Önzetlen szerelem – 4. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a frisst, és igazán remélem, hogy tetszeni fog nektek. :) 

Örülnék, ha ezt a fejezetet is véleményeznétek! És köszönöm az előzőhöz érkezett megjegyzéseket, nagyon örültem nekik. Itt is tartom magam ahhoz, hogy több komi és pipa hamarabb hoz fejit ;)

Péntekre szerettem volna feltenni a frisst, de sajnos a munka keresztbe tett. DE ez csak ideiglenes, amolyan beugró vagyok - szívességből. Mivel reggel nem érek rá, és úgy általánosságban egész nap, ezért felteszem. És még valami: A blogom már 3 éves. Elhiszitek ezt? Nekem egy kicsit nehéz feldolgozni, hogy ennyi idő eltelt azóta, hogy elhatároztam magam. Köszönöm nektek, hogy itt vagytok és voltatok nekem. :)

Nem ígérek semmit, de cserébe, ha az időm is engedi, akkor meglepit is hozok valamikor a közeljövőben. :D 

Jó olvasást! :)

Egy könyv hatalma

A percek lassan teltek, de szerencsémre legyen mondva, Clapp edző sikeresen elterelte a figyelmem, így a gondolataimat is. Miután átöltöztem, Alice karon ragadott, és mesélésbe kezdett. Figyeltem is rá, meg nem is, de olyan beszélőkéje volt, ami szó szerint megdöbbentett és egy idő után már képtelen voltam követni, miről is beszél. Megfordult a fejemben, hogy talán azért teszi ezt, hogy elterelje a figyelmemet és Edward ne tudja kiolvasni azokat a gondolatatokat, amiket mélyen magamban tartok. Ezért hálás is voltam tulajdonképpen. Jasper a házunk előtt fékezett le, s miután kiszálltam, Alice letekerve az ablakot azt kiabálta, ne menjek el sehova, hamarosan megszerelik az autómat. Így hát elővettem a kulcsomat, benyitottam és az utam a konyhába vezetett. Úgy döntöttem, az evés még pont belefér, holott különösebben nem is voltam éhes.

Megkentem két szelet piritóst, felvágottat tettem a tetejére és felvágtam néhány paradicsomot. Az első pár falatot nehezen gyűrtem le, aztán csak azt vettem észre, hogy elfogyott én pedig még mindig éhes vagyok. Az órámra pillantottam, és úgy döntöttem, majd később foglalkozom ezzel, hiszen bármelyik pillanatban itt lehetnek. Nem csoda, hogy ennyire megjött az étvágyam az ebédlőben történtek után. Eszembe jutott édesanyám arca, a pillantása, ahogy akkor engem nézett, és ujjaim a nyakláncomat keresték. Egy egyszerű kristály volt, amit még tőle kaptam, mesélte Lyndsy néni. Őt is hiányoltam. Annyira szerettem volna valakivel megbeszélni a történteket, és már vele se tudom. Pedig érdekelt a véleménye. Vajon miért láttam ma őt? Ez egy látomás lett volna? Vagy szellem ahogy Emmett mondta? Bárhogy is volt, abban biztos voltam, hogy nem akartam diliházba kerülni.

Hamarosan kopogtak, én pedig rögtön felpattantam, hogy ajtót nyithassak nekik. Igazán hálás voltam, hogy segítenek nekem, és úgy tűnt, örömmel is teszik. Emmett és Jasper rögtön munkához látott, Alice pedig leült mellém a lépcsőre, miután biztosított, nem kell nekik a segítségem. Valójában úgy gondoltam, csak hátráltatnám őket.

- Edward miattam nem jött, ugye? – kérdeztem rá hirtelen, és Alice bármennyire is hazudni próbált, végül meggondolta magát. Az arcáról mindent leolvastam. – Sikerült őt is ellöknöm?

- Dehogy, ne butáskodj már. Tudod, én ezt nem így mondanám, nem miattad nem jött. Nézd, ez eléggé bonyolult. Egyikünk sem tudja kikapcsolni a képességét, és mindannyian megértjük, hogy ez mennyire feszélyez téged. Ezzel tisztában van Edward is, és úgy látta, jobb, ha hagy neked egy kis időt. Tudod, hogy megemészd a dolgokat – mondta, és hatalmába kerített a bűntudat.

- Értem – feleltem szűkszavúan, és a fiúkra pillantottam. Mit meg nem adtam volna, ha olyan családban növök fel, mint ők – gondoltam, és a visszafojtott könnyek szinte marták a szemem. Homályosan, de láttam, hogy Jasper egy pillanatra felém fordult. Érzi, amit én – figyelmeztettem magam, és ideiglenesen kivertem ezeket a gondolatokat a fejemből.

- Nem szimpla defekt volt, igaz? – kérdezte Jasper mint egy mellékesen, és döbbenten pillantottam rá, hogy végül lehajtsam a fejem, és a lábammal izgágán köröztem összevissza.

- Hát nem – válaszoltam, tudván, hogy felesleges hazudnom. – A testvéreim nem kedvelnek engem, finoman szólva. – Valahogy mindig keresztbetesznek nekem, de már hozzászoktam.

- És miért nem szállsz szembe velük? – kérdezte Emmett magától értetődően, őszinte kíváncsisággal a hangjában, és felpattant a kocsim motorháztetőjére. Úgy tűnt, már végeztek is.

- Ugyan, mit érnék el vele? Mindig az ő szavuk szent az enyémmel szemben. Próbálkoznom is felesleges – vallottam be, és hosszú pillanatokig néma csend volt, csak a madarak csiripelését hallottam. Ahogy rájuk néztem, láttam a szemükben, hogy nem értenek egyet velem. Szerintük harcolnom kéne, kiállni magamért. Hogy őszinte legyek, ehhez sosem volt elég bátorságom. Kiállni magamért. Másokért megtettem, de magamért képtelen voltam.

A napok gyorsan teltek, és édesanyám szelleme nem hagyott nekem nyugtot, minden éjszaka vele álmodtam, így nem meglepő, hogy hulla fáradtan jártam iskolába, de szerencsémre legyen mondva, előttem állt a hétvége, csak egyetlen napot kellett kibírnom. Az órák kíméletlenek voltak, borzalom volt az egész, ne is beszéljünk az irodalom dogáról, amire ugyan készültem, mégis úgy éreztem, katasztrofálisan sikerült. 

- Igazán elmondhattad volna, hogy milyen kérdések lesznek benne – mondtam Alicenek búslakodva, miután kijöttünk az állampolgári ismeretekről is. Ugyan az órarendünk nem egyezett, és ő ezáltal nem is volt kitéve ennek a szenvedésnek, úgy gondoltam, ettől függetlenül még tudnia kellene a kérdéseket. – Tudtad egyáltalán? Fogalmam sincs, hogy milyen korlátai vannak a képességednek.

- Ezt majd később megbeszéljük. Most mesélj te. Nem vagy ma jó passzban. Mindenki látja rajtad – mondta, és nagy levegőt vettem. 

- Rosszat álmodtam – feleltem, és különválva a többiektől spanyol órára tartottunk. Úgy nézett engem, hogy muszáj volt beavatnom. Nem figyeltünk tanárra, ahogy leültünk az asztalunkhoz, megérintettem a kezem, és már mesélni is kezdtem. Kicsit érdekesnek találtam, hogy ennyire megnyíltam neki és ilyen könnyedén beszéltem neki a gondjaimról, de úgy tűnt, tényleg érdekli, mi van velem, egyáltalán nem játszotta meg magát. 

- Tudom, hogy furcsa, de folyton kísért engem. Az ebédlő utáni jelenet után alig mertem belépni oda másnap. Tisztára kiborultam – magyaráztam neki nagy hévvel, és vissza kellett fognom magam, nehogy hadonásszak. Hajlamos voltam gesztikulálni, és sejtettem, a tanárunk nem igazán díjazta volna.

- Tudom – válaszolta szomorúan. – Jasper érezte, hogy nem vagy jól.

