket a fejemből. Aztán egyszer csak furcsa képek villantak be, és csak most jöttem rá, ezek valós emlékképek voltak. Nem értettem, mi lehet ez az egész. Először azt hittem, ez az ő művük, tudod, esetleg valamelyiknek a képessége okozza. De nem tudtam összefüggésbe hozni velük, az emlékek pedig csak egyre jöttek, és… – A hangom elakadt, nem tudtam folytatni. A szemébe néztem, és mosolyogva közöltem a legjobb dolgot, ami az elmúlt években ért – Képzeld, a testvérem él. A kishúgom életben maradt – mondtam, és akaratlanul is, de megragadtam a kezét.

Nem osztozott örömömön, bár egy pillanatra mintha mosoly futott volna végig rajta, de a következő pillanatban gyönyörű vonásai aggodalmas, torz arckifejezést vettek fel. – Daisy, ez nagyon komoly dolog. Szólnod kellett volna már a legelején – mondta emelt hangnemben, miközben felállt az ágyról, ezzel az én hangulatomat is tönkretéve.

- Tudom, és sajnálom, amiért nem mondtam el korábban, de még én magam sem tudtam mit kéne tennem. Már az is megfordult a fejemben, hogy becsavarodtam. Nem tudtam kiben bízhatok – mondtam, és láttam ez úgy érte, mintha arcom vágtam volna. – Hogy tudtam volna, mikor még magamban sem voltam biztos? – kérdeztem, és láttam, erre kicsit megenyhült. Nem kérdezett részleteket, csak arról faggatott, amit a legfontosabbnak talált.

- Hogy lehetséges ez? – kérdeztem, de láthatóan ő sem tudta a válaszokat. 

         

- Látni akarom azt a családot – mondta ellentmondást nem tűrve, én azonban mégsem voltam biztos abban, ez egy jó ötlet-e. Már épp hangot adtam volna aggodalmamnak, de belém fojtotta a szót. – Ha ők tényleg azok, akinek mondják magukat, együtt képesek lehetünk kitalálni, mi történik – magyarázta, és be kellett látnom, igaza volt. Már előre féltem, hogy mi vár ránk, mégis útnak eredtünk. Ez az egyetlen módja, hogy válaszokat kapjunk.

- Kérlek, viselkedj rendesen – kértem, mert sokat jelentettek nekem. Rá kellett döbbenem, valóban így van.

A szívem a torkomban dobogott, amint megérkeztünk a házhoz. Volt egy rossz előérzetem, ami csak fokozódott, amint zajokat hallottam a ház felől. Elterveztem, ahogy bekopogok, ők pedig illedelmesen betessékelnek minket, és szépen, kulturáltan megpróbáljuk kitalálni, és megmagyarázni a történteket, de a nesz, ami bentről jött, romba döntötte terveimet. Abban a pillanatban kivágódott az ajtó, és Jason viharzott ki a házból, nyomában a Cullen fiúkkal. Gondolkodás nélkül vetettem magam Michael elé, holott tudtam, nem szívesen tennék kárt a barátomban, vagyis a volt barátomban vagy akárkicsodámban. Nem tudtam, egyáltalán képes lennék-e rá, de az érzés, miszerint meg kell mentenem Michaelt, erősebb volt. Semmi esélye sem lenne egy felbőszült vámpírral szemben. Emmették lefogták őt, és készen álltam én is, hogy segítsek nekik. Rossz volt ilyennek látni, mégsem ijedtem meg tőle. Bár a viselkedését nem értettem.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve előtte termettem, és kezeimet az arcára simítottam, s pár pillanattal később nem létezett más, csak mi. Lehiggadt, és szemeit rajtam tartotta. Izmai ellazultak, így elengedték őt. Hosszú pillanatokig álltunk így, de egy hang félbeszakította a mi közös, meghitt pillanatunkat.

- Fáradjatok beljebb – kezdte Carlisle tiszteletet parancsoló hangon, és fegyelmezett pillantást vetett gyermekeire.

Miután elhelyezkedtünk a hatalmas nappaliban, kínos csend állt be, és láttam, Michael is feszült. Tudtam, hogy nem a vámpírok közelsége miatt, valami más aggasztotta. Kérdőn rápillantottam, de ő csak megrázta a fejét.

Próbáltam tömören és lényegretörően felvázolni a helyzetet, és mellőztem a válaszadást Emma próbatételével kapcsolatban. Úgy gondoltam, ezt még ráér később kibeszélnünk.

- Michael az úgynevezett begyűjtőnk – kezdtem bele.– Az ő feladata, hogy megkeresse, és alkalmassá tegye a friss vadászokat. Értékes kincs a Tanács számára, láncszem a vadászok rendszerében – mondtam, és halványan rámosolyogtam. Nem kerülte el a figyelmemet Jason halk, de figyelmeztető morgása, én mégis folytattam. Komolyan elgondolkoztatott, hogy mit kezdene a Tanács, ha Isten ments, Michael nem lenne. Fontos feladatot lát el, amire senki más nem képes.  

  

A hangulat feszült volt, mindkét részről. Jasper próbált segíteni a helyzeten, láttam rajta, hogy erősen küzd a felgyülemlett érzelmekkel, amik néha ki is ültek arcára.

- Na jó! – csattantam fel ingerülten, amikor már elmondhatatlanul idegesített a helyzet. – Mi folyik itt, és mi a fenéért vagytok ennyire ellenségesek egymással? – kérdeztem, és tekintetemet hol a családon, hol Michaelön futattam végig.

- Ő rabolt el tőlünk! – pattant fel Emmett, és gyilkos tekintettel díjazta Michaelt.

Felnevettem a feszült csendben, az egész házat kitöltötte nevetésem.

