Képességek
A következő napok nyugalmasan teltek. Kezdtem megszokni az új környezetet és az új embereket – vagyis vámpírokat.
A Jacobbal és Seth-tel való beszélgetésen túlestem még aznap, mikor a család megszavazta a sorsomat. Kellemetlenül éreztem magam a társaságukban, de türelmesen végighallgattam Jacob bocsánatkérését. Lehet, nekem is ezt kellett volna tennem, de nem tudtam rászánni magam. Én kérjek bocsánatot tőlük csak azért, mert megmondtam a véleményemet? Jó, egy kicsit lehet, hogy bunkó voltam, de szerintem jogosan borultam ki. És igazam is volt! Na, azt már nem.
Lissa és Seth kapcsolatát még most sem nézem jó szemmel, és szerintem nem is fogom soha. De a húgom állandóan vele akar lenni. Mesét nézegetnek a tévében, Seth haját fésülgeti és fonogatja, ezalatt én fortyogok a dühtől.
A Cullen család rendkívül rendes velem, de akadnak kivételek. Rose „ha szemmel ölni lehetne” pillantással méreget, amitől állandóan kiráz a hideg. Jasper ugyanolyan távolságtartó, de Edwarddal sikerült már beszélnem pár szót. Még most sem tudom, hogy miért szavaztak ellenem, de Alice azt mondta, hogy hamarosan megtudom, beszélni fognak velem erről.
Az időt elérkezettnek tarthatták, mert amint Lissa elaludt – könyörgések és hisztirohamok árán –, lehívtak a nappaliba beszélgetni.
Csak mi voltunk lent hárman, de egyikünk sem tudta, hogy törje meg a csendet. Végül Edward tette meg az első lépést.
- Tudjuk, hogy minden bizonnyal kíváncsi vagy, hogy miért is szavaztunk úgy, ahogy. Nos, akkor elmondjuk. Az emberi életünkből mindenki áthozta a legerősebb tulajdonságát, ami már akkor dominált benne. Esme a legszerethetőbb élőlény, Carlisle-nak hatalmas önuralma van, és nap mint nap képes a kórházban a vér csábításának ellenállni. Rosalie a hihetetlen makacsságát és hiúságát hozta magával, Emmett alighanem a legerősebb vámpír a Földön.
Nem tudom, mi mindent tudsz a vámpírokról, de néhányunknak vannak egyéb különleges képességei is. A családunkban Alice-nek, Jaspernek, Bellának, Renesmee-nek és nekem adatott meg ez a lehetőség.
- Én megérzem, és irányítani tudom az érzelmeket, Alice látja a jövőt, Edward gondolatolvasó és a leggyorsabb, akit eddig láttam. Bella képessége egy mentális pajzs, amelyet maga és mások köré tud kiterjeszteni, ez megvédi mások erejétől. Nessie érintés által gondolatokat és emlékeket tud megmutatni bárkinek – vette át a szót Jasper
- Öhm… képességek… Huh, ti aztán tehetséges egy család vagytok! Minden elismerésem a tiétek. – Annyi kérdés merült fel bennem, hogy azt sem tudtam, melyikkel kellene kezdenem. Végiggondoltam a hallottakat, és valami szöget ütött a fejemben.
- Szóval, akkor… Alice látja a jövőt? Az enyémet is? Így találtatok ránk az erdőben?
- Pontosan. Valamilyen oknál fogva számtalanszor látott téged a látomásaiban, és a legutóbbiban itt voltatok Forksban. Látta, mi fog történni, így a segítségetekre siettünk.
- Miért látott engem? És miket?
- Nem tudjuk az okát. A jövő szubjektív, mindig változik a döntéseink alapján. Így csak addig látja valakinek a bizonyos jövőjét, ameddig az a valaki, más "útra" nem lép, meg nem változtatja a döntéseit.
- Értem. És veletek mi a helyzet? Ki tudod találni, hogy melyik számra gondolok, vagy hogy mit is érzek most? – kérdeztem tőlük kíváncsian.
- Erről szeretnénk most veled beszélni. Ennek köze van a szavazásunkhoz. – Érdeklődve hallgattam őket, és őszintén bevallom, egy kicsit megrémültem Edward szavaitól
- Te egy nagyon különleges lány vagy, Daisy. Ezért szavaztunk ellened - mondta Jasper
- Ezt nem igazán értem - jegyeztem meg
- Nem hat rád a képességünk, sem Edwardé, sem az enyém. Vagyis ez így nem teljesen igaz. Velem ilyen még nem fordult elő, ez szokatlan és idegesítő a számomra.
- Velem történt már hasonló dolog. Bella gondolatait nem hallom egyáltalán, de a tieid néha igen. Valamilyen oknál fogva csak a gondolataid foszlányait hallom. Néha semmit sem, de néha eljutnak hozzám. Bella volt az egyedüli, akinek az elméje rejtély volt számomra. Egészen idáig.
- Hogy értetted azt Jasper, hogy „ez így nem teljesen igaz”?