- Persze. Mindegy, nem is ez a lényeg. Már negyedik napja ugyanazt álmodom, és ez teljesen kikészít. Úgy érzem, nem bírom idegileg. Olyan érzésem van, hogy valamit közölni akar velem. Látnod kéne a tekintetét, egyszerűen halálra rémít, ne is említsem a tényt, hogy egy erdőben vagyunk, és senki nincs ott rajtunk kívül. Ijesztő az egész. Előttem lépked a fák között, aztán hirtelen eltűnik, csak úgy elsuhan, a Nap sugarai pedig sejtelmes fényt kölcsönöznek a helynek, és ahogy körbe pillantok, meglátom őt, pár méterrel előttem áll és rám vár. Én pedig vakon követem, és miután elé értem, nem néz rám, szemét a földre szegezi. Én is lenézek, de az égvilágon semmit sem látok, aztán felriadok. 

Alice hosszú pillanatokig semmit sem mondott, csak engem nézett, de mintha nem is látott volna. Valamibe nagyon belemerült, majd kissé közelebb hajolt hozzám.

- Mit gondolsz? Megtalálnád azt a helyet? Azon gondolkoztam, hogy ha elmész, és látod, hogy az égvilágon semmi sincs ott, talán elmúlik az egész.

- Alice, nem is tudom – ráztam meg tanácstalanul a fejem, majd körbe pillantottam. Senki sem figyelt minket. – Ez csak egy álom volt. Ott tudtam, hogy merre kell mennem, és hogy hol kell megállnom. Éreztem, de ez csak egy álom volt. Nem a valóság. Gőzöm sincs, hogy mit takar ez az egész, arról meg pláne nem, hogy merre kell mennem.

- Talán meg kéne próbálni – mondta, majd mintegy végszóra, ki is csengettek. Együtt indultunk meg az ebédlő felé, de nem válaszoltam neki, a szavain gondolkoztam. Vajon ha megpróbálnám, végül minden abbamaradna? Az álmok és a furcsa látomás? Eltűnne az életemből? Tudtam, hogy ez furán hangzott, hogy ki akarom zárni őt, de most komolyan. Ő meghalt, ez pedig egyáltalán nem normális dolog. Nem szabadna látnom őt ilyen formában, bármiről is legyen szó. A jól megpakolt tálcámmal indultam meg feléjük, amikor ismét megjelent előttem, és ezúttal nem tűnt el. A lábam megbicsaklott, de Alice azonnal elkapott, és erősen fogott. Összeszorítottam az állkapcsom, és előre léptem. Ő pedig ott állt, mögöttük, és végig engem nézett, majd lassan elfordult, és kipillantott az ablakon. A hideg is végigfutkosott rajtam, a szememet képtelen voltam levenni róla. 

Letettem a tálcám az asztalra és kissé megkönnyebbültem. Az erő kiment belőlem, képtelen lettem volna tovább tartani.

- Itt van, megint őt látom – mondtam a többieknek is, ők pedig követték a pillantásom, majd aggódva pillantottak felém.

- Mi semmit sem látunk – mondta valamelyikőjük, de nem tudtam volna megmondani, hogy ki. Túlságosan letaglózott a látvány.

Tengerkék ruhát viselt, szőke haja csillogott a fényben, mintha angyalként jelent volna meg előttem, tekintete pedig szomorú volt, bánatos, ugyanakkor elszánt. Annyira különbözött az álmomtól, mégis ugyanolyan volt sok tekintetben.

- Kövess – hallottam meg bársonyos hangját, és ijedten rezzentem össze. Felém nyújtotta a kezét, és bátorítóan maga felé intett, de képtelen voltam teljesíteni, amit kért, automatikusan elhátráltam, beleütközve Alice-be.

- Azt akarja, hogy vele menjek – közöltem velük, és csak most tűnt fel, hogy Alice kezébe csimpaszkodtam.

- Talán vele kéne mennünk – mondta Alice, és sikerült elérnie, hogy elpillantsak édesanyámtól, és felé nézzek.

- Dehogy kéne – förmedtem rá, és hitetlenül ráztam meg a fejem. Ha azt hiszik, hogy utána megyek, akkor nagyot tévednek. Méghozzá orbitálisat. Nem vagyok hülye!

- Mindannyian veled tartunk, nem lesz semmi baj – mondta Edward, és meg sem várva a reakcióm, Alice a kijárat felé húzott. Kétségbeesetten pillantottam a többiekre, de ők azonnal felálltak az asztaltól, és követtek minket. El sem hittem, hogy sikerült rávenniük erre az ostobaságra.

- Merre van? – kérdezték, miután kiértünk az épületből.

Az erdő szélén állva pillantottam meg őt. – Ott – mutattam az irányába. Felé indultunk, de a lábaim bizonytalanok voltak, gyengék. Legszívesebben haza futottam volna, vagy el innen. Bárhová.

Hamar rájöttünk, hogy sosem fogunk odaérni, ha az én tempómban közlekedünk, így Edward felém lépett, és a karjaiba kapott.

- A gondolataid majd elárulják, hogy merre kell mennem – mondta, és nagyot dobbant a szívem. Nem akartam odaérni, de bennem volt a kíváncsiság, hogy mire is képesek a vámpírok, így végül belementem, és karjaimat a nyaka köré fontam. 

Hihetetlen gyorsan mentünk, hosszú pillanatokig behunyt szemmel próbáltam hozzászokni a tempóhoz, végül kinyitottam és immáron élvezettel pillantottam előre. Olyan gyorsan futott, hogy minden összemosódott előttem, anya szellemét sem láttam, de éreztem, hogy merre kell mennem, akárcsak álmomban. 

El sem tudtam képzelni, hogy milyen gyorsan mehettünk, de egy idő után megérintettem Edward kezét, ezzel fékezésre bírva. Ugyan a táj nem volt ismerős, mármint nem ismertem fel, ugyanis számomra minden négyzetcentije ugyanúgy nézett ki, mint álmomban, mégis éreztem, hogy közel vagyunk, nem tudtam volna válaszolni arra, hogyan. Megérzés…

Szorosan mögöttem lépkedtek, mintha féltenének és Jasper a kezét nyújtva segített átlépni egy hatalmas, kidőlt fán, de még így is sikerült majdnem hasra esnem. A szívem hevesen dobogott, és ijedten rezzentem össze, amikor ráléptem egy fagallyra, amely hatalmas csattanással adta meg magát a súlyomnak. Idegesen felnevettem, és hátra pillantottam.

- Jézus Isten – ordítottam fel hangosan, ezáltal visszhangot keltve, amikor közvetlenül mögöttem állt anya szelleme, vagy akármije is legyen. Még nem láttam ilyen közelről, de nem is volt időm alaposabban végignézni rajta, ugyanis elsétált mellettem, és megállt az egyik fa tövénél. Minden úgy történt, ahogy az álmomban.

- Ez az a hely? Mi van itt? – kérdeztem, de nem kaptam választ rá. Idegesen morrantam fel: Miért nem mondod el? Hallottam, hogy tudsz beszélni. Akkor áruld el, hogy miért rángattál ide – kiabáltam, de meg sem rezzent, tekintetét a lábam elé szögezte.

- Itt vagyunk mögötted – szólt Jasper, minden bizonnyal érzékelve a félelmet, ami összeszorította a gyomrom és a mellkasom. Haboztam. Úgy éreztem, levegőt sem kapok, így csak tétován bólintottam, és leguggoltam. A kezem remegett, de félretoltam az avart és ásni kezdtem, egészen addig, amíg a kezem valami keménynek nem ütközött. Ijedten pillantottam fel, de addigra már eltűnt anya szelleme, mintha sosem lett volna ott.

- Találtam valamit – közöltem a többiekkel, és őszintén szólva, rajtuk is láttam a döbbenetet. Nem gondolták, hogy találni is fogunk valamit. Nem hibáztathatom őket ezért, én sem hittem benne. Abban sem, hogy normális vagyok. Most pedig, itt volt a bizonyíték, előttem.