- Ne beszélj ostobaságokat, Michael nem rabolt el – mondtam, még mindig a nevetéssel küszködve.

- Daisy, tényleg így volt – vette át a szót Bella. – Emlékszem rá – felelte, és Michaelre pillantottam, aki némán meredt a padlóra.

Hangom hajszálvékony volt, amikor megkértem őt, őszintén válaszoljon a felhozott vádra.

- Így volt – mondta, és örültem, hogy ültem. Egy pillanat alatt elgyengültem, kifutott a vér az egész testemből. – Vagyis nem teljesen – folytatta, és hangja furcsán távolinak tűnt. Szinte kényszerítenem kellett, hogy szedjem össze magam, és figyeljek arra, mit is mond. – Sarah és én erre vettük az irányt, miután éreztük, hogy aktivizálódott az erőd. Pár vámpír itt volt közülük, amikor érted jöttünk, de azt hittük, hogy…

- Mit hittél? – szakítottam félbe, és szemeimet rákaptam. Elszakított tőlük. Azoktól az emberektől, akiket igazán szerettem, és az egyetlen élő rokonomtól.

- Teljesen logikus következtetést vontunk le – próbálta meg folytatni, de most sem hagytam.

- Nem érdekel, számodra mi logikus… – Egymás szavába kapva próbáltuk elmondani a véleményünket, egészen addig, míg egy erős, női hang félbe nem szakított minket.

    

- Megpróbáltuk megvédeni – vetette közbe Rosalie, de ekkor a fejem már zsongott. A vérnyomásom a fellegekben járhatott.

Michael felkiáltott, hogy mindenki maradjon csendben, és minden erején azon volt, hogy ismét csak rá figyeljek. A tekintete szinte könyörgött, hogy hallgassam meg.

- Te mire gondoltál volna a helyemben? Tudod, mikor válik valaki vadásszá, és mikor rád találtunk, vámpírok vettek körül. Félreérthetetlen helyzet volt. Ne mondd, hogy te másképp cselekedtél volna!

- Nem hallottad mit mondtam előbb? Megpróbáltuk megvédeni. Mi másért tettük volna?

- A vámpírok kiszámíthatóak… többségük. Az egyetlen ok, amit valószínűleg tartottam akkor, hogy a zsákmányotokat véditek – felelte egyszerűen, mire többen felmorogtak, már csak a feltételezésért is. – Nem akartunk Sarah-val nagy konfliktust okozni, siettünk, így csak téged vittünk el. De senki másban nem okoztunk kárt, talán a szösziben egy kicsit. – Mondta Michael, s Emmett ajkait felhúzta, hogy szemfogait jól megnézhessük.

Akármennyire nem akartam belátni, de Michaelnek igaza volt. Én sem kérdeztem volna semmit sem, csak tettem volna a dolgomat. Akkor ezek szerint ez az egész csak egy ostoba félreértés volt.

Ha Michael tudta volna, hogy biztonságban vagyok velük, ha meghallgatott volna, ha csak tudta volna, hogy léteznek jó vámpírok is, minden másképp történt volna. Muszáj volt eljátszanom a gondolattal, hogy mi lett volna, ha akkor minden másképp történik. Most hol lennék, és milyen életem lenne? De beláttam, felesleges ezen rágódnom. Túl sok ha volt a történetben…

- Hiszek neked – mondtam, és nagyot sóhajtottam.

- Tényleg sajnálom, Daisy! – kezdett bele, de megráztam a fejem. Csak a kötelességét tette akkor, és biztos voltam abban, hogy valóban komolyan sajnálja. Felesleges a magyarázkodását hallgatnom. Szavak nélkül is tudtam, mit érez.

Úgy éreztem magam, mintha valami szörnyű átverés része lennék, de ezt nem fordíthattam vissza.

Lissa halk hangja visszarángatott a merengésemből. Remegett, amikor feltette a kérdést. – Miért nem emlékezett rám, amikor újra találkoztunk?

Michaelt megelőzve adtam neki választ. Tudattam vele, hogy minden vadász egyfajta kezelésen esik át. Tudatmódosításon, hogy durván fejezzem ki magam. A Tanács ragaszkodik hozzá, hogy minden új tag átessen rajta, és kitöröljék fejükből a megrázkódtatást. Szerintük így hatékonyabbak vagyunk, ha nem vakítanak el minket az emlékeink. Bizonyos szempontból megértettem, de nem támogattam az ötletet. Mindannyian vámpírtámadás következtében „születünk újjá”, kegyetlen körülmények között. Senki sem emlékezne vissza szívesen arra napra, a fájdalomra és a félelemre, amit akkor érzett. Az egyetlen módja, hogy vadászokká válhassunk az, ha életünket is feláldozva küzdünk valaki más megmentésén. De gyakran még ilyenkor sem járunk sikerrel, néha túl későn megy végbe rajtunk a változás. A bűntudat elviselhetetlen lenne, hogy tudjuk, nem segíthettünk. A kegyetlen mészárlás szemtanúi gyakran törnek meg, és néha kiszámíthatatlanok. Számos példa volt erre, és ezt a kellemetlenséget a Tanács így kerüli el. Nem támogattam magát a kezelést, mert nincs okuk megfosztani minket az emlékeinktől. Ez szent és sérthetetlen, legalábbis annak kéne lennie.

- Rajtunk is alkalmaztad – mondta Bella, és szavaira Michael rákapta tekintetét. – Emlékszem rá! A nap minden részletére. A képességem miatt – válaszolt a kimondatlan kérdésünkre. – A pajzs, ami körülvette az elmémet, nem engedte, hogy kitöröld az emlékeimet. Nem tudtam mire készülsz, így nem tudtam megakadályozni, hogy megtedd Alice-szel és Rose-zal. A saját emlékeim is csak később tértek vissza, akkor minden olyan zavaros volt – mondta, és hangja elhalkult. Minden bizonnyal újraélte azt a napot.

