2011. január 24., hétfő

Az utolsó esély- 7. fejezet

Sziasztok!
Megjöttem a frissel, remélem, hogy tetszeni fog nektek! Ha már elolvastátok, kérlek Titeket, hogy írjátok meg a véleményeteket!
Jó olvasást!!

Egy vásárlás és annak következményei

Délelőtt a lányok elmentek vásárolni, és Alice izgatottan ecsetelte, hogy miket fognak venni. Amint hazaértek, már fel is rángatott a szobájába, hogy próbababásat játsszunk, vagyis, hogy játszhasson… rajtam. Ahogy megláttam a gardróbját, még levegőt is elfelejtettem venni. Életemben nem láttam még annyi ruhát. Egy kicsit féltem is, hogy rémálmaim lesznek, és a különböző féle-fajta ruhák életre kelnek. Őszintén, egyik plázában sem lehet annyi, mint itt. Úgy érzetem magam a gardróbban a rengeteg holmi között, mintha egy labirintusban lennék, sehol sem találtam a kiutat. El is tévedtem, nem egyszer.

A gardrób csodálatos volt. Alice mindent katonás rendben tartott. A pólókat, blúzokat, pulóvereket, hosszú ujjú pólókat, topokat, bolerókat - és még sorolhatnám - külön osztályba sorolta fajtájuk és színük szerint. A szoba hátuljában egy hatalmas nagytükör volt.

Alice egyesével megmutatta a ruháit, amiket vásárolt, és azok csak gyűltek és gyűltek. Nekem is vettek, majdnem annyit, mint amennyim otthon volt. Pedig nekem is volt egy nagy gardróbom, bár ehhez képest, az semmi.

Addig győzködött, hogy muszáj lesz felpróbálnom őket, hogy meg is tettem. Persze ő a képességével láthatta is, hogy fog állni, de ragaszkodott hozzá. Így hát szépen sorjában magamra rángattam a ruhákat, egészen addig, míg egy szoknya nem akadt a kezembe… egy miniszoknya. Gyorsan, a már felpróbált ruhákhoz dobtam és már nyúltam volna a nagy kupachoz, ami még felpróbálásra várt, amikor Alice felháborodottan visszavette azt.

- Ezt is fel kell próbálnod - nézett rám szigorúan.

- Nem, Alice. Én ezt nem veszem fel - jelentettem ki, méregetve a ruhadarabot. - És azt sem - mutattam egy rózsaszín, mély kivágású pólóra. - Nem szeretem a szoknyákat, sem a rózsaszínt.

- A kedvemért, kérlek, csak bújj bele! Mutasd meg, hogy áll neked! – Az arca hirtelen átváltott valamiféle gyötrelmes arckifejezésre, mintha súlyos lélekfájdalma lenne, amiről erős gyanúm volt, hogy csak színleli. - Tudod, most, hogy végre itt van egy ember, vagyis kettő ebben a házban, végre én is annak érezhetem magam. Mint két barátnő, ruhákat próbálunk, nevetünk, vagy éppenséggel kritizáljuk a másikat. Ne akard ezt megvonni tőlem! Azt, hogy embernek érezhessem magam. - A végét még egy színpadias sóhajjal megtoldotta, és lehajtott fejjel pislogott fel rám. Érti a dolgát, mit ne mondjak.

- Jól van, rendben. - Olyan nagy lendülettel ölelt meg, hogy ráestünk a ruhákra. De legalább tompította az esést. Kelletlenül belebújtam a szoknyába, körbeforogtam, és már le is vettem.

Alice az összes ruhát felpróbáltatta velem, nem kímélt engem. Még pihenni sem engedett. Bárki bármit mond, a vásárlás és a ruhapróbálás akkor is fárasztó. Úgy éreztem magam, mintha éveket öregedtem volna, pedig „csak” órák voltak. Hosszú, gyötrelmes órák. De belementem, mert jó volt Alice-t boldognak látni.

A nappaliba leérve hallottam, hogy Lissa is az újonnan kapott ruhákat mutogatja. Neki sosem volt gondja a szerepléssel, szeretett a középpontban lenni. Épp egy farmerszoknya volt rajta, hosszú zoknival és egy kék színű pulóverrel. Szinte itta a dicsérő szavakat, de főleg Seth-ét. Aztán olyasmi történt, amire nem számítottam… vagyis, reméltem, hogy nem kell.

