A farkas nyomában – 2. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a frisst, remélem örültök neki, és elnyeri tetszéseteket. Köszönöm az első fejezethez érkező kommenteket, és pipákat. Remélem, ehhez a fejezethez is írtok. :)

Jó olvasást!

"Ha valaki békét akar, igazán, akkor csendben marad, egészen addig, amíg az egész világ el nem hallgat. Mert minden egyes kiejtett szó, legyen hazugság, vagy valóság, szidalom, vagy bók - viszályt szít az emberek között."
Nicole Speace

Vadászat

Miután délután kivittem Mattet a reptérre, beszámoltam neki mindenről, ami az iskolában történt. Nem hagytam ki belőle a Culleneket, tudtam, hogy nem fog örülni neki, de joga volt tudni, és ő volt az egyetlen ember, akinek képtelen voltam hazudni. Egész életében átlátott rajtam, úgy, mint még soha senki. Megkért, hogy vigyázzak magamra, és azt mondta, csak egy hívásomba telik, és ismét repülőre száll. Tisztában voltam azzal, hogy bármit félredobna értem, akárcsak én ő érte. Kölcsönös az egymás iránt érzett szeretetünk, a bizalmunk és a hűségünk. Nem kellett mondanunk, mindketten tudtuk. Ezért volt olyan tökéletes a kapcsolatunk. 

Sokáig öleltem őt, szorítottam magamhoz. Nem akartam elengedni. Minden alkalommal egyre rémesebb volt az elválás, és nem tudtam, mikor láthatom őt újra. Hogy láthatom-e őt valaha. Tudtuk, hogy benne van a pakliban, talán most találkoztunk utoljára. Eleinte ragaszkodott, hogy maradjak nála, de nem kockáztathattam az életét, tisztában voltam azzal, ott könnyebben rám találnának. Nem akartam Mattet veszélybe sodorni, már így is rengeteg dolgot megtett értem, többet is, mint amit megérdemelnék.

Nagyon fájt a szívem, úgy éreztem darabokra törik, és hosszú idő után ismét kezdtem magamba fordulni. Utáltam az életem. Utáltam, hogy habár elszöktem, nem lehettem önmagam, nem lazíthattam, mert bármikor rám bukkanhattak. Nem szerezhettem barátokat, mert őket is veszélybe sodornám, az elvállás pedig még rosszabb lenne. Ha olyan nyílt lennék az emberekkel, mint anno, már esélyem sem lenne összerakni szívem darabkáit. Ugyanakkor a régi énem szükségét érezte, hogy ne legyek mindig egyedül. 

A gyógyszertár után megálltam a McDonald’s-ban is, és vettem magamnak három nagy epres shake-et. Bíztam abban, hogy otthonom csendes magányában talán segít összeszedni magam, az édesség eddig mindig hatott ilyen esetekben.

Leültem az egyik kinti padra, és nézelődve szürcsölgettem az első tartalmát. El sem tudtam képzelni, hogy készíthetnek ilyen finomságot. Lassan alkonyodott, és idejét láttam, hogy hazamenjek. Nem voltam még kész lelkileg arra, hogy szembenézzek egy újszülöttel. Felálltam a padról, és a kocsim felé indultam, de magakadt a szemem két nagydarab srácon, akik épp az ellenkező irányba haladtak. Vagyis inkább arra figyeltem fel, amiről beszéltek. Gyorsan irányt váltottam, és mögéjük settenkedtem, bár próbáltam észrevétlennek tűnni. Ez a kis párbeszéd, ha nem is mindenre, de az anyagi gondjaimra megoldást talált. Szintem ittam szavaikat, és próbáltam az agyamba vésni az útvonalat, és minden más információt, ami útközben elhangzott. Bár tudtam, most már könnyű dolgom lesz. A két srácot kilométerekről megérezném, ha mégse találnék oda.

Elégedetten, immáron mosolyogva kerestem meg a kocsimat, hogy bepakoljak. A munkalehetőség jobb kedvre derített, hatásosabb volt, mint a nasi. Innen jött az elhatározás, hogy én ma bizony megtalálom azt az újszülöttet, és végzek vele. Nem húzhattam tovább. Megvártam, míg besötétedik, aztán teljesen átengedtem magam az érzékeimnek. Tökéletesen láttam, hallottam és éreztem mindent magam körül. Ilyenkor úgy éreztem, legyőzhetetlen vagyok. Nem hiába teremtettek ilyennek…

Ameddig csak lehetett, emberi alakban haladtam halkan, szinte settenkedve. Beleolvadtam a sötétségbe, mintha odaszülettem volna. Eltelt pár óra a megfigyeléssel, figyelmem mégsem lankadt. Vadászösztönöm egyre csak erősödött, módszerünk mindig is a kivárás volt. Elkapni a megfelelő pillanatot, és nem kegyelmezni az ellenfélnek. Esélyük sem volt velünk szemben. Mielőtt felismertek volna minket, már a torkukra ugrottunk. Egy pillanat alatt végeztünk velük, tulajdonképpen nem is szenvedtek. 

A falkán belüli kötelékek tettek minket olyan erőssé és hatékonnyá a küzdelmekben. A harcmodorunk kifejlett volt, és tökéletes. Most, magányos farkasként mégsem voltam olyan sebezhető, ahogy az ember elvárná.  Sok mindent tanultam, és azért vagyunk azok, amik, hogy egyedül is képesek legyünk szembenézni a vámpírokkal. Tökéletesebbek vagyunk, mint az átlag…

A szél észak felől fújt, édes illatot hozva felém. Megvagy – gondoltam magamban, és ráhangolódtam a szagra. Olyan gyorsan követtem, ahogy csak bírtam. Nem volt messze, de emberi lábakon megtéve a távolságot több időbe telt, akármennyire is futottam gyorsabban, mint a többi ember. Nem tehettem mást, csak reméltem, hogy most próbálja becserkészni az áldozatát.

Amint megpillantottam, szűknek éreztem a bőröm. A farkas vonyított bennem, hogy adjak szabad kezet neki. De még nem tehettem. Próbáltam közelebb menni, halkan közeledtem, minden lépést jól megfontolva. Most nem engedhettem, hogy az ösztöneim felülkerekedjenek rajtam. Túl sokat veszíthettem, ha elhamarkodom. Tökéletesen ráláttam, ennél közelebb már képtelen lettem volna menni anélkül, hogy ne halljon meg. Mégis, elfogadható távolságra állt, hogy akadálymentesen ráugorjak. 

Engedtem a bennem élő vadállatnak, aki alig várta, hogy a felszínre törjön. A farkas csak úgy kirobbant belőlem.  A bőröm megremegett, ruháim szétszakadtak, ahogy izmaim felvették másik énem, és nem törődve a fájdalommal, áldozatomra ugrottam. Tudtam, hogy meghallotta az átváltozásom, hihetetlen gyorsasággal fordult meg, de nem volt ideje elmenekülni. Rávetettem magam, és fogaimat belé mártottam. Körmeivel belém mart, és éreztem, hogy kitépett a hátamról egy kis szőrt, így állkapcsomat még inkább rászorítottam, egészen, amíg az hangos reccsenést nem hallatott. Már egy jól irányzott harapás is elég a biztos halálhoz. 

Undorodva engedtem el, és átváltozva ruháimhoz siettem. Gyors voltam – állapítottam meg megkönnyebbülve, és gondoskodtam a vámpírunk teteméről. Az egyetlen bökkenő az, hogy nem volt váltás ruhám. Nem gondoltam, hogy pont ma lenne szükségem rá, a mai öltözetem pedig teljesen hasznavehetetlennek bizonyult. Nem tudtam, mit csináljak, majd jobb ötlet híján a kocsimhoz lopakodtam. Szerencsémre nemcsak az utcák, de az utak is kihaltak voltak, amiért hálát adtam Istennek. Szép lett volna, ha egy rendőr megállít…

Gyorsan szedtem össze a cuccaimat, és próbáltam minél közelebb állni a bejárati ajtóhoz. Ugyan már rendesen az éjszakában voltunk, nem sok esély volt arra, hogy valaki észrevegyen, de nem tudhattam biztosra. Elővettem a lakáskulcsot, és szorosan magam előtt tartottam az összes holmimat, mégis zavart, hogy testem szinte teljesen fedetlen. 

- Ejha, ha tudom, hogy te vagy az új szomszéd, már korábban átjöttem volna bemutatkozni. – A hang hirtelen hasított a tudatomba, és ijedtemben majdnem akkorát ugrottam, hogy elejtettem a cuccaimat. Még szorosabban fogtam őket magamhoz, majd kelletlenül fordultam meg. Az arcom szinte égett szégyenemben, és láthatóan jót mulatott rajta az erdő szélén ácsorgó indián srác. – Paul vagyok – mutatkozott be, és közelebb jött.