- Egyetértek – szólalt meg halkan Edward, de persze mindenki meghallotta, kivéve Lissát. De egyből rájött mi történt, ő is felé fordult. Biztos kiismerte már a család furcsa szokásait. Miután észrevette, hogy őt figyeljük, hangosan folytatta elmélkedését. – Michael épp azon gondolkozott, lehet, hogy neked is vannak még emlékeid, és talán van rá valami mód, hogy mindet visszaszerezd. Bár tudomása szerint ilyenre még nem volt példa – tartott egy kis szünetet, s mindketten bólintottunk, mintegy megerősítésként, bár nem volt rá szüksége. – Nos, sok esetben hasonló képesség mutatkozott rajtad már ember korodban is. Vagyis, míg velünk éltél, vadásszá válásod előtt – próbálta szépíteni a dolgokat, holott nem voltak bántók szavai. Nem voltam teljesen ember, immár egy külön fajba tartoztam. De igazat adtam abban is a család gondolatolvasójának, hogy valóban volt egy pajzs félém. Ha nem akartam, hogy Jasper és Edward számára nyitott könyv legyek, tettem róla. – Lehetséges, hogy a pajzs, ami a birtokodban van, megvédte az emlékeidet. Nem sikerült kitörölni őket, csak elnyomták – mondta, és feléledt bennem a remény, hogy mindenre újra emlékezni fogok.

- Ez felettébb érdekes – gondolkodott el Michael, és eltűnődve vizslatott.

Carlisle elismerően tette kezét fia vállára. Tényleg lenyűgöző volt, ahogy a darabkákat összerakta.

- Ha már képességekről van szó… – Nem zavartattam magam, hogy ilyen témákról is Cullenék előtt kell beszélnem. Már nem tartottam attól, hogy visszaélnek bármivel is. – Rá kellett jönnöm, hogy a vadász képességeinknek is van korlátja. Tegnap volt egy látomásom, de későn értem oda. A látomásomban szereplő nő terhes volt, és elvételt, nem tudtam rajta segíteni – mondtam, és tekintetemmel Carlisle-t kerestem. Elmosolyodott, mindenfajta öröm nélkül. Így jelezte, hogy ugyanazon a véleményen van, mint akkor.

Michael döbbenten pislogott párat, majd készségesen próbálkozott, hogy megnyugtasson. Szerinte a magzat már halott volt, ezért nem tudtam segíteni. De tudtam, hogy nem így van. Éreztem, hogy életben volt, mikor odaértem, de valami meggátolt abban, hogy segítsek. Lehet, hogy ez a feladat túlnőtt rajtam, és nem az én hatásköröm alá tartozott. Ezeket csak Isten szabályozhatja. Nem válaszoltam rá semmit, csak bámultam magam elé.

Igenis komoly problémaként tekintettem rá. Eddig nem tudtam, hogy bármiféle korlátokba ütközhetek gyógyítás során. Ugyan vámpírokat tudok gyógyítani – bebizonyosodott Jasper és Esme esetében –, de nem tudni milyen mértékben, hiszen ezek csak égési sérülések illetve hegek voltak. És most, ki kellett derülnie, hogy az embereknél sem száz százalékos.

Senki sem szólalt meg, nem tudom mennyi idő telhetett el, az időérzékemet elvesztettem, de Alice magára vonta mindenki figyelmét. Látomása volt. Persze nem olyan, mint nekem, ő másfajta jövőt lát. Azt mondta, hamarosan magához tér a nő, így hatalmasat dobbant a szívem. Nem szerettem volna a közelébe menni, még mindig hatalmas bűntudatom volt.

Örültem, hogy itt van Michael, a képessége jól fog jönni. Könnyű szerrel kitörölheti azokat a képeket. Nem többet, csak azt a néhány percet. Kicsit ellentmondásosnak éreztem, hogy most mégis ezt akartam, de így láttam jónak. Az embereknek nem kell tudniuk a vámpírok létezéséről, ez veszélyes rájuk nézve. Ez a kötelező eljárás. Ide kellett volna hívom Michaelt, és ez az eljárás elkerülhetetlen lett volna. Minden esély meg lenne rá, hogy lelepleződünk nem csak mi, de a vámpírok is. Ezt nem tudnánk lerendezni és egy agyrázkódásra hivatkozni. Most nem válna be.

- Michael majd elintézi, kettesben kellene hagynunk vele – kezdtem, és miután nem értették mit akarok mondani, elmagyaráztam nekik. Végül aztán ketten mentünk fel a szobába, én már tudtam, mi vár szegény nőre. Ki kell szedni belőle, hogy merre lakik, mert nem lesz rá több lehetőségünk, ugyanis ezekre a percekre sem fog emlékezni.

Mielőtt feljöttünk volna, kértem, hogy Jasper menjen el innen pár percre. Nem a legkellemesebb érzés átesni rajta, és féltem, nem fogja jól viselni ezt képességének köszönhetően. Nem akart elmenni, de végül sikerült meggyőznünk. Így lesz a legjobb mindenkinek. Így hát elment addig vadászni Alice kíséretében, aki megígérte nekem, hogy előkeríti Emmát, és beavatja mindenbe. Reméltem, hogy sikerrel jár, és Emma végighallgatja anélkül, hogy valami ostobaságot csinálna.

Nehéz szívvel, de benyitottam a szobába. Időben jöttünk fel, még csak most ébredezett. Legszívesebben ráhagytam volna az egészet Michaelre, de egyedül nem tudta volna végigcsinálni.