- Nézzétek, hercegnős bugyim van!- kiáltott fel boldogan, és megmutatta azt. Én ijedtemben keresztülestem a kanapén, ahogy próbáltam odamenni hozzá, s közben eltakarni Seth szemét. A többiek jóízűen felnevettek, de én egyáltalán nem tartottam viccesnek… jelen pillanatban.

- Lissa! Már ezerszer mondtam neked, hogy nem mutogatjuk a bugyinkat senkinek, főleg nem fiúknak! - dorgáltam meg, majd ránéztem testvérem bevésődésére.

- De te is megmutattad Jasonnek. Láttam! - Emmett olyan hangot hallatott, mintha egy medve fuldokolt volna.

- Mit mutattál te kinek? Gyerekek, fel a szobátokba, te pedig tálalj ki! Hadd halljuk a szaftos részleteket - húzogatta a szemöldökét, arcán egy perverz vigyorral.

Éreztem, hogy az arcom vörösödik. Soha életemben nem hozott még Lissa ilyen kínos helyzetbe. Nem is tudom, honnan vette ezt. Döbbent tekintetemet képtelen voltam levenni róla.

- Az más, én már… én már nagy vagyok. - Ennél gázabb védekezést már kitalálni sem lehetett volna. - Te meg ne üsd bele az orrodat más magánéletébe! - vetettem oda durván Emmettnek, de mosolya töretlen maradt.

- Lissa, menj, próbáld fel a következő ruhádat is - szólt neki kedvesen Esme, s ő felszaladt a lépcsőn, majd pár percen belül már lent is volt. Egy kicsit felhúztam magam, jobb is, hogy felment, mielőtt tovább feszítette volna a húrt.

Megmutatta az összes ruhát, amit csak kapott, s gyermeki bája mindenkit elvarázsolt, így a hangulat hamar feloldódott.

Az este ismét eljött, mindent egy szempillantás alatt elnyelt a sötétség.
- Lissa, késő van már. Nem kéne több kólát innod. - Teljesen felpörgött és körbe-körbe rohangált a házban.

- Na, kérlek, csak még egyet, aztán megyek is aludni. Ígérem! Légyszi, légyszi! - nézett rám ártatlanul.

- Engem nem tudsz meghatni ezzel a nézéssel, majd holnap kapsz.

- De én most akarok! Most, most, most!- dobbantott egyet erőszakosan a lábával.

- Azt mondtam, hogy nem. Egyébként is, kiadott neked még ilyen későn? Kit győztél meg a boci szemeiddel? Halljam csak, kisasszony!

- Rose néni - mondta mosolyogva, én meg ingerülten néztem az említettre.

- Ezerszer mondtam már, hogy ilyen későn nem kaphat, Rose. Nem tud elaludni, és még egy ágyúval sem lehet lelőni. Máskor kérlek, ne csinálj ilyet.

Felállt és egy újabb pohárral öntött neki. Azt hittem, az agyam eldobom.
- Rose, bébi. Azt hiszem nem kéne ezt… - próbált meg közbeszólni Emmett.

De nem hagyta abba. Odaadta a poharat neki.
- Lissa, kérlek, add ide! – Huncut mosollyal a szájához emelte. - Nehogy megidd! -
És persze, hogy megtette. Ilyen szemtelen lányt rég láttam. Egyszerűen nem bírok már vele.

- Miért ne adhatnék neki, ha kér?

- Mert nem te vagy az anyja, nem te döntöd el, hogy mi jó neki és mi nem.

- Te talán az vagy neki?- kérdezte cinikusan.

- Nem, de én a rokona vagyok, a testvére. Nekem kell gondoskodnom róla. És tudom, hogy szokott viselkedni, ha fel van pörögve.

Rose lehalkította a hangját, s közelebb jött hozzám.
- Mit ne mondjak, remek munkát végeztél. Vámpírok üldöznek titeket, és koszos motelokban laktatok. Igen, azt hiszem, tényleg ez kell neki.

- Azt hiszed, nekem könnyű volt? Szerinted ezt akartam, hogy ilyen élete legyen? Hogy bujkáljunk és rettegjünk? Azon voltam, hogy mindentől megóvjam őt, hogy ne kelljen azokat átélnie, mint amiket nekem kellett.

- Igen, ez szörnyű. Elvesztetted a szüleidet. De felvilágosítalak, hogy nem te vagy az egyedüli. Másokkal is megesik. Előbb-utóbb mind megöregszik és meghal.

- Igen, csakhogy az én szüleim még élnének. A kettő közt van némi különbség, nem gondolod?

