Fontos!

Sziasztok!

Örömmel láttam, hogy szavaztatok a folytatást illetően - bár közel sem annyian, ahányan feljöttetek ide - és szeretnétek, ha folytatnám Az utolsó esélyt. Sajnálattal láttam azt is, hogy voltak, akik már ezt is unják. Természetesen nem tetszhet mindenkinek, de ezért kérlek titeket, hogy mondjátok el a véleményeteket egy-egy fejezet kapcsán. Nekem tényleg nagyon sokat jelentene, mert ezekből tudok tanulni, és ezek ösztönöznek, hogy folytassam. Azt is nyugodtan leírhatjátok, hogy ha nem tetszett. Nem fogok megsértődni. Az így szavazók minden bizonnyal már nem tudják megtenni, gondolom már nem is néznek vissza ide.

Szóval nem tudom még, hogy folytatom-e a történetet. Ha igen, csak akkor, ha kapok tőletek kommentet!! Sosem akartam még csak komihatárt sem szabni - bár gyanítom, az sem segített volna - de ennek így nem lesz jó vége. Már csak egy fejezet van hátra Az utolsó esélyből, és ha belekezdenék A sors iróniájába, nem szeretném abbahagyni, utálom a félkész munkákat, de nem tudnám végigírni, ha ti nem írtok nekem.

Szóval rajtatok áll, érdekel-e még titeket...

Remélem nem vettem el a kedveteket a történetem olvasásától, nem az volt a szándékom, csupán tisztázni akartam a dolgokat.

Az utolsó esély- 25. fejezet

 Sziasztok!

Meghoztam a frisst, kicsit késve, de remélem tetszeni fog nektek. Nagyon sokat jelentene, ha megírnátok a véleményeteket, tényleg. 

Ezt a fejezetet szeretném Franának ajánlani, amiért biztatott, nagyon jól esett. 

Jó olvasást! :)

Visszakapott emlékek

A vérem nem csak Jasonre volt hatással, az újszülött vámpírok teljességgel elvesztették az eszüket. A farkasok mindent megtettek, hogy visszafogják őket. De szerelmem hirtelen támadt rám. A fejem hatalmasat koppant a földbe, és ijesztő alakja vészesen közeledett felém.

Paul ekkor ugrott át a fejem fölött, rátámadva Jasonre. Rémülten figyeltem a jelenetet, és próbáltam kitalálni valamit, bármit, amivel segíthetnék. De semmi használható és biztonságos módszer nem jutott az eszembe. Az izmaim megfeszültek, és egész testemben remegtem.

Láttam, amint hatalmas farkasként a földre szegezte, s már készült belemélyeszteni fogait, amikor Jasonnek sikerült lerúgnia őt magáról. Megkönnyebbültem, hogy nem esett baja, de sajnáltam Pault, mert ezzel minden bizonnyal neki okozott fájdalmat. Jason amilyen gyorsan csak tudott rohanni kezdett, s a farkas azonnal utána indult. Tudtam, hogy nem hátrálna meg, így értetlenül álltam miért is futott el, amikor váratlanul egy riasztó gondolat futott át az agyamon. Rettenetesen megijedtem és kapkodni kezdtem levegő után. Kétes érzéseim voltak, nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Visszafelé futottam, és most imádkoztam, hogy Paul utol tudja érni, még sem szerettem volna, ha bántódása esne szerelmemnek. De a farkasok nem fogják hagyni, hogy betegye a lábát La Pushba. Kiabálás és dulakodás hangját hallottam magam előtt, és próbáltam még inkább felgyorsítani. Pár métert kellett csak megtennem, hogy láthassam Cullenék és a Denali klán megfékezték Jasont. Láttam lelki szemeim előtt a félelmét a túlerővel szemben, és halálát, amit muszáj volt megakadályoznom.

Jasper támadt rá először, tudtam, hogy ő a legjobb harcos, így azonnal cselekednem kellett. Közéjük ugrottam – még mielőtt a többiek is rátámadnak - és a testemmel védelmeztem őt, magam előtt tartott kezekkel, mintha csakugyan képes lennék ellökni magamtól Jaspert.

- Ne bántsd őt, kérlek! – néztem egyenesen rá könnyes szemekkel. Habozott a szavaim hallatán, és Jason ezt kihasználva magához ragadott a torkomnál fogva.

Láttam, amint izmai megfeszülnek, és támadóállásba görnyed ismét. Erre a szorítás erősödött a nyakam körül.

- Maradjatok ott, ahol vagytok, különben kitöröm a nyakát!