A szoba sarkából figyeltem, amint hunyorogva próbálja kivenni, hol is lehet. Nem akartam ráijeszteni, így hagytam időt számára, hogy körbeszemlélje a helyet, és megbizonyosodjon arról, hogy itt biztonságban van. De túl sokáig sem szerettem volna húzni az időt, nem akartam, hogy eszébe jussanak a történtek. Féltem a szemébe nézni, de erőt vettem magamon, így lassan közelebb léptem, és barátságosan bemutatkoztam. 

                

- Hol vagyok? – kérdezte, és hirtelen nem tudtam mit kéne válaszolnom. Ha azt mondom kórházban, megijed, hogy mi történt a kicsivel. Ha csak annyit felelek biztonságban, lehet, eszébe jut a támadás.

- Mindjárt elmagyarázom önnek, Mrs… – hagytam egy kis szünetet, bízva, bekapja a csalit, és elterelhetem a szót.

- Mrs. White – felelte készségesen. – De szólíts csak nyugodtan Amandának. – Kedves nő volt, és a szívem összefacsarodott, hogy egy ilyen szörnyen bájos és elbűvölő nőnek efféle szörnyűségeket kellett átélnie. Nem akartam sokáig húzni az időt, próbáltam kellemes hangnemben elcsevegni, és amikor sikerült kihúznom belőle a szükséges információkat, amit ugyan megadott, de nem értette, miért kérdezem, közelebb léptem, és megfogtam a kezét. Bólintottam Michaelnek, hogy kezdheti, és szorosan lehunytam szemeimet. Tudtam mi következik. Amint Amanda belenéz a begyűjtőnk szemébe, szörnyű kínokat fog átélni.

Szemeimet mégis kinyitottam, gyáva dolognak tartottam volna, ha nem teszem. Még időben láttam, amint lefagyott, és szemei üvegessé váltak. Abban a pillanatban arca megrándult, és velőtrázó sikítás rázta meg a kis helyiséget. Vonaglott a fájdalomtól, kezemet szorította teljes erejéből, de meg sem éreztem. Szemeim könnybe lábadtak szenvedését figyelvén, és annyira kapálódzott, hogy kénytelen voltam lefogni. Irtó rossz érzés volt látni és hallani a szenvedését, de tudtam, jobb lesz így neki. Megkönnyebbültem, hogy Jasper nem érzi át a nő fájdalmát. Már csak a sikolyt hallani is szörnyű, tudtam, Cullenéket sem érinti jól.

Hosszú pillanatok múlva Amanda elcsendesedett, és furcsa csend állt be a házba. Nem volt magánál, a fájdalomtól eszméletét vesztette. Minden úgy történt, ahogy lennie kell. Végigsimítottam az arcán, letöröltem könnyeit az arcáról, majd lementem a földszintre. A fiúk azt mondták, majd ők hazaviszik, és nem tiltakoztam ellene.

Carlisle és Edward már fél órája elment, és egész idő alatt csak az óra egyhangú járását figyeltük. Felüdülés volt az érkezők hangját hallani, akik szinte berobbantak a házba. Emma úgy futott a karjaim közé, hogy majdnem hátraestem a lendülettől. Sírt. Látszott az arcán, és szemei is könnyesek voltak. 

Nem értettem mit mond, pedig minden erőmmel azon voltam, hogy kivegyem szavai értelmét, de alig hallottam ki belőle egy-két foszlányt.

- Nyugodj meg, semmit sem értek abból, amit mondani próbálsz – mondtam, és magammal húztam a bejárati ajtóhoz, remélve, a friss levegő és a nyugalom talán jót tesz neki. Leültünk a lépcsőkre, és pár percig csak a hátát simogattam.

- Annyira sajnálom – kezdett bele, és miután nem értettem mire érti, hosszasan magyarázni kezdett. – Nem voltam melletted, amikor kellett volna, és még csak fel sem tűnt, hogy valami nem oké. De tudod, valakinek nem annyira nyilvánvaló, hogy baj van. Nekem nem. Csak mondanod kellett volna. Meg kellett volna mondanod, hogy mi történt.

- Ne butáskodj már! – szólaltam meg, bár közel sem jöttek úgy a nyelvemre a szavak, mint ahogy szerettem volna. – És mit csináltál volna, ha elmondom? Itt maradtál volna velem? Az egész napodat azzal töltötted volna, hogy figyeld minden lépésemet?

- Igen – vágta rá ellentmondást nem tűrve, s mikor összevontam szemöldökömet, lassabban, de folytatta. – Bár szeretem Colint, és szeretnék sok időt vele tölteni, de téged évek óta ismerlek. Mindig számíthattam rád. Ha tudtam volna, hogy miken mentél keresztül…

- Megértőbb lettél volna? – kérdeztem, és halványan elmosolyodtam.

- Ígérd meg, hogy mostantól őszinte leszel hozzám – kérte, és úgy éreztem, újabb változás történt a kapcsolatunkban. Valahogy egy magasabb szintre jutottunk, és ez a sok galiba csak közelebb sodort minket egymáshoz. Felálltunk, és mielőtt bementünk volna, megállítottam az ajtónál.

- Már nem érdekes a múlton rágódnunk. – Mondtam még újult erővel, és határozottan kihúztam magam. – Mielőtt bemutatlak a testvéremnek, valamit tisztázni szeretnék. Nincs sok időnk, és fel kell készítselek. Előre szólok, kemény lesz, és nem tűrök semmilyen ellenvetést.

A sors iróniája - 17.fejezet

Sziasztok!
Végre meghoztam a frisst, és remélem mindenkinek elnyeri a tetszését. Úgy látom, ismét egyre kevesebbet írtok, pedig olyan boldog voltam miatta... Kérlek szépen ne csináljátok ezt, nekem nagyon sokat jelentene, ha megosztanátok velem a véleményeteket.
Köszönöm Krice-nak és Lizzynek, amiért az előző fejezethez írtatok. :)
Jó olvasást!