Rose erre már nem igazán tudott mit mondani. Nem rosszindulattal szántam neki a korábbi mondandómat, csupán azért mondtam, hogy máskor ilyen ne történjen. De amit tett, az túltett minden határon.

Farkasszemet néztünk egymással, s az övé csak úgy szikrázott.
- Ne bántsd Rose-t! – mondta Lissa, s eléállt védelmezően.

Mintha egy ujjal is hozzá tudnék érni - gondoltam keserűen, s láttam, neki is ilyen juthatott eszébe, de meglepődött és örült, hogy Lissa „megvédte”.

- Nem bántom, de elbeszélgetek vele. Te pedig menj fel a szobádba, moss fogat és feküdj le! Holnap ezért még számolunk.

- Utállak! - kiáltotta, majd felrohant az emeletre.

A házban néma csönd lett, mintha az idő megállt volna. És tényleg így éreztem. A fülemben csak ez a szó visszhangzott, s minden másodperccel egyre mélyebben és mélyebben sebezte meg a szívemet. Csak álltam, és néztem a helyét, ahol korábban állt. Néztem a semmibe, ürességet érezve a szívemben. Eltűnt, elveszítettem őt is, mint mindenkit. Én nem akartam ezt, csak jót akarok neki. Lehet, hogy nem gondolta komolyan ezt a szót, és még nem értékeli ennek a súlyát, de az én szívemben mély nyomot hagyott, s úgy éreztem, sosem fogom elfelejteni. Tudom, hogy nem vagyok az édesanyja, de ettől még jót akarok neki. Az életemet oda adnám érte, de lehet, hogy jobb élete lenne nélkülem.

Egy pillanatra megszűnt körülöttem a világ, majd újra magamra erőltettem az álarcomat, amely oly régóta bevált. Arcom csak ürességet mutatott, de belül majd’ megszakadt a szívem. Fájdalom, kétségbeesés, harag, bűntudat, zavar és ehhez hasonló érzések gyötörtek. A többiek csak néztek csöndbe burkolózva.

- Menj fel hozzá, biztos örülni fog neked. Ilyenkor nehezen alszik el, de talán megkönnyíti a dolgodat, ha énekelsz vagy dúdolsz neki. Ja, és szereti, ha simogatják az arcát és a haját - szóltam vissza könnyedén a konyhából a szőke szépségnek, majd elővettem egy joghurtot a hűtőből. Ha zaklatott vagyok, eszem - ez valami berögződés lehetett -, de most valahogy mégsem kívántam. Visszaraktam a hűtőbe, helyette pedig megittam egy pohár tejet, majd felmentem a fürdőszobába, alváshoz készülődni.

Befeküdtem az ágyamba, s nagy kínlódások árán el is aludtam. Nem álmodtam semmit, de mégis fáradtnak éreztem magam. Vagyis inkább letörtnek és mintha elment volna az életkedvem. Csüggedten feküdtem, és csak néztem a plafont, mikor kopogás szakította félbe az érdekes és izgalmas tevékenységemet.

- Szabad - mondtam halkan, majd Seth dugta be a fejét az ajtón, belépett, becsukva maga mögött.

- Jól vagy? – kérdezte aggódva, s leült az ágyam szélére.

- Persze, minden rendben. Miért?

- Hát, tudod… a tegnapi. Figyelj, ne vedd komolyan Lissát. Úgy értem, még kicsi, és nem is tudja, mit mondott. Nem akart megbántani téged!

- Szerintem elég nagy már hozzá, hogy meg tudja válogatni a szavait, és hogy tudja, mi mit jelent. És őszintén? Pontosan az volt a célja… hogy megbántson engem. De nem sikerült neki. Tényleg nem én vagyok az anyja, csak a testvére. Örülök is ennek. Anya rendkívül elkényeztette, ezt mondtam is neki nem egyszer. Most viszont Rose egy hatalmas nagy terhet vett le vállamról. Ő biztos jobban fogja csinálni ezt, mint én. Így mindkettőnknek jobb lesz. Megmarad a testvéri kapcsolatunk, amilyennek mindig is lennie kellett volna.

- Ne mondj ilyeneket. Rose szereti a gyerekeket, és mindig is szeretett volna egyet. Tudom, hogy nem te vagy az édesanyja, és hogy nem tudod pótolni Elisabeth-tet, de szüksége van rád. Nem teheted ezt vele, nem hagyhatod magára!

- Nesze, ezt most meg kaptam. Nem hagyom magára, sosem fogom. Mindig is törődni fogok vele, mert szeretem. Én inkább csak úgy mondanám, hogy átalakult a kapcsolatunk. Minden rendben vele? Jól aludt?- kérdeztem egy kicsivel később.

