2011. július 21., csütörtök

Az utolsó esély- 21.fejezet


Sziasztok!
Mint ahogy megígértem, itt a friss. Remélem örültök neki és írtok néhány szót, hogy is tetszett nektek!

Eltűntnek nyilvánítva

A forró zuhany jót tett sajgó végtagjaimnak, az egész napos takarítás teljesen kikészített. Élveztem, amint a forró cseppek a bőrömet érik. Behunytam a szemem, fejem a zuhanyzókabin ajtajához hajtottam, s mélyeket lélegeztem.
Hamarosan megérkezik a Denali klán és végre megtudom, mi is történik velem. Most nem féltem. Tudtam, hogy a Cullen család mellettem fog állni, bármi is lesz. Támogatni és segíteni fognak. És ez megnyugtatott, végtelen nyugalommal töltött el ez a tudat.
Kezdett egyre szorosabbá válni a kapcsolatunk a családtagokkal, és tényleg szerettem őket… mindenkit. És bizonyos szinten a családomnak tekintettem őket.

Magamra tekertem egy törölközőt, majd felvettem a pizsamámat és kimentem a szobámból. Rá akartam nézni Lissára, és betakargatni őt. Nem töltöttem ma vele annyi időt, mint szerettem volna. Miután haza jöttem La Pushból, óvatos voltam, ha a közelemben volt. Féltem megérinteni őt.
Miután meggyőződtem róla, hogy minden rendben van vele, lementem a nappaliba, hogy egy kis vizet igyak.
Hát, abból az egy pohárból három lett. Úgy ittam, mint egy gödény. Egy újabb pohárral a kezemben ismét megindultam, de amit láttam, teljesen megbénított…
A pohár hangos reccsenéssel tört szét a kezemben, nem hallottam mást, csak a szilánkokat, amint földet érnek, és szívem heves zakatolását a fülemben.

A híradó ment a tévében, és egyszerűen nem hittem a szememnek. Az álmomban szereplő lány képét láttam, s alatta a betűket olvasva a mellkasom feszíteni kezdett. Hát, mégis igaz. Eltűnt.
És hirtelen hatalmas felfordulás támadt a házban. Láttam, hogy Edward előttem van, és mozog a szája, de nem igazán értettem mindent. Halvány hangfoszlányok eljutottak hozzám, de nem tudtam rá koncentrálni. Megragadta a vállaimat és óvatosan megrázta azt. Ezzel magára terelte a figyelmem, de még így sem tudtam értelmesen beszélni.

 - Mi igaz? Daisy, hallasz engem? Ki tűnt el?

 - A lány. Vele álmodtam.

 - Ő az a lány? – termett előttem Esme és ijedten nézett rám.

 - Beavatna valaki minket? Esme, te tudsz valamit – mondta Emmett, és hamarosan körém tömörültek, eltakarva a képernyőt előlem. Bár a riportnak már minden bizonnyal vége lett.

Esme szólásra nyitotta száját, de sikerült annyira rendbe szedni a gondolataimat, hogy magam mondjam el.
 - Volt egy álmom… erről a lányról. Tegnap – mondtam akadozva –, vagyis ma hajnalban. Egy vámpír támadta meg őt.

 - Azt mondta Daisy – szólalt meg Esme olyan halkan, hogy erősen kellett koncentrálnom arra, hogy mit is mond –, hogy érezte, hogy igazából megtörtént, és azt is elmondta nekem, hol történt. És tényleg jól mondta. – Carlisle-ra nézett, mintha ő meg tudná indokolni az egészet, holott gondolom, fogalma sem volt arról, hogyan lehetséges ez.
 - Azt hiszem, fel kéne hívnom Eleazarékat, hogy pontosan mikor érnek ide – mondta, majd el is tűnt a szemem elől.

Percekkel ezután sem tudtam elhinni, amit láttam. A lány Samantha Wayne, és egy gazdag családból származik. Ezért került be ilyen könnyen a híradóba, hiszen huszonnégy óra még nem telt le az eltűnésétől számítva. A rendőrség sajtószóvivője nem nyilatkozott, de a lány apja és barátnője cáfolták az elméletet, hogy elszökött otthonról, vagy hogy nem akar visszamenni oda. Szórakozni ment, de haza már nem ért. A rendőrség nagy erőkkel keresi, de mindhiába. Mi már tudjuk, hogy késő…

Carlisle hívására korábban indulnak el Eleazarék. Addig részletesen el kellett mesélnem nekik mindent. Minden egyes részletet… hogy mit éreztem, mit láttam, mit hallottam és hol lehettem. Kellemetlen volt ismét felidézni ezekez az emlékeket, beszélni pedig még rosszabb. Nem könnyebbültem meg tőle.
Féltem, mi lesz, ha megtalálják a lányt. Vajon hol fogják és mikor? Mit hisznek majd, mi történt vele?
Végig ezek a kérdések kavarogtak bennem, és nem volt egy szabad gondolatom sem, ami ne erről szólt volna.