"A barátság nem egy létrehozott kapcsolat, a barátság magától jön létre, mert jó minden elvárás és indok nélkül együtt létezni. Örömöt jelentetek egymásnak csak azért, mert vagytok. A barátság benned van, belőled fakad, nincs köze a másik cselekedeteihez: ha egy ember valóban a barátod, akkor is közel áll hozzád, ha nem kedves vagy igazságos veled, mert hát ott van a szívedben."

A. J. Christian

Csak ezt ne!

Álmosan pislogtam egy ismeretlen szobában. Egyszerre éreztem magam kimerültnek és kipihentnek. A nagy ablakokból sikerült megállapítanom, hogy még mindig a Cullen házban vagyok. Egy kicsit szégyelltem magam, amiért Carlisle vállán sírtam, és mert rájöttek, hogy valójában milyen gyenge vagyok. Tudtam, hogy ezt nem kellett volna látniuk, de valamiért most még ez sem foglalkoztatott. Lassan keltem ki az ágyból, és sétáltam az ablakhoz. A táj, ami a szemem elé tárult, egyszerűen lenyűgöző volt. Habár a saját szobámból feltárulkozó látvány sem volt semmi, ez még annál is szebbnek tűnt. Az erdő gyönyörű volt, szinte csalogatott, hogy fedezzem fel. Halványan még a folyót is ki tudtam venni, s eldöntöttem, amint jó idő lesz, megmártózom benne.

Szerettem volna egy kicsit körbenézni a szobában, de Alice lépett be az ajtón a szokásos, levakarhatatlan mosollyal az arcán.

- Kész a reggelid – jelentette ki vidáman, és a kezembe nyomott egy váltó ruhát és fehérneműt. Beterelt a szobából nyíló fürdőbe – Törölközőt találsz bent – mondta még, mielőtt becsuktam volna az ajtót. Lassan álltam be a zuhany alá, de kiléptem, amikor Alice hangját meghallottam. A kis vámpír az egészet végig beszélte, választ nem várt rá, de hajmosás közben is őt hallgattam. Ugyan nem értettem mit mond, de nem zavart. Látszólag őt sem.

Amint kiléptem, Alice mosolyogva győződött meg arról, jó választás volt a ruha, amit rám adott.

Leballagva a földszintre az egész család kedvesen köszöntött. Esme rögtön az asztalhoz vezetett, és megpróbált mindent belém tukmálni. Csendben rágtam a falatokat, miközben a szintén reggeliző Lissát szemléltem. Eleinte kellemetlenül érintette, hogy folyton őt néztem, ráadásul leplezetlenül, de végül állta a tekintetemet. Próbáltam összehasonlítani őt azzal az édes kislánnyal, aki az emlékeimben élt. A haja, a szeme, az arcvonala ugyanolyan volt. Mégsem tudtam elképzelni, hogy elfelejtsem őt, még Michael közben járásával sem. Az ember nem felejti el csak úgy a rokonait és a szeretteit.

- Szóval te tényleg a testvérem vagy? – szedtem össze magam, és tettem fel a kérdést. Imádkoztam, hogy nemmel feleljen, nem akartam az ellenkezőjét hallani. Nem akartam azzal szembenézni, milyen szörnyű testvére lehettem. Feszült lett a hangulat az egész házban, tudtam, hogy valóban kellemetlen pillanatoknak nézünk elébe.

- Igen – hangzott el a halk válasz Lissa szájából, majd megköszörülte a torkát, és újból elismételte.

Egy pillanat alatt elment az étvágyam, hiszen bekövetkezett az, amitől féltem. Mélyen a szemébe néztem, és hittem neki. Nem tudtam miért, de megbíztam benne. A lábaim mintha önálló életre keltek volna, megindultak felé, és szorosan a karjaim közé zártam.

- Bocsáss meg! – suttogtam megtörten, a sírás határán állva.

Éreztem, amint karjait ő is szorosan körém tekerte, és válla rázkódott a sírástól. Tudtam, hogy mindent megtennék, csak hogy ne kelljen sírni látnom. A szívem majd’ megszakadt, és minden átértékelődött bennem. Szégyelltem magam, amiért elfeledkeztem róla, de most, hogy újra együtt vagyunk, soha többé nem fog előfordulni. Már csak ő maradt meg a családomból, és minden erőmmel azon leszek, hogy neki a legjobb legyen.

- Úgy hiányoztál – mondta halkan, még mindig pityeregve. Nem kellett sokáig várni, az én könnyeim is megeredtek. – Nagyon szeretlek Daisy, már annyira vártam ezt a napot! – suttogta a fülembe.

- Itt vagyok, és megígérem, soha többé nem hagylak egyedül! – fogtam meg a vállait, és végig a szemébe néztem, hogy tudatosítsam vele, tényleg így gondolom. - Mindig itt leszek neked, én kis angyalom – mondtam, és zokogása még erősebb lett. Mindig angyalkámnak becéztem, mert gyönyörű hajáról, szeméről, és bájosságáról mindenkinek ez ugrik be. – Na, ne sírj! Mit fog szólni Seth, ha meglát?

- Hát emlékszel rá? Hogy én és Seth?

- Seth! - Odarohantam hozzá, ő a karjaiba zárt és megpörgetett.

- Daisy, el sem hiszem, hogy itt látlak! - csendült fel a számomra mély, de kellemes hang.

- Huh… de megváltoztál! Gyúrsz, mi? – kacsintottam rá, bár fogalmam sem volt, hogy miért. Ő csak elnevette magát, és végignézett rajtam.

