2011. október 29., szombat

A sors iróniája

A szereplők adottak, egy-két új karaktert viszont bele szőttem a történetbe. Az utolsó esély, és Daisy "elrablása" óta tíz hosszú év telt el. Ez alatt Jason egy Cullen lett, és vegetáriánus életmódot folytat. Velük maradt, mert tudta Daisy ezt szerette volna. Remek fejlődést mutatott, már képes iskolába járni is.
A változás csupán annyi, hogy ismét, vagy még mindig Forksban vannak. Nem akartam új színhelyet megadni, hiszen Forks mindnyájuk szívében ott van, és a farkasoktól is nehéz lett volna megválnom. Így a történet-e csapadékos és vámpírokkal teli városban zajlik, ahol az emberek még nem gyanakodnak Cullenékre, nem tűnt fel nekik, hogy nem öregednek.
A kérdés csupán az, hogy képesek lesznek újra egymásba szeretni? Lesz elég bátorsága Jasonnek, hogy magába bolondítsa a lányt?

***

Daisy és Emma, a két különleges lány útja Forksba vezet. Abba a rendkívül csapadékos városba, ahol a lány egyszer már rátalált, majd elveszítette a szerelemet. 
A két lány messziről nézve rideg, távolságtartó és erős - a sorsukkal mégsem tudnak szembeszállni - de ha jobban megismerjük őket, idővel mindenre fény derül.
Vajon meddig tudják fenntartani a látszatot? Vajon képesek lesznek újra szeretni, és rátalálnak az elveszett emlékeikre? Megtanulnak uralkodni érzelmeik felett? Milyen következménye lesz tetteiknek? A választ már mind tudják.
Hisz a végzet elől nem menekülhetnek el...

2011. október 22., szombat

Az utolsó esély - 26.fejezet

Sziasztok!

Végre meghoztam az utolsó fejezetet - bétázatlanul, mert nem akartalak tovább váratni titeket -, és nagyon örülnék, ha elmondanátok a véleményeteket. Egyszerűen tudni szeretném, hogy mit is gondoltok róla. Nektek nem tart sokba, de nekem rengeteget jelentene!!
A fejezethez hoztam egy számot is, ami segített a megírásában. Remélem nektek is legalább annyira fog tetszeni, mint nekem. 
Amint a bétám visszaküldi a fejezetet, felrakom a javított verziót. 


„Senki sem tudja, hogy mennyi időt tölthet azzal az emberrel, aki a legfontosabb a számára. Élvezd ki.”













Az utolsó esély


Nem hittem a szememnek, amikor megpillantottam őt. Hihetetlenül helyes volt és szexi –kivéve vérvörös szemeit –, akárcsak emlékeimben. De most itt állt előttem életem szerelme, teljes valójában. Nem tudtam mit lett volna helyes éreznem, de azt tudtam, hogy még mindig szeretem őt tiszta szívemből, sosem szűntem meg szeretni. A szívem minden dobbanásával és testem minden porcikájával imádtam és őt akartam. De most vámpír lett, és ettől összezavarodtam. Csak most kezdett tudatosulni bennem, mi is lett. Nem féltem tőle, még ekkor is szerettem, csak furcsa volt látni rajta a változásokat. A vörös tekintet aggodalommal fogott el, de tudtam, hogy a Cullen család segíteni fog neki áttérni, és hamarosan olyan gyönyörű borostyán színű szeme lesz, mint a vegetáriánus vámpíroknak. Sok előnyösebb tulajdonsága lett ez által, de hiányzott az, hogy belenézhessek a nagy barna szemekbe, melyek korábban teljesen magukkal ragadtak.
De nem bántam ezeket a változásokat. Csak az számított, hogy újra együtt lehetünk, és ettől a fellegekben jártam.

Hosszú percekig öleltük egymást, nem foglalkozva senkivel és semmivel. Szorítása a derekam körül erős volt, néha fájdalmas is, de örültem, hogy ismét a karjaiban lehetek. Amint elválltunk és a szemembe nézett, szívem vad vágtázással verni kezdett, várva az édes csókot, amit már oly régóta szerettem volna.
Kezét arcomra simította, és lassan hajolt közelebb hozzám. Mindenem égett, ahogy megéreztem selymes ajkait enyémeken, és nem kellet várni, nyelvünk azonnal táncolni kezdett a másikéval.