Láttam a tanácstalanságot a többiek arcán. Igaz, hogy többen voltak, körbekeríthetnék könnyűszerrel és egyszerre gyorsan tudnának rátámadni, de ennyi idő épp elég idő lenne neki, hogy végezhessen velem. Mindenki Edward felé fordult, tőle várva a választ.

A könnyeim végig folytak az arcomon, még épphogy kaptam levegőt. Hogy a fájdalom, a kétségbeesés vagy a félelem miatt sírtam-e, azt nem tudtam volna megmondani, de ez a három ok mindenféleképpen elég volt hozzá. Meg akart ölni, én mégis féltettem.

- Ne – suttogtam halkan, mikor Edward óvatosan felemelt kézzel lépett közelebb felénk, de megállt, amint felszisszentem a fájdalomtól, ami a nyakamat érte. A szemembe nézett és azok azt sugallták bízzak benne, tudja mit csinál.

- Daisy igazat mondott, hazudtak neked. Be tudjuk bizonyítani, csak hagynod kell. Higgy nekünk, és Daisynek. Bízz benne! Valóban úgy gondolod, képes lett volna becsapni és elárulni téged? Ha nem szeretne, nem akarna minden áron, akár az élete árán is megóvni téged. 

Feszülten vártam mi lesz a következménye Edward monológjának, hosszú másodpercekig még csak levegőt sem próbáltam meg venni. Szinte hallottam a saját szívverésemet, olyan hangosan és erőteljesen dobogott. Egy pillanatra lazult a szorítása, mire megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, de ekkor megjelentek ők, akiket mindennél jobban gyűlöltem.

Jason pedig leste minden szavukat, úgy nézett rájuk, mintha a mentoraik lennének. Irányították őt és csúnyán becsapták. De ő nekik hitt. Amint meglátta őket, elfeledkezett mindenről, amit Edward mondott.

Amber mélyen a szerelmem szemeibe nézett, és láttam amint bólint. Tudtam, hogy most kapta meg a parancsot, hogy végezzen velem. 

Éreztem, amint megfeszülnek az izmai, de a könnyeimtől már szinte semmit sem láttam. Nem tudtam mit tesz a Cullen család vagy a farkasok, de felkészültem a halálra. Már amennyire fel tudtam.

- Gyerünk már,… – kiáltott fel türelmetlenül Daniel, de hirtelen elhallgatott. Azt hittem talán azért nem hallottam mondata végét, mert meghaltam, de nem éreztem fájdalmat. Egyáltalán érez fájdalmat az ember, ha ilyen gyors halála van? Nem valószínű. 

Felnéztem, és ugyanazt láttam, mint legutóbb, amikor összefutottunk. Minden megfagyott körülöttem, senki sem mozdult, egy valakit kivéve. Pontosan tudtam, hogy kire is kell néznem. 

Hosszasan a szemembe nézett, szomorúan, és bűntudattal telve. Nem értettem mit akar tenni, és miért fagyasztott le mindenki mást. De hirtelen indult meg Daniel felé, és legnagyobb meglepetésemre letépte a fejét. Hallottam a csontok ropogását, amik megadták magukat Ian mindes egyes erőteljes mozdulatára, amitől még a hideg is kirázott. Majd ugyanezt megtette Amberrel is. Döbbenten és undorodva figyeltem a jelenetet a hányinger határán, amint darabokra tépi és elégeti őket. Felfordult a gyomrom nem csak a látványtól, a hangoktól is. Legalább annyira szörnyű volt az egyik, mint a másik. Még sem tudtam döbbenetemben elfordítani a tekintetem. Nem értettem miért tette ezt. Segíteni akart volna nekünk? De hát ők mind az ellenségeim, ők is annak tekintenek engem. Ő is benne volt mindenben, amit ellenünk elkövettek, mitől gondolta meg magát? Megbánta volna? 

Bár jobban bele gondolva, visszaemlékezve arra a szörnyű napra, amikor Kanadában fogságba ejtettek, nem bántott engem. Sosem volt erőszakos, ellenben a többiekkel. Sőt, a hogylétemről kérdezett. Már akkor olyan emberinek láttam, és kételkedtem abban, mit is keres velük. Főleg most, hogy Christian már meghalt. Semmi sem köti hozzájuk.

Ian lassan közelebb jött, és megállt pár méterre előttem. Nem bántotta a többieket, csak Daniellel és Amberrel végzett, de velük eléggé brutálisan.

Zavaromban azt sem tudtam, hogy hova nézzek.

- Sajnálok mindent, amit ellened, illetve ellenetek követtünk el. Tudom, hogy ezen már semmit sem változtat, és hogy kíváncsi sem vagy rá, de én nem akartam ezt tenni. Ki akartam szállni, de nem engedték, hogy megtegyem. 