A fiúk egy pillanat alatt toltak el az útból, és ásni kezdtek, akárcsak én, néhány perccel ezelőtt. Közelebb sétáltam, és egy láda tárult a szemem elé. Lehajoltak, hogy kiemelhessék azt, de káromkodva ugrottak el és néztek össze, amikor hozzáértek.

- Mi az? Mi történt? – kérdeztem és tanácstalanul figyeltem őket.

- Megrázott minket. Olyan, mintha valami védené az idegenek elől.

- Mágia – suttogtam megrökönyödve, és leguggoltam, hogy jobban megnézhessem. A fiúk is követték a mozdulatot, de idegesen rájuk szóltam. – Megoldom. Senki sem szeretné, ha halálra sütne titeket. Ne nézzetek már így – dorgáltam le őket. Lehet, hogy orbitális hülyeséget mondtam, és nem tudnak belehalni, azért fájdalmaik lehetnek és nem akartam ennek kitenni őket. Edward hallhatta a gondolataimat, mert a szemembe nézve egyenesedett fel, a többiek pedig követték őt.

Tenyeremet a láda fölé helyeztem, és éreztem az erejét. Lüktetett, olyan elevenen, mintha élne. Egyszerűen elképesztett az az energia, ami körülvette. Ez még az egyszerű varázslatok egyikébe tartozott, nem okozott volna különösebben nagy erőfeszítést kiemelni onnan, vagyis kiemeltetni, de a láda súlya hatalmas volt. Éreztem, hogy izzadtságcsepp folyik végig az arcomon, és kimerülten rogytam rá a ládára, amikor sikerült magam mellé helyeznem. Rárogytam, és kellett egy perc, hogy légzésem alábbhagyjon. Bizsergett az alkarom, ahol hozzáértem, és kíváncsian pillantottam le rá. Vajon mi lehet benne?

Megpróbáltam felnyitni azt, de zárva volt. Mérgesen fordultam hátra. – Miért kell mindennek ilyen komplikáltnak lennie?

- A nyakláncod – szólt Emmett, mire automatikusan odapillantottam. – Vibrál – folytatta, és igazat kellett adnom neki. A fehér kristály felragyogott, és aranyszínben szikrázott. Levettem a nyakamból, mire az még intenzív csillogásba kezdett. Nem tudom miért tettem, de hozzá érintettem a hatalmas faládához, mire az felnyílt legnagyobb döbbenetünkre. Félve hajoltam még közelebb, hogy megnézzem mit is takar. Rengeteg mindenről azt sem tudtam mi lehet, de a nagyja leginkább különböző gazokból állt és kis fiolákkal. Úgy pakoltam ki őket a földre, hogy különösebb figyelmet nem is szenteltem nekik. Fölösleges lett volna, hiszen biztos voltam abban, hogy magamtól egy évezred elteltével sem tudtam volna megállapítani, hogy mi mire való. Valami útmutató után kutakodtam, amelyben válaszra lelhetek, amikor is megakadt a szemem egy hatalmas, fekete bőrkötésű könyvön. Furcsa érzés kerített hatalmába és teljesen elbizonytalanodtam. Ahogy hozzáértem, mintha villám csapott volna belém. 

A szemem könnybe lábadt, és a düh hatalmába kerített. Hogy tehette ezt velem Lyndsy néni? Megbíztam benne, hiszen a rokonom volt, az egyetlen élő családtagom, de ő manipulált és félrevezetett. Nagyot csalódtam benne, és pillanatokon belül porrá lett minden kellemes emlékem róla. Apám nem tudna így keresztbetenni nekem, olyan fájdalmat okozni, mint amit a nagynéném okozott nekem. 

- Mi az? – kérdezte Jasper, és közelebb lépett felém. Ingerülten csuktam vissza a láda tetejét, és fordultam szembe velük.

- Az egész életem átverés volt, egy kibaszott nagy átverés – káromkodtam hangosan, és hangom még sokáig visszhangzott az erdőben. 

- Nem értjük, hogy miről is van szó. Az lenne a legjobb, ha lenyugodnál, és mindent részletesen elmagyaráznál – kezdett bele Bella, de ingerülten szakítottam félbe.

- Nyugodjak meg? Még hogy én nyugodjak meg? Ezt nem várhatjátok el tőlem. Én nem...én – folytattam volna, de az érzéseimen sosem tudtam uralkodni, így hát sírva fakadtam.

- Nyugodj meg, minden rendben lesz – hallotta meg Jasper hangját, de minden olyan különös volt. Először fel sem fogtam, hogy hozzám beszél, hangja furcsán jutott el a tudatomig, mintha valamiféle erő felfogta volna. Amikor megéreztem magamon az érintését, még intenzívebb sírásba kezdtem, és kivételesen semmit sem éreztem, amikor szorosan körém fonta karjait és a hajamat simogatta. A karjaiban kissé érzéketlenné váltam.

A hirtelen ért fáradtság megrészegített, olyan hirtelen és intenzíven ért, hogy elaludtam Jasper karjaiban. A legelső dolog, amire emlékszem, a hangok körülöttem. Halk hangokat hallottam, suttogást, és nehezen sikerült kinyitnom a szemem, szempilláim összeragadtak a sok sírástól. A szemem égett és lemertem fogadni, hogy fel is van dagadva. Nehézkesen felültem, és mivel csak kétszer jártam a Cullen villában, kellett néhány pillanat, míg felfogtam, a nappalijuk kanapéján fekszem. Felültem, és könyökömet megtámasztottam a térdemen. Még most sem tudtam elhinni, hogy mi történt.

- A könyv mágiával volt átitatva – szóltam megsemmisülten, hangom rekedt volt és érdes. Még beszélni is fájt, teljesen kiszáradtam.

- Hogy mondod? – kérdezték, de annyira a gondolataimba és az emlékeimbe merültem, hogy a hangot képtelen voltam archoz csatolni. Az emlékeim, amelyeket elvettek tőlem. Már csak a gondolatra is harag gyúlt bennem, s felpattantam ültemből, egyszerűen nem tudtam a seggemen maradni.

- A könyv mágiával van átitatva – magyaráztam nekik fel-alá járkálva, és amikor az idegességem kezdett ismét hatalmába keríteni, a hirtelen nyugalomhullám szinte padlóhoz vágott. Meg kellett kapaszkodnom a fotel háttámlájában, és kissé neheztelve pillantottam a bűnös felé, aki kénye kedve szerint manipulálta a hangulatomat. – Ahogy hozzá értem ahhoz a francos könyvhöz, visszakaptam az emlékeimet. Az igazi emlékeimet – mondtam, és elképzeltem, mi mindent mondanék most Lyndsy néninek, ha a szemem elé kerülne.

- Ezt nem értjük – válaszolta kedvesen Bella, és felsóhajtottam.

- A családfámat már ismeritek, tudjátok, hogy anyai ágon örököltem meg ezt az egészet – kezdtem bele, de nem tudtam hangosan is kimondani a szót, ami valójában vagyok. Egy boszorkány… – Édesanyám nem gyerekkoromban halt meg, ahogy korábban meséltem. Vele, a barátjával és a testvéremmel éltem tizenhét éves koromig. Meghaltak, és hogy megkíméljen Lyndsy néni ezektől az emlékektől… módosította azokat – fejeztem be, és a dühtől ökölbe szorult a kezem. Igazából annyi mindent éreztem ebben a pillanatban, hogy úgy éreztem, a mellkasom szétfeszül. Érzelmileg teljesen kész voltam. 

Nem tudtak mit felelni erre, de nem is kellett. Még én is padlón voltam, túlságosan is. Nem volt joga ezt tenni Lyndy néninek. Az emlékeim tesznek azzá, aki igazából vagyok, nem volt joga elvenni azokat tőlem. A halál mindig fájdalmas, egy ember elvesztése gyötrelmes tud lenni, de feldolgoztam volna, mint mindent. Sok időbe telt volna, de végül sikerült volna elengednem az emléküket.