Torokköszörülésre lettünk figyelmesek, nem akartunk, de muszáj volt elválnunk egymás ajkától. Hihetetlenül boldog voltam, nem tudtam levakarni a mosolyt az arcomról. Kezeinket összekulcsoltuk, mire egy mosollyal adományoztuk meg egymást. Hidegebb volt, mint szokott, de nem zavart, sőt jól is esett az érintése felhevült bőrömnek.

Carlisle megköszönte a Denali klán segítségét, és udvariasan haza küldte őket. Persze nem sértődtek meg, nem akartak bele folyni ebbe az egészbe, mert egy biztos, nehéz út áll még előttünk. Minden vágyam az volt, hogy Jason egy Cullen lehessen, és velünk maradhasson, de ebbe a farkasoknak volt a legnagyobb beleszólása. És nem szerzett jó pontokat azzal, hogy ölt már embert, és ami a legfontosabb, hogy velem is végezni akart. A családfő, akire már apámként tekintettem megígérte, hogy segít nekünk, és megnyugtatott, hogy minden rendben lesz.

Úgy gondoltam, hogy Jake könnyebben bele fog egyezni, mint Sam, mert bízik Cullenékben, de csalódnom kellett. Mindketten erősen kötélnek álltak. Bizonyos szempontból megértettem őket, még Jacobot is, hiszen ő leginkább Nessie miatt aggódott, és hogy egy házban kell élnie egy idegen vámpírral. Tudom, hogy már nem újszülött, hiszen eltelt egy év a balesete óta, de miért ne lehetne olyan erős és ügyes Jason, mint Bella anno?  Nem értettem ezt a hatalmas ellenszenvet, fájt, hogy így beszélnek. Úgy éreztem eltört nálam a mécses, egyszerűen kitörtem.

- Nem tehetitek ezt velem! Még csak most kaptam őt vissza! – üvölteni kezdtem velük, és Jason kezét csak még jobban szorítottam. A könnyeim kicsordultak. Nem voltam biztos benne, hogy düh könnyek voltak-e. – Nektek könnyű, hogy már szerelemre találtatok, de mi van velem? Képesek lennétek megölni életem szerelmét és tönkretenni az életemet? Nekem miért nem lehet jogom boldognak lenni? Ha? – fordultam körbe ingerülten, de választ nem kaptam.

Éreztem mennyire kellemetlen ez Jasonnek, de még túlságosan meg volt lepődve ahhoz, hogy bármit is mondjon. Csak csendben hallgatta amint sorsáról beszéltek.

- Daisy, szívem. Nyugodj meg! Senki sem szeretné, ha boldogtalan lennél, mindent elintézünk. Nem fog senkinek sem bántódása esni, hiszem, hogy meg tudjuk ezt az egészet beszélni. Mi vigyázunk rátok. – Carlisle gyengéd hangja mindig megnyugtat, de most nem igazán járt sikerrel.

- Nehogy már megint mi keveredünk bajba egy átkozott ember és annak barátja miatt. Most őszintén apa, kell nekünk egy konfliktus ezekkel a büdös korcsokkal?
A farkasok dühösen morogtak a nem túl kedves jelző miatt, amivel Rose tüntette ki őket.
Jason izmai is megfeszültek, de sikerült lenyugtatnom őt, mielőtt meggondolatlanul cselekedne.

- Nem! – kiáltottam fel – Nem fogom hagyni, hogy bántsátok Jasont! Ha kell, elmegyünk Forksból, elhagyjuk ezt a várost, és visszük magunkkal Lissát is – mondtam eltökélten, és mélyen a szemükbe –, kivált kép Seth-re néztem.

Láttam megcsillanni a szemét, és bűntudatom volt, hogy ezt mondtam, de nem tehettem mást. Mindenféleképpen Jasonnel kell lennem, és ha megyek, nem fogom itt hagyni egyedül a húgomat. Ő az egyetlen rokonom, akit imádok. Ők ketten a mindenem.
Nem félek Jasontől, és attól, hogy vámpír. Tudom, hogy kezelni tudja majd a vámpírlétet, és nem félek a közelében lenni. Teljes mértékben bízom benne.