- Azt hiszem, teljesen érthető okokból most nem szeretnék hosszabb párbeszédet folytatni veled – kezdtem bele sietve, a kulccsal küszködve –, de örültem, én Nat vagyok – mondtam, majd becsaptam magam mögött az ajtót.

A fejemet belevertem a falba, és majd’ elsüllyedtem szégyenemben. Mindközül ez a legcikisebb dolog az életemben, pedig voltam már pár kellemetlen helyzetben. Most valahogy jó ötletnek tűnt az elutazás gondolata. Régebben nem zavart volna ennyire, ha egy vadidegen pucéron lát, szinte hozzá voltam szokva. Talán itt a bizonyíték, hogy megváltoztam sok tekintetben…

Másnap, vagyis aznap, félve kukucskáltam ki az ajtón, majd amikor úgy véltem, tiszta a terep, bepattantam a kocsimba, és a suli felé vettem az irányt. Életemben először késésben voltam, és tövig nyomtam a gázt, hogy odaérjek becsengőre.

Az állampolgári ismeretek megint csak dögunalom volt, mint az összes többi tantárgy, plusz alig bírtam nyitva tartani szememet. Ismét csak az ebédszünet volt a legjobb dolog, ami történhetett velem. Persze nem ment zökkenőmentesen, hogy hova is kéne ülnöm, ugyanis Markék majd kiestek az asztalból, olyan hevesen integettek nekem, Claire pedig az én nevemet kiabálta, hogy csatlakozzak hozzájuk. Egyiküket sem akartam megbántani, így inkább úgy döntöttem, keresek egy asztalt, ahol egyedül lehetek. Így senki sem sértődik be a másikra. Persze ez nem tetszett nekik, láttam rajtuk. Claire cipőjének kopogását hallottam meg magam mögött, én pedig a lábammal kihúztam neki a velem szemben lévő széket.

- Miért nem ültél hozzánk? – kérdezte, és ellopott tőlem egy sült krumplit. Vissza kellett fognom magam, nehogy rámorogjak. Utáltam, ha beleesznek a kajámba.

- Nem láttalak, és valaki azt mondta, hogy ma kint ebédelsz.

- Kint ebédelni? Tudod te, milyen hideg van kint? – Csak megvontam a vállam, reméltem minél hamarabb lezárjuk ezt a témát. – Kiabáltam neked.

- Komolyan? – kérdeztem vissza tetetett megdöbbenéssel. Szerintem profi alakítás volt, és szemmel láthatóan ő is elhitte, hogy nem hallottam semmit. Ettől azért megnyugodott, és kedvesen megpróbált rábeszélni, hogy vizsgáltassam ki a füleimet…

Kíváncsian pillantottam Cullenék asztala felé, amikor feltűnt, hogy nincs ott Emmett. Majdnem a torkomon akadt a falat. Az a görény!

- Nem, nem, nem! Az a mocsok be akarja foglalni a helyemet – adtam magyarázatot immáron futás közben Claire-nek, és egyenesen az osztályterem felé futottam. Nem lehet ilyen szemét, még húsz perc van az ebédidőből! És be sem tudtam fejezni az evést. Neki persze könnyű, nincs szüksége ilyenfajta táplálékra, és ezt ki is használta.

Már bent volt, és elégedetten figyelte az arcomat. Minden bizonnyal lila lett az elfojtott dühtől.

Ez a város a legszörnyűbb az összes közül, ahol valaha is jártam. Ide csak ilyen idióta srácok járnak? Először az a tegnapi srác, ma meg Emmett. Mi jön még? Bele sem mertem gondolni.

- Állj fel! – kiáltottam rá közvetlen közelről, és arra sem méltatott, hogy rám nézzen. Csak felrakta lábait az asztalra, pontosan úgy, ahogy tegnap én tettem. Még jobban felment bennem a pumpa.

- Bocsi, de ez az én helyem. Aki kapja, marja. De ne légy gyerekes, ott az első sorban még biztos van hely – idézte szavaimat, és azt hittem, eldurran az agyam, éreztem, hogy a farkas ki akar törni. Dühösen szorítottam ökölbe kezeimet, és kényszerítettem magam, hogy nyugodjak le. Annyira szívesen rávetettem volna magam. Hogy én mennyire utálom a vámpírokat! 

- Jól van. Ha harc, hát legyen harc. – Egy pillanatra leolvadt a mosoly az arcáról, majd kíváncsian figyelte, miben nyilvánul meg nálam a harc. Egy hirtelen ötlettől vezérelve kezdtem el a padot magam felé húzni, és elforgatva azt hátrafelé lépkedtem vele. Még jó, hogy nem volt lerögzítve, mint a többi teremben. Itt voltak a legbénább felszerelések az egész épületben. Hátul bőven volt még hely, így vigyorogva nyúltam az Emmett mellett árválkodó székhez, de elkapta a karom. Vicces látvány volt, ahogy ült azon a kicsi széken, pad nélkül. Más helyzetben nevettem is volna, de nem tetszett, hogy egy vámpír szorongatja a kezemet. 

Kirántottam a karomat, és kikerülve azt a rohadt padot, szinte vibráló szemekkel meredtem rá. 

- Ne merj többet hozzám érni! – A hangom olyan mély volt, amilyennek még életemben nem hallottam. Kívülállóként biztos megrémültem volna magamtól, így is láttam, hogy az a szerencsétlen mennyire megdöbbent. 

Leengedte a kezét, és némán bólintott egyet. Egymás szemébe meredtünk, immáron lehiggadva, és nem tudtuk, mit tegyünk. Visszatoltam a padot a helyére, és leültem Emmett mellé. Kérdőn pillantott rám, én pedig elmosolyodtam.

- Csak megleszünk egymás mellett – húztam meg lazán a vállam, és intettem, hogy üljön le. – Egyébként meg úgy hallottam, hogy Mr. Waltz szörnyen köpköd beszéd közben. Esélytelen, hogy az első padba üljek. 

Ő is elmosolyodott, végre őszintén. Egész helyes volt így, a vonásai még szebbek lettek, amikor nevetett. Bemutatkoztunk egymásnak, majd csöndben vártuk, hogy megérkezzenek a többiek. Vagyis én megint nem tudtam befogni a számat, egyrészt azért, mert nem szerettem a csöndet, másrészt mert – nem szívesen vallom be –, de egy szívességet készültem kérni tőle.

- Nem cserélünk helyet? Légyszi? – tettem hozzá, hogy mégis illedelmesebbnek tűnjek, és kiskutya szemekkel pillantottam rá. Utáltam jobb oldalt ülni, olyan kényelmetlen volt. Nagyot sóhajtott, de végül felállt. – Áh, köszi! Egy életet mentettél meg – mondtam még vigyorogva, és immáron elégedetten dőltem hátra a nem túl kényelmes székben. Ha nem farkas lennék, most biztos dorombolnék, mint egy kiscica. Ő csak megcsóválta a fejét, és jobb dolga híján kinyitotta a füzetét.

Elővettem a telefonom, és egy gyors SMS-t küldve tájékoztattam Mattet, hogy sikerült lerendeznem mindent, elintéztem a vámpírt. Már csak három perc volt hátra az órából, így elővettem a könyvem és a füzetem, és az egyre csak növekvő fejfájás miatt bevettem egy fájdalomcsillapítót.

Fél szemmel láttam, hogy Emmett rám kapta a szemét, de nem törődve vele, visszatekertem a kupakot, és eltettem a dobozt a táskámba.

- Figyelj csak – szólalt meg halkan, mire kérdőn fordultam felé. Mi fene, most ő akar beszélgetni? – Sajnálom, ha a kelleténél erősebben szorítottam meg a kezed. Nem akartam fájdalmat okozni – mondta, és szemét, amit eddig a csuklómon tartott, rám emelte. De édes! – Ez volt az első gondolatom a döbbenet után, és rájöttem miben mások Cullenék a többiektől. Nekik lelkük volt, méghozzá ragyogó. Egy hosszú pillanatba telt, mire rájöttem, miért is mondta ezt. Azt hitte, a gyógyszer azért kellett, mert fájt a karom. Majdnem elérzékenyültem a figyelmességtől.

- Mi? Nem, ez… – A tanár hangja belém fojtotta a szót, ennek pedig kifejezetten örültem. Nem mondhattam el neki, hogy mitől voltak ilyen fájdalmaim…

Egész órán szorgosan jegyzeteltem, figyeltem minden szavára, de mind hiába. Így sem volt érthetőbb a tananyag. Kész káosz uralkodott a fejemben, és magamban már vagy kismilliószor melegebb égtájra küldtem Mr. Waltzot. Gyűlöltem a történelmet, és azt a sok évszámot. Sosem tudtam megjegyezni őket, és nem értettem miért kell ilyeneket bemagolni. Az emberiség úgysem tanul a hibáiból, akkor meg minek oktatják? Végül a csengő mentett meg, és a nagy sóhaj automatikusan tört fel a mellkasomból. 