- Hogy engem megvédjen a múltamtól, nem csak az én emlékeimet babrálta meg. Erős varázslatnak kellett lennie, hogy kitartott ennyi éven keresztül, és nemcsak rám volt hatással, hanem az ismerőseimre is. Az apámra, a legjobb barátnőmre. Mindenki úgy tudta, hogy születésem után hallt meg nem sokkal – csak később jöttem rá, hogy hangosan beszélek, egyszerűen nem tudtam irányítani a gondolataimat, az érzéseimet, de még a mozgásomat sem. Kész katasztrófa voltam.

Meg akart kímélni ettől az egésztől, de ezzel nem hogy segített volna, csak ártott. A szívem legmélyén tudtam, hogy nem ez volt a szándéka, segíteni akart nekem, hiszen igazán szeretett, de úgy éreztem, ezt sosem tudom megbocsátani neki. 

- Van egy ötletem – kiáltott fel Alice, és fásultan pillantottam fel rá. – Tudom, hogy mire van most szükséged – mondta, és miután én csak bambán bámultam rá, közelebb lépett hozzám és kezét a vállamra fektette. – Egy jó kis bulira

Díj

Sziasztok!

Nem frissel jöttem, de azon is dolgozom. Kissé elvagyok maradva a díjak tekintetében is, ugyanis még kint Angliában kaptam egyet, de fogalmam sincs már kitől és mikor lehetett. De itt az új szerzeményem, amit ismételten köszönök, Maya. 

A feladat: 

Írj tíz dolgot magadról!

Válaszolj a neked feltett tíz kérdésre!

Tegyél fel tíz kérdést!

Küldd el tíz blognak a díjat!

 
Szóval, akkor az első pont, bár most szólok, nem fogom mindet teljesíteni, csak szeretném, ha jobban megismernétek.
1. Szemüveges vagyok - vagyis van, de ritkán hordom. Már vagy 6 éve azt mondják, hogy jövőre lekerülhet rólam.
2. Natalie a kedvenc karakterem, de Ariadnében és bennem nagyon sok közös tulajdonság van. Meglepődnétek,hogy mennyi mindent veszek a saját életemből.
3. Szeretnék oroszul megtanulni és egyszer kijutni Oroszországba. Ne is beszéljünk az amerikai álomról. Nagyon szerencsések azok, akik ott élhetnek. :)
4. Dmitrij Belikov álmaim pasija - aki nem tudja ki is ő, mindenképp olvassa el a Vámpírakadémiát.
5. Nagy sorozat és film függő vagyok. Jelenleg Excel táblázatot vezetek, hogy tudjam, melyiknél hol tartok. Ez már kezd beteges lenni,mi?
6. Nagyon érzékeny vagyok, képes vagyok bármin elbőgni magam - bár ezt egyszer mintha említettem volna.
7. Vezettem már repülőt, és piszkosul élveztem. A pilóta pedig azt mondta, van érzékem hozzá. :)
8. Az Anglia létem alatt rájöttem, hogy a Paco Rabanne (1 million) a kedvenc férfi parfümöm... :$ Az egyik exmunkatársamnak nagyon hasonló illata volt - eredeti parfüm lehetett, mert akárhányszor elment mellettem, megcsapott az illata. :D
9. Barna hajam van, a szemem is barna.
10. Mostanában egyre többet gondolkozom, hogy tetoválást csináltatok, de eléggé félek is. Talán egy kisebbel kéne kezdnem (mondjuk egy kis pötyivel :D), olyan helyen, ahol nem látszik, mert félek, hogy 2 perc után felállnék, és sírva rohannék ki a szalonból. (Látta valaki azt a részt a Jóbarátokból, amikor Phoebe és Rachel tetkót csináltattak? Igen erős a gyanúm, hogy megfutamodnék, akárcsak Phoebe. )
+1. A Bónusz pedig, minden ötlet kutyasétáltatás közben pattan ki a fejemből, szóval ha tetszett bármelyik történetem is, azt köszönjétek a kutyámnak. :P

1. Miért kezdtél el blogolni?

Kezdetben nagyon sok fanfiction-t olvastam, bevallom, jókat és rosszakat is, és mivel számos ötletem volt, úgy gondoltam, semmit sem veszíthetek, ha megpróbálom. Ráadásul sok történet abba maradt, amire pedig nagyon kíváncsi voltam, így jött az ötlet, hogy én is hozzákezdek, és be is fejezem. Nagyon lelkes voltam, de történt valami az életemben, amin nehezen tudtam túl tenni magam, és ez meg is látszott a frissítéseken. Egyszerűen képtelen voltam a gép elé ülni és írni. Pedig azt gondolom, épp az elején kell belehúzni...

2. Rólad szólnak a történeteid vagy kitaláltak?

Vegyesen. Elég sok minden szól rólam, sok mindent merítek az életemből vagy mások életéből. Pl.: Bátyám tényleg bemászott bújócskázás közben a sütőbe, amikor kicsi volt, és valóban beszorult a feje a kerítés közé. Elég rossz gyerek volt, így sok mindent merítettem belőle és felhasználtam azokat Daisy karakteréhez Az utolsó esély történetében.

De mindezek ellenére, igen. A történeteim alapját képzi az életem, gyakran túlzásokkal. És hogy őszintén válaszoljak, az Önzetlen szerelem szól a leginkább rólam. Főleg az elkövetkező fejezetek. Történtek dolgok az életemben, amiket nehezen emésztettem meg, és úgy érzem, jó érzés lesz kiírni ezeket magamból. Csak nagyon kevés ismerősöm tudja, hogy miről is van szó, nem szeretek róla beszélni, de úgy érzem, talán jót teszek azzal, ha megosztom veletek. Hogy tanuljatok a hibáimból, és senkivel ne forduljon olyan elő, mint velem.

3. Mi szeretnél lenni ha nagy leszel? (mit szeretnél dolgozni)

Ez egy nagyon nehéz kérdés. Érettségi előtt nagyon sokat törtem ezen a fejem, de nem jutottam dűlőre. El sem tudtam képzelni, hogy mit szeretnék csinálni, mit élveznék igazán. Mert úgy gondolom, semmiben sem vagyok kiemelkedő, semmihez sem értek igazán.

Azért maradtam a Vendéglátás területén, mert anyukám kinézett a városunkban egy jó iskolát, ami szakmát ad. Nagyon szerettem volna főiskolára vagy egyetemre menni, de nem akartam a szüleimet költségekbe verni, így beleegyeztem, még akkor is, ha nem szeretem az iskolámat.

Még egy év elteltével sem tudom, hogy jól választottam-e...

4. Van testvéred?

Igen, kettő is.

5. Ha igen. Mennyi? Fiú, lány?

Két fiútestvérem van. A bátyám 24 éves, kisöcsém pedig 3. Elég nagy a korkülönbség...

6. Mi a kedvenc zenei műfajod?

Igazából mindenevő vagyok. Mindent szeretek, kivéve a discos tucctucc számokat. De talán a rock áll a legközelebb a szívemhez. A Linkin Park a kedvenc bandám, és minden álmom, hogy egyszer elmehessek egy koncertjükre. Most pedig búslakodok. Nagyon szerettem volna elmenni egy Nickelback koncertre is, az énekesnek nagyon szexi hangja van,tényleg! de egyik ismerősöm sem szeretett volna eljönni, végül sikerült meggyőznöm a barátnőmet, de elfogytak a jegyek. :(

7. Hány blogod van most épp?

 Hivatalosan csak egy. Igazából pedig elég sok. Volt egy másik blogom Az érzelmek hálójában címmel, ahol társszerkesztő voltam, de határozatlan időre szünetel. Ezenkívül van egy Jason Stathames, egy Vámpírakadémiás blogom - de nem akartam addig belekezdeni a történetbe, így zároltam őket és itt még nincs is vége... Mivel nagy Linkin Park fan vagyok, még 3 blogom is van, és pár novella ötletem szintén ebben a témában. Ezekkel sosincs gondom, mármint az ötletekkel, csak időm nincs elég. Szóval lassan azon morfondírozok, hogy melyikbe is kezdjek bele az Önzetlen szerelem után. Saját ötleteim is vannak, de úgy gondolom, a fanfiction a legjobb módja annak, hogy fejlődjek. Addig még lehet megajándékozlak titeket egy NCIS LA novellával vagy esetleg egy Zöldíjász novellával Oliver és Felicity közbenjárásával. :)

8. Abból hányat írsz rendszeresen?

Hát, azt hiszem az előző pontban részletesen vázoltam, milyen őrült módon blogozok. De valójában csak egy blogot vezetek rendszeresen, plusz egy titok: 2 másik blogon társszerkesztő vagyok, de mivel féltem az alteregómat, nem árulom el a nevemet :P Nem tőletek félek. Csak hát... A legjobb barátnőm pl. nem is tudja, hogy írok, így ha elárulom az ottani nevem, már ki is derül Monya kicsi titka.