Emmett persze ebből is viccet csinált. Szerinte kamatoztatni kéne a „tehetségemet”, miszerint boszorkányokat alakítunk Alice-szel, és biztos benne, hogy sok pénzt hoznánk a házhoz. Mondanom sem kell, hogy ettől sem lett jó kedvem. Legszívesebben jól fejbe vágtam volna.

Esmét megelőzve siettem arra a helyre, ahol életét vesztette a kedvenc bögrém. Lassan összeszedegettem a szilánkokat, és közben azon csodálkoztam, hogy lehetséges, hogy nem vágtam el a tenyeremet. Az kellett volna még… Jasper biztos nem reagált volna rá olyan jól.
Miután végeztem a takarítással, leültem a nappaliba a többiek mellé. A hangulat elég nyomott volt és feszült. Én pedig egyre inkább elálmosodtam. Gyanítottam, Jaspernek köze volt hozzá, de nem ellenkeztem, csak hagytam, hogy az álmosság nehéz súlya rám telepedjen, és lecsukódjon a szemem. Azt hiszem, Alice-nek dőlve aludtam el. Még álmomban is éreztem a napfény és az erdő illatának különös egyvelegét. Mindegyikkőjükön érzem, főleg a vadászatok után. Ez mindig megnyugtatott, akárcsak a hangjuk.

Amint elaludtam, furcsa képek kerültek a szemem elé. Ismét egy rémálmom volt. Egy szemüveges, barna hajú lányt láttam, gyönyörű szép zöld szemekkel. Szinte elvarázsolt a tekintete, ha odanéztem. De a következő pillanatok nem voltak olyan kellemesek. Amit láttam, az förtelmes volt, és a hányinger kerülgetett tőle. A vámpír, aki megtámadta, kegyetlen volt, és beteges. Nem csak táplálkozott a lányból, kínozta őt. Minden bizonnyal, ha a harapás után tette volna, nem érzett volna mást, csak azt a szörnyű tüzet, ami a vámpírrá válás kezdetét jelenti, amely csontjaidat égeti, amiről már annyit hallottam.

Így is elég szörnyű fájdalom lehetett a lánynak. De nem volt elég neki. A karját kitörte, ami fülsértően adta meg magát a vámpír erejének. A lány hangos sikolya velőtrázó volt. Legalább annyira érezni lehetett a fájdalmat a levegőből, mint a hangjából. Ettől a hideg kirázott, de a lány még csak a kínzás elején tartott…

Amikor úgy ítélte, már eleget szenvedett, vagy csak szimplán megunta a játékát, hogy ütlegelje, megharapta őt. A lánynak már kiáltani sem volt ereje, mégis megpróbálta ellökni magától. Gyenge kezeit felemelte, és megpróbálta eltaszítani a férfit, de ő csak szorosabban tartotta karjaiban.
Hallottam mindegy egyes mohó kortyolását, és valami furcsa hangot, amint hozzám beszél. A lány engem nézett, és a hang, ami azt mondta, segítsek, kísértetiesen hasonlított az övére. Ránéztem, de a szája sem mozgott. Végül teljesen elernyedt, és haszontalanná vált a vámpír számára. Nem akartam volna összefutni ezzel a vámpírral.

Amint felállt mellőle, újabb képek jelentek meg szemeim előtt. Újabb borzalmas képek és sikolyok…

Aztán hirtelen kiszakadtam ezekből a képekből. Valami hideg és nedves dolgot éreztem meg magamon, ezzel egy időben nem kaptam levegőt, és ettől teljesen felébredtem. A szemeim kipattantak, hirtelen ültem fel, és ijedten néztem körbe. Emmett állt mellettem egy kancsóval, aminek tartalmát épp az előbb borította rám. Ebben a percben örültem neki, habár a véleményem az volt, elég lett volna egy pohárral is, de csak végszükséglet esetén.

Amint kitisztult az agyam, szemeim könnybe lábadtak. Ismét az óra felé pillantottam, és még jobban letörtem. Ismét késő. Újra meghalt két lány, és nekem végig kellett néznem az egészet.