- Igen, többé-kevésbé.

- Az jó. Most, ha megbocsátanál, szeretnék felöltözni - mondtam, amikor csend állt be közénk.

- Oh, persze. Akkor, én… most megyek. - Azzal kisétált a szobából, magamra hagyva a gondolataimmal.

- Jó reggelt - köszöntem a többieknek, amint leértem.

Nem igazán néztem egyikük szemébe sem, de feltűnt, hogy nincs itt Carlisle - bár ő biztosan dolgozik -, Bella és Edward.

- A többiek?

- Edwardék vadászni mentek, Carlisle pedig hamarosan hazajön. Valami fontos dologról akar beszélni velünk, de nem árulta el, hogy mi az.

- Értem - mondtam meglepődve, majd megettem a joghurtot, amit már korábban is kinéztem magamnak.

Kellemetlenül éreztem magam Lissa közelében, nem igazán tudtam, hogy mit is kéne csinálnom vagy mondanom. Így hát leültem a nappaliban, és úgy tettem, mintha én is a tévét nézném.

Az idő lassan telt, és minden egyes perccel egyre kíváncsibb lettem, hogy mit is akarhat mondani Carlisle. Biztos nagyon fontos, ha eljön hamarabb a kórházból. De akkor még nem sejthettem, hogy ennyire komoly a helyzet…

2011. január 4., kedd

Az utolsó esély - 6. fejezet

La Push-i látogatás

Sue meghívott engem és Lissát ebédre, amit örömmel el is fogadtam. Gyermekkoromban rengeteget voltam náluk. Cullenék is beleegyeztek, hogy elmehessek, hiszen velük is biztonságban vagyunk. Esme még így is aggódott, és a lelkemre kötötte, hogy ha bármi gond van, szólok neki. Alice is feszült volt, hiszen elmondása szerint nem látja a jövőnket, ha a közelükben vagyunk, ezért folyamatosan kapcsolatban maradnak majd a farkasokkal. Nem igazán értem, miért kell ekkora felkészültség, hiszen csak pár órára megyünk el. Jó, bevallom, én is aggódom, hogy mi lesz, ha felbukkannak. De beletörődöm, hiszen az a lényeg, hogy Lissa biztonságban legyen. Ha bármi történne velem, ő biztonságban lesz. És ez megnyugtat engem, talán túlságosan is.

Izgatott voltam a találkozástól, már vagy ezer éve nem láttam a Clearwater családot. Sue mindig is kedves volt. Harry elvesztése engem is megdöbbentett, jó fej pasi volt. Anya imádta a Harry Clearwater-féle házilag készített panírt. Jó ember volt és sajnálom, hogy meghalt. Leah-vel is mindig jól kijöttem. Furcsa volt Jacobtól azt hallani, hogy teljesen más ember lett. Nem tudom elképzelni, hogy a mindig vidám, mosolygós lányból mára egy befordult, megtört és savanyú nő lett.

Már az autóban ültünk, és izgatottan néztem a tájat. Amikor megpillantottam a La Push táblát, már alig bírtam a seggemen maradni. Még jó, hogy nem én vezettem. Ahogy egyre közelebb értünk, a táj kezdett egyre ismerősebb lenni. Végre megérkeztünk - dobbant egyre nagyobbakat a szívem. Ahogy Sue meghallotta az autó hangját, már ki is lépett a házból, és mosolyogva várt bennünket. Ám nem csak ő volt ott. Néhány indián srác is megállt mellette, és azt hiszem, minket vártak. Nem akartam rögtön letámadni Sue-t, megvártam, hogy Seth is kiszálljon a kocsiból, és édesanyjához menjen. Kézen fogtam Lissát, és mi is odamentünk. Húgom egy kicsit meg volt szeppenve, de tudtam, hogy ez nem fog soká tartani.

- Szia, Sue - mosolyogtam rá.

- Daisy, kincsem! Olyan jó téged újra látni!- Azzal meg is ölelt. Hosszú másodpercekig csak álltunk, és nagyon jól esett a közelében lenni. A régi szép emlékek jutottak eszembe.

- Én is örülök neked! Kérlek, hadd mutassam be a kishúgomat, Lissát.

- Szóval, ő a leendő kis menyem? - nézett rá Sethre, majd rám. A meglepettségtől köpni-nyelni nem tudtam.