Ekkor szabadultak el az indulatok, és mindenki egyszerre kezdett el beszélni. Azt sem tudtam, hogy kire figyeljek, ide-oda kapkodtam a fejemet. Hála Jasper képességének és Carlisle-nak, lecsillapodott mindenki, és a farkasok hajlandóak voltak megbeszélni ezt az egészet.
Így mindenki lenyugodott, és nyugodtan mehettünk haza, nyerve egy kis időt, hogy átgondoljuk a teendőket.

Furcsa érzés volt újra a Cullen házban lenni, olyan, mintha évek teltek volna el. Carlisle ellátta a sérüléseimet, míg Jasont elvitték első vadászatára. Izgultam miatta, és iszonyatosan hiányzott, alig vártam, hogy haza érjen. A fiúk elmentek vele, és csatlakozott Alice is, hogy képességével megjósolhassa az esetleges veszélyeket. Senki sem örült volna egy túrázónak az erdőben. Elmondhatatlanul hálás voltam mindannyijuknak.
Bella elment Lissáért La Pushba, a házban pedig hatalmas csönd volt. A farkasok ugyan nem tartották jó ötletnek, mégis sikerült meggyőzni őket, hogy jó helyen lesz itt.

Miután Carlisle ellátott, a nyakába borultam. Hihetetlenül boldog voltam, és szerettem volna megköszönni mindent. A karját lágyan és mégis szorosan fonta derekam köré, és arcomat a nyakához fúrtam. Akaratlanul kezdtek el folyni a könnyeim, nem tudtam miért, abbahagyni végképp nem.
- Annyira szeretlek titeket! – suttogtam halkan, szipogva.

- Mi is szeretünk téged, nagyon.  A családunkhoz tartozol, Esmével a lányainkként tekintünk rátok is. Minden rendben lesz! – vígasztalt – A farkasokat meggyőzzük, és nem engedjük hibázni Jasont. Ő is közénk fog tartozni, Cullen lesz.
A világ legszerencsésebb emberének éreztem magam.

Lissa és Bella végre haza értek, és az ajtó előtt toporogva vártam, hogy visszaérkezzenek a többiek a vadászatból is. Kishúgom folyton mellettem volt, mondtam neki, hogy hamarosan meglepetés érkezik a házhoz. Majdnem olyan izgatott volt, mint én.

Esmé mellém sétált, és puszikkal halmoztam el őt is, amin ő csak jót nevetett, és megsimogatta az arcomat.

- Örülök, hogy végre boldog vagy. Csak úgy csillog a szemed – mosolygott rám őszintén, majd szólt, hogy egy percen belül itt lesznek.

Azt sem tudtam mit csináljak, hogy le lenyugtassam magam. Az ajtó lassan kinyílt, de nem láttam őt sehol. Ijedten fordultam a többiek felé, de Emmett csak vigyorgott rajtam, és háton csapott, amitől majdnem neki vágódtam Edwardnak.

- Nyugi van cica, a kisszerelmed mindjárt jön – mondta, majd hanyagul ledőlt a kanapéra. Csak megforgattam a szememet a jelzőjére, amivel illetett. Normális választ viszont csak Alicetől kaptam.

- Ne aggódj, mindjárt jön. – kacsintott rám, majd átölelt.

- Hogy ment neki? – kérdeztem kíváncsian, de nem volt idejük válaszolni, mert Jasperrel az oldalán beléptek az ajtón.

Eszeveszettül kalapálni kezdett a szívem, amint megpillantottam. Mosolygott, amit én azonnal viszonoztam. De nem tudtam nem észrevenni, hogy valami megváltozott a viselkedésében. Kedves volt és csakugyan mosolygott, de távolságtartó lett, ami zavart.
Amint elém ért, szinte a semmiből nyújtott felém egy kis csokor vörös rózsát. Kérdőn, és megilletődve néztem a virágokra, majd ismét rá.

- Egész tűrhetően – felelte korábbi kérdésemre

Lissa olyan lendülettel futott, hogy meglökött, és majdnem elestem, Jasper óvott meg attól, hogy felnyaljam a padlót. Nem gondoltam volna, hogy ebben a kis manóban ilyen erő van.
Jason felkapta a karjaiba, és körbe-körbe forgatta. Félszemmel láttam, amint Emmett felül a kanapéból, és megfeszülve figyeli szerelmem minden mozdulatát. De semmi sem történt. Olyan szépek voltak együtt, hogy az már fájt.

