Önzetlen szerelem – 9. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a frisst, remélem tetszeni fog nektek.

Először is szeretném megköszönni, hogy ennyien ajánlottátok fel, hogy segítenétek a fejezeteim javításában. El sem tudom mondani, hogy milyen hálás vagyok és hogy mennyire köszönöm nektek. :)

Legutóbb kiírtam a fejezet elé, hogy sajnos nem tudok minden héten frisst hozni, de cserébe talán tudok valamit ajánlani, ami hátha ösztönözne titeket és tetszene nektek. :)

Szóval, a lényeg az, hogyha igény lenne rá, akkor minden alkalommal kisorsolnék valakit a kommentelők közül, aki korábban elolvashatja a kész fejezetemet. Feltéve, ha beválik és érdekel titeket ez az ötlet.

Na, nem is húzom tovább a szót. Jó olvasást kívánok!

Változás

Késő estig varázsoltam, próbáltam kiverni a fejemből Rose szavait, nem sok sikerrel. Minden bűbáj után ugyanoda lyukadtak ki a gondolataim, amiből hamar elegem lett. Este tizenegy körül lementem a konyhába, és meglepődve tapasztaltam, hogy Ryan az ebédlőasztalnál a könyvei fölött tanulva aludt el. Azután, hogy mostohatestvérem rám nyitott a fürdőben, nem igazán láttuk egymást. Ami azt illeti, a suliban sem, aminek azért kifejezetten örültem. Így is elég volt Meget és Carlyt látni, méghozzá mindennap. 

Kivettem a jéghűtőből egy doboz csokis jégrémet és magamhoz ragadtam egy nagykanalat, és ahogy elhaladtam Ryan mellett, megsajnáltam. A nappaliból kihoztam egy plédet, és óvatosan ráterítettem. Talán fel kéne őt keltenem? Biztos nem kényelmes ez a pozíció és a pléd is leesik róla pillanatokon belül, ahogy megmozdul. Képes lettem volna varázslattal a szobájába vinni, de nem akartam lebukni. Így ez volt a legjobb megoldás, amit tehettem. 

Visszamentem a szobámba, jégkrémmel a kezemben, és letelepedtem a babzsákomban. Kezdtem álmos lenni, de egy varázslattal hamar segítettem ezen, így egész éjszaka gyakorolhattam. Reggel öt óra fele eszembe jutott, hogy Connor mára tervezte a nagy versenyt, amivel ismét eszembe jutottak Cullenék.  Ennyire örülnének, ha végre lenne valakim? Mintha akarnám, és egyáltalán képes lennék elcsábítani bármelyik Cullen fiút, nevetséges. Ugyanakkor egyre többet gondolkoztam ezen. Ha találnék valakit, talán mindannyian megnyugodnának.

Nem, nem – vertem ki a fejemből ezt az ostoba gondolatot. Nem akarok jóba lenni velük, nem lehetek jóban velük. Nem gyengülhetek el előttük, egyszerűen nem hagyhatom, hogy Alice a bocsánatkérésével megpuhítson. 

Magam köré helyeztem pár gyertyát kör alakban, és miután kellően ellazultam, sikerült semlegesítenem Alice, Jasper és Edward képességét, és csak remélni mertem, hogy soha az életben nem látják majd a jövőmet, nem hallják a gondolataimat és nem érzik azt, amit én. Ez volt a következő lépése annak a tervemnek, hogy távol maradjak tőlük egyszer, s mindenkorra. 

Magamhoz kaptam a fürdődresszem, az úszósapkám és a szemüvegem, a fürdőből elhoztam két törölközőt, és sietve bepakoltam a cuccaimat egy táskába. Mindennel megvoltam, éppen már csak a képességem hiányzott, hogy lehagyjam Connort.

Ismét a fürdőbe vettem az irányt, és lezuhanyoztam. Annyi minden járt a fejemben, és habár több mint egy napja nem aludtam, egyáltalán nem voltam fáradt. Friss voltam és eleven, azonban útközben a suli felé, a gyomrom kellemetlenül zsugorodott össze. Vajon képes leszek tartani magam Cullenékkel szemben? Mit fognak szólni, hogy nem hat rám a képességük? Vajon kerülni fognak?

Számtalan gondolat cikázott végig a gondolataimban, és nagy levegőt kellett vennem, hogy kiszálljak a kocsimból. Korán érkeztem meg, a parkolóban csak két-három autó sorakozott, így letelepedtem a füvön. Az idő kissé hideg volt, de nem érdekelt túlzottan. Jól esett ott feküdni, és az égboltot figyelni. Gondtalan voltam, olyan, mint kiskoromban, réges régen. 

- Mit csinálsz itt? – tettem fel hangosan a kérdést, és habár szemem csukva volt, éreztem, hogy édesanyám itt van és engem figyel.

- Hívtál, hát itt vagyok – felelete, mire összezavarodva pillantottam rá.

- Én ugyan nem hívtalak – vágtam rá, és eszembe jutott, hogy ez milyen gorombán hangozhat. Nem reagált rá semmit, csak leült velem szemben.

- Rám gondoltál – kezdett bele, és tekintete ellágyult, amitől könnybe lábadt a szemem. Úgy vágytam az érintésére, hogy magához öleljen, és az arcomat simogassa. Kiskoromban mindig csak így tudtam elaludni, megnyugtatott. És most, itt volt velem, itt ült velem szemben, mégis olyan messze volt és távolinak éreztem. – Magamtól nem tudok mindig megjelenni, a kapcsolat a titka az egésznek. Ha rám gondolsz, azzal hívsz engem, és lehetőségem nyílik átlépni ebbe a világba. 

- De én nem is… Most valami teljesen más járt az eszemben.