- Így is mondhatjuk, de te sem panaszkodhatsz, igazán csinos vagy. – Legyintettem egyet mosolyogva. 

- Seth… Ó, Istenem! Ez lehetetlen. Mégis mit keresel itt? - engedtem el végül.

- Elfelejtetted, hogy la pushi vagyok? – Tényleg! Ki is ment a fejemből. Az egy közeli indiánrezervátum. Kiskoromban rengeteget meséltek nekem a törzsük legendáiról. Még jártam is náluk, nemegyszer.

               

- Igen, emlékszem. És arra is, hogy régen barátok voltunk – feleltem. Ezek tényleg valós emlékek volt, hiszen senkitől sem tudtam, hogy kivel van együtt. És most, mintha beugrott volna az egész. Emlékeztem a napra, amikor Seth és Jacob beállítottak ide, és Seth karjaiba vetettem magam. Rájöttem, hogy gyermekkorom óta ismerem őt és a családját. Az anyukáink nagyon jóban voltak. Aztán, amikor megtudtam, hogy bevésődött Lissába, olyannyira mérges és kétségbeesett voltam, hogy rátámadtam, és behúztam neki. Akkor még nem érezte ütésem erejét, az én kezem pedig annál inkább, majdnem el is tört. Úgy káromkodtam és szidtam őt, mint egy kocsis, hiszen Lissa még csak kislány volt…

- Istenem, mennyire örülni fog ennek Seth! – kiáltott fel boldogan, és könnyeit törölgette kipirult arcáról.

Ezek után furcsán éreztem magam, mintha egy más világban lettem volna. Éreztem, hogy közel állok a falhoz, amely az emlékeimnek szabott gátat, de bármennyire is próbálkoztam visszaemlékezni, képtelen voltam. Végignéztem a Cullen családon, és lassan kezdett minden értelmet nyerni. Az első találkozásunk az ebédlőben, a döbbent tekintetük, a kedvességük, és hogy Alice megváltoztatta az órarendjüket. Ők csak szerettek volna velem lenni, és kideríteni, miért nem emlékszem rájuk. Én meg olyan goromba voltam velük.

Akkor azok a furcsa képek nem csak képzelgések voltak. Megtörtént mind. Esme és Carlisle a lányukként tekintenek rám, láttam a szemükben akkor és most is. A plázában csak úgy sugárzott Esme, és megölelt, annak ellenére, hogy tudta, mire vagyunk képesek. Amikor Emma bevésődött, felkapták a fejüket, amikor arra céloztam akaratlanul is, hogy egyszer már történt ilyen velem. Bennem van minden emlék, csak mélyen eltemetve. Bennem kell lenniük! De akkor ezek szerint Jason és én lefeküdtünk, vagy legalábbis jártunk egymással. Félve emeltem rá szemeimet. Azt sem tudtam, mit kéne mondanom, az egész annyira hihetetlen volt. Láttam tekintetében a várakozást, a vágyat, a boldogságot és a szerelmet. Magamat átkoztam, amiért ez nem tűnt fel korábban. Pedig annyi jel volt rá, én pedig mindegyiken átsiklottam, mert csak magammal foglalkoztam. Istenem, milyen szörnyű lehetett neki!

A lélek azonban még most sem vitt rá, hogy közeledjek hozzá, vagy bármiféle jelet küldjek felé. Az emlékek még nem voltak tiszták vele kapcsolatban, és bevallom, féltem.

Képtelen voltam felfogni, hogy a testvéremet, a barátomat, a családomat hogy tudtam elfelejteni. Egytől egyig csodás emberek, és mégsem emlékeztem rájuk.

Tisztán emlékszem – vagyis emlékeztem egészen idáig – hogy senkim sem volt, amikor Michael rám talált.

Michael… a kulcsszó. Ismertem az eljárás menetét, tudtam, hogy rajtam is alkalmazták, mint minden vadászon. A hatékonyabb munka elvégzéséhez szükségesnek tartotta a Tanács, hogy ezen átessünk.

Mégsem voltam mérges Michaelre, hiszen sokat segített nekem. Ezzel nem azt mondtam, hogy nem nehezteltem rá, de ő is, akárcsak mi, vadászok, a Tanács rabszolgája. Teljesíti a feladatát, még akkor is, ha nem tartja helyesnek.

Próbáltam visszaemlékezni a kezelés előtti utolsó pillanataimra, de minden olyan halovány volt. Emlékszem Sarah-ra és Michaelre, őket láttam meg elsőként, amikor magamhoz tértem. Nem kérdeztem sok mindent, megtanultam, hogy nem szabad.

Sosem volt még rá példa, hogy valaki visszakapta volna az emlékeit. Tudomásom szerint soha, senki nem esett át egynél több kezelésen.

Legszívesebben felhívtam volna Michaelt, hogy válaszolja meg az összes kérdésemet, de tudtam, nem tehetem. Még nem. Kedvelt engem, ebben biztos voltam. Segítene nekem, azt hiszem. Ha kiderülne, hogy kezdek emlékezni, és hogy Emma bevésődött valakibe, biztos vagyok benne, mi lennénk az elsők, akiken ismét alkalmaznák. Nem tudom, ez esetben ki mellett állna Michael. Nem beszélve arról a büntetésről, ha kiderülne, az ellenségeinkkel barátkozunk. Ez a sors iróniája… Vadászként egy olyan férfiba voltam szerelmes, aki az ellenségünk. Évek óta a fajtájuk ellen küzdök, és elsajátítottam az összes technikát a megölésükre. Ugyanakkor eszembe jutott Nessie. Félig vámpír, mégis egy farkasba vésődött be. Az alakváltók azért vannak a világon, hogy elpusztítsák a vámpírokat, ők mégis egymásra találtak. Nekünk is lehetne jövőnk? Persze, ha csak visszatérnének az emlékeim…

- Azt hiszem, ez így sok volt egyszerre. Szeretnék egy kicsit levegőzni. – Meg sem vártam válaszukat, rögtön megindultam a kijárat felé, ami szinte csalogatott, hívott magához. Vágytam az egyedüllétre, hogy egy pillanatra a gondolataimmal lehessek.