- Csak részben hat rád az erőnk. Úgy értem, ez az egész olyan, mintha blokkolni tudnád a képességünket. Csak akkor hat rád, ha te akarod. Mintha akaratod ellenére kiűznéd Edwardot a fejedből, előlem meg elzárnád az érzéseid. Mintha el tudnád őket rejteni. Nagyon érdekes, hogy ember létedre irányítani tudod. Bellának csak vámpírrá válása után sikerült.
- Szóval azt mondjátok, hogy nem mindig hallod a gondolataimat – néztem Edwardra, majd Jasperre –, te pedig nem mindig érzed az érzéseim? De volt már alkalom rá. – Bólintottak válaszul, én pedig izgatott lettem. Ez csúcs!
- Kipróbáljuk? – vigyorogtam rájuk, mire ők bólintottak egyet. Csak engem dob fel ez ennyire? - Mit kellene csinálnom? Mindegy, majd rájövök. Szóljatok, ha sikerült!
Koncentráltam. Megpróbáltam az elmémet védő falat ellökni magamtól, majd pár perc múlva arra lettem figyelmes, hogy az arcuk felderül. – Na?
- Ez hihetetlen! Érezlek. Bámulatos, hogy sikerült első próbálkozásra. Izgatottság, boldogság és büszkeség – sorolta fel az érzelmeim, melyeket én is éreztem. Hallottam, mire képesek, de mégis meglepődtem. Más, ha az ember a saját bőrén tapasztalja. – És meglepettség – mosolyodott el vidáman Jasper.
- Ezt el sem hiszem – néztem egy darabig magam elé, majd eszembe jutott, hogy mi lehet Edwarddal.
- Én is hallak téged. Ügyes voltál.
- Izé… Köszönöm. Szóval, akkor ki tudod találni, hogy milyen számra gondolok? – Próbáltam elrejteni a gondolataimat, és sikerülhetett, mert Edward bosszúsan összehúzta a szemöldökét.
Pár perces próbálkozás után megsajnáltam, és sikerült újra megnyitnom előtte az elmém.
- Igen, kilencre. – Edward arca felragyogott. Én meg csak ámuldoztam.
- Nem is erre gondoltam, hanem a kettőre.
- Nem, tisztán hallottam, hogy kilencre gondoltál - húzta össze szemöldökét zavarában.
- Nem, nem arra. - Edward kétségbeesetten nézett Jasperre, én meg elnevettem magam. - Na jó, megadom magam. Tényleg kilencre gondoltam. De lehet, hogy könnyű szám volt. Ez nem ér - nevettem fel ismét. - Ezt könnyen kitalálhattad. Most jöjjön egy nehezebb, mondjuk egy és ötmillió között, oké? – kérdeztem, mire Jasper felnevetett. Meglepve néztem rá, mert nem igazán hallottam őt nevetni. Ez pedig olyan szívből jövő nevetés volt.
- Könnyen kitalálhatta? Láttad te az arcát? Egyáltalán nem biztos a dolgában veled kapcsolatban - nézett rám Jasper kedvesen.
- Nagyon vicces vagy, nem tudom, te mit csináltál volna a helyemben - felelte Edward.
Edward beleegyezése után törtem a fejem, hogy mi is legyen az a szám. Nagy nehezen kigondoltam egyet, és hihetetlen, kitalálta. Tényleg képes rá. Nem hiszem el, hogy bárki más kitalálta volna az egymillió-négyszázhetvenezret.
- Oké, most már hiszek nektek - mosolyogtam rájuk, és újra begubóztam a biztonságos falaim közé. - Tehetségesek vagytok. - Ez így nem lesz jó. Vigyáznom kell a gondolataimra! - Szóval emiatt nem akartátok, hogy itt maradjunk?
- Nem teljesen. Nekem más indokom is volt. Nehogy azt hidd, hogy nem akarok segíteni nektek, erről szó sincs. Csupán az a gond, hogy nehéz a közeledben lennem. Csábít a véred. Veszélyes vagyok rád, jobban, mint itt bárki más. Én csak nem akarom, hogy tőlem kelljen megvédeni. Nem szeretném még egyszer átélni - ijesztett rám Jasper sötét tekintettel, mintha a szavai nem lettek volna elég félelmetesek
- Sajnálom, én nem tudtam. Nem szeretnék gondot okozni neked, és azt sem akarom, hogy miattam szenvedj! Segíthetek valamiben, hogy jobb legyen neked? - Nem tudnám elviselni a gondolatot, hogy miattam szenvedjen bárki is. Ha tehetnék valamit, bármit, azt megtenném, csak hogy ne okozzak senkinek sem fájdalmat.
- Ez kedves tőled, de nem tehetsz semmit sem. Majd idővel jobb lesz, hozzászokom az illatodhoz.
- Értem. És nehéz megállnod?
- Igen. A vegetáriánus lét nehéz. Azzal, hogy úgy döntöttünk, csak állatok vérével táplálkozunk, sok előnyre tettünk szert, de vannak hátulütői is. Csillapítja a szomjunkat, de sosem múlik el igazán. Mindig kapar a torkunk, ha emberek közelében vagyunk.