- Talán a tudatalattid hívott, nincs ezzel semmi baj. 

- Kérlek, áruld el, hogy milyen veszély fenyeget – kértem őt, hogy eltereljem a szót. 

- Nem mesélhetek a jövőről, kincsem. De közeleg, már nincs sok időd hátra.

Egy hosszú pillanatig csöndben voltunk, végül én is ülőhelyzetbe tornáztam magam, és rápillantottam. Még most is gyönyörű volt. 

- Csak engem érint? – kérdeztem, és kíváncsian figyeltem minden vonását. – Úgy értem, Cullenéket ugye nem érinti?

Láttam rajta, hogy habozik, és rövid pillanatra kerülte a pillantásom. – Erre nehéz válaszolni, a jövő folyton változik – mondta végül szűkszavúan.

- Ez az én csatám, igaz? Nekem kell szembenéznem vele és helytállni. – Nem kellett válaszolnia, tudtam, hogy így van. Ajkamat szólásra nyitottam, de észrevettem a felfordulást magam körül. Diákok nyüzsögtek a parkolóban, és rájöttem, ideje befejeznem a csevegést a halott édesanyámmal, mielőtt teljesen zakkantnak néznek. 

Komótos léptekkel indultam meg a hármas épület felé, a hátam közepére kívántam ezt az egész napot. Idegesített a tudat, hogy ma nem lesz egy szabad, Cullen mentes pillanatom sem. 

Az órák hihetetlen lassúsággal teltek, legszívesebben kitéptem volna az összes hajam. Minden vágyam az lett volna, hogy túl legyek ezen a napon is, gyorsuljanak fel a dolgok, de semmi sem történt. Idegenekként ültünk egy teremben Bellával és Nesssivel irodalmon, nem vettem róluk tudomást. Eszembe jutott egy számomra kedves film, ahol a főszereplő képes lett irányítani az életét, és a számára fontosabb eseményekre átugrani. Könnyűszerrel tekert bele élete lemezébe, ami végül balul sült el. Még sosem gondolkoztam el igazán azon, hogy milyen hátul ütői lehetnek a mágiának. Mert vannak, ebben biztos voltam. Sokat olvastam a fekete mágiáról, és már a gondolatától is kirázott a hideg. Azok a boszorkányok, akiket magával ragad a mágia, nem tudnak kiszabadulni onnan. A varázslatok függőjévé válnak, egyre nagyobb dolgokat akarnak véghezvinni, és a sötétség végül elnyeli őket. A fekete mágia lényük legmélyéről ragad meg egy fénylő, csillogó darabot, és elemészti azt, amíg nem marad már más, csak sötétség. Mindennek megvan az ára, ezért is fontos számunkra, hogy ne lépjük át a határt. Meg kell tartanunk az egyensúlyt, mindenki érdekében. 

A matek óra volt az egyik legszörnyűbb a mai napban, ebben biztos voltam, ugyanis Rosalie szőke hajzuhataga mindenhol ott volt. Még most is fent hordta az orrát, és láthatóan piszok elégedett volt magával. Amikor Emmett belépett az ajtón barátnőjével, megengedett magának egy barátságos mosolyt, amitől egy rövid pillanatra ellágyultam, de nem viszonoztam a mosolyát. Merev, majdnem szigorú vonásokkal néztem vissza rá, s elfordultam. 

Vajon milyen következményei lennének, ha megjósolnám a nyerőszámokat és nyernék a heti sorsoláson? Igazán vonzott a gondolat, hogy gazdag legyek, és elhúzzak nem csak a családomtól, de a városból is. Ugyanakkor féltem a következményektől. Ez óriási dolog, és nem akartam ilyen nagy mértékben befolyásolni az élet rendjét. Valószínűleg, azt a pénzt nem nekem kell megnyernem, talán valaki másnak még nagyobb szüksége van rá, mint nekem. 

Állampolgári ismereteken már végleg ki voltam akadva. Ahogy a hatos épület felé haladtam, elővettem a telefonom, és bedugtam a fülesemet is. Zenét hallgatva kezdtem el üzenetet írni Zoey-nak. Igazán nagy szükségem volt rá.  Amint elküldtem az SMS-t, pár percen belül már választ is kaptam. Még sosem örültem ennyire a kisborítéknak, amely a telefonom kijelzőjén virított. Magamon éreztem a tekintetüket, minden bizonnyal észrevették, hogy valami nem stimmel velem. Nem csak a fagyos viselkedésemmel és tekintetemmel, hanem úgy általában. Talán a képességeiket tesztelik, hogy működik-e vagy csak én váltam immunissá. Nem tagadom, kissé elégedetten dőltem hátra, amikor megéreztem zavarukat. Üdvözöllek benneteket a hétköznapi emberek világában – gondoltam magamban, és figyelmemet a telefonomra irányítottam. Bella és Edward meg sem próbált közeledni, gondolom rájöttek már, hogy nincs értelme. Alice azonban kitartó volt. Közös spanyol órára jártunk, és mivel rövid időn belül olyan jóban lettünk, egymás mellett ültünk már a kezdetektől fogva. Felhangosítottam a zenét, amikor hozzám beszélt, és vagy a tájat kémleltem, vagy a telefonomat. Kezdett lehullani rólam az álcám, teljesen ki voltam készülve. Egy kis bódultságra vágytam, hogy elszakadjak innen, tőlük. 

Sorba vettem a lehetőségeimet, és igencsak elkeseredtem, mert nem volt sok. Olvastam egy nehéz, és összetett varázslatról a minap, de inkább ellapoztam onnan a könyvemből, most azonban egyre csak ráterelődtek a gondolataim. Bonyolult volt, sosem csináltam még csak hasonlót sem, és nem is mertem volna kockáztatni, még így sem, hogy a kiborulás szélén álltam. 