Sue kedvesen leguggolt, és rámosolygott a testvéremre.
- Lissa vagyok - szólt tündéri hangon és angyali mosollyal az arcán

- Engem Sue-nak hívnak.

- Hadd mutassam be nektek a farkasokat. Pault és Quilt már ismeritek. Ő itt Embry - mutatott egy izmos és magas srác felé -, Jared - neki rövid, tüsi haja volt – és Sam. - Na, róla már hallottam. Valahogy ilyennek képzeltem el. Az arca szigorú és fegyelmezett, mintha sosem tudna nevetni, vagy csak bennem nem bízik

- Sziasztok, Daisy vagyok - fogtam mindannyiukkal kezet.

Húgom megköszörülte a torkát, jelezve, hogy ő is itt van.
- Jaj, hadd mutassam be nektek a kishúgomat, Lissát. - A többiek elnevették magukat a helyzet miatt, majd kedvesen üdvözölték őt.

- Na, gyertek csak be - szólt kedvesen Sue, s bementünk mindannyian, abba a kis lakásba.

A ház nem változott sokat, igaz, már nem emlékszem teljesen rá. Leültünk a nappaliban, és Sue persze rögtön szorgos háziasszony lett. Nem változott sokat az elmúlt pár év alatt. Nevetőránca ugyan van, és néhány ősz hajszála, de remekül néz ki. A haja, mint mindig, most is kontyban volt. Még sosem láttam őt leengedett hajjal.

A farkasok nagyon kedvesek voltak, még Sam is, csodák csodájára. Jól elbeszélgettünk, és a hangulat nagyon kellemes volt.

- Milyen furcsa titeket újra együtt látni. Mintha ismét gyerekek lennétek. Istenem, mennyit rosszalkodtatok! Főleg te, Daisy! - Egymásra néztünk Seth-tel, és egyszerre nevettük el magunkat. - Igen, mindig is nagy kópé voltál. Amikor bújócskáztatok, és a sütőbe bújtál el, a frászt hoztad rám. Édesanyádnak alig mertem elmondani.

- Komolyan? Te bebújtál a sütőbe? - kérdezte döbbenten Jared.

- Hát, igen. De én nyertem, nem talált meg senki - nevettem fel.

- Na, és amikor a lépcső korlátján lecsúsztál, és kiestél az ablakon? – kérdezte tőlem röhögve Seth.

- Igen, be is tört a fejem és eltörtem a könyököm - mosolyodtam el savanyúan.

- Jaj, ne is mond! Emlékszel, hogy rohantunk veled a kórházba? Úgy megijesztettél minket.

- Ugyan, Sue, csak játék volt. Akkor mókás volt, de most már mondjuk, nem próbálnám ki - nevettem el magam.

- És azon az üvegajtón löktél át – mutatott a nappali ajtóra Seth.

- Valami rémlik. Sajnálom még egyszer. De kérlek, ne adjunk több ötletet Lissának! Ha ő is olyan lesz, mint amilyen én voltam… - Be sem mertem fejezni a mondatot. Ráadásul nem akartam még jobban beégetni magam a többiek előtt. Nagyon jókat mulattak rajtam.

- Mi mennénk is, ha nem gond. Nagyon örültem a találkozásnak - nézett rám Sam. Odaintett a kis angyalomnak, majd kiment az ajtón. Sorban követték őt a többiek, miután elköszöntek tőlünk.

- Nagyon kedvesek voltak - fejtettem ki a véleményem nekik.

- Igen, azok. Jó fejek. Claire, Quil bevésődése az utcán kiabált neki, hogy menjen el hozzá. Ezért volt ez a nagy sietség. Ha egyikük megy, megy a többi is.

- Hol van már Leah? –kérdeztem meg tőlük. Sue egy pillanatra Seth-re nézett, majd halványan elmosolyodott.
- Nos, hamarosan jön ő is, de el kellett mennie… valahová - mondta zavartan. - De ne várjunk rá, mert az ebéd hamarosan kihűl. - Így hát egy kézmosással később már helyet is foglaltunk, és hozzáfogtunk az ebédhez.

Sue nagyon kitett magáért, az ebéd isteni finom volt és a süti… arra nincsenek szavak. Rengeteget készült a mai napra. Lissa és Seth leültek a nappaliban, és valamilyen játékkal elfoglalták magukat.

Segítettem mosogatni és elpakolni, majd leültünk az ebédlőasztalhoz.
- Sue, nagyon sajnálom, ami Harryvel történt. Őszinte részvétem - fogtam meg gyengéden kezét. Nem akartam ezt korábban szóbahozni, nehogy elvágja a hangulatot.