- Szóval, emiatt barna a szemetek? Az állatok miatt? Akik pedig emberi vérrel táplálkoznak, nekik vörös?
- Így van- felelte Jasper.
- Miért választottátok a nehezebbik utat? Szeretitek a kihívásokat? Nem mintha nem örülnék ennek, sőt… - mosolyodtam el halványan.
- Nos, hibáztunk már létünk során. Nem mindenki, de megtörtént párunkkal. Nem vagyunk büszkék rá, hiszen öltünk már embereket, ezt tudnod kell. Az ösztöneink vezéreltek minket. Tudtuk, hogy nem helyes, de nehéz megállni a késztetést. Utána pedig már nem tudsz mit tenni. Azért választottuk ezt az életmódot, mert nem akarunk szörnyetegek lenni, és nem akarunk gyilkolni. - Megijedtem. Éreztem, hogy gyorsabban veszem a levegőt, és azt latolgattam, mit is kéne tennem. Az arcukon a bűntudat volt a legfőbb vonás. Megbánták, amit tettek, és ha tudnák, visszafordítanák az idő kerekét. De nem tehetik, ennek így kellett történnie. Ezek az események tették őket olyanná, amilyenek.
- Mindenki hibázik. Emiatt ne emésszétek magatokat. A jelen a fontos, hogy most hogy éltek. Ami történt, az már a múlté. – A szavaim őszinték voltak. Most, hogy már tudom, mit tettek, nem félek tőlük. Sőt, felnézek rájuk. Nem lenne mindenki képes erre. Hatalmas önuralmuk kell, hogy legyen. Különben is, én is lehetnék vegetáriánus, de belehalnék, ha nem ehetnék húst. Én a könnyebbik utat választottam. Miattam is halnak meg állatok. Jó, a példa nem ugyanaz, de a lényege azonos.
Tudom, hogy segíteni akarnak nekünk, hogy jó emberek. A nehezebbik utat választották, pedig volt könnyebb megoldás. A családjukból csak úgy árad a szeretet, az összetartozás érzése. Egy szörnyeteg nem lenne képes szeretni.
- Köszönjük, hogy nem ítélsz el minket - mondta Edward. A hangulatuk teljesen megváltozott, bár szavaimtól talán megkönnyebbültek egy kicsit. Biztos a történteken gondolkoznak. Kár volt felhoznom ezt a témát.
- Ha nem bánjátok, mennék aludni, álmos vagyok – szóltam pár perc után nekik.
- Jó éjt, Daisy! – mondta Jasper.
- Persze, menj csak. Bocsánat, hogy feltartottunk! Jó éjt! – felelte a család gondolatolvasója.
- Semmiség! Örülök, hogy beszélhettünk. Nektek is jó éjszakát és szép álmokat! – megindultam fáradtan a lépcsők felé.
- Mi nem alszunk – hallottam meg Edward hangját, és szavai megállásra késztettek.
- Soha? – néztem rájuk elképedten. – Úgy értem… izé… soha? – Elnyomtam egy fintort. Ez aztán értelmesre sikerült. Mosolyuktól még jobban elszégyelltem magam.
- Soha – felelte Edward.
- Nos, akkor ez esetben kellemes időtöltést! – mondtam vigyorogva. Végre újra önmagam voltam.
- Daisy!- szólt utánam Edward – Holnap szeretnénk veled beszélni. Szerintem tudod, hogy miről.
Rám tört a pánik. Már régóta esedékes lenne ez a megbeszélés, de mindig el tudtam tolni. Most viszont már nem tudom tovább húzni az időt. El kell mondanom nekik mindent, de nem állok még készen rá. Csüggedten bólintottam egyet, majd a fürdőbe mentem.
Felfogtam barna hajamat, és gyorsan letusoltam, majd fogat mostam, miközben a holnapon gondolkoztam. Próbáltam addig sem a múltra gondolni, épp elég lesz holnap, így hát fásultan néztem tükörbe. A bal szemem alatt levő monokli még mindig látszott. Igaz, már nem olyan csúnya, mint volt, hiszen a napok alatt besárgult, de alig vártam, hogy eltűnjön.
Emlékszem, mennyire megrémültem, amikor a támadás után zuhanyozni jöttem, és észrevettem a monoklimat. Zöld szemem alig látszott, teljesen eltorzult az arcom. Kiment a fejemből, hogy mi is történt, olyan fáradt voltam akkor. A támadóm megütött, és most, hogy visszagondolok rá, tett is megjegyzést az arcomat illetően. Nem akartam erre gondolni. Nem akartam semmire sem gondolni. Felvettem a pizsamámat, megkerestem a táskámban az mp3 lejátszómat, bedőltem az ágyba, és maximális hangerőn hallgattam a zenét, hogy kiürüljön az agyam. Néztem a plafont, és csak ürességet éreztem. Azt hittem, kiszakad a dobhártyám, így mikor kezdtem megnyugodni, halkabbra vettem, majd végül elnyomott az álom.