Egy varázslat, amely elveszi az érzéseidet. Vagyis, ez így nem teljesen igaz. Úgy mondanám inkább, hogy módosítja azokat. Mindenki tudja, hogy a lelki fájdalmak a legerősebbek, így számos varázslat található ezek megszüntetésére is. Nem mondom, hogy helyes dolog érzéketlenné tenned magad, módosítanod az érzéseid vagy akár csak elfelejtetned valakit. Biztos voltam abban, hogy ezek igazából elég veszélyes trükkök, és nem akartam a saját mentális állapotomon tesztelni. Egy tapasztalt és erős boszorkányon is kifogna, nem hogy egy újoncon. Túl nagy kockázattal járt.

A kiborulás szélén állva indultam meg az étkezdébe, és az a tudat vigasztalt, hogy már csak két órát kell kibírnom velük. Az ebédlőben haladva végig magamon éreztem a tekintetüket. Testem egy pillanatra megfeszült, de tovább haladtam és Connort kerestem, az egyetlen támaszpontom, akit hirtelenjében teljesen elnyelt a föld. Egy pillanatra eluralkodott rajtam a kétségbeesés, de megreguláztam az érzéseim. Mindig is amolyan antiszociális magányos farkas voltam, nekem aztán nincs szükségem senkire. A saját lábamon kell megállnom. 

Beálltam a sorba, és tekintetemet szigorúan az előttem álló lány vörös hajára szegeztem, miközben azon törtem a fejem, hova kéne ülnöm. Culléneken kívül nem igazán barátkoztam, és mint minden suliban, itt is kasztokba sorolják a diákokat, én pedig mindenhonnan kilógtam, hacsak nincs egy titkos gót klub bosziknak. Magamban felnevettem a képtelen ötleten, és nyugtáztam, hogy gót azért még nem vagyok, de nem lett jobb kedvem. Reggel elhatároztam, hogy Connor asztalához ülök, de mivel hűlt helyét sem láttam, elvetettem ezt az ötletet is. Talán a délutáni programomnak is sztornó. Elgondolkoztam egy pillanatra, hogy mi van akkor, ha tegnap csak megjátszotta magát, de nem tudtam elképzelni, hogy miért tenne ilyet. 

- Adne – hallottam meg a hátam mögül a nevem, és értetlenkedve fordultam a hang irányába.

- Max – köszöntöttem őt én is, és zavartan tűrtem egy tincset a fülem mögé. Kicsit még most is bűntudatom volt, hogy az első iskolai napomon majdnem megöltem őt, persze nem direkt. Egy szörnyű baleset volt az egész, mégis minden alkalommal összeszorult a szívem, ha csak összefutottam vele, és áldottam a képességem, amiért meg tudtam őt menteni. Biztos voltam abban, hogy nem tudtam volna élni azzal a tudattal, hogy megöltem őt, csak mert féltem és megijedtem. Képtelen lettem volna elszámolni a bűntudatommal, nem számít, hogy baleset volt-e, vagy sem. – Szia! Mi újság? – kérdeztem, miközben tekintetemet a furcsa kinézetű és állagú levesre szegeztem, végül tovább haladtam, és felé pillantottam.

- Nem sok jó. Egész este a kórházban voltam. A kishúgom eltörte a könyökét – mondta, és ijedten kaptam a szám elé a kezem. Jobban megnézve látszott rajta, hogy milyen karikás a szeme és kialvatlan. 

- De jól van, ugye?

- Persze, már minden rendben. Csak egy örökkévalóságnak tűnt a tegnap este. Megijedt és fájdalmai voltak, amitől én is megijedtem, és anyát természetesen nem tudtam elérni, éjszakai műszakos volt. De legalább odaért, mire Kelly felébredt az altatásból – mondta, és összeszorult a szívem. Emlékszem, amikor megműtöttek engem is a könyökömmel, intenzíven élt bennem az a fájdalom, ugyanis nem adtak semmilyen fájdalomcsillapítót, és mivel nem sokkal előtte ebédeltem, nem műthettek meg azonnal. Reméltem, hogy ez a kislány szerencsésebb volt nálam, de el sem tudtam képzelni, hogy mennyire félhetett, hogy nincs mellette az anyukája. Tíz éve, amikor kivették a mandulámat, anya ugyan velem volt, de későn ért be, ugyanis a város túloldalán egy másik kórházban mamám feküdt, így ide-oda ingázott kettőnk között. Rettenetesen féltem. Azt akartam, hogy ott legyen velem, és teljesen kétségbeestem, amikor felkeltem altatás után és vért köhögtem fel. Bepánikoltam, és anya arckifejezése még jobban megijesztett. Rettegtem, amikor visszatoltak a műtőbe.

- Örülök, hogy jobban van. Jobbulást kívánok neki – mondtam őszintén, és mosoly szaladt az arcomra. – Talán nem ártana, ha hazamennél és lepihennél. Sápadt vagy és karikás a szemed – kezdtem bele aggódva, majd ismét elmosolyodtam. –  Egyébként, Kelly nagyon szerencsés lány, hogy ilyen nagyszerű bátyja van – folytattam, és akkor döbbentem rá, hogy megérintettem a karját, amikor kissé döbbentem meredt rám, majd lepillantott a föld felé, én pedig követtem a tekintetét. Azonnal elkaptam a kezem, úgy, mintha megégetett volna. Nem tudom miért tettem, akaratlanul érintettem meg őt, mindenféle hátsó szándék nélkül. Nem akartam sem flörtölni, sem semmi. 