 - Jól vagy? Minden rendben? – jöttek a riadt kérdések, de csak bólintani tudtam. Felmentem a szobámba, hogy átvegyem az átnedvesedett pizsimet, hála Emmettnek. Esme megindult utánam, de halványan megráztam a fejem, jelezvén, egy kicsit egyedül szeretnék lenni.                                                                               Az utam egyenesen a fürdőbe vezetett, ahol az arcomat jól megmostam, bár kétségtelen volt, hogy kaptam ma már eleget… Segített tisztán gondolkozni, és eldönteni, mit szeretnék most tenni.

A tükörbe nézve kis híján megijedtem magamtól. Szörnyen festettem. A szemem alatt sötét karikák voltak, számat majdhogynem véresre haraptam, a hajam pedig összevissza állt. Miután rendbe szedtem magam és átöltöztem, ismét lementem.
Alice az utolsó lépcsőfoknál várt, megfogta a kezemet, és a számítógép felé ráncigált engem.
Kérdőn néztem rá, de ő csak halványan elmosolyodott, majd lenyomott a székre és leült mellém.
A monitorra néztem, és halvány mosollyal nyugtáztam, mennyire szeretem ezt a kis koboldot. Az interneten már megnyitotta az eltűnt emberek listáját, ahogy én tettem volna. Szemem végig utattam az emberek képein, holott tudtam, nem valószínű, hogy bármit is találok. Nem most.

Már vagy fél órája nézegettem kitartóan, mikor rábukkantam egyre, ami felkeltette az érdeklődésemet. Ez a lány a második álmomban volt. Göndör haja a válláig ért, és sötét, mélyen ülő szeme szomorúan nézett vissza rám mind a képről, mind az emlékemből.
Hosszas kutakodás után sikerült rájönnünk Alice-szel, hogy a lány elszökött szüleitől, amint nagykorú lett. Sosem látták őt többé. Egy gyorsbüfében dolgozott, láttam a ruháját és a névkártyáját. Megváltoztatta a nevét. Nem az a név szerepelt rajta.
Tökéletes célpont volt a vámpír számára. Nem volt családja, egyedül lakott egy koszos kis motelben.

Miután összeálltak a dolgok a fejemben a lánnyal kapcsolatban, megmutattam a képet Cullenéknek. Biztos, hogy látták, és hallották mit beszéltem Alice-szel, mégis érdeklődve hallgatták végig mindazt, amit már tudtak. 

Kétségbeesésemben egy ostoba ötlettel álltam elő, amit még csak meg sem fontoltak. Szerettem volna, ha Charlie-nak, Bella édesapjának megmondanánk, hogy Samantha Wayne, a híradóban szereplő lány már halott, akárcsak két másik. Ő a rendőrfőnök, valamit biztos tudna tenni. De megértettem, hogy nem támogatták ezt. Megmondanánk neki, és mi lenne? Nincs bizonyítékunk, Charlie pedig semmit sem tudhat meg a természetfeletti lényekről és dolgokról. Ez aztán a kellemetlen szituáció, hogy szépen fogalmazzak.

Nem tehetünk semmit, tétlenül kell maradnunk. És tovább kell néznem a gyilkosságokat, az áldozatok arcát. Ha Christian játékába nem őrültem bele, ebbe minden bizonnyal bele fogok.

Ez volt az utolsó gondolatom, mert családtagjaim hirtelen álltak fel, az ajtó irányába nézve. Féltem, de izgatott is voltam egyben. Nagyot dobbant a szívem, amint rájöttem, mi is történik. Pillanatokon belül itt lesz a Denali klán.

2011. július 19., kedd

Születésnap!

Sziasztok!

Nagyon boldog nap ez a számomra, hiszen a blogom ma lett 1 éves. Hát, nem fantasztikus? Sosem gondoltam volna, hogy megélem ezt...:)
Nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet létrehozni, de nem bántam meg. Szeretek írni, minden érzésemet kiadhatom ezáltal. Az pedig külön öröm, hogy voltak, akik néha "megajándékoztak" véleményeikkel. :)
Továbbra is várom őket és ha kérdésetek lenne, vagy kérésetek, tudjátok hol találtok. :D
Köszönöm a 12 olvasót, a 3410 látogatót, és az 5207 oldalmegjelenítést! :)

Már csak pár fejezet van hátra. Lassan közeleg a vég, és higgyétek el, még tartogatok meglepetéseket.
A következő fejezet már a bétámnál van, hamarabb feltöltöm ajándékként, és hamarosan  lecserélem a fejlécemet is.
Szóval ezúton is köszönöm, hogy olvassátok a történetemet!!
Szeretlek titeket!