- Miért? – kérdeztem remegő hanggal. Pontosítottam a kérdésen, miután láttam rajta, nem igazán érti, mit akarok kihozni ebből – Miért segítesz pont most nekem?

- Tudom milyen a szerelem. – nézett mélyen a szemembe, szomorkás mosollyal – És nem akarom tönkretenni a lehetőséget, hogy boldog légy. Eleget szenvedtél már miattunk. Megérdemled a boldogságot Jasonnel. Hidd el, mindennél jobban szeret téged.

- Igazán? Nekem nem úgy tűnik… - próbáltam feldobni a hangulatot, s közben a torkomat fogó kézre mutattam. Elnevette magát, és azt kellett hogy mondjam, kellemes érzés volt ezt hallani. 

- Majd meglátod – felelte, majd rám kacsintott. 

- Várj! Nem akarsz előtte kiszabadítani? Nem valami kényelmes így. – szóltam utána

- Nem. – mosolygott rám halványan. – De készülj fel, hamarosan felpörögnek az események. Ne izgulj, minden rendben lesz. Nem fog bántani.

- Ez megnyugtató – ha ideges vagyok mindig poénkodni próbálok több-kevesebb sikerrel. – Már mész is? – kiáltottam utána. Ő csak bólintott, és még egyszer utoljára rám nézett. – Akkor köszönöm, mármint, már csak egy vámpír akar holtan látni. 

- Légy boldog! – csak ennyit mondott, és elfutott.

Vártam, hogy mikor „kelnek életre”, és kíváncsi voltam, hogy reagálnak erre az egészre. Csak pár másodperc telhetett el, amikor újra magukhoz tértek. Annyi érzés kavargott az arcukon, hogy fel sem tudtam ismerni őket, de a döbbenet és a meglepettség egyértelműen köztük volt. Értetlenül fordultak a máglya felé. Ez épp elég volt ahhoz, hogy Jason is felmérje a helyzetet.

De nem számítottam arra, hogy elenged. Tágra nyílt szemekkel fordultam felé, és néztem rá. Ő is engem nézett, kavarogtak benne az érzések. Tudtam, láttam rajta, hogy újra önmaga.

- Jason – felemeltem a kezem, hogy megsimogathassam az arcát. Most engedte, hogy megtegyem. Amint hozzáértem a szívem eszeveszettül dobogott, majd’ kiesett a helyéről. Olyan jó érzés volt hozzá érni, látni a szemében a szerelmet, amit irántam érzett.

Szorosan a nyaka köré kulcsoltam a kezeimet, és fejemet a mellkasára hajtottam. Éreztem, hogy sír, halkan, könnyek nélkül. Ettől a szívem is megszakadt, még szorosabban bújtam hozzá. Soha többet nem akartam elválni tőle. Az, hogy vele voltam, elfelejtetett velem mindent, olyan volt, mint ember korában. Visszakapta az emlékeit, jókat és rosszakat egyaránt. 

- Annyira sajnálom! – mondta nekem megtörten.

Keservesen sírt az elvett emberi életek miatt, és nem tudtam másképp vigasztalni, minthogy vele voltam, nem engedtem el őt, csak simogattam a hátát és kedves, biztató szavakkal nyugtattam.

Sziasztok!

Sziasztok!

Mint láthatjátok, az oldal megújult, új külsőt kapott. A fejléc Audrey keze munkáját dicséri, amiért nagyon hálás vagyok neki!! :)
Remélem nektek is annyira tetszik, mint nekem!

Az utolsó esély- 24. fejezet

Sziasztok! 

Megérkezett a friss, remélem leírjátok a véleményeteket, nagyon örülnék neki!

Jó olvasást!

Versenyfutás az idővel

Villámgyorsan hagytam magam mögött a kis faházat. A lábaim hihetetlen sebességgel szelték az utat. Sietnem kellett, tudtam, már csak pár percem van hátra, mielőtt a lány meghal. Nem hagyhattam, hogy megtörténjen, nem akartam, hogy megtegye. Ő nem ilyen, sosem bántana senkit. Tudtam. Ismertem őt, nem is akárhogy. Mindig is annyira hasonlóak voltunk, tudtam mire gondol, és hogy mikor füllent nekem. Ismertem őt, és most képtelen voltam felfogni, hogy ilyet tegyen. Ez adott akkora erőt, hogy olyan hamar odaérjek.