- Nekem most mennem kell, de öhm… örülök, hogy találkoztunk, tényleg! Szia – köszöntem el tőle sietve, azzal levettem a kissé gusztustalan paradicsomfőzeléket, magamhoz ragadtam egy ásványvizet, és miután kifizettem, határozott léptekkel indultam meg egy könyvmolyokból álló asztalhoz, amikor is valami furcsa ütést éreztem meg a mellkasomon. Kezeimet reflexszerűen emeltem a fejem elé, és döbbenten pillantottam előre, majd le a fehér blúzomra. Ez most komoly? Az egész paradicsomfoltos lett, akárcsak a fejem a szégyentől. Az egész ebédlő minket nézett, és vagy röhögtek, vagy minden erejükkel azon voltak, hogy visszafogják magukat. Amikor felpillantottam és Meg elégedett képét pillantottam meg magam előtt, teljesen bedühödtem. 

- Hupsz, ne haragudj, kérlek. Véletlenül kicsúszhatott a kezemből – kezdett bele a szokásos nyávogós hangján, és nevetve fordult hátra az asztalához, ahol a barátai kétrét görnyedve röhögtek. – Ugye, hogy egész jól áll neki ez a kis paradicsom folt? – kérdezte tőlük, és kihívóan nézett vissza rám. Nem gondolkoztam, a kezem automatikusan húzódott hátra és húztam be neki teljes erőmből. Hallottam a csont roppanását, amitől még inkább elégedettebb lettem. A mázsás súly egyszer, s mindenkorra leszakadt a mellkasomról, többé nem éreztem a súlyos láncokat, amelyek közrefogtak. 

- Neked pedig végre lesz indokod, hogy egy plasztikasebész helyrehozza a képedet. Tisztában vagyok vele, mennyit sopánkodtál a ferde orrod miatt, tessék, most hálás lehetsz. Nyugi, nem kell megköszönnöd, bármikor szívesen megismétlem a jó ügy érdekében – mondtam negédesen, miközben a ruhámba töröltem a vérét. – Tudod, jobban belegondolva, rajtad már a műtét sem segíthet.

Jól esett, hogy most végre én lehetek az, aki megalázza őt. Elegem volt már, hogy mindig én voltam a lábtörlő, most az egyszer szerettem volna azt csinálni, amit tennem kellett. Kiszabadulni a kalitkából, ahová anyáék halála után kerültem. Némán tűrtem, hogy megalázzanak és belém rúgjanak, de betelt a pohár. Többé nem leszek olyan ember, akin ilyen könnyen átgázolhatnak.

Csönd támadt az ebédlőben, még a légy zümmögését is tisztán hallhattam volna. Egyszerűen megfagyott a levegő, és ami azt illeti, élveztem is. Most megkapja, amit érdemel. Sikítva támadt nekem a szőkeség, de sikerült idejében arrébb ugranom, és olyan véletlenül hagytam kint előtte a lábam, mint ahogy ő rám öntötte az ebédjét. Elesett, és végig csúszott az ebédlő kövezetén. Szánalmasan nézett ki a földön,  a paradicsomszósz közepén. Szánalmas volt az egész lány, hogy ilyen aljas trükkökkel akart beégetni mindenki előtt. 

- Vigyázz, nehogy összevérezd a padlót.  Egyébként kényelmes ott lent? Mert úgy nézel ki a kajamaradék között, mint egy dagadt disznó a moslék körül – mondtam neki teli szájjal vigyorogva, és mosolyom akkor sem olvadt le az arcomról, amikor a felügyelőtanár futó lépésekkel haladt felénk. 

Akkor is megérte!

Segítség!

Sziasztok!

Segítséget kérnék tőletek. A jelenlegi bétám is - aki a fejezeteimet ellenőrzi -, cserben hagyott. Már 2 hónapja nem tudom elérni, és bizony nekem is vannak helyesírási hibáim, elírásaim. :(
Nincs köztetek véletlen valaki, aki jó helyesíró, van egy kis szabadideje, és segítene nekem kiszűrni a hibáimat?
Fontos lenne! Ha akad valaki, aki szívesen segítene, kérlek írjatok nekem erre az e-mail címre: miss.monya@citromail.hu

***

Ami a frisst illeti, a héten nem volt időm vele foglalkozni, de jövő szombatra vagy vasárnapra megpróbálom feltenni. :)

Önzetlen szerelem – 8. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a frisst, remélem tetszeni fog nektek. Úgy néz ki, nem fog menni a heti egy friss, úgy hogy át kell váltanom a két hétre. Sajnálom, de a suli most nagyon nehéz, és már most ki vagyok a szakdolgozatomtól. :S Higgyétek el, megpróbálok minden tőlem telhetőt, hogy a kedvetekben járjak, mert szeretlek titeket!! :)

Jó olvasást kívánok!

Egy lépés az elkerülhetetlen felé

Hosszúnak tűnő pillanatokig álltunk ott, némán, egymást nézve. Kissé feszélyezve túrtam a fülem mögé egy kósza hajtincset, miközben azon gondolkoztam, mit is kéne mondanom. 

- Szia – szólított meg halkan, a hangja mégis határozott volt.

- Hé – bólintottam neki, és kezeimet a kabátom zsebébe dugtam. Mintha tíz fokkal hidegebb lett volna hirtelen. – Rég nem láttalak – kezdtem bele kissé félénken, és én is neki támaszkodtam a falnak, ahol korábban ő várt rám. 

- Rég ám. Sokat változtál mióta nem láttalak, igazán csinos vagy – nézett rám sokatmondóan, és éreztem, hogy fülig pirulok. Kínosan elmosolyodtam és körbekémleltem. Carly és Meg már minden bizonnyal hazamentek, nem láttam a vadonatúj BMW-t, amit alig pár napja kapott Meg. – Nem mintha akkor nem lettél volna az – helyesbített rögtön, és lehullott róla a macsó álarca. Ilyennek szerettem, ilyennek ismertem meg, így lelkem egy része ujjongott a felismeréstől, hogy a barátom még itt van, és talán esélyünk nyílik arra, hogy ott folytassuk, ahol abbahagytuk.