Sok puszi,
Monya

2011. július 17., vasárnap

Az utolsó esély- 20.fejezet

Sziasztok!
Remélem tetszeni fog ez a fejezet és hagytok magatok után egy kis életjelet! :)
Jó olvasást!

„A tudatlanság az élet természetes kísérője. Ha mindent tudnánk, egyetlen óráig sem lennék képesek elviselni a létet.”
Anatole France


Álom vagy valóság?

Magam alatt voltam. Az álmok megrémisztettek, és akárhányszor behunytam a szemem, mindig az áldozatok kétségbeesett pillantását láttam magam előtt, amitől a hideg kirázott. Valahányszor ez történt, valamelyik Cullen ijedten nézett rám, és kérdésáradatokat tettek fel a hogylétemről.
Tudtam, hogy ez nem lehet valóság, de nem tudtam elképzelni, hogy magamtól ilyet álmodjak. Christian már nem tudott rémálmokat okozni, szóval ez a lehetőség ki volt zárva…

Carlisle és a többiek látták, hogy mennyire magam alatt vagyok, hogy már mosolyogni sem tudok, hogy folyton csak az elmúlt pár nap eseményein agyalok, így segítséget kértek a Denali klántól. Eleazar állítólag nagyon különleges képességgel rendelkezik, és ő meg tudja mondani, hogy nekem pontosan milyen is van. Örültem neki, hogy fény derül mindenre, de a másik oldalról féltem, rettegtem. Nem igazán akartam azt hallani, hogy valami nincs rendben velem, hogy nem vagyok normális. De talán az is jobb lenne, mint a tudatlanság…

A fiúk elmentek beszélni a farkasokkal, hogy holnap érkeznének ide. Csupán figyelmeztetni szerették volna őket, hogy vámpírok jelennek meg ismét a környéken, és tisztázni a körülményeket.
Addig mi, lányok, tévét néztünk, beszélgettünk, mindenki elvolt a saját dolgával. Esme éppen egy receptet tanulmányozott, Rosalie egy magazint olvasott, és Alice divatbemutatót nézett. Vagyis nézegette, mert láttam, hogy gyakran felém pislant.

- Nyugodj meg! - szólalt meg pár perc után. - Nem lesz semmi gond, Eleazar segíteni fog nekünk megoldani és kideríteni. Minden a legnagyobb rendben van.

- Hogy lehetne a legnagyobb rendben? - csattantam fel dühösen, holott tudtam, hogy nem tehet róla, és nem érdemli meg ezt a hangnemet, de a haragom és kétségbeesésem erősebb volt nálam. Tetőtől talpig remegtem és forróság öntött el. - Hogy lehetne rendben? Te könnyen beszélsz, nem veled történik. Valami nem normális, valami nincs rendben velem. A pajzs, az erő, a gyorsaság - az álmok, teszem hozzá magamban -, ezek nem normális dolgok egy embernél. – A mondat végére haragom elszállt, hangom suttogássá vált és a torkomban gombóc nőtt, ami szorított, és sírhatnékom támadt. Ez nem én vagyok, én nem ilyen vagyok - ráztam meg a fejemet és hátrálni kezdtem. Nekiütköztem a falnak, de nem volt több erőm. Lecsúsztam a földre, és csak néztem magam elé bágyadtan.

A bűntudatom rátett egy lapáttal, hogy ilyen rózsás hangulatom legyen. Olyan voltam, mint egy hárpia. Leüvöltöttem szegény Alice fejét, aki semmi rosszat nem tett, csak nyugtatni próbált. Legközelebb mi lesz? Nekimegyek? Őszintén nem ismertem magamra… ez a hirtelen érzelmi változás furcsa volt.
Jobban belegondolva talán súroltam az elmebetegek határát. Láttam a többiek döbbent tekintetét, amint kikelek magamból. De én csak kiabáltam és kalimpáltam összevissza, s idegesen túrtam bele a hajamba minden mozdulat után.
Most is itt gubbasztok, fejemet a térdeimre hajtottam, s kezeimmel megmarkoltam a hajtövemet miközben nézek előre… a semmibe.
Egy hideg kart éreztem meg magamon, mire ijedten kaptam fel a tekintetem. Jasper volt az, mögötte a család többi tagja. Nem is tűnt fel, mikor értek vissza.
Leguggolt mellém, és felvitt a szobámba. Befektetett az ágyamba és mellettem ő is letelepedett. Láttam a szemeiben a neheztelés apró nyomát, mégis segített nekem lenyugodni.
- Azt hiszem, aludnod kéne. Kimerültnek tűnsz. Sokkal kiegyensúlyozottabb leszel - mondta, s halványan, nagyon halványan elmosolyodott.