         

Amint kiléptem az ajtón, nem tudtam tovább tartani magam. Kapkodtam a levegőért, s szemeimet szorosan hunytam le, nehogy kigördüljön egyetlen egy könnycsepp sem. Azt hittem egyedül vagyok, miután Emma bevésődött, erre kiderül, egy egész család állt mögöttem. Bármennyire is örültem neki, ez túl sok információ volt. Idő kellett, hogy feldolgozzam a történteket.

Úgy éreztem, az életem kezd a feje tetejére állni. Gyengének éreztem magam, hogy megállítsam, és megbirkózzam a történtekkel, és azzal is, hogy emelt fővel, bátran álljak szembe a következményekkel. Nem voltam felkészülve rá. Túl váratlanul történt minden.

Halk léptekre figyeltem fel, és nem sokra rá, Jasper le is telepedett mellém az egyik lépcsőfokra.

- Minden rendben? – kérdezte, és lassan felé fordultam. Nem igazán tudtam mit mondani, de megértette. – Tudom, hogy sok mindenen mentél keresztül, csak szeretném, hogy tudd, ha valakivel szeretnél beszélni, én itt vagyok. Bármikor.

Ekkor lett számomra teljesen biztos, hogy nem érdemlem meg őket. Túl jók hozzám.

- Jól vagyok. Csak ez így túl sok egyszerre. Össze-vissza kavarognak a gondolatok a fejemben – feleltem őszintén, mire átkarolta a vállamat, és magához húzott. Készségesen bújtam oda a mellkasához. Jóleső érzés volt, és egyre nyugodtabb voltam, majdhogynem elálmosodtam. Ekkor villant be, mi is történik.

- Már megint használod rajtam a képességed – mondtam, bár cseppet sem megrovóan. Rám mosolygott, de semmit sem felelt rá. Tudtam, hogy megviselheti, hiszen az érzéseim annyira kuszák voltak, de elmondhatatlanul jólesett ez a kis békesség. Hálás voltam neki, és ezt szó szerint érezte. Megnyugtatott, de lehet, hogy egy kicsivel több dózist kaptam a kelleténél. Mégsem ellenkeztem, és megadtam magam az ólomsúllyal rám nehezedő fáradtságnak.

Jasperre és a képességére mindig is számíthattam, amikor szükségem volt. Egy hullámhosszon voltunk, teljesen megértett, még akkor is, amikor próbáltam eltitkolni előle az érzéseimet. Nem tudtam már számon tartani, hányszor próbált meg segíteni, méghozzá önzetlenül.

Amikor magamhoz tértem, Jasper és Alice halk suttogására lettem figyelmes. Az ágyam mellett ültek, és arra vártak, hogy magamhoz térjek.

- Mennyi az idő? – kérdeztem halkan, rekedt hangon.

- Nyugodtan feküdj még vissza, nem sokat aludtál. Nem rég múlt fél tíz – mondta Alice kedvesen, és megpróbált szépen visszafektetni az ágyra, és betakarni, mint egy kisgyereket.

- Köszönöm, de már nem vagyok fáradt – válaszoltam, miközben lerúgtam magamról a takarót. Felültem, és ismét végigfutattam a tekintetemet a szobában. Ugyanott voltam, ahol pár órája egyszer már felébredtem.

Alice válaszolt ki nem mondott kérdéseimre:

- Ez a te szobád volt, egészen addig, amíg nálunk éltél – felelte, és ismét körbenéztem. Nem igazán emlékeztem semmire sem ebből a helységből. – De miután Jasonre rátaláltunk, és úgy döntött, elfogadja az ajánlatunkat, hogy ideköltözzön, az övé lett a szobád. Ragaszkodott hozzá, és mindent úgy hagyott, ahogy te elmentél. Egy széket sem tolt arrébb.

Alice ezek után kiment a szobából, talán érezte, hogy ezek után szívesebben lennék egyedül, de Jasper nem moccant, tekintetét végig rajtam tartotta.

- Mi az? – kérdeztem, és én is rápillantottam.

- Ezt én magam is kérdezhetném. – Megráztam a fejem, jelezvén, nem akarok erről beszélni, és hogy minden rendben van. Tudtam, hogy megérti anélkül is, hogy kinyitnám a szám. Megpaskoltam magam mellett az ágyat, és bár habozva, de leült mellém.

- Nyújts ide a karod – mondtam, és szorosan lehunytam a szememet. Mivel segített nekem, úgy gondoltam az a legkevesebb, ha én is adok neki valamit, amit más nem tud. Ujjaimat lassan végighúztam a tenyerén, az alkarján, végül lágyan végigsimítottam a bicepszén, egészen addig, míg a pólója megengedte. Érintésem nyomán eltűnt az összes vámpír okozta harapásnyom a bőrén, ami olyan tökéletese lett, mint az összes többi vámpíré. Egy pillanat alatt eltűnt az összes, mintha sosem létezett volna.

Jasper elhűlve nézte meg a karját, és tekintetét rám emelte. Láttam a szemében a hálát és a döbbenetet, pedig már láthatta, amint használtam ezt a képességemet is. De persze egészen addig reagál így az ember, amíg meg nem tapasztalja a saját bőrén.