- Köszönöm – válaszoltam, és tekintetemet rászegeztem. – Gratulálok – folytattam, mire ő összezavarodva pillantott rám. – A versenyhez – mondtam még, mire a felismerés szikrája gyulladt ki a szemében. – Az egész iskola arról beszélt, hogy milyen jók voltatok. Bár ezen nem kellett volna meglepődnöm. Szívesen megnéztem volna a győzelmeteket.

- Legközelebb ezt el is várom. A téli kupán neked kell a leghangosabban sikítoznod – kezdett bele az ökörködésbe, mire vállon bokszoltam. Színlelve dörzsölgette a helyét, és bármennyire próbálta, a mosolyát nem tudta elrejteni. 

- Mi járatban vagy erre? Soha az életben nem gondoltam volna, hogy valaha viszont látlak – kezdett bele, és karon ragadva az egyik kinti pad felé kezdett terelgetni. Kissé feszültebbé váltam, de nagy levegőt vettem. 

- Ne is mond! Nagyon meglepődtem, ahogy ma megpillantottalak. Nem is voltam biztos abban, hogy te vagy az. Pedig annyit azért nem változtál. Teljesen megdöbbentem.

- Ah, ezt inkább hagyjuk. Anya képes minden hétvégén megnézni a gyerekkori felvételeket. Az agyamra megy már vele. – Felnevettem, ahogy elképzeltem, Mrs. Harris a kanapén ülve, zsebkendőkkel a kezében a TV-re mered, s elmereng a múlton, és az ő kicsi, egyetlen fián. 

A szülők már csak ilyenek – mondtam volna legszívesebben, de beharaptam az ajkam. – De ugye jól vannak? – kérdeztem inkább helyette, és igazából tényleg érdekelt a válasza. – Jézusom, lefogadom, hogy meg sem ismerném már a szüleid, pedig annyit láttam őket az edzések után. 

- Ha van kedved, eljöhetnél hozzánk vacsorázni valamelyik nap. Biztos szívesen látnának.

- Köszönöm a meghívást. Örömmel – válaszoltam, és felfogtam a hajam. A szél piszkosul fújt, és belefáradtam, hogy a tincseimet folyton igazítgassam. 

- Na, és veled mi van? Miért pont ebbe a senki háta mögötti városba jöttetek? – kérdezte, és elővette a táskájából a kulacsát, és nagyokat kortyolt belőle.

- Öhm, ez kicsit bonyolult. Jelenleg apámmal és a családjával lakok itt. Állást kapott, és elege lett a nagyvárosokból. Ők akartak idejönni, nekem meg nem volt más választásom.

- Az apád? – kérdezett vissza döbbenten, és közelebb hajolt. Nem hibáztathattam érte. Láthatólag ez ragadta meg leginkább a figyelmét, aminek azért örültem is. Még nem álltam készen arra, hogy elmondjam, miért is vagyok itt pontosan.– Ez különös. Még sosem meséltél róla – folytatta eltűnődve, és kíváncsian méregetett.

- Nem volt mit. Nem is ismertem őt, egészen mostanáig. És ha arra vagy kíváncsi, hogy mit gondolok róla most, hogy egy fedél alatt élünk, nos, akkor ki kell hogy ábrándítsalak. Igazából még most sem tudok róla sok mindent, csakhogy építész és beleszeretett egy ostoba hárpiába, akit elvett, és a nap huszonnégy órájában a nő seggét nyalja. 

Kínos csönd állt be közénk, minden bizonnyal a nyers szavaimon próbált kiigazodni, és elég biztos voltam abban, hogy hangomból sütött az indulat és a harag. Még a hülyének is lejött volna, hogy nem szívesen élek velük.

- És… és mi van édesanyáddal meg a bátyáddal? – tette fel a kérdést megfontoltan, habozva. Az erdő felé fordultam, egy rövid pillanatig a messzi lomkoronákat figyeltem.

- Meghaltak – böktem ki végül, és megköszörültem a torkom. Vajon mikor lesz könnyebb erről beszélni?

- Jézusom, sajnálom. Én… nem akartam… ha tudom, nem hozom szóba. Ne haragudj – kezdett mentegetőzni sietve, és bár kissé bánatos voltam, mosolyogva pillantottam rá.

- Hagyd már, nem tudhattad. Nem a te hibád.

- Őszinte részvétem, Adne. Tényleg! – bólintottam, és beharaptam az ajkam. Utáltam a szánakozást… – Csak beszéljünk valami másról, jó?

- Persze – vágta rá, talán kissé túl élénken is, fellelkesülve a témaváltás gondolatától. – Hamarosan edzésre kell mennem, de valamelyik nap szívesen látnálak. Eljöhetnél az uszodába és bemutatnálak a haverjaimnak.

- Ez igazán jól hangzik – mosolyodtam el.

- Ha gondolod, csatlakozhatsz is. Kíváncsi vagyok, mit tudsz még, csajszi.

- Ah, ne hívj így – mondtam, miközben helytelenítően csóváltam a fejem. – Nem lenne fair küzdelem, azt hiszem. Évekkel ezelőtt felhagytam az úszással, és csak úgy emlékeztetnélek, már versenyekre sem járok. Nem lenne valami igazságos. 