- Köszönöm. Én is sajnálom, ami a családoddal történt. Egyszerűen nem tudtam elhinni. Nagyon sajnálom, hogy ilyeneken kellett keresztülmenned. Mindig is tudtam, hogy te egy erős lány vagy. De tudd, hogy bármiben számíthatsz ránk, vagyis számíthattok, mi mindig mellettetek leszünk. És a falka is.

- Köszönöm, ez nagyon sokat jelent nekem. De nem kell túl sokat gondolni rólam. Ha Lissa nincs, az életemnek már nem lenne értelme. Ő ad nekem erőt nap mint nap - néztem az említett felé.

- Ne mondj butaságokat, Daisy! Ismerlek, és tudom, hogy milyen vagy.

- Mesélj, mi történt veletek ezalatt a pár év alatt?- próbáltam elterelni a szót. – Milyen farkas gyerekeket nevelni? – Sue felnevetett, és vele együtt nevettem én is

- Nagyon büszke vagyok rájuk, de rettenetesen aggódom értük. Eleinte aludni sem bírtam. Most is féltem őket, de már beletörődtem. Leah az, akinek az utóbbi pár éve nem volt egy leányálom.

- Hallottam dolgokat. Tényleg ennyire megváltozott?

- Igen, sajnos. Bár, az utóbbi időben mintha a régi Leah-t látnám. Sokat javult a helyzet, amióta Jacob falkájához tartozik. Nehezen dolgozza fel a történteket, de jó úton halad. Tudod, Leah és Sam jártak. Mindenki azt hitte, köztük én is, hogy hamarosan összeházasodnak, és boldogok lesznek. De Sam farkassá változott, és minden megváltozott. Bevésődött Emilybe, ő Leah másod-unokatestvére.

- Uhh, ez durva! Nem csodálom, hogy megváltozott. Én a helyében már rég elhúztam volna a városból.

- Most mesélj te. Veled mi történt, mióta elmentetek?

- Nos, apával azóta nem beszéltem, és nem is láttam. Ahogy elköltöztünk, szerencsére sikerült teljesen megszakítani vele a kapcsolatot. Semmit sem tudok róla.

- Nem szívesen mondok ilyet, de ezt örömmel hallom.

- Anya eleinte nehezen viselte a válást. Egy kicsit kivetkőzött magából. A szórakozás és a munka volt az élete. Hétvégenként bulizni ment, minket meg otthon hagyott. Így hát Sarah-val megtanultunk főzni. Egyre jobban kijöttünk, de aztán rátalált a szerelem, és eltávolodtunk egymástól. Ő mindig csak a pasijával volt, és ha együtt voltunk, folyton róla beszélt. Alig volt otthon, úgyhogy az időm nagy részében egyedül voltam. Később anyának is lett egy barátja, Scott, aki hozzánk is költözött. Mindig rendes volt velünk, és istenien főzött. A szakácstudományomat csiszolgattuk. Majd megérkezett Lissa is, és minden megváltozott. -Ennyit bőven elégnek gondoltam, nem akartam bővebben kitérni az életünkre, az életemre. Mindenkinek vannak titkai, dolgai, amiket nem akarunk, hogy mások megtudjanak. Van, hogy nem merjük, vagy csak szimplán nem akarjuk elmondani. Hogy félünk a reakcióktól.

Amint befejeztem, az ajtó kinyílt, és Leah lépett be rajta. Az arcán nyoma sem volt boldogságnak. Nem örült nekem, s az arcomról fokozatosan leolvadt a mosoly.

- Szia, Leah!- szólítottam meg és egy mosolyt erőltettem az arcomra.

- Hello - mondta komoran az ex-legjobb barátnőm.

- Nem ülsz le hozzánk? - kérdeztem, amikor láttam felmenni a szobájába.

- Nem, kösz.

- Leah, ne csináld ezt!

- Mit ne csináljak, anya? Tán örülnöm kéne, hogy itt van, és tönkreteszi az életünket? Már kezdett minden rendbe jönni, erre ez vámpírokat hoz a nyakunkra. - Azért annyival megtisztelhetett volna, hogy a nevemen szólít.

- Elég legyen, Leah! Kérj bocsánatot, és menj fel a szobádba.

- Miért kéne? Csak elmondtam a véleményem.

- Na, ide figyelj, kisasszony… - állt fel mérgesen az asztaltól, amikor a lánya már a lépcsőn volt, a szobája felé haladva.

- Ne, hagyd rá! Igaza van - fogtam vissza Sue-t, megragadva a kezét.