9. Hány blogot olvasol?

Jelenleg egyet sem. Túlságosan lefoglal az írás, az olvasás, a sorozat és filmnézés. De minden erőmmel azon vagyok, hogy bepótoljam az elmaradásaimat a kedvenc blogjaimnál. 

10. Meg vagy elégedve magaddal?

Soha. Soha nem is voltam és azt hiszem, nem is leszek. Apa mindig mondja nekem,hogy lebecsülöm magam, és hogy nem kéne ezt tennem, de valahogy nem sikerül. Azt hiszem, nincs miért elégedettnek lennem, nem értem el semmit az életemben :( És ilyenkor jön a depresszió, amitől inkább megkíméllek titeket... :)

Mivel nem olvasok blogokat, így nem tudom tovább adni őket. De ha valaki tud ajánlani valakit, szívesen tovább adom. :)

Önzetlen szerelem – 3. fejezet

Sziasztok!

Megjött a friss. Hétvégére terveztem, de a családi szilvaszedés eléggé bekavart.

Remélem élvezni fogjátok és elmondjátok a véleményeteket. Nagyon örültem az előző fejezethez érkezett kommenteknek és pipáknak - de hozzá kell tennem, sajnos nem volt annyi, mint az első fejezetnél. 

Tájékoztatásként közlöm, hogy ha többen írtok, hamarabb jön a friss. Ez csak olyan ösztönzés lenne, méghozzá kölcsönös. A kommentek írásra sarkalnak. :)

Megígértem magamnak a 2. fejezetnél, hogy ha megkapom a 6. megjegyzést, befejezem  még aznap. És habár nem pont az volt, mint amire számítottam - hozzáteszem, örültem neki, és köszönöm szépen - mégis sikerült a fejezet végére érnem. :)

Szóval arra kérlek titeket, hogy kommentre és pipálásra álljatok készen. ;)

Jó olvasást!

Mi vagy te?

A fény sugarai megtörtek a Cullen villa ablakain, ragyogott az egész épület. A házuk mesébe illően szép volt. Imádtam a hatalmas üvegajtókat, és azt, hogy teljes rálátást nyújtottak az erdőre. Kopognom sem kellett, az ajtó azonnal kipattant, mintha megérezték volna, hogy itt vagyok, holott méterekkel előtte álltam. Megindultam feléjük, a lépteim bizonytalanok voltak, s csakhamar lábaim felmondták a szolgálatot. Térdre estem, és a földön megtámaszkodva lihegtem. Elfáradtam, túl sok volt ez nekem, egyszerűen nem voltam hozzászokva, hogy ilyen intenzíven használjam az erőm. Dacosan pillantottam fel, és próbáltam talpra állni, sikertelenül. Edward előttem termett, s minden szó nélkül a karjaiba kapott, hogy bevigyen a házba. Nem ellenkeztem, a lábaim még mindig kocsonyások voltak. Lerakott a kanapéra, és Esmé párnával a kezében jelent meg előttem.

Ez azért túlzás, nem vagyok beteg – gondoltam magamban, és legnagyobb döbbenetemre Edward megállította édesanyja kezét, s megrázta a fejét. 

- Megkínálhatunk valamilyen üdítővel? – kérdezte a nő kedvesen, és már a konyhában is termett. Carlisle az emeletről jött le, orvosi táskával a kezében, én pedig rémültem ültem fel a látványra. 

- Hagyd, Esmé! Fontosabb dolgunk is van. Nem ártana, ha a kis pacsirta végre énekelni kezdene és elmondaná, mi a fene történt ma délután – mondta Rosalie.

Pacsirta a nénikéd – gondoltam magamban, és mérgemben még az orromat is felhúztam.

- Jól vagyok, köszönöm – néztem Carlisle-ra, és lassú mozdulatokkal felkeltem a kanapéról. A szőkének igaza volt, fontosabb dolgunk is van. – Mielőtt mindent elmondanék, tájékoztathatnátok, hogy mik is vagytok valójában – feleltem, és tekintetemet Emmettre szegeztem. – Szupererő, gyorsaság, bárki bármit mond, ez természetfeletti. – Láttam, hogy pillanatok alatt értek mögém, ezt sehogy sem tudják letagadni. Szuperhősök lennének egy másik bolygóról? Most valahogy olyan hihetőnek és valóságosnak tűnt Szuperman története és a Kripton. Tényleg létezne élet más bolygókon?

Edward hangosan nevetett fel, és a hirtelen ért lármától összerezzentem. Mi baja van ennek?

- Mielőtt mindent túlreagálsz, azt hiszem, tényleg jobb lenne, ha elmondanánk az igazat – kezdett bele, és édesapja felé nézett, aki beleegyezően intett.

- Vámpírok vagyunk – jelentette ki, én pedig bár kissé döbbenten, de megértően bólintottam.

- Értem. Ez… elég király – mondtam mosolyogva, és már spekulálni is kezdtem. Elég frankó dolog, és be kellett látnom, a szuperhősös história elég távol volt az igazságtól, de legalább akkora szenzáció. Ismerek vámpírokat, mekkora már!

- Nektek is eltorzul az arcotok, ha átváltoztok? Muti – kiáltottam, és Edward mellé fordultam, aki mellettem állt.  Nem is vártam meg a válaszukat, teljesen bezsongtam. – Megtapizhatom az arcodat? – kérdeztem, és már felé is nyúltam. Mielőtt összevissza húzogathattam volna a bőrt az arcán, hátralépett. Csalódottan sóhajtottam, pedig úgy megnéztem volna a szemfogát…

- Szerintem nem hallottad jól, amit mondtunk. Vámpírok vagyunk, szivi, az éjszaka sötét teremtményei – nézett rám furcsán Emmett, de mosoly bujkált a szája szögletében. Felemelte mindkét kezét, kissé felhúzta az ínyét, hogy láthassam a hosszú és éles fogait, és bár próbált félelmetesnek tűnni, inkább komikus volt, ahogy ijesztgetni próbált.

Ez de baró – gondoltam magamban, és nagyot nyeltem.

- Viccelsz? A Buffy volt a kedvenc sorozatom, gyerekkoromban mindig ilyet játszottam a… – elakadtam. Kit akartam mondani? Kivel játszottam anno ilyet? Nem emlékeztem rá, de valami más szöget ütött a fejemben. – Várjatok! És mi van a napfénnyel? Iskolába jártok, méghozzá nappal.

- Ezért vagyunk ebben a kis városban, ahol az esetek többségében esik az eső és borús az idő. Ha kisüt a Nap, nem járunk iskolába. 

- Mert elégtek? – kérdeztem, és leültem a kanapéra.

- Nem, mert csillogunk. – Azt hiszem a mosolyom ebben a pillanatban le is olvadt az arcomról.

- Csillogtok, ennyi az egész? – érdeklődtem, és magam is kihallottam a csalódottságot a hangomból. Ez gáz. Csillogó vámpírok? Mégis mire jó az?

- Sajnálom, hogy csalódást okoztunk, de azt hiszem, most rajtad sor – figyeltem fel Edwardra, és dacosan keresztbefontam a karom a mellkasom előtt. Szépen vagyunk, elhúzzák az ember előtt a mézes madzagot, és ennyi. 