- Igazad lehet - mondtam, majd felrázva a párnámat, ráfeküdtem és felé fordultam. Belenéztem a szemébe, hogy komolyan gondolja a következő szavaimat. – Sajnálom! Nem akartam megbántani Alice-t, kiabálni vele pedig pláne nem. Hidd el! Szeretem őt, tényleg! Ő a legjobb barátnőm! Én… én nem tudom mi ütött belém. – Arca egy pillanatra megrándult, de rendezte a vonásait, és végül elmosolyodott. Félti Alice-t és egy kicsit neheztel rám, érzem. De jogosan. Nekem sem tetszene fordított helyzetben, hogy így bánnak szerelmemmel.

- Tudom, és ő is szeret téged! Mindenki szeret. - Halk köhögést hallottam a nappaliból, és nem bírtam ki nevetés nélkül. Ez már annyira természetes… tipikus Rose. Úgy szeretem, ahogy van. Még ilyenkor is ellenkeznie kell.

- Köszönöm, Rose, én is szeretlek! - szóltam le vidámabban, majd nevetést hallottam, mind a földszintről, mind a szobámból. Jasper mosolygott, és szemében már nem láttam semmi rosszat és elítélőt velem szemben. Így az álom gyorsan elnyomott.

Éreztem, hogy egy álomban vagyok, de az egész annyira élethű volt, nem engedett el a fogságából. Ismét az álmok rabjává váltam.
San Franciscóban voltam, felismertem a híres hídjáról, a Golden Gate-ről. Egyhelyben álltam, nem tudtam megmozdulni, lábaim a földbe gyökereztek.
A város egy kihaltabb részén voltam, ahol alig volt világítás, de a pislákoló fények mellett megpillantottam egy lányt. Gyönyörű, szőke haja minden lépésnél meglibbent, mozdulatai határozottak voltak. Aztán furcsa érzésem támadt… A gyomrom bizseregni kezdett és éreztem, van itt valaki. Nem tévedtem.
Pár pillanat múlva megjelent előttem egy vámpír. Vérvörös tekintetével felém tartott, de ismét nem látott engem. Beleszagolt a levegőbe, s mosolyra húzta ajkait. Beletúrt vörös hajába és a lányra támadt… nem teketóriázott.
Sokkolva álltam ott, könnyeim megállíthatatlanul folytak. Láttam, amint a lány kék szemeiből eltűnt az élet, láttam a megdöbbenéstől és félelemtől szétnyílt ajkait, s kétségbeesett kapálózásait... de mindhiába. A test immár élettelenül hanyatlott a földre.
Ami a legfurcsább, hogy éreztem és tudtam mindent. Tudtam, hogy mikor és hol történt meg a gyilkosság, de nem tudom, honnan. És ez sokkolt, mert valóban most történt meg, ebben a pillanatban… éreztem. Mintha az álmom odavezérelt volna. Olyan volt, mintha azt akarná, hogy segítsek, és ezért tudom, mikor történt.

Ijedten kapkodtam levegő után és néztem szét a szobámban. Ez az álom teljesen kikészített. Az éjjeliszekrényen lévő órámra néztem, és meghűlt bennem a vér. A nagymutató már a tizenkettesre ért, és a hideg kirázott ettől. A lányt pontban hajnal egykor ölték meg az álmomban.
Nem akartam erre gondolni. Ez annyira lehetetlen, de szívem legmélyén éreztem, hogy igaz.

Kikeltem az ágyból, magamra vettem egy köntöst és halkan lesétáltam a földszintre egy kis tejért. Öntöttem belőle egy kis pohárba, kerestem kekszet is, majd felültem a konyhapultra és enni kezdtem. Nagyon belemerülhettem a gondolataimba és majd’ halálra rémültem, mikor egy tenyeret éreztem meg a karomon. Felpattantam és kilötyögtettem a poharam tartalmát egyenesen a pizsimre és a padlóra.

- Jaj, bocsáss meg, nem akartalak megijeszteni! - szólt Esme gyengéd hangján.

- Semmi gond, én voltam figyelmetlen. Ne haragudj - mondtam, majd nekiláttam feltakarítani a tócsát. Esme persze ezt is meg akarta csinálni helyettem, de nem engedhettem. Ennyi takarítástól senkinek nem törik le a karja és egyébként is mindent ő végez el a ház körül.