- Már hogy lenne igaza? Menj utána, és szidd le! Bunkón viselkedett. - Seth úgy viselkedett, mint egy tipikus gyerek.

- Erre semmi szükség. Tényleg. Miattam nem kell, hamarosan úgyis megyünk - néztem rá az órámra.

- Annyira sajnálom, Daisy.

- Semmi gond, nem a te hibád. Számítottam rá, hogy ilyen reakciója lesz, elvégre rég nem találkozunk, és mindketten megváltoztunk. - Most őszintén mondjam? Fel sem merült bennem, hogy így fog viselkedni.

- Seth, vigyáznál kérlek Lissára? Majd jövök. Itt maradok a környéken, csak kiszellőztetem a fejem.

- Menj csak - mondta Sue. - Vigyázunk rá.

A parton sétáltam mezítláb, és élveztem, ahogy a puha homok hozzáér a talpamhoz. Egy kislány mögöttem az anyukájának könyörgött, hogy maradjanak még egy kicsit, mert szeretne homokozni. Megszaporáztam a lépteim, hogy ne halljak mást, csak a víz morajlását.
Mire észbe kaptam, már a part közelében lévő szikla tetején álltam, majd leültem, és néztem a tájat. Ez mindig szép emlékeket idéz fel bennem. Fájó, de szép. Talán ezért is jöttem fel ide, a La Push-i sziklára, hogy emlékezhessek. Innen gyönyörű kilátás adatik meg.

A nap már alacsonyan járt, és az ég gyönyörű színekben pompázott. Narancssárga, piros és helyenként rózsaszín, jelezvén, hogy hideg szél lesz az este. Nem volt kedvem felállni, ott akartam maradni örökre, vagy ha nem is, legalább estére.

Mivel tinikoromban San Diegóban éltem, mindennap a tengerpart közelében lehettem, és a hullámok morajlására aludhattam el. Megnyugtat a csend. Most nem ragadott magával az emlékek áradata, csak voltam. Nem gondolkoztam, csak egyedül lehettem békében, nyugalomban és biztonságban.

A szél feltámadt, és csípte a bőrömet, így végre összeszedtem magam, és indulni készültem. Vissza a zűrzavarba és gondokba. Így hát felálltam, és hátat fordítottam a kilátásnak, de valami megcsapta a fülemet.

Egy kiáltás. Visszafordultam, és a vizet kémleltem. Valaki a tengerben fuldoklik - jutott el a tudatomig. A szememmel egy pillanat alatt észrevettem a hullámok között vergődő alakot.

Gondolkodás nélkül ugrottam le a jéghideg vízbe, és úsztam a hang irányába. A hullámok megnehezítettek a dolgomat, de minden erőmmel azon voltam, hogy időben odaérjek hozzá. Megálltam, és próbáltam a szememmel megkeresni, merre lehet, de a víz folyton az arcomba csapott, nem láttam semmit.

- Merre vagy?- kiáltottam, de nem jött válasz a kérdésemre.

- Segítség!- kiáltott kicsivel később, és megpillantottam őt.

Azonnal felé úsztam. Már csak pár méter választott el tőle, de a lány nem bírta tovább. A hullámok maguk alá gyűrték vékony, törékeny testét. A kislány süllyedni kezdett, és úgy éreztem, nem tudok segíteni rajta. A víz alá merültem, és utána úsztam. Sikerült elkapnom a karját, és a vízfelszínre húznom. A kezem a hónalja alá raktam, és úszni kezdtem vele a part felé. A hullámok egy percre sem csillapodtak, erőteljesen csapkodtak. Párhuzamosan úsztam a parttal, és sikerült egy nagyobb hullámmal partra vetődnünk.

Kihúztam a homokba, miközben segítségért kiabáltam. Az agyam egy eldugott részében rájöttem, hogy ez az a lány, akit délután láttam az anyukájával.

Mellé térdeltem, és szólongatni kezdtem
- Hallasz? Hé, kislány - ráztam meg óvatosan a vállait.

De ő nem reagált.
- Segítség! Jöjjön valaki, kérem! - kiáltottam torkom szakadtából.

Hátrahajtottam a fejét, s megtámasztottam az állát. Az orra és a szája felé hajoltam, és figyeltem, hogy mozog-e a mellkasa, illetve érzem-e a bőrömön, hogy lélegzik. De nem történt semmi. A pánik magával ragadott.