- Az élet sosem igazságos, cica – felelte, mire felsóhajtottam. Ezek a becenevek egyre rosszabbak, de komolyan. – Ez akkor egy határozott nem lenne? Ennyire félsz a vereségtől? Pedig előnyt is adtam volna… Hááát – nyújtotta el idegesítően a szót, miközben felállt –, jól van. Azt hittem szeretsz harcolni, és élvezed a versenyeket – szívta a vérem, és kedvem támadt úgy isten igazából megütni.

Imádtam nyerni, azt hiszem ezt sokan tudták rólam. A versenyszellem erős volt bennem, néha már szinte tombolt. Tudtam veszíteni, de nem szerettem, és hogy megkíméljem magam az érzéstől, gyakran inkább nem is vettem részt a játékban. Na, jó! Lehetséges, hogy tényleg van abban valami igazság, hogy nem tudok veszíteni – döbbentem rá, és felpattantam ültemből.

- Jól van, benne vagyok. Rajtam aztán ne múljék. Ha szeretnéd, hogy valaki jól elverjen, tőlem aztán megkapod – hallgattam el egy kicsit kínosan, majd hamar folytattam is. – Mármint, hogy legyőzzön, érted! – folytattam, és amikor megláttam a képén a nagy vigyort, megkapaszkodtam a nagy faasztalban. – Csak hogy tudd, nincs szükségem arra az átkozott előnyre. Régebben is én voltam a jobb, ez most sem lesz másképp. Készülj fel a vereségre, Conny – szólítottam direkt a becenevén, és egy pillanatra az arcára fagyott a mosoly, majd hangosan felnevetett. 

Előkapott a táskájából egy filctollat, és a kezemért nyúlva lendületesen írni kezdett valamit. Beharaptam az ajkamat, a gyengéd érintés hatással volt rám, rendkívül csikizett, és vissza kellett fognom magam, nehogy kirántsam a kezem az övéből. Mindjárt abbahagyja, mindjárt abbahagyja – gondoltam magamban sietve, és megkönnyebbültem, amikor végül visszatette a kupakot a tollra. Egy pillanatig furcsán meredt rám, majd megrázta a fejét. 

- Ne haragudj, de mennem kell. Késében vagyok, és az edző így is a nyakamat veszi… Majd hívj, és megbeszéljük a részleteket. Szia – köszönt el, és már ott sem volt. Nagy léptekkel haladt a kocsija felé, ahova bepattant, és pillanatokon belül már el is hagyta a parkolót. 

- Szia – köszöntem a nagy semminek, és a tenyeremre pillantottam. Kicsit hunyorognom kellett, hogy kivegyem a kusza betűket, majd mikor az eső rákezdett, a kocsim felé futottam, gondosan ügyelve, hogy ne érjen víz a kezemhez. Beültem a kocsimba, és kitéptem egy darabot a füzetemből, elővettem egy tollat, és felírtam rá a telefonszámát és az uszodacímét, ami a tenyeremen szerepelt. 

Ez tulajdonképpen egész könnyen ment. Nem értettem, hogy Alice miért ellenezte ennyire azt, hogy beszéljek vele. Nem történt semmi – agyaltam magamban, és elgondolkoztam. Hogy bökjem ki nekik anya figyelmeztetését? Most keverjem őket bajba? Nem, ezt nem akartam. Csak figyelmeztetni akartam őket. Kedvelem az egész családot, és egyszerűen nem tudnám elviselni, ha bármi történne velük.

Megálltam a feljárójukon, és kipattantam a kocsiból. Erre a kis időre már nem vettem fel a kapucnim, így is-úgyis bőrig ázok. Be sem kellett kopognom az ajtón, épphogy felértem, Alice már előttem is állt, nagy vigyorral az arcán.

- Minden rendben volt, ugye? Látom az arcodon – kezdett bele rögtön, és megtörölve a lábam, beléptem a házba. 

- Köszönöm kérdésed, Alice, remekül vagyok – szólaltam meg, s bár mosolyogtam, helytelenítve csóváltam meg a fejem. 

- Jaj, ne haragudj. Na, mi volt? El kell mesélned – mondta, és meghökkenve pillantottam rá. Ez most komoly?

-  Most mit nézel így? Felesleges feltennem a kérdést, ép az előbb válaszoltál rá – nézett rám magától értetődően, mire felszusszantottam és kibújtam a kabátomból. Alice azonnal érte nyúlt, és felakasztotta. Úgy pattogott körülöttem, mintha a szolgáló lányom lenne, csoda, hogy a cipőmet nem akarta levenni rólam.

- Minden rendben volt – mondtam, és követtem őt a konyha felé.

- Ennyi? Ezzel a kis információmorzsával akarod kiszúrni a szemem? Ez még csak nem is információ – mondta csüggedten, én pedig hitetlenkedve nevettem fel. 

- Nem mintha nem láttad volna az egészet – vágott közbe Emmett, aki bevágott előttünk, és felült a konyhapultra.

- Te láttad az egészet? – A hangom döbbent volt és szokatlanul magas. 

- Nem – mondta felháborodva, és kinyitotta a hűtőt. – Csak néhány részletet. Ne nézz így, nem én irányítom a látomásaimat. Ezek általában csak úgy jönnek. Amúgy is kiszedtem volna belőled mindent. És most meg is teszem – folytatta határozottan, és berakott egy jól megpakolt tányért a mikróba, és kivett egy doboz fagyit a hűtőből. – Most megebédelsz, bár ez lassan már vacsorának számít – ismertette terveit, és elgondolkodva meredt maga elé. – Mindegy is, a lényeg az, hogy közben szép sorjában beszámolsz mindenről – fejezte be, és külön kiemelte az utolsó szót. 