Összepakoltam a cuccaimat, és bevártam Claire-t, arra hivatkozva, hogy úgyis ugyanott lesz óránk, és szégyelltem is egy kicsit magam, amiért olyan durván otthagytam az ebédlőben.

Tisztán látszott rajta mennyire oda van a Cullen fiúkért – akárcsak a suli többi nőnemű diákja, vagyis csak mertem remélni, hogy kizárólag a gyengébbik nem olvadozik utánuk –, így nem lepődtem meg, amikor kifaggatott. No meg ott volt a mérhetetlenül nagy kíváncsisága. Ezért hát nagy vonalakban elmeséltem neki mi is történt, persze kihagytam dolgokat, és hogy ne tűnjön fel neki, elvicceltem az egészet.

- Egyébként meg úgy vettem észre, hogy zűr van az életükben – kezdett bele hirtelen, én pedig értetlenül figyeltem, és próbáltam megfejteni, hogy miről is beszélhet.

- Kiknek? – Úgy nézett rám, mintha valami orbitális baromságot kérdeztem volna, és orrát halványan felhúzta.

- Te nem figyelsz rám? – kérdezte – Emmettékről beszélek.

- Azt hittem ott lezártuk, hogy elmeséltem, mi történt. Nem tudtam, hogy még hozzáfűznél valamit…

- Mindegy is – mondta sietve, és ismét belém karolt, miközben lehalkította a hangját. – Majd figyeld meg legközelebb az ebédlőben, hogy ő és Rose nem is beszélnek az asztaluknál.

- Már megbocsáss, de nekem úgy tűnt, ott senki sem kommunikál. 

- Tovább is mondanám, ha engednéd – mondta mérgesen, én pedig tetetett komolysággal eldobtam a képzeletbeli kulcsot, amely a számat fékezte meg a felesleges locsogástól. Elmosolyogta magát, és folytatta. – Na, szóval…

És percekig elemezte viselkedésüket és testbeszédüket egymással szemben. Úgy gondolta, hogy megromolhatott a kapcsolatuk, és bármelyik pillanatban szakíthatnak.

- És ezt tulajdonképpen miért is mondtad el nekem? – kérdeztem, miközben kinyitottam az ajtót, és illedelmesen előre engedtem. 

- Tudod, szerintem összeillenétek… – kezdett bele, én meg nem bírtam tovább, és elnevettem magam. Ez a csaj ostobaságokat beszélt!

- Ha ő lenne az utolsó srác is a világon, akkor sem jönnék össze vele. 

- Ó! Netán más tetszik? Valamelyik testvére? – érdeklődött, és arckifejezése már korántsem volt olyan barátságos. 

- Nem, egyikük sem jön be – folytattam, mikor feltűnt, nem elégedett a válaszommal, és nem hiszi el, hogy egyik sem tetszik. Persze lehet azon a véleményen volt, hogy a lányokhoz vonzódom, így hát gyorsan folytattam. – Túlságosan különcök és maguknak valók. Én az élettel teli, dögös, és humoros pasikért vagyok oda. Ők mind karót nyeltek. – Magamban jót röhögtem a kifejezésen, holott tudtam, egy karó nem árthat nekik, a hiedelemmel ellentétben.

A tesi elmaradt, bár mindenkit felháborított a szünetben elhangzott bejelentés. Clapp edző balesetet szenvedett, és amíg nem épül fel, helyettesítik őt. Ezzel még nem lett volna az égvilágon semmi gond, de meghatározatlan ideig összevont órák lesznek, és a hetedik órában is bent kell maradni mindennap, ugyanis az iskolavezetés úgy döntött, önvédelmi leckéket kell venniük a diákoknak a Seattle-ben történt rejtélyes eltűnések miatt. Szóval biztos valami dagadt fószer fog dirigálni nekünk, aki minden bizonnyal nem verekedett a tatamin kívül, és szó nélkül meg kell csinálni, amit ő akar. Kezdett elegem lenni az iskolából, ebből a városból, és az itt élőkből. Mégis mi jön még?

Matt

Sziasztok!

Ismét egy kérdéssel fordulok felétek. Ezúttal arra lennék kíváncsi, hogy Matt szerepére kit képzelnétek el. Nekem meg van a TOP 3-as listám, konkrétan a kedvencem is, de azért kíváncsi vagyok ti kit választanátok. Kérlek írjátok meg megjegyzésben, vagy szavazzatok az oldalt található közvélemény-kutatásban.
Íme a versenyzők:

Ami pedig a frisst illeti, hamarosan jön, márcsak arra várok, hogy a bétám visszaküldje, remélhetőleg minél hamarabb sor kerül erre.
Addig is a chat alá raktam egy kis részletet a következő fejezetből. Tudom, tudom, nem a legizgalmasabb, de azt egyszerűen nem rakhattam be. :D
Addig is a türelmeteket kérem, úgy érzem, megéri majd nektek. ;) Vagyis remélem. :)

A farkas nyomában - 1. fejezet

Sziasztok!
Meghoztam az első fejezetet, remélem tetszeni fog nektek!  Köszönöm, az előző fejezethez érkezett kommenteket.

Jó olvasást!
Íme még egyszer a tartalom:

Natalie teljesen átlagos lány volt egészen addig, amíg el nem rabolták. Az a nap gyökeresen megváltoztatta, és a feje tetejére állította életét.

Évekkel később lehetőséget látott, hogy elszökhessen, és új életet kezdjen, de fogva tartóitól nem tud könnyen szabadulni, minden eddigi városban valami rejtélyes oknál fogva a nyomára akadtak, és csak ügyességén és gyorsaságán múlt, hogy még mindig életben van. Kénytelen bujkálni, és letelepedni egy biztonságosnak tűnő helyen, La Pushban, ahol senki sem ismeri igazi énjét. A megélhetése érdekében kénytelen durvább eszközökhöz nyúlni, hiszen tisztában van vele, nem maradt más választása. Pontosan tudja, mi az ára a túlélésnek.

Az idő pedig ketyeg, hiszen öt perce van már csupán…

***

"Emberi méltóság csak a szabadságban terebélyesedhet, s az emberi méltóság érzése nem tűri a szennyes vétkeket. Csak a szabad ember nem fél, márpedig a félelem aljassá és boldogtalanná görnyeszt."

Raffy Ádám

Szökésben

Próbáltam betartani a sebességkorlátozást, és a megengedett tempóban haladni az országúton, de igen nehezemre esett. Hangosabbra vettem a hangerőt, és a rádióval együtt énekeltem Marilyn Mansontól a Sweet Dreams című számot. Az ablak ugyan fel volt tekerve, és elnyomta a hangomat, mégis megnéztek az emberek a piros lámpa előtt. Nem foglalkoztam velük. Tisztában voltam vele, hogy a hangommal bárkit ki lehetne kergetni a világból, én csak azért is énekeltem, és az ütemre vertem a kormányt várakozás közben.

Nem fogott el semmilyen különös érzés, amikor megpillantottam az Üdvözöljük La Pushban táblát. Az utóbbi időben már annyi helyen jártam, hogy rájöttem, felesleges beleélnem magam a hosszabb tartózkodási időbe. Már nem is reménykedtem semmiben, csak próbáltam élni az életem, amennyire csak a helyzet engedte.

Így hát majdhogynem unott fejjel szálltam ki a kocsimból, hogy átvegyem a kulcsaimat. Becsaptam magam mögött az ajtót, majd egy igen rövid csevej után beléphettem újdonsült otthonomba. Kicsi volt, de otthonos. És ami a legfontosabb, hogy nem volt drága.

Nem volt sok holmim, csupán az utazás során felhalmozódott két bőröndöt vittem be, ledobtam őket a nappaliban, és indulás előtt lenéztem a partra. Ez a hely talán az eddigi legtökéletesebb  a számomra, minden értelemben. Mégis, valamit furcsának találtam benne, talán ezért is tetszett annyira. Azt kívántam, bár sosem kéne elhagynom ezt a helyet, hogy örökre itt maradhassak.

Ahogy megálltam, és néztem a vizet, hihetetlen nyugalom árasztott el. Behunytam szemeimet, és hosszú pillanatokig csak élveztem a szelet, amely belekapott hosszú fekete hajamba, és hallgattam a víz morajlását. Földöntúli békét éreztem, az örökkévalóságig képes lettem volna ott álldogálni. A gondolat fájón hasított a szívembe, hogy minden egyes percem meg van számlálva, és mindent ki kell használnom, ha életben akarok maradni. Így hát nehezen, de erőt vettem magamon, és Seattle felé vettem az irányt.

Utáltam késni, így már félórával korábban voltam ott a megbeszélt helyen. Várakozás közben vettem egy újságot az egyik bódésnál, és beültem egy kávézóba. Körbenéztem, a megfelelő helyet keresvén, majd a kellemes időre hivatkozva, kiültem a helyiség teraszára. A szalagcím az első oldalon rögtön elterelte a figyelmemet a várakozás kellemetlenségeiről.