Mindig is szerették egymást, sokszor csináltunk közös programokat kishúgommal. Volt, hogy a tengerpartra mentük le együtt, és mosolyogva figyeltem őket, amint homokoznak. Elég viccesesen nézett ki Jason kis lapáttal és homokozó vödörrel a kezében.

- De szép virágot kaptál – fordult felém Lissa, majd összehúzta a szemöldökét, és durcásan fordult vissza – Nekem nem is hoztál? – kérdezte, és láttam amint csüggedten lebiggyeszti száját.

- Hát, hogyne hoztam volna az én kis hercegnőmnek? – kérdezte, s felé nyújtott egyet.

Kishúgom szinte a fellegekben járt. Beraktam a virágokat egy kis vázába – bár Lissa az övét nem engedte, gyanítottam, hogy egész nap abban fog gyönyörködni – és Edward követett engem.

- Minden rendben ment a vadászat során, ügyes volt – mondta, mert tudta, hogy folyamatosan ezen kattogott az agyam. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. – Felküldtem őt a szobádba, ha nem gond. Kell egy kis idő neki egyedül, hogy átgondolja a dolgokat és tisztán lásson – Tiltakozóan emelte fel a kezét, mikor meglátta, hogy szólásra nyitom a számat. Végül hallgattam rá, és kíváncsian vártam a folytatást – Ez az egész új neki, eddig fogalma sem volt mit is csinált és tett. – bólintottam egyet, hogy tudomásul vettem. Megértettem, de mégis fájt, hogy nem akar velem lenni.

Irigykedve fordultam Edward felé, azt kívánván, bár hallanám Jason gondolatait. Folyton felé pillantgattam, ideges voltam, hogy annyi időt eltöltött már a szobámban. Pár óra elteltével –, az is lehet csak egy volt, nem voltam igazán tudtában – nem bírtam már tovább, és felmentem hozzá. Nem törődtem a többiekkel, egyszerűen muszáj volt vele beszélnem, meg kellett néznem, hogy van.

Döbbenten láttam, hogy nincs jól. Az ágyamon ült, hátát a támlának támasztotta. Csukva voltak a szemei, és békésnek tűnt. De már régóta ismertem, és láttam rajta, hogy gondterhelt. Tudtam, hogy hallotta érkezésemet, még sem nézett rám. Tekintetét inkább a plafonra szegezte.

- Remélem nem bánod, hogy bejöttem. – folytattam, miután nem reagált – Én csak tudni szerettem volna, hogy vagy.

Közelebb léptem, és aggódva néztem le rá. – Jason?

- Mi a baj? – kérdeztem tőle kétségbeesve. Ujjaimat felé nyújtottam, de elhúzódott tőlem. Úgy éreztem, tőrt szúrtak a szívembe. Végül leültem mellé, de Ő rögtön felpattant, az ablakhoz igyekezett, és háttal állt meg nekem.

- Jason kérlek, mond el mi bánt!

- Csak egy kis időre van szükségem.

- Időre és térre is? – választ azonban nem kaptam, így közelebb sétáltam hozzá. Kezemet a vállára tettem, éreztem, hogy összerezzent. Úgy elhúzódott tőlem, mintha megégettem volna.

Csüggedten hajtottam le a fejemet, nem értettem, hogy hirtelen mi is ütött belé. Nemrég még minden rendben volt.

- Mindkettőre – felelte ridegen, és lesietett a lépcsőn.

Döbbenten álltam, és éreztem a sós könnyeket legördülni az arcomon. Annyira nem értettem a viselkedését. Mi miatt változhatott meg ennyire? És miért nem szólt Edward, hogy valami nincs rendben vele?

Utána siettem, de rájöttem, talán felesleges erőltetni. Talán nem kellett volna felmennem, és megzavarnom őt. De egy szerelmes nő, nem mindig hallgat az eszére, minket a szívünk vezérel. És én így éreztem helyesnek.