- Ne már, még csak most kezdtétek el. Van tükörképetek? Hogy borotválkoztok? – fordultam a fiúk felé, de már folytattam is a faggatózást. – És mi van a hagymával? Ú,ú, léteznek vámpírvadászok is? – kérdeztem, és nem vettem zokon a tekintetüket. 

- Igen, van tükörképünk, a hagyma ártalmatlan számunkra, mint ahogy a karó is, nem alszunk koporsóban, sőt, egyáltalán nem is alszunk, nem tudunk denevérré változni és nem, nem léteznek vámpírvadászok, mint ahogy démonok, tündérek, manók, boszorkányok és varázslók sem – fejezte be gúnyosan Rosalie, és a rosszindulatától azonnal elment a jó kedvem. – Most már mindent tudsz, bele kezdenél végre vagy tovább kínzol minket az ostoba kérdéseiddel?

- Úgy látszik, elég keveset tudsz a világról, amelyben élsz. Úgy értem, ahhoz képest, hogy vámpír vagy – fordultam felé, és a gúnyos megjegyzésemre nem reagált, az arca ugyanolyan merev volt, mint percekkel ezelőtt. – Tudni akarjátok mi történt? A srác, Max jól van. Él. Azt hiszem, mindenki erre volt kíváncsi. Elszívtam Emmett erejét. Úgy értem, egy kicsit megcsapoltam. Nem gondoltam volna, hogy ekkora erő van benne, hibáztam.

- Mégis hogy csináltad? – kérdezte Jasper, őszinte döbbenettel a hangjában, és elmosolyodtam.

- Mit? Az erőelszívást vagy hogy Maxet megmentettem?

- Mindkettőt – mondta, és elmosolyodott, a szívem pedig hevesebben kezdett verni. Nagyon jól állt neki. 

Megköszörültem a torkom. Még soha senkinek sem mondtam el az igazat Zoey-n kívül. – Boszorkány vagyok – mondtam végül, és tekintetemet Rosalie-ra szegeztem. Nem tudom, hogy milyen fejet vághattam közben, de miután kiült az arcára a döbbenet, összeszedte magát és úgy nézett rám, mintha szívesen megtépne. – Édesanyám és a nagynéném is az volt, az ő édesanyjuk, a dédnagyanyám is és így tovább. Csak alap varázslatokat tudok, nem használok sokszor mágiát, ezért is estem össze majdnem. Minden erőmet kiszívta a délután, túl sokat varázslatot használtam – mondtam, és folytattam, miután kíváncsian, érdeklődve pillantottak rám. – Meggyógyítottam Maxet és elvettem az emlékeit, ne aggódjatok, biztonságban vagytok. 

- Köszönjük, igazán értékeljük, amit értünk tettél, Ariadne – Carlisle őszintének tűnt, hangja nyugtató volt.

- Ugyan már, nekünk semmit sem kell megköszönnünk. Ő ölte meg majdnem azt a halandót, nem a mi hibánk az, ami történt – förmedt rám Rosalie, és kelletlenül bólintottam.

- Igazad van. Nem kellett volna mágiát használnom a saját céljaim érdekében. Más módszerekkel is lerendezhettem volna. A mágiának mindig ára van – suttogtam, és kinéztem az ablakon. 

- Ugyanannyira a mi hibánk is, mint az övé, Rose bébi – csitítgatta Emmett a barátnőjét, és magához húzta.

- Honnan tudtátok, hogy jövök? Amikor megérkeztem, az ajtó már ki is nyílt.

- Hallottuk.

- Hallottátok, értem. Persze, szuperhallás. Gondolhattam volna. Biztos az illatomat is éreztétek – dörmögtem, és hirtelen elálmosodtam. Egyre laposabbakat pislogtam, és nehéz volt nyitva tartani a szemem.

- Haza kéne mennem – mondtam végül, és felálltam a kanapéról. Lesz még fél óra mire hazaballagok, hacsak nem tévedek el.

- Hogy jöttél ide? – kérdezte Alice, és bambán néztem rá. Meg kellett ismételnie a kérdést.

- Meghajlítottam a földet – feleltem, és halványan elmosolyodtam az értetlen és csodálkozó tekintetüket látva. – Ilyenkor a föld úgymond elforog a lábam alatt, még hozzá egy pillanat alatt. Nem kellett mást tennem, csak a házatokra kellett gondolnom, és itt teremtem. Hasznos, de elég kimerítő trükk.

Megittam a narancslevet, és megindultam az ajtó felé, de mielőtt elértem volna, hátrapillantottam. – A titkotok nálam biztonságban van és remélem én is számíthatok a diszkréciótokra – kértem, és szememmel végigfutottam a társaságon.

- Természetesen – felelték, és megkönnyebbültem. Soha, senki sem tudhatja meg, hogy mi is vagyok. A tudás veszélyes dolog.

- Alice, Jasper – hallottam meg Edward hangját, és ránéztem. – Hazavinnétek Ariadnét? – kérdezte, és miután beleegyeztek, örömmel fogadtam el. Nem szívesen kutyagoltam volna ilyenkor. Beültem a BMW hátsó ülésére, és alig hajtottunk ki a garázsból, az álom elnyomott.

Sötét volt már amikor felkeltem, és kellett pár pillanat, hogy ráeszméljek, az ágyamban fekszem. Álmosan fordultam az oldalamra, miközben magamra húztam a takarót és az éjjeli szekrényemen álló órára pillantottam. Elmúlt hajnal egy, több mint hét órát aludtam, de még így is kimerült és fáradt voltam. Kissé felültem, megráztam a párnám, és megfordítottam. Szerettem, ha hideg a párnám, és miután visszatettem, feltűnt egy kis cetli, gyönyörű kézírással. Minden eszembe jutott, nem álmodtam. Felfedtem előttük a titkomat, és kiderült, hogy valójában vámpírok. Elmentem hozzájuk, és annyira kimerültem, hogy elaludhattam a kocsijukban. Alice hagyta itt az üzenetet, amiben közölte, hogy reggel értem jönnek, és a fiúk délután megcsinálják az autómat. Hálás voltam nekik, és elmosolyodtam. Alice nagyon kedves lány és jóindulatú, megérdemel egy olyan helyes pasit, mint amilyen Jasper. Tulajdonképpen össze is illetek, aranyosak voltak együtt.

Letussoltam, fogat mostam, és visszafeküdtem az ágyba, de a fáradtság egyszerűen kiment a szememből. Bekapcsoltam a laptopom, megnéztem egy részt az egyik sorozatomból, majd olvasni kezdtem, egészen addig, amíg el nem álmosodtam.

A hirtelen zaj megrémisztett, olyan hirtelen pattantam ki az ágyból és indultam meg, hogy megbotlottam a saját lábamban. Elestem, egyenesen a ventillátorra, amit még nem volt időm elpakolni. Feltápászkodtam, és indulatosan nyomtam ki az ébresztőt. A falnak támaszkodtam és minden erőmmel azon voltam, hogy megnyugodjak. A szívem olyan hevesen vert, hogy azt hittem, szívinfarktusom lesz. Elég vicces látvány lehetett, amit az előbb produkáltam, valahogy egy féllábú kacsára emlékeztettem saját magam, bár mindenesetre még az is ügyesebben közlekedne, mint én. Direkt tettem az ébresztő órámat olyan messzire az ágyamtól, ugyanis hajlamos vagyok visszaaludni. Van, hogy öt külön ébresztőt is beállítok, de igazából egyre sem emlékszem, még arra sem, hogy kinyomtam. Sok idő volt, mire rájöttem a megoldásra. Ha kikelek az ágyból, és a szoba másik végébe megyek, hogy lecsapjam és elhallgattassam azt a nyivákoló szarságot, felébredek közben. Bár nyilvánvalóan még van mit tökéletesítenem rajta…

Felöltöztem, bepakoltam a táskámba, és próbáltam úgy leosonni a konyhába, hogy ne fussak össze a testvéreimmel. Gyanítottam, nem örültek annak, hogy tegnap sikerült beérnem a suliba, méghozzá időben, és pont a Cullen család segítségével.