EGYRE TÖBB HALÁLOS ÁLDOZAT

A RENDŐRSÉG ATTÓL TART, HOGY EGY GYILKOS BANDA TARTÓZKODIK SEATTLE-BEN

Rögtön felemeltem a fejem és körbepillantottam, mintha attól tartanék, más is tudja azt, amit én. De a körülöttem lévő emberek vidáman nevetgéltek, telefonáltak, vagy éppenséggel szorgosan nyomogatták a laptopjuk billentyűjét. Senki sem sejtette, mi is állhat pontosan ezek mögött. 

A telefonomért nyúlva azonnal tárcsáztam az egyetlen ember számát, akiben a világon a legjobban bíztam. Matt az első csörgés után beleszólt, és hangja mindig vidámsággal telt meg, akárhányszor csak beszéltünk. 

- Na, megvolt már a találkád? – kérdezte.

- Nem, még nem. Húsz perc múlva találkozunk – pillantottam az órámra, majd ismét az újságra. – Figyelj csak, egy fontos témában kérném a segítségedet. Most épp Seattle-ben vagyok, és furcsa támadásokról írnak a helyi újságok. Megtennéd nekem, hogy rákeresel a részletekre a gyilkosságok ügyeiről? Az eltűnésekről, a ballisztikai jelentésekről, és hogy hol találták meg a holtesteket.  Azokra a részletekre lennék kíváncsi, amelyeket a rendőrség nem ad ki, és amelyekhez jól tudom, hogy könnyűszerrel hozzá tudsz férni. 

- Persze, érted megteszem. Jól gondolom, hogy neked már egy komplett elméleted van a gyilkosságokról, és most a megerősítést várod tőlem? – miután nem válaszoltam, lágyabb hangnemben folytatta, és a hangját is lehalkította. –  De nagyon kérlek, ne keveredj semmi bajba. Még nem késő egy új helyszínt találnod. Ha egy kicsit is úgy érzed, nem biztonságos a környék, ne maradj ott. Ígérd meg nekem – kérte, és én belementem. De először ki kellett derítenem, hogy mi folyik itt. Utána mérlegelek.

- Jobb lenne ezt elintézni, mielőtt még a média komolyabban foglalkozik ezzel az üggyel. Amint találtál valami érdekeset, kérlek, hívj vissza, rendben? – Ezután teljesen hétköznapi témákról csevegtünk, érdeklődtem, hogy megy a munkája és a rendőrfőnöki előléptetése. Azonban hamar el kellett búcsúznunk, ugyanis megpillantottam azt a férfit, aki lehetővé tette, hogy itt maradjak mindenféle kellemetlenségek nélkül. Intettem neki, és felálltam, hogy könnyebben észrevegyen.

- Üdvözlöm, Mr. Jenks – köszöntöttem udvariasan, és kezemet felé nyújtottam.

Matt ajánlotta J. Jenkset, tudván, a meneküléshez és a beilleszkedéshez szükségem lesz az ő segítségére. Érdekesnek találtam, hogy rendőr létére ismer profi hamisítókat, most mégis jól jött, hogy kiállítson néhány iratot számomra.

A férfi nem vesztegette az időt, és nem kérdezősködött. Felém nyújtotta a papírokat, én pedig azonnal megnéztem. Collins, Suarez, Brenson, Ferrer. A keresztnevemet, a Natalie-t szerettem volna megtartani, de szükségszerűnek éreztem, hogy vészhelyzet esetén legyen tartalék személyim, útlevelem, és jogsim is. Az agyam már azon kezdett pörögni, melyiket használjam elsőként. Annyi nevem volt már, hogy nehezemre esett egy-egy bemutatkozás során az aktuális nevem felidézése. 

Meg nem mondtam volna, hogy az iratok hamisak, tökéletesnek tűntek, az egyetlen szépséghibájuk a fénykép volt. Bár erről nem ő tehetett, hanem én. Vagy Isten, amiért ilyen rémes fejjel áldott meg… Sosem voltam valami fotogén.

A borítékot elé toltam, és felálltam az asztaltól. Nem húztam azzal az időt, hogy meghívjam őt egy kávéra, vagy illedelmesen diskuráljak vele. Volt jobb dolgom.

- Köszönöm a munkáját – mondtam még biccentve egyet, és betoltam a széket.

- Örülök, hogy elégedett a munkámmal.

Az utamat ismét La Push felé vettem a bevásárló körutam után, és út közben elszörnyedtem, mennyi pénzt dobtam ki a zsebemből. Kénytelen leszek hamarosan valami munkát keresni, amivel még nem is lenne gondom, ha nem kéne iskolába járnom. Szívesen kihagytam volna az életemből ezt a szakaszt, de anyámnak megígértem, legalább a középsulit befejezem. Sosem jöttünk ki igazán jól, a kapcsolatunk eléggé megromlott már jóval a halála előtt, mégis úgy éreztem, kötelességem végigcsinálni, bármennyire is kellemetlen és veszélyes az egész.

A bejárati ajtó elé parkoltam, és lefekvés előtt elvégeztem mindent, amit csak tudtam. Bár a tulaj jó munkát végzett, és egész tiszta volt a lakás, mégis kitakarítottam a fürdőt és a konyhát is. Kipakoltam a táskámból, és az emeleten lévő szobában megágyaztam magamnak. Pizsamában kászálódtam el a táskámig, és idegesen csaptam az asztalra, amikor eszembe jutott, hogy elfogyott a fájdalomcsillapítóm. Nagyot nyögtem a fájdalomtól, majd tehetetlenségemben bezuhantam az ágyba.

Őrült kopogásra riadtam fel, és mielőtt még igazán felkeltem volna, már tudtam is, ki lehet. Ahhoz képest, hogy még félálomban voltam, egész gyorsan lementem, hogy ajtót nyithassak. Az egyik felem legszívesebben kitekerte volna Matt nyakát, a másik meg a nyakában csimpaszkodna, mint egy kis majom. 

- Tényleg te vagy az? – kérdeztem egy halvány mosollyal az arcomon, miközben a szemeimet dörzsölgettem.

- Ki más lenne? – kérdezett vissza, és szorosan átölelt, mintha ezer éve nem láttuk volna egymást. Jó, be kellett ismernem, hogy tényleg nem mostanság találkoztunk. – Gondoltam örülni fogsz nekem, így repülőre szálltam az első iskolai napod előtt.

- Ezt úgy mondod, mintha olyan nagy dolog lenne. Már vagy huszadszorra esek túl rajta, hidd el, elég unalmas – feleltem, majd betereltem a nappaliba, és elé raktam egy dobozos Colát. 

- Ha a látogatásomnak már nem is örülsz, gondoltam, ezeket talán látni szeretnéd – mondta, és a táskájából elővett egy mappát. Azonnal felébredtem, és leülve mellé, kivettem a kezéből azt. Maureen Gardiner, Geoffrey Campbell, Grace Razi, Michelle O’ Connel, Ronald Albrook.  Íme, már nevek is társultak az áldozatokhoz. Ezekkel az adatokkal minden személyesebbé vált, kezdett olyan lenni, mintha ismerném őket, nem csupán idegenek lennének. Átéreztem barátaik, és családjaik fájdalmát, gyászát.

A képekre próbáltam nem odanézni, mégis összerándult a gyomrom, amikor megláttam őket. Utáltam ezt az egész helyzetet.

- Jól vagy? – kérdezte meg azonnal Matt, és kivette a kezemből a mappát. – Azt hiszem jobb lesz, ha elmondom a lényeget.

Ismét elismételte a neveket, a valószínűtlen eltűnésüket, hogy a halottkém szerint a holttesteket kapkodva rejtették el, és a halál beálltát nézve, a gyilkosságokat egytől egyig éjszaka követték el.

Így már biztosra tudtam, csak úgy, mint barátom, hogy a seattle-i eltűnések mögött egy újszülött vámpír állt.

- Mit akarsz kezdeni ezzel az információval? – tette fel a kérdést, és elgondolkodtam. Veszélyesek, vadak, vérszomjasak és fékezhetetlenek. Nekem pedig nincs elég időm, hogy megállítsam.

- Nem tudom még – feleltem őszintén, és hátradőltem a kanapén. – Mindenesetre köszönöm, hogy utána jártál, és örülök, hogy itt vagy – mosolyogtam rá, és a vállára hajtottam a fejem. – Meddig maradsz? 

- Mi az, csak nem akarod, hogy máris elmenjek? Úgy érzem, te folyton kihasználsz engem – mondta tetettet felháborodással, mire mellkason ütöttem.

Állandóan ezzel szívatott, de képtelen voltam haragudni rá, bármit is csinált. Úgy szeretnivaló, ahogy volt. Azt kívántam, bár korábban megismertem volna, még azelőtt, hogy farkassá váltam.