- Úgy csinálsz, mintha ez egy randi lett volna – feleltem, és leültem a nagy adag makarónimmal az ebédlőasztalhoz, ahova szorgosan követett. Ha nem rólam lett volna szó, jókat nevettem volna, így azonban kicsit kényelmetlenül éreztem magam. 

- Most miért baj az, ha az emberben egészséges kíváncsiság van? – kérdezte, és félrenyeltem. Hosszú pillanatokig krákogtam, és könnyes szemekkel vizsgálgattam. Ezt most ugye nem mondta komolyan? Egészséges? Ennyi erővel azt is természetesnek venné, ha én a hálószobai titkukról faggatnám, vagy mi?

- Nem volt semmi különös, csak beszélgettünk – kezdtem bele tétován, és szórakozottan túrtam a tésztát, ide-oda.

- Tudod, azért érdekel annyira, mert ez a történet egy nagyon kicsit ránk emlékeztet. Úgy értem, Jasperre és rám.  Jó, tudom, közel nem ugyanaz a kettő, de valamiért erre emlékeztet. Ti kiskorotok óta ismertétek és szerettétek egymást, aztán elszakadtatok és egyikőtök sem gondolta, hogy egyszer valaha találkozni fogtok. Én pedig hosszú éveken keresztül vártam Japserre, szakadatlanul. Sosem hagytam fel a reményt, és az volt életem egyik legboldogabb napja, amikor megpillantottam őt.

Igaza volt Alicenek, ez a két dolog közel sem volt hasonló. Teljesen más volt! De azért felkeltette az érdeklődésem és kíváncsian hallgattam a történetüket, hogyan is ismerkedtek meg. Mert ez aztán romantikus volt a javából. 

- Na, jól van. Elmesélem töviről hegyire, hogy mi is volt – adtam be végül a derekam, és boldogan sóhajtottam fel, ahogy Alice elém rakta a fagyit és a kanalat. Kicsit sajnáltam, hogy nem ehet belőle velem, mert meg van a hangulata, plusz elég kínos ennyit zabálni, miközben nézik az embert. Mert hogy végül Rosalie kivételével mindenki az étkezőbe települt.

- Egyébként meghívott hozzájuk vacsorázni – kezdtem bele mellékesen, és végleg felmondtam a reménnyel, hogy nyugodtan, magányomban faljam be a jégkrémet. Ebben a pillanatban csak azt reméltem, hogy otthon van még. – Tudod, Mr. és Mrs. Harris nagyszerű emberek, mindig is kedveltem őket. Önzetlenek és kedvesek, legalábbis kicsiként mindig is ezt gondoltam róluk.

- De igent mondtál, ugye? – hangosan sóhajtottam fel, és hátradőltem a székemben.

- Igen, igent mondtam egy teljesen hétköznapi és baráti vacsorára. Kicsit túlreagálod Alice ezt az egészet, tekintetbe véve, hogy mennyire ellenezted korábban, hogy beszéljek vele.

- Mert nem így kellett volna történnie. Mármint, ne értsd félre, örülök neki, de a látomásom teljesen különbözött az elmondásodtól. Ezért is mondom mindig, hogy a vízióim nem száz százalékosan biztosak. 

- És mi van kezeden? – terelte inkább a szót Jasper, és a tenyerem felé bökött. Alice kapva kapott az alkalmon, és izgatottan kérdezősködni kezdett.

- Add a kezed – utasított, és meg sem várta, míg felé nyúlok, megragadta a kezem, és izgatottan tekergette azt. – A fenébe is ebbe a hülye időjárásba. Teljesen elmosódott az egész. Húú, ez csak nem a telefonszáma? Az egy nulla? Vagy egy nyolcas? Az pedig egy hetes lenne? Te mit gondolsz, szívem? – kérdezte Alice, és közelebb rántotta a kezem, amitől majdnem felkenődtem az asztalra.

- Ebből elég legyen! Mégis mi a fene ütött beléd? – kérdeztem felháborodottan, s kirántottam karomat az övéből, hogy végül fájó csuklómat dörzsölgessem.

- Inkább beléd mi ütött – förmedt rám egy női hang, és az ajtó felé fordulva megpillantottam Rosalie-t, ahogy ellenséges szemekkel méreget. – Én a helyében nem tűrném, hogy ilyen szemekkel vizslasd a pasimat, mint ahogy te bámulod Jaspert. Még szép, hogy örül, hogy valaki végre képbe került a te sivár életedben is. Így talán lekopsz róla, és talán rólunk is – mondta, és döbbentem meredtem rá, azt hiszem, még a szám is tátva maradt. Miket beszél ez a nő?

Mégis milyen szemekkel nézem Jaspert? Ez megveszett? Felé pillantottam, miközben a megalázottság pirosra varázsolta az arcom, és annyi érzés kavargott bennem. Nem voltam szerelmes belé, semmit nem tettem. Összeszorítottam az ajkam, és felálltam az asztaltól. Úgy látszik, már nem fogom tudni elmondani azt, amit szerettem volna. 

- Köszönöm szépen a mai szíves vendéglátást, kérlek, mondjátok meg Esmének, hogy ez a makaróni isteni volt. Jó éjszakát – hadartam el gyorsan, és az ajtó felé indultam megbántottan, megtörten. Képtelen lettem volna a többiek szemébe nézni, főként Alicébe nem. Valóban ezt gondolja rólam? Akkor miért olyan kedves velem és miért próbált meg a barátom lenni?

- Várj, Adne! Várj már! – kiáltott utánam Edward, és az előszobában megtorpantam. – Mit szerettél volna mondani? Hallottam, hogy… – kezdett bele, majd tétován megakadt.

- Nem fontos, hagyjuk.

- De, nyilvánvalóan fontos, ha Alice-nek azt mondtad, valamit meg kell beszélnetek. Ne hazudj egy gondolatolvasónak – mondta lágy hangon, nem követelőzve. Ezzel kissé meglepett. 