- Nem tudsz aludni? - kérdezte, mikor végeztem vele és a poharamat is elmostam.

- Nem - feleltem, majd nekidőltem a mosogatókagylónak és lehajtottam a fejem. – Már megint rosszat álmodtam. - Haboztam, mielőtt ezt elmondtam volna.

- Akarsz beszélni róla? - kérdezte tőlem bizonytalanul, de továbbra is kedvesen.

Nem tudtam, hogy akarok-e. Már én is kezdem úgy érezni magam, mintha az őrület határán állnék. Hinne nekem, ha azt mondanám, hiszek az álmomban, hogy valóban megtörtént? Vagy bolondnak nézne? Mindenesetre nem tudom meg, ha meg sem próbálom.

- Minden olyan igazinak tűnt, mintha én is ott lennék. San Franciscóban voltam, egy sötét utcában, ahol egy szőke lány sétált. Valahogy az egész olyan furcsa volt. Úgy éreztem, segítenem kell neki. Megtámadta őt egy vámpír - néztem a szemébe valami reakciót keresve. Azt gondoltam, felnevet erre a képtelen ötletre, vagy valami grimaszt vág, esetleg kérdőn felhúzza a szemöldökét, de semmi ilyesmit nem láttam. Csak aggodalmat, de nem a szellemi állapotom miatt, nem attól félt, hogy dilis vagyok. De ezen kívül nem láttam semmiféle rezzenést az arcán, így folytattam. – Lehet, hogy hülyeségnek hangzik, de tudtam, hol vagyok, és tudtam az időpontot is, amikor megtámadták. Nem tudom, honnan, de biztos vagyok benne, hogy hajnali egykor. Érzem, hogy megtörtént. - Egy pillanatra komolyan nézett rám, majd az órára pillantott. Követtem a mozdulatát, és elkeseredve láttam, hogy már eltelt negyed óra azóta.

- Én… én hiszek neked - mondta, majd megsimította az arcomat.

- Komolyan? - döbbenetemben szóhoz sem jutottam, örültem, hogy ennyit ki tudok nyögni.

- Komolyan - mosolyodott el, majd folytatta. – Tudom, hogy rengeteg furcsa dolog történik most körülötted, amit meg kell emésztened, de hamarosan mindenre fény derül, Eleazar segíteni fog kideríteni, hogy mi is zajlik körülötted és benned. Ha vámpírok és vérfarkasok is léteznek, akkor miért lenne olyan lehetetlen, hogy megálmodd ezeket?

- Nem tudom – feleltem őszintén. Alice-nél is jelentkezett a képessége, ezért is zárták be őt egy elmegyógyintézetbe. Akkor nálam miért ne? Végül is elképzelhető, hiszen semmi sem lehetetlen.

Mivel ezek után már nem tudtam aludni és Carlisle sem volt itthon, főzőcskézni kezdtünk hajnalok hajnalán. Közben beszélgettünk és mesélt egy kicsit a Denali klánról, ugyanis egy kicsit tartottam a másnapi találkozástól. Nem tudtak azonnal elindulni, így csak reggelre érnek ide. Vagyis, ha pontos akarok lenni, valószínűleg már hajnalban itt lesznek, de én ilyenkor az igazak álmát alszom. Ez a mostani egy kivétel…

Jobb dolgom híján takarítani kezdtem, ami igazán ritkaságszámba megy. Sosem szerettem, otthon mindig próbáltam kibújni ez alól a kötelezettség alól, de végül a házimunkát sosem úsztam meg. Kínkeservesen megcsináltam, de olyankor ragyogott minden. A rend sosem tartott sokáig. Ha lehet ilyet mondani, Sarah még trehányabb volt, mint én, pedig aztán én sem vagyok kutya… Ő és Lissa percek alatt képesek voltak felfordulást csinálni a házban, ami gyakran volt vitatéma közöttünk.
Most mégis jól esett. Megnyugtatott, hogy valami hétköznapi dolgot tehetek, olyat, amit otthon is csináltam.
Amikor a ház már ragyogott - nem mintha nem szokott volna, hiszen Esmé tökéletes rendben tartja a lakást – felmentem, hogy emberibb külsőt varázsoljak magamnak.