Akkor talán minden más lenne – sóhajtottam egy nagyot, és lehunytam a szemeimet, ahogy lepergett a szemem előtt pár emlékkép. Most úgy tekintek rá, mint a legjobb barátomra, mint egy védelmező bátyra, amilyenre mindig is vágytam. De ki tudja, ebből lehetett volna több is, most azonban benne ragadtunk ebben az állapotban, és nem sajnáltam. Szerettük egymást, és ez nekem bőven elég volt. Kölcsönösen tiszteltük egymást, és az életünket adnánk a másikért. Ő az én bátor bátyám, én pedig az ő vadóc, és különc húga.

- Holnap, vagyis ma – javította ki magát gyorsan, egy elnéző mosoly kíséretében – elkísérlek a suliba, így minden rendben lesz a beiratkozással, elintézem neked. Este pedig indulok vissza Montanába. 

- Rendben, köszönöm. De ha nekem vigyáznom kell magamra, neked is – pillantottam rá, és sötét szemeibe néztem, amik gyengédséggel teltek meg. – Nem szeretném, hogy bajod essék. Szóval, ülj a kocsimba, és reggel egyenesen gyere ide. Itt nem történhet semmi bajod.

- Feleslegesen aggódsz, ezt te is tudod jól. Először is, minden támadás este zajlott, és Forks elég messze van Seattle-től. Másodszor pedig csak emlékeztetnélek, hogy rendőr vagyok, és van fegyverem.

- Én meg arra emlékeztetlek, hogy azzal semmire sem mennél velük szemben – vágtam rá erélyesen, gunyoros mosollyal az arcomon. Ezekről nem tudtam leszokni, bármennyire is akartam. Vagyis Matt próbált leszoktatni, én pedig bőszen ellenálltam. Utálta, amikor szarkasztikus megjegyzéseket tettem. – Amúgy meg, a vámpíroknak ez a táv semmiség, és ki tudja, lehet, bővíti a vadászterületét. Isten ments, de sosem lehet tudni. Ugyan már, olyan nagy kérés, hogy a seggeden maradj? – kérdeztem, miután láttam, hogy ellenkezni készül, és idegesen felálltam a kanapéról. Olyan szívesen megütöttem volna, így jobbnak éreztem, ha nem vagyok a közvetlen közelében.

- Rendben, megígérem, hogy egyenesen idejövök, de akkor iskola után érted megyek, rendben?

Ennél jobbat már nem tudtam kihozni a helyzetből, szóval visszaültem mellé, és a lábamat feltettem a dohányzóasztalra, miközben ő a távirányítóért nyúlt. Mindig sikerült megpuhítanom. Számtalanszor hallottam még kiskoromban az osztálytársaktól és régi barátoktól, hogy az apákat és fiútestvéreket kenyérre lehet kenni. Akkoriban irtó féltékeny voltam a többi lányra, hogy nekem se apám, se testvérem nem volt. Bevallom, még most is fájó pont a szívemben, de Mattel ezt is megtapasztalhattam, és kárpótolt a családom miatt. De a féltékenység elmúlt, amikor rájöttem, bármelyik hímet az orruknál lehet vezetni, hála a női vonzerőnek. Csodás dolog, az egyszer biztos.

- Hogy találtál rám? – jutott hirtelen az eszembe a legfontosabb kérdés, amivel kezdenem kellett volna, és döbbenten meredtem a szemébe.

- Lenyomoztam a telefonod – felelte egyszerűen, mintha ez az egész semmiség lenne, és egy másik csatornára kapcsolt. Csak tátogtam, mint a partra vetett hal.

- Hogy mit csináltál?

- Jaj, ne már! Nem kell túlreagálnod. Nem tehetek róla, szakmai ártalom.

Szóval pár órával később, együtt mentünk az iskolába, és a tanulmányi irodában mindent elintézett nekem, amihez kellett az engedélye. Megkaptam az órarendem, egy térképet, és egy nagy kupac könyvet.

- Ne csinálj galibát – kérte még utoljára, mire egy megrovó pillantással jutalmaztam.

- Már sokkal felelősségteljesebb vagyok. Hidd el, nem csinálok semmi ostobaságot, én sem szeretném, ha rám találnának. Különben is, ez lenne az utolsó hely, ahol keresnének. Iskola – ismételtem, és kirázott a hideg. Ő elnevette magát, megölelt, és kivette a kocsikulcsot a farzsebemből.

- Otthon találkozunk – búcsúzott el, és eltűnt a parkolóban.

Gondosan áttanulmányoztam az iskolát, és a termek elhelyezkedését a titkárnőtől kapott térkép segítségével, és próbáltam megjegyezni az órarendemet, hogy ne kelljen minden szünetben ezzel foglalkoznom. Az első órám állampolgári ismeretek volt, a hatos épületben. Könnyen megtaláltam, és mivel korán érkeztem, letelepedtem az egyik padon, és elnyúltam rajta. Nem foglalkoztam semmivel, a fejem alá tettem a táskám, és az erdőt kémleltem. Vonzott, szinte hívogatott, hogy menjek be. Az egész olyan misztikus és gyönyörű volt. Elhatároztam, hogy amint Matt biztonságosan elhagyta a várost és a veszélyzónát, benézek. Képtelen voltam ellenállni a csábításnak, sosem volt erős akaratom.

A hangzavar és a kocsik motorjának zenéje felébresztett édes álmomból, komótosan felültem, és kinyújtóztattam végtagjaimat. Éreztem magamon a sok érdeklődő tekintetet, de nem néztem rájuk. Egyenesen a terembe mentem, és elfoglaltam egy üres padot a leghátsó sorban. Hátradőltem, és az mp3 lejátszómat bekapcsolva kényelmesen elhelyezkedtem, és lábaimat az asztalra tettem. Talán túlságosan is kényelembe helyeztem magam, de így volt jó számomra, és nem volt idegzetem jópofizni a néppel. Úgyis megtalálnak a bolondok. 

A nap lassan haladt, de magamban imákat mondtam, amiért a tanárok nem nyaggattak holmi bemutatkozással. A legtöbb helyen kifaggattak, és megpróbáltak mindent megtudni rólam, azonban a szünetekben mégsem voltam képes megúszni az évfolyamtársakkal való beszélgetést. Rám ragadtak, mint a piócák, és ostoba fecsegésük egészen a csengőt nem jelző hangig tartott. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ennyire örülni fogok az órák kezdetének. Nem voltam ám mindig ilyen antiszociális, de a fejfájás kezdett elviselhetetlen lenni, úgy éreztem, a fejem pillanatokon belül felrobban, mint egy tűzcsap. Az órák pedig unalmasak voltak, ami nem segített semmivel sem a hangulatom fokozásán. 

Spanyol óra előtt elmentem az orvosiba, nem bírtam már tovább, és úgy éreztem, az iskolaorvos megmentette az életemet, és hogy a világ legcsodálatosabb találmánya a fájdalomcsillapító. Persze ezek után mindenki azt kérdezte, hogy jól érzem-e magam, mert láttak bemenni. A pletykák pedig hihetetlen gyorsasággal terjedtek el az iskola falai közt, amiket mindig visszahallottam. De ezzel az egész cécóval is megérte, nem érdekelt, hogy kibeszéltek, mert a fájdalom szép lassan elmúlt, és nem éreztem mást a spanyol órán, csak unalmat. Ez volt az egyetlen tantárgy, ami tökéletesen ment, ugyanis anyám spanyol származású volt, így nekem is meg kellett tanulnom.

- Hé, Suarez! – kiáltott rám Eric, és elsőre nem is figyeltem fel a nevemre és arra, hogy a kis ázsiai nekem próbál jelezni, üljek az ő asztalukhoz. A fiúk körbezsongtak, alig hagytak enni, folyton kérdezgettek, és béna poénokkal próbáltak megnevettetni. De az igyekezetüket minden esetben értékeltem, bár jobban örültem volna, ha van időm megenni a nagy rakás ételt a tálcámon. A srácok persze ezen jót poénkodtak.

- Én ezt komolyan nem értem – emelte fel a hangját Tyler, így rápillantottam, miközben egy jó nagy falat rántott húst ettem.  – Hogy lehetséges, hogy egy ilyen kicsi lány, mint Nat – igen, már becézgettek is – ennyit egyen, és így nézzen ki? A lányok aztán biztos irigykednek erre a tökéletes testre – mondta még, és végigmérve egy nagyot sóhajtott. Nem tehettem róla, hangosan nevettem fel, olyan vicces ábrázata volt.

- Genetika – válaszoltam még mindig vigyorogva, majd játékosan meglökve őt, megköszöntem a bókot, és figyelmemet ismét az evésre összpontosítottam. 

Legszívesebben felvilágosítottam volna, hogy ne hívjon Natnek, mert csak a barátaim teszik ezt, de rá kellett jönnöm, jelenleg egy sincs, szóval nem volt mit vesztenem. Ha ez jólesik nekik, hát, nem állok az útjukba. Meg hát, fontosabb volt, hogy meglegyen a napi kalória bevitelem, hogy normális emberi lény legyek, ne pedig egy zombi.