- Miért nem tudsz békén hagyni? Ne zaklass folyton, és az Isten szerelmére, ne kövess! – dörrent rám mérgesen, s belém fagyott a szó. Jason nem csak engem ijesztett meg.
Láttam, amint megváltozik a tekintete, és halkan felmorgott. Kellett egy kis idő, míg felfogtam nem rám. Hirtelen fordultam meg, és vettem észre Lissát, aki ijedtében megvágta a kezét a rózsatövisével.

Minden lelassult körülöttem, láttam az ijedt tekinteteket, és Jason átszellemült arcát. Ismét olyan volt, mint amikor engem támadt meg. Egy kegyetlen vadállat, akit csak az ösztönei hajtanak. Mindenki egyszerre mozdult, de én voltam a legközelebb hozzá, hiszen majdhogynem mellette álltam. Gyorsan a hátam mögé toltam, ezzel időt nyerve.
Az egész alig egy másodperc alatt történt.
Jason egyenesen felénk futott, de ahogy ütésre emelte a kezét, furcsa dolgok történtek.

Több métert repült hátra, kitörve ezzel még az ajtót is. Úgy éreztem, valami nincs rendben velem. A testem szinte vibrált, éreztem az erőt minden porcikámban. Úgy éreztem magam, mintha Superman lennék, és egyben legyőzhetetlen.
Az érzékszerveim kiélesedtek, és hihetetlen dühöt éreztem. Az agyam mintha elsötétült volna, nem tudtam mit teszek. Egész testemben remegni kezdtem.
Láttam, amint Bella felkapta Lissát, és vissza kellett fognom magam, hogy ne menjek neki. Emlékeztetnem kellett magam, hogy ő semmit sem tett.

Emmett és Edward lefogta Jasont, és amilyen gyorsan jött a haragom, úgy múlt el. Azt hiszem Jasper is közrejátszott benne.
Összezavarodva álltam a nappaliban, és zavartan néztem körbe. Teljesen elvesztettem magam fölött az irányítást.

A kedélyek lassan csillapodtak le. Megindultam Jason felé, aggódtam miatta, és bűntudatom is volt, de azonnal hátrálni kezdett, vagyis próbált, mert a fiúk még mindig visszatartották.

- Ne engedjétek őt ide – kérlelte őket

- Mégis mi a fene bajod van? – kérdeztem ingerülten. – Miért változtál meg ennyire? Én szeretlek, és ezen semmi sem változtat. Csak magyarázd meg, és segítek neked.

- Hát nem érted? Utáltalak teljes szívemből. Ez az érzés teljesen a szívembe ivódott, nem tudom megváltozik-e valaha. Ne várd, hogy a karjaimba zárjalak, és úgy tegyek, mintha semmi sem történt volna.

- Tessék? – kérdeztem hitetlenkedve. Nem értettem ezt a hirtelen jött változást. – De az előbb még…

- Már nem szeretlek. Minden elmúlt.

- Nem hiszek neked. Ez az érzés nem múlhat el csak így.

- Itt az élő bizonyíték – felelte ridegen

- Akkor miért hoztál virágot? És az a csók? Az semmit sem jelentett?

- Bűntudatom volt, mert… mert bántottalak. Szerettem volna bocsánatot kérni és beilleszkedni, de semmi több. Nem tudok veled élni, nem tudok itt élni.
Azzal kirántotta magát a fiúk szorításából, és elrohant.

Megsemmisülve álltam ott, nem tudtam feldolgozni a hallottakat. Lehetséges lenne, hogy egy mély szerelem ilyen könnyen véget érjen? Elvakult voltam, és nem láttam az igazságot. Csak bebeszéltem magamnak, hogy örül és szeret?

- Kérlek… kérlek, menjetek utána! – Nem akartam, hogy ostobaságot kövessen el – Ti biztos meg tudjátok vele beszélni. Tudom, hogy ő sem akarja ezt. Csak ti segíthettek neki, hogy újra önmaga legyen. Ti rá tudjátok szoktatni erre az életmódra. Ne hagyjátok, hogy olyat tegyen, amit később megbán. Kérlek! – a fiúk utána indultak, de Edwardnak még gondolatban üzentem.