Miközben lehúztam a kardigánja cipzárját, hogy jobban a mellkasához férjek, ismét segítségért kiáltottam

Próbáltam feleleveníteni magamban a tanultakat, és megnyugodni, de nem igazán ment.

- Felnőtteknek harminc mellkaskompresszió és kettő szájon átlélegeztetés. De a gyerekeknek vajon mennyi? Istenem, hogy is volt?- Teljesen össze voltam zavarodva, de nem volt időm vacillálni, hozzákezdtem.

A kezemet összekulcsoltam, és elkezdtem az újjáélesztését.
- Egy, kettő, három, négy… és egy éles hang a fülembe hasított

- Eltörtem… eltörtem egy bordáját! Istenem, eltörtem!- sikítottam fel ijedtemben.

Azt sem tudtam, mit kéne csinálnom, a kezem remegett, a szívem majd kiugrott a helyéről, és az ájulás veszélye is fenyegetett. De félve folytattam, reménykedve, hogy valaki hamarosan itt lesz, és leveszi rólam ezt a terhet.

Miközben a mellkaskompressziót számoltam, a gyomrom a torkomban volt. Én magam is alig kaptam levegőt.
A fejét hátraszegtem, befogtam az orrát, és szájon át lélegeztettem, de nem történt semmi.

Újra kezdtem az egészet, de kezdtem fáradni. A látásom is homályosult
- Kérlek, gyerünk, lélegezz!

Kiabálásokat hallottam és megkönnyebbültem, hogy jön a segítség.

Ismételten a mellkasára raktam a kezem, de ekkor ő kiköpte a vizet, és felköhögött.

Abban a pillanatban nagy tömeg gyűlt körénk, és engem félrelöktek onnan. Vagyis hogy Quil lökött félre.

- Óvatosan! Azt hiszem, eltörtem egy bordáját - szólaltam meg halkan, majd egy sötét szempárral találtam szembe magam.

- Te eltörted egy bordáját? – A sötét pillantása megijesztett, azt hittem meg fog verni. - Ne merj többet Claire-hez érni, vagy megbánod!

- Én nem akartam, hidd el.

Kicsivel később rájöttem, hogy Claire Quil bevésődése. Ezért aggódott ennyire, és mérges rám, mert szereti őt. Hazafelé menet nem volt kedvem senkivel sem beszélni. Hallottam, hogy valaki kiált értem, ott a parton, de nem volt elég lélekjelenlétem, hogy figyeljek rá. Nem is tudom, hogy kerültem a kocsiba, azt pláne nem, mikor érkeztük meg a Cullen házba. Csak Alice ölelése ébresztett rá, hol is vagyok most.

Miért van az, hogy az életben minden annyival nehezebb? Az élet nem játék. Teljesen más egy kisgyereket újraéleszteni, mint egy hülye bábút. Pedig gyakoroltam, és akkor jól ment. Most meg?

Olyan érzés volt, mintha kívülállóként nézném a Titanicot. Látnám elsüllyedni, de senkit sem tudnék megmenteni. Majdnem a kezeim közt halt meg.

- Elmesélnéd, hogy mi történt? - kérdezte Edward a nappaliban.

- Majdnem megöltem őt.

- Kit? Ne beszélj butaságokat. Megmentetted.

- Eltörtem a bordáját. Csak a szerencséjén múlt, hogy életben maradt. Az én hibám - remegett meg a hangom, s közel álltam a síráshoz.

- Idefigyelj, Daisy - guggolt le elém Carlisle. - Megmentetted Claire életét, és ezt Quil is belátja majd, ha megnyugodott. Ami a bordatörést illeti, az bárkivel előfordulhat. Hidd el nekem, én már csak tudom. Alig van sikeres újraélesztés bordatörés nélkül. Leugrottál egy szikláról, csak hogy kimentsd őt a vízből. Igen, eltörted egy bordáját, de él. És ez a lényeg. Ez miattad van, te mentetted meg, neked köszönheti az életét. Ha te nem vagy ott, ő már halott lenne. - Az álam alá nyúlt, és felemelte a fejem. – Csak hogy tudd, én nagyon büszke vagyok rád!

Több sem kellett nekem, sírva a nyakába borultam. Még soha senki sem mondta nekem, hogy büszke lenne rám, és ez nagyon jól esett. Gyermekkoromban mindennap erre vágytam, hogy apám egyszer ezt mondja nekem, de sohasem tette. Sosem voltam neki fontos, pedig a lánya voltam. És itt, egy szinte idegen családban, fontosnak érzem magam Ez egyszerre töltött el boldogsággal és keserűséggel.