- Csak figyelmeztetni akartalak titeket. 

- Mégis miért? Valamit titkolsz előlünk?

- Már nincsenek titkaim előttetek, nyitott könyv vagyok számotokra. – Még a legféltettebb titkomat is elmondtam nekik, és mérges lettem, amiért ilyen könnyen kiadtam saját magam. Újra és újra ugyanabba a hibákba csöppenek. A bizalom az egyik legnagyobb gyengeségünk.

- Akkor hadd halljuk. 

- Az lenne a legjobb, ha kerülnénk egymást egy ideig – mondtam, és magamra kaptam a kabátomat, cipőmet pedig a kezembe vettem. Minél hamarabb el akartam tűnni innen.

- Ezt fenyegetésnek kéne vennünk? Tessék, én megmondtam! Kibújt a szög a zsákból. Ilyenek az emberek. A kezünket nyújtjuk, de nekik az egész karunk kell. Ezek rosszabbak az állatoknál. Ezt nevezik hátbatámadásnak – kiáltotta idegesen Rosalie, és megvetően néztem rá. Egy szerencséje van, mégpedig az, hogy családja van, különben mindenkit eltaszítana magától és senkinek sem kellene. 

- Ez a te szerencséd – suttogtam magamban, és megráztam a fejem. – Nem jelentek rátok veszélyt, mondtam már, hogy sosem árulnálak el titeket, és sosem, soha sem szegem meg a szavam. 

- Akkor mit akart ez az egész jelenteni? Mi miatt figyelmeztetsz minket? – vette át a szót Emmett, és ismét elfordultam. Kezemet a kilincsre helyeztem.

- Mert veszélyben vagyok, és nem akarom, hogy nektek is bántódásotok essen. Hagyjatok békén, és ez nem csak egy szimpla kérés – mondtam határozottan, és minden további szó nélkül kiléptem a házból, és az életükből. Magam mögött hagyom a közös emlékeket és őket is. Mindenkinek jobb lesz így. Beültem a kocsiba, gyújtást adtam, és elhajtottam. Megengedtem magamnak egy utolsó gyenge pillanatot, így belenéztem a visszapillantó tükörbe, és egy rövid időre összeszorult a szívem. Ott álltak mindannyian a teraszon, és a rozoga tragacsomat nézték, ahogy elhajtok tőlük. Nem kiáltottak vagy futottak utánam, csöndben álltak és maguk elé meredtek. Ennek így kell lennie – nyugtattam magam. 

Lassú léptekkel haladtam a szobám felé, ez a nap teljesen kikészített. Nem akartam mást, csak bedőlni az ágyamba, de gyakorolnom kellett. Nem akartam Cullenék segítségét, és nem is várhattam el tőlük. Bármi is áll előttem, az az én csatám, és csak is nekem kell szembeszállnom vele. Összeszorult a szívem, ahogy Connorra gondoltam. Most, hogy kezdünk ismét jóban lenni, talán az lenne a legjobb, ha semmibe venném és ellökném magamtól. Nem keverhetem őt is bele. Ugyanakkor önző voltam, és úgy éreztem, hogy ha Cullenéket elvesztettem, legalább Connor hadd maradjon meg az életemben, mint egyedüli kapaszkodóm az életben. Szükségem volt egy támaszra, hiszen csak egy ember voltam – néhány plusz képességgel.

- Helyesen cselekedtél, szívem – hallottam meg anya hangját, és bánatosan pillantottam fel.

- Azért érzem magam ilyen pocsékul? Remek!

- Néha ezek fájnak a legjobban. Helyesen cselekedni és a jó úton maradni nehéz dolog. Senki sem mondta, hogy könnyű lesz, de szembe kell nézned vele. 

- Tudom – sóhajtottam, és lehanyatlottam az ágyra. – Miért pont nekem kell megvívnom ezt a csatát? – kérdeztem, és dühösen ültem fel, amikor nem kaptam választ. – Pompás, tűnj csak el, amikor szükségem lenne rád. Hozzászoktam, hogy mindenre egyedül vagyok – mondtam, de a sértések ellenére sem jelent meg. 

Kifújtam a levegőt, és leültem a szőnyegre. A könyvemért nyúltam, és végigáradt rajtam a nyugalom, ahogy a kezembe vettem. 

Alice vajon tényleg úgy gondolkodik, mint Rosalie? Azt gondolják, belezúgtam Jasperbe? Ez ostobaság! Én nem vagyok szerelmes senkibe. Nem is voltam és nem is leszek! Emiatt nem kellett volna ekkora fesztivált rendezniük. Tetszik, ezt bevallom, mert helyes és kedves, de az Isten szerelmére! Az összes Cullen az, még a lányok is irtó gyönyörűek. Rose talán már leszbikusnak is tart, amikor első alkalommal a szépségében gyönyörködtem? Kész vicc! 

Persze a fiúk olyan dögösek, hogy lefogadom, sokan képesek lennének elüttetni magukat az út kellős közepén állva, ha meglátnák őket. De bennem volt tartás és önuralom. Nem voltak rám akkora hatással, mindig is így gondoltam. Ezért nem értettem ezt az egészet. Minden gondolat kusza, ragacsos fonálként áradt végig a fejemben, képtelen voltam az értelmes gondolkodásra. Nem tartottam igazságosnak ezt az egészet, de úgy tűnt, mindegyikük így gondolta. Nekik lenne igazuk? Mocskosnak és árulónak éreztem magam, és nem vágytam másra, minthogy barátnőmmel kibeszélhessem ezt az egészet, és mindent elfelejtsek.

Mihez kezdek most?