Nem tudom, hogy csinálták, de mire leértem a nappaliba, már hallottam is a dudát, így azonnal az ajtó felé vettem az irányt, és megkönnyebbült mosoly jelent meg az arcomon, amikor megpillantottam őket. Megmentették az életemet, nem bírtam volna ki, ha egy légtérben kell lennem a mostohatestvéreimmel.

- Szia, boszi – köszöntött Emmett, és legnagyobb meglepetésemre átkarolta bal kezével a vállamat, és magához húzott. Hangosan nevettem fel a megjegyzésén, és habár tudtam, hogy valószínűleg úgy sem érzi, azért az ujjaimat a bordái közé szúrtam. 

- Vigyázz, szenteltvíz is van nálam – mondtam játékosan, és jelentőségteljesen megtapogattam a táskámat.

- Ohó, akkor jobb, ha vigyázok veled. Jobb, ha nem az én kocsimba ülsz – felelte, és rám kacsintott. Megráztam a fejem, és a többiek felé fordultam.

- Velünk jössz – közölte Alice, és már vonszolt is az autóhoz.

- Rendben – válaszoltam tétován, kissé zavarban, de készségesen követtem, bár tény, hogy nem hagyott nekem sok választást. – Egyébként mi a helyzet a szenteltvízzel? Gondolom ez sem hat rátok, igaz?

- Nem, ez mind kitaláció – mondta Jasper, és ismét hevesebben kezdett verni a szívem. Zavarba is jöttem kissé. Ismét felé fordultam, és láttam, hogy még mindig engem néz.

- Tudom, sok butaságot kérdezek. Sajnálom – közöltem, és beszálltam a kocsi hátsó ülésébe.

Jasper meglepetten nézett rám. – Nem kell bocsánatot kérned, nincs miért. A sok Hollywoodi film és TV sorozat, illetve könyv sok mindent elhitet a halandókkal. Tulajdonképpen ésszerű kérdés is tőletek.

- Sajnálom – feleltem rögtön megszokásból, és miután feltűnt, beharaptam az ajkam. Mindig ezt csináltam. Mindig mindenért százszor bocsánatot kértem.

A szóhasználata eléggé zavart, és az, amit mondott. Ugyan ők valóban nem voltak emberek, mégis olyan felsőbbrendűnek tűnt, amit mondott, és ahogy mondta. Némán bólintottam egyet, csak úgy, magamnak, és kipillantottam az ablakon.

- Minden rendben? – kérdezte és egész végig magamon éreztem a tekintetét.

- Igen – feleltem, de nem éreztem így. Még mindig Jasper szavain agyaltam, és valamiért zavart az, amit mondott. Óvatosan felpillantottam, és elkaptam a tekintetem, amikor láttam, ő is engem néz. 

Az órák hamar elteltek, spanyolon pedig kifejezetten jól éreztem magam. Ugyan a mostohatestvéreim is jelen voltak, Alice társasága azonban kárpótolt. Nagyon jól éreztem magam, az egész órát végig beszéltük. Igen, így igaz. Papírcetlikkel kezdtük a társalgást, aztán támadt egy jobb ötletem. Szó nélkül érintettem meg a kezét, az elmémet kinyitottam előtte és a kapcsolat létre is jött. Tökéletesen hallottuk egymást, mégis némán kommunikáltunk. Fantasztikus volt, azonban volt egy pont, ami kizökkentett a kerékvágásból. Alice szó nélkül, a semmiből figyelmeztetett, hogy a tanár nekem fogja szánni a következő kérdést, jobb, ha figyelek. Habár elengedte a kezem, hogy a gondolatai ne zavarjanak meg, a kérdés Alice kijelentése után olyan váratlanul ért, hogy kellett egy pár pillanat, hogy felfogjam. Alice pont abban a pillanatban érintette meg a kezem, amikor válaszoltam. Minden bizonnyal segíteni akart és megsúgni a választ. Miután a tanár leszállt rólam, rögtön felé fordultam, de egy később megbeszéljükkel lerendezte. Nekem pedig muszáj volt elfogadnom, hogy nem most kapok választ a kérdéseimre.

Együtt indultunk meg az ebédlő felé, de útközben Jasper is mellénk csapódott, és lágy csókot nyomott szerelme ajkára. Elpillantottam, és a folyosó végén megpillantottam Maxet. A szívem hatalmasat dobbant, a tegnapi emlékek elárasztották az elmémet, de úgy tűnt, minden rendben van vele, nem emlékszik semmire. A szekrényének lazán nekidőlve beszélt a haverjaival, és valamire igencsak bőszen bólogatott.

Elhaladva mellette direkt a másik irányba néztem, de amikor meghallottam a nevem, a földbe gyökerezett a lábam. – Beszélhetnénk? – kérdezte, és a szívem zakatolni kezdett.

- Persze – nyögtem ki nehezen, és megfordultam. – Az ebédlőben találkozunk – pillantottam Alicék felé, akik bólintottak, és szó nélkül távoztak. – Mi a helyzet? – kérdeztem lazán, vagyis próbáltam annak tűnni, de a hangom majdhogynem remegett az idegességtől.

- Nem sok. Én csak… szerettem volna megköszönni a tegnapit. Hogy ott voltál mellettem és kedves voltál, annak ellenére, hogy milyen bunkó voltam veled.

Nem igazán tudtam erre a kijelentésére reagálni, teljesen megdöbbentett. Cáfolni képtelen lettem volna, hiszen tényleg bunkó volt velem, nagyon is. 

Zavartan felnevettem, és elnéztem. Láttam, hogy a barátai minket néznek, és kínosan éreztem magam. Követte a pillantásom, és egy pillanatra azt hittem, tudja, mire gondolok. – Szóval köszönöm – mondta ismét, hogy felhívja magára a figyelmet.

- Nincs mit, nem kell megköszönnöd, hidd el – mondtam, és elmosolyodtam. – És… jobban vagy már? – kérdeztem tétován, mert szerettem volna elterelni a figyelmét. Tényleg nem kell megköszönnie, elvégre… majdhogynem megöltem őt.

- Igen, sokkal. Nem tudom mi történhetett tegnap, minden olyan hirtelen történt. 

- Igen – ismételtem meg őt, és az ebédlő felé néztem. – Ne haragudj, de mennem kell. Majd még… találkozunk – mondtam, és elsiettem. Ehhez a beszélgetéshez nem fűlött a fogam. Tudtam, hogy életben van és jól van, mégis bűntudatom volt. Megölhettem volna egy embert, azért, mert nem tudok továbblépni. A kusza múltam majdnem egy ember életébe került.

Valahogy az étvágyam is elment a gondolattól, habár már telepakoltam a tálcám. Meglepődtem, hiszen állandóan ettem. Ha szomorú voltam, ha boldog vagy éppenséggel unatkoztam. És most alig bírtam az ételre nézni. Hátrafordultam, tekintetemmel Cullenéket kerestem. A szokásos helyükön ültek, engem néztek, néhányuk mosolyogva, néhányuk kissé aggódva. Felemeltem a tálcám, és ahogy ismét feléjük pillantottam, a földbe gyökerezett a lábam. Ott volt, őt láttam, és egyszerűen minden erőm elszállt, mintha kiszívták volna belőlem. A tálca hangosan csattant a földön, és szédülni kezdtem. Megkapaszkodtam a korlátban, a szemem azonnal könnybe lábadt, s különös szúrást éreztem a tarkómban. Megráztam a fejem, és ahogy újra oda pillantottam, addigra már eltűnt.

Cullenék azonnal mellettem termettek, nem fogtam fel semmit magam körül, de éreztem hideg érintésüket. Alig kaptam levegőt, a könnyeim némán folytak le az arcomon és szörnyű fejfájás kínzott. Láttam magam előtt az arcát, a gyönyörű szőke haját, mogyoróbarna szemét, és olyan igazinak tűnt, élőnek. Szúrt a szívem, és bármennyire kérdezgették, hogy mi történt, nem tudtam válaszolni. Sípolt a tüdőm, mintha maratont futottam volna és egy szót sem tudtam kierőszakolni magamból.