Az utolsó falatok felé, az asztal körül lévő srácokat néztem, vagyis a tányérjukat, hogy mily bűn, meghagyni az ételt. Legszívesebben megettem volna a maradékokat, de nem akartam disznónak tűnni, aki minden moslékot megeszik. Így nehezen, de elfordítottam a fejem, amikor is megakadt a szemem a terem túlsó végén. A szemetek csak játszanak a kajával, miközben én még éhezem – ez volt az első gondolatom, ahogy feléjük pillantottam.

- Azok meg kik? – tudakoltam, miközben őket néztem. Most, hogy az étel már nem vonta el a figyelmem, az érzékeim immár tökéletesek voltak. Nem is értettem miért nem tűnt fel korábban. Ez az édes illat csak tőlük jöhetett. A szimatom pedig sosem csalt.  Hatan ültek az asztalnál, és legtöbbjük csak tologatta az ételt a tányéron. Hát hogy a fenébe ne, hiszen vámpírok! De ahogy jobban megnéztem őket, feltűnt valami. Vagyis valaki. A barna hajú lány az asztaluknál ember volt. Sok pletykát hallottam már erről, ugyan ezeknek nem volt valóság alapjuk, mégsem lepődtem meg, amikor összekulcsolt kezükre néztem. Tulajdonképpen aranyosak voltak együtt.

Jessica persze rögtön belemerült a témába, és nem tudtam figyelmen kívül hagyni a rosszindulatú megjegyzéseket.

- Csak nem féltékeny vagy? – kérdeztem őt, gúnyosan mosolyogva. Persze nem tetszett neki, és elviharzott az ebédlőből, miközben halkan mindennek lehordott – amivel rendesen elásta magát nálam, ugyanakkor nem rendített meg, kaptam már ennél sokkal keményebb kritikát is –, de Angela kedvesen elmagyarázott mindent az asztalnál ülőkről. Hogy örökbe fogadták őket, hogy kik is a nevelőszüleik, és hogy ki-kivel jár. Mit ne mondjak? Elég jó fedő sztorit találtak ki…

Láttam, hogy felénk fordultak, minden bizonnyal hallották, hogy róluk beszélünk, de álltam a tekintetüket. Nem fogok meghunyászkodni előttük, sosem volt a stílusom.

Összeszedtem a cuccaimat, elköszöntem a többiektől, és elindultam történelem órára, a hármas épületbe. Az eső esett, de nem volt messze az épület, úgyhogy nem áztam meg igazán. Ismét kinéztem magamnak egy hátsó padot, és ledobva a táskámat kényelembe helyeztem magam. Volt még pár percem, a teremben senki más nem tartózkodott rajtam kívül. A hangulatom kezdett rosszabbá válni, bár ennek oka kivételesen nem a fejfájás volt. Csupán zavart Cullenék jelenléte, sok dolgot nem értettem, és ami a legfontosabb, hogy a gyilkosunk még mindig élt, és szabadlábon öldökölt. Próbáltam kitervelni, mit is fogok csinálni, ha Matt elment már a városból, de egyelőre semmi ötletem sem volt, hogy tudnék végezni az újszülött vámpírral. Pedig az idő sürgetett.

Hirtelen özönlöttek be a diákok, kirántva ezzel kusza gondolataim ködéből, és egyikük jelent meg előttem, ijesztően felém magasodva. Mosolyogva dőltem hátra, és kezeimet összekulcsoltam a mellkasom előtt.

- Valami nem tetszik, mackó? – ledermedt, egy pillanatra megrándult ajkának szép vonala, majd ismét felöltötte a zord és rideg álarcát. 

- Nem tetszik, hogy a helyemen ülsz.

- Ó, bocsánat, nem tudtam. Máris arrébb megyek – feleltem, és ijedten néztem fel rá, majd székemmel pár centivel arrébb araszoltam, és lábaimat ismét a padra raktam. – Így megfelel Őfelségének? – kérdeztem vissza vigyorogva, de nem tetszett az arckifejezése. Felpattantam ültemből, és habár magasabb volt nálam majd’ másfél fejjel, dühösen néztem a szemébe. – Mégis mi a fenét képzelsz, ki vagy te? Kisapám, nekem te ne dirigálj, és jól jegyezd meg, nem mondhatod meg nekem mit csináljak. Teszek rá, hogy ez a helyed. Nincs rajta a francos újgazdag neved, és ne légy dedós. Én jöttem ide előbb, elkéstél. Csak a holttestemen keresztül engedem át ezt a helyet. – Jó, ezt talán nem kellett volna mondanom pont egy vámpírnak, de ideges lettem. Mindig is hamarabb cselekedtem és járt el a szám, minthogy átgondoltam volna. Ezt gyűlöltem magamban.  – Nézd, ott elől van még egy hely – nyugtattam, és barátságosan megpaskoltam a vállát. Nem kellett volna, mert villámokat szóró tekintettel nézett, így azonnal leengedtem karomat. – Vagy ülhetsz ide is, de gondolom ez szóba sem jöhet. Nem olyan rossz ám elöl. De hé, legalább jól látod a táblát – azzal visszaültem, és boldogan szemléltem a vámpírka tépelődését, hogy hova is üljön. Köztudott, hogy elöl vannak a legrémesebb helyek, és senki sem ül ott szívesen, ugyanakkor, én sem ültem volna szívesen magam mellé. Nyert ügyem volt, számomra nem lett volna kérdéses hova telepedjek le, és úgy látszik, helyesen döntött. Megindult az első pad felé, egy modell mozgásával, én pedig majdhogynem elbűvölve figyeltem a feszes fenekét.

- Jó fiú – suttogtam halkan, de tudtam, hogy úgyis meg fogja hallani. Hátrafordult, én pedig bájosan integettem neki. Alig bírtam visszatartani a nevetést, tetszett a helyzet. Láttam rajta a döbbenetet, amikor ellentmondtam. Minden bizonnyal ilyenben még nem volt része. Kösd fel a gatyád, mert amíg Forksba járok gimnáziumba, csak ilyenben lesz részed – gondoltam magamban büszkén, majd minden figyelmemet a frissen belépett tanárnak szenteltem.

Az óra végeztével, a nagymackó, Emmett elsőként startolt ki a teremből, és szorosan mögötte észrevettem két testvérét is. Azt hiszem Alice-t, és Jaspert.

- Nem tudom jó ötlet volt-e kivívni a haragját – jött mellém egy szöszi, és bájosan mosolyogva mutatkozott be, amikor látta, halvány lila dunsztom sincs, ki lehet. – Claire vagyok, közös az állampolgári ismeretünk és történelmen előtted ülök.

- Értem, örvendek – biccentettem egyet, és én is bemutatkoztam, bár feleslegesen. Már mindenki ismerte a nevem. – Ami pedig azt a mamlaszt illeti, kijárt neki, hogy valaki rendbe tegye. Nem utasítgathat senkit kénye-kedve szerint. – Éles hangon nevetett fel, és mintha ezeréves barátnők lennénk, belém karolt.

- Mamlasz, te aztán jófej csaj vagy. Páran bulizni megyünk pénteken Seattle-be. Ugye van kedved velünk jönni?

Nincs, nincs – ordított egy hang a fejemben, mégis önkéntelenül feleltem az ellenkezőjét. Nem hagyhattam, hogy egyedül lófráljanak ott. Még akkor sem, ha a csajt kétszínűnek tartottam. Nagyobb esélyük volt a túlélésre, ha ott vagyok, és vigyázok rájuk. Ugyanakkor, meg kellett ismernem a környéket, és nem árt kapcsolatokat építeni.

Persze Claire teljesen lázba jött, hogy az új lány velük fog bulizni, és máris elkérte a telefonszámomat, hogy a részleteket meg tudjuk majd beszélni. Mintha az iskolában nem tudnánk…

- Nincs itt semmilyen szórakozóhely a közvetlen közelben? – kérdeztem még reménykedve, talán mégsem kell az újszülött vámpír közelében lennünk.

- Jaj, ne is mond – kezdett bele megint szokatlanul magas hangon, ami majdhogynem bántotta a dobhártyámat, közben pedig elkísért a következő órámra, tesire. – A környéken nincs semmi, kihalt az egész. Se Forks, se Port Angeles. 

- Egy normális kocsma sincs?

- Kocsma? – kérdezett vissza döbbenten, és hirtelen állt meg. Egy pár pillanatig nézett, majd elnevette magát – Neked aztán tényleg jó humorod van – mondta még mindig lihegve és röhögve, én meg ráhagytam. Biztos voltam abban, hogy nem százas a csaj.

- Nekem mennem kéne – intettem az épület felé, és peckemre neki is ott volt órája.

- Hát nem fantasztikus, hogy ennyi közös óránk van? – kérdezte lelkesedve, én pedig magamban nagyot sóhajtottam. Maga a mennyország! Még szerencse, hogy erre nem várt választ…

Már az öltözőben voltunk, amikor eszembe jutott a legjobb érv, amiért nem volna szabad elmennünk.