Karját rengeteg harapás tarkította, és el nem tudtam képzelni, mennyi lehet még szerte a testén. Ugyan nem tudom, milyen lehet a vámpírharapás, szerencsémre még nem volt hozzá szerencsém, de azzal tisztában voltam, egyáltalán nem kellemes érzés. Még vámpíroktól is kegyetlenség ilyet művelni. Ezért is döntöttem úgy, hogy segítek eltávolítani a hegeket, ahol csak tudom. Reméltem, hogy ezáltal talán a múltja okozta sebeket is eltüntethetem a szívéből. Legalábbis már nem fogják annyira emlékeztetni a napra, amikor ezeket szerezte… Bár tudtam, hogy ez nem könnyű, hiszen tökéletes memóriával rendelkeznek. Mégis kellemesebb a gondolat, hogy amikor a karjára pillant, azt gondolja: ezeket a sebeket tüntették el rólam, inkább, mint hogy felidézze magában az eseményeket.

- A másikat – kértem kedvesen, és a jobb karjáért nyúltam.

- Szeretném… – kezdett bele halkan, mire kérdőn néztem fel rá – Szeretném tudni, hogy mit érzel ilyenkor. Megengeded, hogy…? – hagyta félbe a mondatot, de tudtam mire gondol.

- Így jó? – kérdeztem, mert nem voltam biztos abban, hogy sikerült. Régebben rettentően fel tudtam húzni őt és Edwardot, amikor elzártam előlük a gondolataimat és az érzéseimet. A falat, amit az elmém és a szívem köré állítottam, anno könnyedén tudtam használni, amikor csak akartam. Most mégsem voltam biztos benne.

Bólintott, és ismét becsuktam szemeimet. Magamon éreztem a tekintetét, minden mozdulatomat figyelemmel kísérte, pillantása szinte égetett. Melegség járta át a lelkemet, és tenyeremet az övére simítottam. A bizsergő érzés a mellkasomtól lassan kúszott végig rajtam, de a tenyeremen összpontosulva a bizsergés fokozódott. Elégedettség járt át, a gyógyítás erejének sikerességétől. Mindig ezt éreztem, amikor segíteni tudtam másokon. A véget nem múló boldogság, gyönyör és szeretet. Pontosan el tudtam képzelni, min megy most keresztül Jasper, hiszen minden egyes alkalommal én is átélem. Lélegzete elakadt, szinte kővé dermedt.

- Na, milyen volt? – kérdeztem rögtön, miután kinyitotta szemeit.

- Fantasztikus! – kezdett bele nehezen forgó nyelvvel. Még nem tért magához teljesen, látszott rajta. – Mintha a mennyben lettem volna. Sosem gondoltam, hogy vámpírként tapasztalhatok ilyet, de tényleg olyan volt, mintha ott jártam volna. Az a rengeteg békesség, boldogság, szeretet és tisztaság, ami körbelengett… egyszerűen lenyűgöző.

- Örülök, hogy ennyire tetszett – vigyorogtam rá, és felkeltem az ágyból.

- Köszönöm, hogy megmutattad – mondta, mikor megindultam a földszint felé.

- Ugyan, említésre sem érdemes. Én köszönöm, hogy… hogy segítettél – feleltem, s miután bólintott, lementem a földszintre. Tudtam, hogy a többiek fültanúi voltak az egésznek, de nem adtak különösebb jelet arra, hogy hallgatóztak volna. Ezt is tiszteltem bennük.

Kótyagosan indultam hazafelé, zűrzavaros gondolatokkal. Megígértem Lissának, hogy nem hagyom magára, és tartottam is magam hozzá. Különben sem akartam egyedül hagyni a nőt, akit megmentettem, holott már teljes mértékben megbíztam Cullenékben, a családomban. Össze akartam pakolni pár cuccomat, így úgy döntöttem, hazaugrok értük, hiszen nem tart semeddig, pár perc az egész. Sietni akartam, így már magamban, fejben megfogalmaztam a levél tartalmát, amit Emmának hagyok a hűtőn, ha esetleg keresne. A hűtőről egy pillanatra eszembe jutott, van-e otthon kaja számára, aztán megnyugtattam magam, miszerint nem fog éhen halni. Óvatosan léptem ki a fák közül, és immáron lassan, emberi léptekkel közeledtem az otthonom felé.

A kulccsal ugyan elbabráltam egy kicsit, de megkönnyebbülten léptem be a házba. Olyan volt, mintha már egy éve nem jártam volna itt. Ledobtam a táskámat a földre, és furcsa érzés fogott el. Meg mertem volna esküdni, hogy valaki figyel engem. Megperdültem a tengelyem körül, és észrevettem Őt. 

    

- Jézusom! – kiáltottam fel rémülten, amint megláttam, hogy a kanapén ül, és sötét szemeit rám emeli.

***

Na, kire tippeltek? Szerintetek kitől ijedt meg Daisy? :)

A tegnapi bejegyzésben már említett kérdezz-felek dologhoz van kedve valakinek? 

Sziasztok!

Sajnálom, még most sem frissel jöttem. Múlt héten elküldtem a bétámnak, de azt hiszem érthető, hogy az ünnepek alatt nem látott neki a javítgatásnak. Mivel konkrét időpontot nem tudok mondani a felkerülésről, ezért a véleményeteket kérném. Az érdekelne, hogy szeretnétek-e, hogy felrakjam bétázatlanul vagy esetleg tudtok még várni?


Valamint azon is gondolkoztam, hogy be kéne vezetnem valamit, amivel beszélgetésre bírhatlak titeket. Mit szólnátok egy kérdezz-felekhez? Bármiről kérdezhettek, és megpróbálok mindenre kielégítő választ adni. Benne lennétek? Ha igen, kíváncsian várom őket ennél a bejegyzésnél. :)
   


És egy kis vígasztalás: már a 19. fejezet is készen van. :)