Minden olyan volt, akárcsak az álmaimban, pontosan olyan. Egy elhagyatott utcában voltunk, közel az erdőhöz. Csak pár métert kellett megtennem, hogy eléjük érjek, s szívem eszeveszett gyorsasággal kezdett el verni, ahogy közelebbről is láthattam őt. Élőben, és ami még fontosabb, élve…

 -  Jason - ejtettem ki gyengéden a nevét a számon, s közelebb léptem hozzá.

Felém fordította tekintetét, és egy pillanatra megfagytam a rideg, vérvörös szemektől, melyek egyenesen az enyémbe fúródtak. De a boldogságom csak eleinte bizonyult felhőtlennek, elvakult voltam. A lányt épp megölte, mégsem tudtam rá gyilkosként tekinteni. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy él, itt van velem szemben, és hogy újra boldogok lehetünk együtt. És ezzel a reménnyel indultam meg ismét, kezemet is felé nyújtottam, s a könnyek már a szememet marták. Minden bizonnyal e naivság miatt nem láttam a jeleket, melyek egy kívülálló számára eléggé feltűnőek lehettek.

Nem vettem észre, amint felhúzza ajkait, hogy kilátszódjanak éles szemfogai, nem hallottam a fenyegető morgását, sőt, még a támadó testtartása sem szúrta ki a szemem. Ezért ért váratlanul, amikor hirtelen felém rohant.

Megijedtem, és teljesen össze voltam zavarodva. Hátrálni kezdtem, egészen az erdőig, míg meg nem éreztem egy fa törzsét a hátamnak nyomódni. Csapdába estem.

 -  Jason? Mit művelsz? – A hangom megremegett, bármennyire próbáltam határozottnak tűnni, nem ment. Féltem tőle, és átkoztam magam, amiért idejöttem, főként, hogy egyedül.

                 

Lelassított előttem, s immár lépkedve jött felém. A lábaim alig bírtak megtartani, úgy remegtek, mint a kocsonya.

 -  Hát nem emlékszel rám? Jason! Drágám…– A hangom elszállt, csak suttogni voltam képes, de tudtam, hogy így is meg fogja hallani.

 - Ne merj így szólítani. Minden a te hibád! – A szemei szinte szikrákat szórtak, egy apró kis egérnek éreztem magam, vagy inkább egy csótánynak, akit agyontaposni készülnek.

 - Miről beszélsz? Én nem tettem semmit. Nem akartam, hogy ez történjen.

 - Hazudsz! Folyton csak hazudtál és manipuláltál! – kiáltotta, s jobb öklét a fa kérgébe ütötte, mely megadta magát a szupererejének, és hangos reccsenéssel kitört. - Most az egyszer légy őszinte és mond el, miért tetted! – Hangja szelídebb lett, de szemeiben még mindig láttam a gyilkos dühöt, ami bármelyik pillanatban lecsaphat rám.

Csak szótlanul néztem őt, a megdöbbenéstől egy hang sem jött ki a torkomon. Nem értettem, hogy mondhat ilyeneket. A vádaktól viszont hamar felocsúdtam.

 - Mit miért tettem? – kérdeztem továbbra is csodálkozva. – Szerettelek, és szeretlek tiszta szívemből még most is.

 - Csak azt kértem, válaszolj, az istenit! – mordult fel, és elkapta a karomat. Szorítása fájdalmat okozott, hangot is adtam erre a hirtelen reakcióra, de nyögésemre még inkább rátett egy lapáttal. Úgy éreztem, eltöri a csuklómat. Próbáltam kirántani a kezemet, de minél jobban próbáltam, annál inkább fájt.

 - Nem tettem semmit. Nem tudom, miről beszélsz, gőzöm sincs róla!

 - Megmondták, hogy ezt fogod válaszolni – mondta inkább magának, mint nekem, de felkeltette érdeklődésemet.

 - Mégis miről beszélsz? Ki mondta ezt az ostobaságot?

 - Mi – jött a hang a hátam mögül. Jason elengedte a karomat, de nem mozdult előlem, végig rajtam tartotta a tekintetét. Félve fordultam hátra, és kikerekedtek a szemeim.

 - Ti? – néztem rájuk, majd döbbenten egykori kedvesemre, – Te… te hittél nekik?

 - Ők mentettek meg. Segítettek nekem, miután tönkre tetted az életemet. – Elhűlve hallgattam őt, de válaszolni sem volt időm, ugyanis elkapta a torkomat.

 - Szerettelek, és bíztam benned. Miért árultál el? – kérdezte, miközben ujjai még szorosabban ölelték körbe a nyakamat. Nem kaptam levegőt, kapálóztam és körmeimet a kezébe vájtam, vagyis próbáltam. Szemeim könnybe lábadtak a fájdalomtól, és éreztem, már nem bírom sokáig. Homályos, fekete pontokat láttam magam előtt, már Jason arcára sem tudtam egykönnyen összpontosítani.