Nagyon rég nem éreztem magam ilyen rosszul, több szempont szerint sem.
Ott volt az a mély fájdalom, és megbántottság. A viszonzatlan szerelem. Eleinte tagadtam, de semmi sem tart örökké. Ha Ő már nem szeret, nem tudok neki mit tenni. Neki most fontosabb a Cullen család segítsége. Nem tud egyedül megbirkózni ezzel, a jövőjével. Az én életem viszont már rendbe jött. Talán visszamehetnék San Diegóba, már senki sem akar megölni minket. Élhetnénk az életünket úgy, mint eddig. Ezzel mindent könnyebbé tennék Jasonnek. De Seth szíve megszakadna, ha elmennénk innen. Én már túlestem rajta párszor, és nem akartam fájdalmat okozni nekik. Nem akartam itt hagyni Lissát. Egyszerűen nem tudtam mi legyen a megoldás.
Arra gondoltam, lehet La Pushba kéne költöznünk. Nehéz lenne Jason közelében élnem, hogy tudom csak pár kilométer választ el minket egymástól, de így mindenkinek jó lenne.  Ha ez az ára, hogy visszajöjjön, megteszem.

Órák teltek el, már kezdett világosodni, de még semmi hír nem jött felőlük. Üresnek éreztem magam, úgy éreztem a pokolban vagyok.
Az izmaim görcsben álltak, néha vibrálni kezdtek, és sötét hangulatomban senkit sem engedtem közel magamhoz.

A lányok ugyan próbáltak vigasztalni, hogy minden rendben lesz, és hogy szeret engem, de nem tudtak meggyőzni. Alice kiváltképp ragaszkodott az igazához, noha ugyan a jövő összekuszálódott.
Felmentem párszor megnézni a lányokat, édesen aludtak, és akkor pár percre úgy érezhettem, hogy minden rendben van.

Pirkadt, amikor hirtelen két alak lépett be a lakásba. A lányok ijedten álltak fel, és én is meglepődtem, mert nem szóltak az érkezésükről. De az arcukat elnézve rémület fogott el engem is.

- Daisy Anne Parker, velünk kell, hogy gyere! – nézett a szemembe egy középkorú férfi komoran, és ridegen.

- Viccel? Nem megyek magukkal sehova. Még csak azt sem tudom kik maguk! – háborodtam fel, és léptem egyet hátra.

- Nem vihetik el – kiáltotta Rose, és rájuk támadt. A férfi mögül egy szőke hajú nő lépett ki, aki egyetlen könnyű mozdulattal elbánt Rose-zal.

- Erre semmi szükség, nem azért jöttünk – felelte higgadtan a férfi, és feltartotta a kezét, ezzel jelezvén a szöszinek, hogy ne bántsa Rose-t. – A nevem Michael, és nem akarunk konfliktust.

A lány hirtelen felém fordult, és karját szorosan körém kulcsolta. A Cullen lányok egyszerre indultak meg, hogy segítsenek, de abban a pillanatban lefagytak. A szemük üveges lett, majd a földre rogytak. Sikoltottak a fájdalomtól, kezüket szorosan a fejükre szorították. Próbáltam kiszabadulni a szorításból, de nem ment.

- Hagyja már abba! – Ordítottam a pasira, és egész testemben remegtem. Felém fordította a tekintetét, és elmosolyodott.

- Üdv a csapatban!

Éreztem a változás szelét a levegőben. Hogy valami közeleg, valami rossz.
Azt hittem, hogy végre megtaláltam a boldogságot, és igazán boldog lehetek. De nem így lett. Tudtam, egy sorsdöntő változás előtt állok, mely mindent, és mindenkit felemészt.
Az utolsó esély, hogy boldog lehetek egyszer, végleg eltűnt. A Cullen család és Jason volt az egyetlen esélyem, az utolsó, és most elragadtak tőlük.

2011. október 20., csütörtök

Bocsánat!

Sziasztok!

Ne haragudjatok, hogy még most frissítéssel jövök, tudom, hogy eléggé elcsúsztam. Sikerült befejeznem a fejezetet, ezáltal a történetet is, de a bétám még nem küldte vissza. Bétázatlanul viszont nem igazán szeretném feltenni, remélem megértitek.
Higgyétek el, nagyon sajnálom, hogy ilyen sokáig kell várnotok, de igyekezni fogok!