Leültem a kanapéra és bekapcsoltam a tévét Esme társaságában, majd gyermekkorom kedvenc meséjét kísértem figyelemmel addig, míg Lissa fel nem kelt és követelte a reggelijét. Ezután mindenki kijött a szobájából, és az egész családdal együtt töltöttük a nap hátralévő részét, nyugalomban, egészen addig, míg Carlisle haza nem érkezett este…

2011. július 3., vasárnap

Az utolsó esély- 19.fejezet


 Sziasztok!
 Meghoztam a frisst, remélem tetszeni fog, és pár szót írtok róla. Bocsánat a késésért, próbállak majd kárpótolni titeket. 
Jó olvasást!

A sajnálat néha nem elég

Seth több métert repült, és nekiütközött az egyik fának. Ijedtemben felsikoltottam, és azonnal felé futottam. A többiek sem tettek másként.

 - Seth, Seth, mondd, hogy jól vagy! - szólongattam, amint mellé térdeltem. - Kérlek, én nem akartam, hallod, amit mondok? Kérlek, mondj már valamit!

 - Most jobb lenne, ha arrébb mennél - szólt erélyesen Sam. Hallottam róla, hogy már nem ő Seth alfája, hangja mégis tekintélyt parancsoló, még számomra is.

 - Semmi… semmi bajom - szólalt meg pár pillanat múlva Seth, mire önkéntelenül is, de megkönnyebbültem. Óvatosan felült, megdörzsölte a fejét, és felállt. Mindenki körülötte volt, és aggódva figyeltük őt. – Ezt meg… mégis, hogy a fenébe csináltad? - nézett rám nyílt tekintettel, amiben nyoma sem volt haragnak, csak kíváncsiságnak. És ajkai egy kis mosolyra húzódtak.
                           
 - Én… én nem tudom. Gőzöm sincs - mondtam könnyekkel küszködve. Tudtam, hogy nem esett baja, mégis, még most is halálra voltam rémülve. Nem értettem semmit, a világom kezdett fenekestül felfordulni. Minden összekuszálódott, akárcsak a gondolataim.
Boldog voltam, hogy nem esett baja, de megrémültem attól, amit tettem. Féltem, hogyha Seth-et akaratom ellenére megsebeztem, mi történhet, ha Lissa közelében vagyok. Válaszokat akartam kapni, mi is történik velem, ugyanakkor el akartam bújni a világ elől. Mert határozottan éreztem, hogy valami nincs rendben velem. – Én annyira sajnálom! - mondtam remegő, cérnavékony hangon, és komolyan csodálkoztam, hogy meghallották szavaimat. Mert meghallották, és nem mindenki reagált olyan jól, mint Seth…

Leah kifordult magából. Remegett a dühtől. Gondoltam, hogy félti a testvérét, de tudtam, hogy nem csak ez áll a dolog mögött. Hiszen hogy tudnék kárt tenni egy vérfarkasban emberként? Elvileg lehetetlen, de, nos, valóban… itt az élő bizonyíték.
Szemeiben annyi minden kavargott, a sötét dühön át a féltésen keresztül egészen a félelemig. Mert, igen. Valóban láttam bennük. Nem bízott meg bennem, a történtek után meg pláne nem.

 - Hogy lehettél ennyire ostoba? Nem kéne ujjat húznod egy vérfarkassal, még akkor sem, ha ennyire nagyra vagy magadtól. Teljesen őrült vagy, egy csodabogár, és itt a következménye. Nem gondoltál még bele, hogy nem minden körülötted forog? Megütötted a legjobb barátodat, ha ember lett volna, megölöd. Semmit nem oldasz meg a bocsánatkéréseddel. Az lenne a legjobb, ha elhúznál innen, jó messzire. Sőt, ide sem kellett volna jönnöd! Mindenki életét tönkretetted! - ordította az arcomba, és már nyomát sem láttam korábbi félelmének. Megvetést, elszántságot és gyűlöletet annál inkább.