- Olvastam tegnap azt a szörnyű cikket az eltűnésekről. Olyan ijesztő, nem? – néztem körbe, és mindenki helyeselt, pillanatokon belül pedig az összes lány erről beszélt – kivéve egyet. – A szüleid nem féltenek? Elengednek téged ezek után?

Sajnos, mint később kiderült, ez a próbálkozás sem jött össze. Vagy nem törődtek a szülei szerencsétlen lánnyal, vagy Claire hazudott nekik. Csak ezt a két lehetőséget láttam, hogy mindezek ellenére is elengedjék. Persze ez a téma mindenkit lázba hozott, és az eddig csendben lévő Bellát – aki az ebédszüneti jelenet alapján a vámpírok puszipajtása – faggatták, hogy mit gondol erről az édesapja, aki állítólag rendőrfőnök. Ez a kis csevej elég hasznosnak bizonyult. Egyrészt érdekes információ volt, hogy a lány apja zsaru, másrészt feltűnt, hogy sokan, kiváltképp Claire, nem szimpatizálnak szerencsétlennel. Hiába, a féltékenység nagyúr.

Világéletemben a testnevelést imádtam a legjobban, most mégis szörnyű volt az egész. Utáltam, hogy vissza kell fognom magam, nehogy valaki megsérüljön. Ez így nem volt jó, nagyon nem! Így hát, rettenetesen örültem a csengőnek, elsőként öltöztem át, és egy majd beszélünkkel sikeresen leráztam Claire-t.

Kint már várt Matt, hanyagul dőlt a kocsimnak, és mikor észrevett, beült, és gyújtást adott. Hagytam, hogy vezessen, nem volt energiám vitatkozni vele.

Díj

Sziasztok!

Pár nappal ezelőtt kaptam egy díjat Hannától, amit ezúton is szeretnék megköszönni neki.

A szabályokról:

• Mindenkinek 11 dolgot kell mondania magáról 
• A jelölő mindegyik kérdésére válaszolni
• 11 kérdést feltenni a jelölteknek
• 11 embert meg kell jelölni és linkelni
• Nincs visszaadás/visszajelölés

11 dolog rólam:

• Álmodozó típus vagyok.
• Nagyon érzékeny vagyok. Próbálok ezen változtatni, de nem megy. Képes vagyok szinte bármin elsírni magam.
• Szeretnék meg tanulni gitározni vagy zongorázni.
• A szüleim elváltak.
• Utálom a kreol bőrömet.
• Utálom a horror filmeket is, még társaságban sem szívesen néznék meg egyet, nem beszélve egyedül…  A fűrésznek még akkor sem ülnék neki, ha kényszerítenének.
• Utálom a gyerekkoromat, talán ezért sincsenek emlékeim róla.
• Szörnyen feledékeny vagyok, sosem tudom hova teszem a dolgaimat, főként a telefonomat.
• Imádok a kutyámmal aludni.
• Nagyon szomorú voltam/vagyok, amiért nem jelentkeztem a felsőoktatásba, de sajnos nem tudtam volna költségtérítésesre menni, és ebbe még mindig bele vagyok betegedve.
• Szeretném ismét elkezdeni az úszást, rettenetesen hiányzik, főleg most, hogy vége az Olimpiának.

Hanna kérdései:

    1. Megtudnál változni egy olyan ember kedvért, akit szeretsz ?

Hm. Már az első nehéz kérdés. Azt hiszem igen, ha apróbb változásról lenne szó, de sokan mondják, hogy az emberek képtelenek erre. Én is hajlom erre a válaszra, ugyanakkor megpróbálnám az illető kedvéért. ( Bár ha meg akarja változtatni valaki a szokásainkat és a személyiségünket, ott szerintem valami nagyon nincs rendben.)

2. Mennyire érzed magad még gyereknek? 

A helyzettől függ. Néha rám jön az öt perc, és olyankor nem lehet megállítani, vagy lelőni. De hamar fel kellett nőnöm, és úgy érzem, a gyerekkorom nem olyan volt, mint amilyet szerettem volna. De minden felnőttben ott bujkál még a gyerek, könnyű visszaesni. :D

3. Vágy? Mi a legnagyobb vágyad az életben?

Sok mindent szeretnék, pl. visszamenni az időben, és jóvátenni pár dolgot, vagy kitörölni a pár évvel ezelőtti baklövésemet, ami a mai napig gyötör. Olyan általános dolgokat is mondhatnék, mint megtanulni egy hangszeren játszani, elmenni a kedvenc bandám koncertjére, jobb anyagi helyzetet a családomnak, jó munkát találni, kijutni az Olimpiára, szépen énekelni vagy rajzolni. Nem is tudom. Szeretnék jobb ember lenni. Szeretném, ha büszkék lennének rám a szüleim, és magamra is az lehetnék, és ha végre rájönnék, hogy mihez értek igazán. Szeretnék egy normális kapcsolatot, és kint élni külföldön.Nincs legnagyobb vágyam, csak sok kisebb. :)

4. Zene, vagy tánc? 

Hűű! Öhm, mindkettő? Azt hiszem egyik nélkül sem tudnék élni, és végül is szorosan kapcsoltban van a két dolog. Elvégre zene nélkül lehet táncolni? :)  De ha nagyon-nagyon választanom kell, inkább a zenét mondanám.

5. Hol élnél a legszívesebben?

Egész sok helyen. Nagyon szeretem Magyarországot, de azt gondolom, egyre rosszabb a lehetőség és a megélhetés, így amint lehetőségem lesz, külföldre költözök. Szívesen élnék Angliában, Amerikában, Oroszországban és talán Spanyolországban is. De azt hiszem előny a hidegebb időjárás! :D

6. Suli? Te hogy állsz a pad mögötti gubbasztással? 

Őszintén bevallom, ez az utolsó év húzós volt. Egyszerűen képtelen voltam a tanulásra összpontosítani, még a korai felkelés sem segített. Nagy nehezen sikerült, a jegyeim sem lettek rosszak, az érettségim sem, de nagyon lefárasztott, életemben nem szenvedtem még ennyit, mint idén. Majd kiderül a szeptemberem milyen lesz.

7. Változtatnál valamit az életeden? 

Elég sok mindent. Szeretnék határozottabb lenni, erősebb mind lelkileg mind fizikailag és türelmesebb, mert néha hamar felkapom a vizet. A rendszeres sportolásról már ne is beszéljek.

8. Kedvenc kaja?

Mamám húslevese cérnametélttel – de sajnos ilyet már sosem ehetek újra. De szeretem anyukám főztjét is. A makarónit, a csorba levest, a töltött káposztát, és keresztanyukám fokhagymakrém levesét. :D De talán tatám húslevese az, ami az első helyen van. Azt bármikor ennék. Mostanság viszont a túrósgombócra vagyok kiéhezve.  :)

9. Mennyire vagy zene függő?

Nagyon! Ha kutyasétáltatás közben az MP3 lejátszóm nélkül megyek le, ingerült vagyok. Komolyan, alig lehet hozzám szólni. Ha nálam van, órákig képes lennék sétálni, álmodozni és gondolkozni az életemről és a történeteimről. De a kutyám hamarabb elfárad, mint én. :) Este lefekvéskor is mindig zenét hallgatok, szóval eléggé fontos szerepe van a zenének az életemben. Hatással van az ember hangulatára, a legjobb gyógyszer a világon.

10. Milyen sportot űzöl? Vagy űztél?

Jelenleg semmit sem csinálok, de régebben éveken keresztül versenyszerűen úsztam, egy ideig táncoltam, majd a küzdősportokba estem bele totálisan. Épp azon gondolkozom, hogy szeptembertől ismét elkezdem az edzéseket, és hetente kétszer - háromszor úszni is megyek.

11. Mióta írsz? Miért? Miket, írtál eddig?

Két éve kezdtem el írni. Az első történet, amit valaha írtam, Az utolsó esély volt. Sokat fantáziálok, és nagyon beleélem magam a történetbe, így jött a gondolat, hogy miért ne oszthatnám meg ezt másokkal? Reméltem, hátha tetszene másoknak is az álomvilágom. Eddig csak Twilightos témában írtam, de belekezdtem már egy-egy ficbe a kedvenc bandámról, a színészemről, valamint könyvemről is. Folyton jegyzetelek, mert nagyon sok történet van a fejemben. Valamint saját történeten is gondolkozok, egy a fantasy világában, a másik pedig… Hát, azt még nem kotyogom ki, mert bőven az információszerzés státuszban van. De ezek csak tervek, nem hiszem hogy lenne belőle valami, bár ki tudja. Lehet valamelyiket befejezem.

Írtam már dalszövegeket is, de olyan rémesnek találtam, hogy mind a kukában landolt.