Kábán észleltem, hogy Jasper elém térdel, és megfogja a kezem. Csak a szőke hajkoronát láttam magam előtt, de megismertem az illatát. Nem tudtam volna megmondani miért, de az illatát a szivárvánnyal párosítottam. 

A nyugalom és a fáradtság egyvelege hirtelen tört rám, mintha fejbe vágtak volna egy lapáttal, szinte megrészegített. Egyre lassabban vettem a levegőt, és a látásom is kitisztult, szépen, lassan. A kezemre pillantottam, amelyet Jasper fogott közre, és észrevettem, hogy remegek. Nagy levegőt vettem, és szomorú szemekkel pillantottam rájuk.

Nem értettem, hogy mi történt az ebédlőben. Őt láttam, az édesanyámat, és ezt egyszerűen nem tudtam hova tenni. Meghalt, évekkel ezelőtt. Saját emlékeim sem voltak róla, mégis tudtam, hogy ő volt az. És engem nézett.

- Hogy érted, hogy az édesanyádat láttad? – kérdezte Edward, és lehalkította a hangját, én azonban összerezzentem. Nem is tűnt fel, hogy hangosan gondolkoztam.

- Micsoda? – kérdezte döbbenten Alice, és elém guggolt. – De hisz ő… azt mondtad, hogy…

- Meghalt, igen – fejeztem be a mondatot, és megráztam a fejem. – Ez csak egy… nem is tudom. Biztos kimerültem tegnap és nem tudtam kellően kipihenni magam. Csak képzelődtem. – Igen, győzködtem magam.

- Ezt erősen kétlem. Látnod kellett volna magad. Elsápadtál, és úgy néztél ki, mint aki szellemet lát – mondta Emmett, és összezsugorodott a gyomrom.

 

- Szellemet? – kérdeztem vissza, és a szemem akaratlanul kerekedett ki a döbbenettől. A bőröm libabőrös lett már csak a gondolattól is. – Emmett, szellemek nem léteznek. És ne gyere azzal, hogy elvileg vámpírok és boszorkányok sincsenek. Ez más. Ők… nem ebben a világban élnek, vagyis vannak. Ők hallottak. Nem lehetnek itt, a mi világunkban.

- De egy csomó filmben így van. Hogy a boszorkányok hallottakkal beszélnek.

- Azok csak filmek – dörrentem rá, és felálltam. – Úgy látszik, Hollywood nem csak ránk, emberekre van hatással.

Nem mentem vissza az ebédlőbe. Az órák lassan teltek el, és habár a történelem óra nem volt olyan kínszenvedés, hála a tanárnak, így is elég rosszul éreztem magam. A percek lassan teltek, egyszerűen csak a szobám magányát kívántam, semmi mást. Komótosan lépkedtem Alice és Jasper után, Nessie pedig mellettem baktatott, tekintetét le sem vette rólam. 

- Jól vagyok – mondtam neki, amikor az épület elé értünk. Akaratlanul is az eszembe jutott az a sok vér tegnapról. A bejárat előtt feküdt Max, a szíve pedig alig vert. Még csak pár napja vagyok Forksban, de már minden a feje tetején áll. Kész katasztrófa az életem, kész katasztrófa vagyok…

- Ne ostorozd magad – szólt Jasper, és kérdőn fordultam felé. – Nem te tehetsz a történtekről, nem kell, hogy bűntudatod legyen bármi miatt is. 

- Nekem aztán nincs. Hisz mindenki jól van – tiltakoztam, és kinyitottam a bejárati ajtót, de Jasper visszalökte azt, és jobb kezével megtámaszkodott a fejem mellett. A szívem hevesebben vert, alig kaptam levegőt. 

- Nekem nem tudsz hazudni – mondta ijesztően halkan, és nagyot nyeltem. Az arca csak pár centire volt az enyémtől, úgy nézett engem, mintha olvasna bennem. Mintha nyitott könyv lennék számára. 

- Kicsim, hagyd már. A frászt hozod rá – kérte Alice, és Jasper azonnal elállt az utamból. Nem néztem rá, csak besiettem az öltözőbe. Átöltöztem addigra, mire a többiek bejöttek, és a kíváncsiskodás rögtön elhalt. Mindenki azt kérdezte tőlem, hogy mi történt velem az ebédlőben. Nos, valahogy nem fűlött a fogam a válaszhoz, mégis megtettem. 

- Szellemet láttam az ebédlőben. Dolores Umbridge volt az, és a hideg is kirázott tőle. Megijedtem, hogy ő lesz az iskola új igazgatója és úgy járok majd, mint Harry – hülyültem, aztán komolyabb hangnemre váltottam, és közöltem, hogy megszédültem, ennyi az egész. Jobb, ha azt pletykálják terhes vagyok, mintha tudnák az igazat. Mert lesznek ilyenek… A diákokat a pletykák éltetik.

Az öltözőben mindenki valami hatalmas buliról beszélt, és hogy mennyire várják már a hétvégét. Arra gondoltam, hogy Megék biztos ott lesznek. Ha buliról volt szó, rájuk mindig lehetett számítani. Ha Zoey itt lenne, szívesen el is mennék. Nem tudtam volna megmondani, hogy mikor mentem el utoljára szórakozóhelyre. Egy időben sokat jártam és hiányoltam. Zoey és én messze laktunk egymástól, a buszok rosszul közlekedtek, így nem tudtuk könnyen megoldani, inkább moziztunk helyette. Voltak más barátaim, de Zoey mindig is előkellő helyet foglalt el a szívemben. Mellettem volt mindig, bármiben számíthattam rá, amit sosem fogok tudni megköszönni neki. 

- El szeretnél menni? – kérdezte hirtelen Alice, amikor beléptünk a tornaterembe. 

Meglepődve pillantottam rá. – Nem, vagyis nem tudom. Csak eljátszottam a gondolattal – feleltem és bosszúsan ráztam meg a fejem.

- Mi az? – kérdezte, és kíváncsian utánam jött.

- Semmi, csak… tudjátok, nagyon furcsák vagytok. Még attól a ténytől is eltekintve, hogy vámpírok vagytok… – feleltem, ő pedig a testvéreire nézett, akik némán bólintottak.

- Ezt akartam elmondani neked az órán. A vámpírok többsége rendelkezik valamilyen különös képességgel. Jasper érzi, amit mások és befolyásolni is tudja azt, Edward gondolatolvasó, Bella mentális pajzzsal rendelkezik, Nessie érintés által meg tudja mutatni az emlékeit illetve gondolatait, én pedig a jövőt látom – nem tudom milyen reakciót látott rajtam, de én valósággal lehidaltam és képtelen voltam megszólalni. Meglepődtem és teljesen összezavarodtam. 

- Szívatsz – pillantottam rá, és gyanakvóan összehúztam a szemöldököm. Ilyen nincs. Nem lehet, még vámpíroknál sem. 

- Nem, ez így igaz – felelte Edward, és kirázott a hideg.

- Te tényleg hallod, amit gondolok? – kérdeztem, és valamiért a sírás kerülgetett. Vajon mindent tudnak már rólam? Edward furcsán pillantott rám, én pedig inkább elfordultam. Próbáltam nem gondolni semmire, de a gondolataim folyton a múltba vezettek, amit keményen próbáltam eltemetni magamban, sikertelenül. Emberi reakció, hogy bármennyire nem szeretnénk, mégis felidézzük azt, amit mélyen magunkban elrejtünk. Ha azt mondják, ne nézz le, önkéntelenül megteszed. Én arra utasítottam magam, hogy ne gondoljak vissza, ne emlékezzek arra, hogy mi történt akkor, mégsem tudtam megálljt parancsolni magamnak. Megjelent előttem az arca, és a félelem, amit másnap éreztem. Arrébb mentem, és magamban kezdtem énekelni az egyik kedvenc dalom refrénjét.

Jöjjön már az az istenverte tanár – hördültem fel, és legszívesebben kifutottam volna a világból.