Tettre készen állt, izmai megfeszültek, de a farkasok nyomban ott termettek, hogy lecsillapítsák. Bíztam benne, hogy Jacobnak sikerül lenyugtatnia, de szavai mély nyomott hagytak bennem. Igaza volt. Ostoba voltam, de még mennyire. Nem is tudom, hogy képzeltem ezt az egészet, de nem tűnt komolynak. Mi csak… játszottunk, szórakoztunk. De azt hiszem, rá kellett jönnöm, ez lehetetlenség. Buta dolog volt Seth ellen kiállnom, még akkor is, ha felhúzta az agyamat. Ez esetben inkább cukkolás volt, mert úgy érzem, mindketten tudatában voltunk tetteinknek. Vagyis már amennyire. Ettől eltekintve, igen, eléggé hirtelen haragú voltam, de eldöntöttem, elszámolok tízig, mielőtt cselekednék. Vagy inkább húszig… az hátha hatásosabb lesz.
Ha visszatekerhetném az időt, lehet, hogy mindent másképp csinálnék. Valóban feldúltam mindenki életét, és veszélybe sodortam a szeretteimet. De nem tudna senki más segíteni a Cullen családon kívül. Így nem bántam meg tetteimet. Ennek így kellett történnie, bizonyítja Seth és Lissa bevésődése is…
El akartam futni, hogy átgondolhassak mindent. Nem elmenekülni, csak egy kicsit elrejtőzni. Hogy egy kicsit magam maradhassak, én, egy különös csodabogár. Mert az voltam. És semmit nem értettem, mi is zajlik bennem. Ember voltam, ez bizonyos… de annyi szokatlanság történt az elmúlt időszakban. A korábbiak talán még megmagyarázhatóak, a pajzsos dolog egy elfogadható magyarázat. De ez a szupergyorsaság és erő nem az. Egyáltalán. Ilyenre egy ember sem képes. A Cullen család tanácstalansága még rosszabbá teszi ezt. Szörnyű ebben a bizonytalanságban élni, hogy nem tudom, mi történik velem. Talán igaza van Emmettnek.

Meleg karokat éreztem meg magam körül, amitől összerándultam. Döbbenten láttam, hogy eddig kezeimet néztem, próbálva megfejteni, hogy is történhetett mindez. Seth volt az, és úgy nézett ki, mintha már régóta szólongatna a nevemen.
Felnéztem rá, a szemébe néztem, de összemosódott minden, és nem csak a könnyeim miatt. Nem láttam tisztán, a világ forgott körülöttem és foltokat láttam magam előtt. Éreztem, amint lábaim megremegnek, majd összerogynak. Összeestem, de valaki elkapott, még mielőtt beütöttem volna a fejem, és elnyelt a sötétség.

Eleinte minden békés volt és nyugodt. Nem érzékeltem semmit és senkit. Egy kis részem azt kívánta, bárcsak örökre így maradhatnék, öntudatlanul. És akkor, mintegy jelszóra, minden megváltozott. A végén azt kívántam, bár gondolni se gondoltam volna, hogy milyen jó lenne így maradni. Szörnyű volt és vérfagyasztó. Rettegtem, de bármennyire próbáltam, nem tudtam elszakadni azoktól a képektől…

Vámpírok, vérengző vámpírok voltak mindenhol. Bármerre néztem, őket láttam… az áldozataikkal. Láttam mindent. Amint megölik őket, játszanak velük és végül, amint kiszívják a vérüket… és szemeik üressé, fagyossá váltak.
Láttam, de nem tudtam semmit tenni ellenne. Végignéztem, de nem tudtam megmozdulni. Külső szemlélője voltam az egésznek, de éreztem az emberek félelmét, rettegését. A sikolyaik borzasztóak voltak… Ledermedtem. Hallottam a csontok reccsenését, a morgást, és azt, hogy mohón nyelik az éltető nedűt. Minden egyes kortyolást egyre hangosabban és hangosabban észleltem, a végén már semmi mást nem hallottam.
Próbáltam kiszabadulni onnan, féltem attól is, hogy észrevesznek. De ők keresztülnéztek rajtam, mintha szellem lennék, és nem láthatnék semmit. De mindent láttam, és hányingerem támadt. A gyomromban ezernyi pillangó csapkodott, sőt, talán sasok voltak.
Undorodtam. Mindentől. A vámpíroktól, azért, amit tettek, és magamtól. Hogy csak álltam ott némán, csöndben.
Tudtam, hogy ez csak egy szörnyű álom, és hamarosan kikeveredek onnan, de valahogy mindennél valóságosabbnak tűnt. Minden álmomnál, amire csak emlékszem. Éreztem az áldozatok fájdalmát és félelmét, ugyanazt éreztem én is. De ami sokkoló volt, hogy láttak engem. Az egész olyan volt, mintha tőlem kértek volna segítséget… és én semmit nem tettem.
Undorodtam, mert sosem tettem ilyet. Mindig kiálltam másokért, még akkor is, ha a helyzet lehetetlennek tűnt. De tudtam, hogy esélyem sem lenne ellenük. Ezzel próbáltam álmomban vigasztalni magam, ami nem bizonyult igazán hatásosnak. De egy kicsit segített. A kétségbeesésem tengere lassan, fokozatosan csillapodni látszott. A képek egyre fakóbbá és fakóbbá váltak, és a hangok végleg elnémultak. Újra csak a sötétségben voltam, az öntudatlanságban.