Monika Wheed kérdései: 

1. Milyen blogokat szeretsz olvasni?

Hm. Mostanában nem olvasok sok blogot. Előszeretettel követek végig egy sztorit a kedvenc bandámról, de ezen kívül nem igazán olvasok mást. De fontos, hogy valami megfogjon a történetben, és hogy egyedi legyen. 

2.  Kedvenc meséd gyerekkorodból?

Azt hiszem a Sailor Moon – igaz, az anime – de bátyámmal mindig közösen néztük ezt és a Dragon Ballt is. De nagy kedvencem még az Oroszlánkirály 2, egyszerűen még a mai napig imádom.  Persze ez mára sok mindennel bővült, mégis ha konkrét mesét kell mondanom, nem animációs filmet vagy animét, akkor az a Babar és a Franklin kalandjai.

3.  Ha egy lakatlan szigetre kéne menned és csak 3 dolgot vihetsz magaddal miket vinnél? 

Tyű! Passz, erre tényleg nem tudok válaszolni. Egy könyvet biztos vinnék magammal, de nem tudom mi lenne a többi. A telefonnak és egyéb csecsebecsének semmi értelme nem lenne. Egy bicska lenne a leghasznosabb, de primitív módon nem azt vinném, mondván másnak kell a hely. :)Magammal vinném a kutyámat, és áá, nem tudom. Ezt kihagynám. :D Túl kevés az a 3 dolog. 

  

4.  Melyik híres emberrel töltenél el egy vacsorát és miért?

Azta! Szívesen találkoznék Kellannal – ha már Twilightos témában nyomulunk – mert irtó dögös, helyes, szexi és állatbarát. :) Chester Benningtonnal is nagyon szívesen találkoznék és beszélgetnék, mert ő az élő példa, hogy meg lehet változni, és ha elég erősek vagyunk, mindent átvészelünk – ugyanakkor nem merném felhozni ezt a témát, nehogy kellemetlen helyzetbe hozzam. Mégis a leges legszívesebben azonban Mike Shinodával vacsoráznék, mert apám, az a pasi iszonyat dögös! Egyszerűen imádom, nem csak a hangját, és a külsejét, a személyiségét is.

5.  Kedvenc színészed?

Elég sok van, és mindet másért szeretem. Jason Statham a legjobb akcióhős – nem mellesleg ohh… Nem véletlenül kap szerepet A farkas nyomában című ficemben, és egy külön történetet, mert igen, azon is gondolkozom. :D De imádom még Colin Farrellt, Matt Damont, Tom Hardyt, David Boreanazt és szeretem Ewan McGregort is, dezt még órákon át sorolhatnám. :)

6. Hiszel a paranormális jelenségekben?

Nem igazán. De azért nem merem megnézni az erről szóló filmeket. :D

7.  Van testvéred?

Van, kettő is. Egy bátyám, és egy öcsém.

8.  Mi a legfontosabb számodra egy történetben?

Nem is tudom. Meg kell fognia, és fontos, hogy egyedi legyen a történet, és ne legyen benne sok helyesírási hiba, mert az sajnos el vesz az értékéből. Mivel ezeket várom el másoktól, én is erre törekszem, ami azt hiszem feltűnő azoknak, akik engem olvasnak, hiszen nem ragaszkodom szorosan a Twilight világához, hiszen Daisy vadász volt.

9.  Kedvenc autómárkád?

Nincs, még jogsim sem, így nincs kedvenc márkám. Csak ránézek egy autóra, és azt mondom, hűű, ez igen!

10.  Milyen ország(ok)ban jártál már?

Romániában, Görögországban, Olaszországban, Spanyolországban, Szlovákiában - és ha a határ átkellő helyeket nézzük, akkor voltam még pár helyen –, de a többségére sajnos nem emlékszem, mert kicsi voltam. Hirtelen ezek jutottak eszembe.

11. Mit szeretnél még elmondani?

Fáradt vagyok?!  :)

Klajuu kérdései:

1. Mi az, ami téged motivál az életben?

Nem is tudom van-e ilyen. Az angol tanulásban pl. az motivál, hogy külföldre költözhessek. Ez minden álmom, de nem tudom lesz-e majd elég erőm itt hagyni a szülőhazámat és a családomat. Ez nehéz kérdés. Talán mondhatnám még a zenét is, mert sok esetben ad erőt, hogy tovább lépjek, amikor úgy érzem képtelen vagyok rá.

2. Mit / Kit szeretsz legjobban, a környezetedben lévő dolgok közül? 

Húú. Szeretem anyukámat, de mostanában – sőt évek óta –, rengeteget veszekszünk, majd’ mindennap, és a kapcsolatunk kezd nagyon megromlani. Néha úgy érzem, nem szeretek senkit a kutyámon kívül, hogy képtelen vagyok szeretni. :(

3. Mit tartasz a legfontosabbnak az életben?

 A szeretetet, és persze a boldogságot és az egészséget. Sajnos a pénznek is fontos szerepe van. :(

4. Minek készülsz, mit tanulsz?

Nagyon szerettem volna katonai pályára lépni, de mégsem oda jelentkeztem. Talán egy kicsit tartottam tőle, bár ki tudja, lehet meggondolom és összeszedem magam. Most azonban vendéglátást és idegenforgalmat tanulok, ebből érettségiztem, és szeptembertől idegenforgalmi szakmenedzser képzésre megyek. 

5. Van -e olyan ember akinek a bőrébe bújnál, ha igen ki az, és miért?

Öhm. Ezen jobban elkéne gondolkoznom. Szívesen kipróbálnám milyen lehet az élete egy-egy sztárnak, megtapasztalni milyen anyagi gondolok nélkül élni, de hosszabb távon nem hiszem hogy tetszene, hogy nem lehetek önmagam. Szívesen lennék egy napra énekesnő, kipróbálnám milyen lenne, ha jó hangom lenne, szóval kiénekelném magam egy életre. :) De azért sztár feleségnek sem lehet rossz lenni. :P

6. Miért blogolsz?

Talán mert szeretném megosztani a történeteimet másokkal, mert jó érzés visszajelzést kapni és „ismerkedni”. Szeretek írni, ha időm és kedvem engedi, és érdekelt hogy tetszeni fog-e valakinek. És jó időtöltés, mostanság függő lettem. :D

7. Voltál-e már szerelmes?

 Még nem. 

8. Van-e tesód,hány éves?

Igen, kettő is. A bátyám 22, a kis öcsém 2 éves.

9. Ha egy szóban kéne jellemezned magad, mi lenne az?

Muszáj egyben? Nem tudom, ezeket mindig utálom. Az biztos, hogy a szeretteimért, a barátaimért BÁRMIT megtennék, ha ilyenről van szó, bátor vagyok! Jobban szeretem, ha mások jellemeznek, ők mindig azt mondják, hogy kedves, udvarias, megértő vagyok. Persze mindenki mást mond, mert az embereket nem engedem olyan közel magamhoz, mindenkinek mást mutatok. Mármint ezt úgy értem, hogy a társaságtól függ például a hangulatom. Ha a barátaimmal vagyok viccelődök, röhögök mindenen, a családom pedig úgy gondolja, hogy zárkózott vagyok, és nem beszélek sokat. Pedig igenis tudok, néha úgy kell rám szólni, hogy vegyek vissza. :) De amit talán mindenki ugyanúgy gondol, hogy udvarias és kedves vagyok. Eközött valamelyik. :)

10. Megváltoztatnál valamit a múltadból?

Sajnos igen, van egy-két dolog, amire nem vagyok büszke. Egyesek szerint nem én tehetek róla, de nem értek velük egyet. Szívesen változtatnám meg a történteket, hogy ne emésszen ennyire a bűntudat.

11. Hány éves vagy?

19 – ebben a hónapban töltöm be a 20-at.

Az én kérdéseim:

1. Ki a legfontosabb ember az életedben?

2. Van házi állatod? Ha igen, mi?

3. Mitől félsz a legjobban?

4. Mi az a dolog, amit mindenképp szeretnél még az életben megtenni?

5. Ki az az ember, akiben feltétel nélkül megbízol?

6. Mi a kedvenc filmed - sorozatod, és miért pont az?

7. Ha találkozhatnál egy hírességgel, ki lenne az?

8. Mi a legkedvesebb gyerekkori emléked?

9. Ha egy napra valami csoda folytán lehetőséged lenne, hogy valaki más bőrébe búj, ki lenne az?

10. Mi a legtitkosabb vágyad - amit ismeretleneknek elmondanál, de a közeli ismerőseidnek sosem?

11. Mit szeretnél elérni életedben?

Nem követem pontról pontra a szabályokat, mert nem tudom kinek elküldeni, mostanában nem olvasok sok blogot, vagy akiket még is, azok nem foglalkoznak már díjakkal, szóval az utolsó pontot kihagyom, de ha esetleg valaki itt járna és szeretné, nyugodtan elviheti. - Tudom, tudom, felesleges volt akkor a kérdésekkel szöszmötölnöm, de azért teljesítettem a szabályokat, ahogy csak tőlem tellett.