Amber hangja is csak alig jutott el a tudatomig.

- Mire vársz még? Gyerünk! Öld meg! – mondta sürgetve, mire Jason vonásai megrándultak. Habozott, mielőtt erősített volna a szorításon. – Gyerünk! – kiabálta, s ezek a szavak visszhangoztak a fejemben, mígnem csaholásokat észleltem a közelből. Azt hittem, csak képzelem ezt az egészet, de láttam a pánikot Amber és Ian szemében.

Hirtelen engedte el a nyakamat, s hátrálni kezdett. Kapkodtam a levegőt, de a lábaim nem bírták már tovább, és összeestem. Fáradtan és kimerülve dörzsöltem a fájó pontokat.

- Mi ez a szag? – kérdezte Jason.

- Vérfarkasok, de ne aggódj. Elintézzük őket – vált hirtelen magabiztossá Amber hangja, és hátrafordult. Nem tudtam, mit kell nézni, de eltűnt arcukról mindennemű kétség.

Akárcsak egy filmben, egyszerre jelent meg a farkas falka és egy hatalmas nagy sereg a terepen. Nem haboztak, egymásnak estek.

Döbbenten figyeltem az eseményeket. Ezek vámpírok voltak, és nem is akármilyenek. Újszülöttek…

Eleget hallottam már róluk, hogy felismerjem őket.

Mostanra már átkoztam magam, amiért egyedül hagytam Lissát, nem akartam magára hagyni, de úgy éreztem, muszáj. Izgatott voltam, hogy annyi idő után végre újra láthatom Jasont, és tessék, itt az eredménye…

A farkasok hatalmasak voltak, és hihetetlenül gyorsak. Mozgásban maradtak, és próbáltak összhangban dolgozni. Együtt támadtak, és figyeltek társaikra. Felismertem néhányukat farkas alakban is, és ámulva figyeltem, amint Sam megmenti a másik alphát. Jake háta mögé került az egyik vámpír, sikerült rávetnie magát, de a farkas nem tudta lerázni. A férfi már harapásra nyitotta a száját, mikor Sam kitépett egy darabot az oldalából. Innentől kezdve felgyorsultak a dolgok, alig tudtam követni, de közös erővel sikerült elintézniük az újszülöttet. Láttam, amint Seth letépi egy nő kezét, s az hatalmasat kiált. Hosszú, vérfagyasztó ordítás volt, amitől a hideg is kirázott. Mindenfelől csontok törését, kiabálást, vagy fájdalmas csaholást hallottam.

A farkasok remekül helytálltak a túlerővel szemben, nem tudtam elhinni, hogy azok a kedves, jó fej fiúk ilyenekre is képesek. De a következő pillanatban már nem is tudtam rájuk koncentrálni. Amber hirtelen termett előttem, s emelt fel a földről.

Kezét felemelte, hogy lecsapjon rám, de Jason megakadályozta benne. Elkapta a karját, s elhajította őt. A szőke szépség feldühödve támadt szerelmemre, aki gyorsabbnak és erősebbnek bizonyult.

Megrémültem, hogy vámpír lett belőle, és ilyenekre képes, de örültem is, hogy most megmentette az életemet. Ez talán azt jelenti, hogy még mindig fontos vagyok a számára?

Azonban Jason következő szavai könnyeket csaltak a szemembe, úgy tűnt, egyáltalán nem erről van szó. Saját kezűleg akarta a halálomat. Ezen szavak hallatán Amber beletörődött, hogy legyőzték, és mosolyogva figyelte az események folytatását.

 - Kérlek, ne bánts – mondtam, amint felém indult. – Meg akarsz ölni? Képes lennél megölni engem?

 - Te is képes voltál átgázolni rajtam, ez csak a bosszúm – felelte nemes egyszerűséggel.

 - Te sosem tennél ilyet. Sosem voltál képes senkit sem bántani. Jó ember voltál, és tudom, hogy a szíved legmélyén még mindig az vagy.

 - Már nem vagyok ember – szakított félbe, de nem törődtem vele, folytattam.

 - Nem tudom, hogy mit mondtak, de ne higgy nekik, hazudtak neked. Nem érdekelted őket sosem, Amber csak bosszút akar állni. Nekem akartak fájdalmat okozni, és elhitették velem, hogy meghaltál.

 - Fogd be a szádat! – förmedt rám, és megütött. Hatalmas nagy pofon volt, sajgott tőle mindenem. Több métert repültem hátra, a föld felsértette a hátamat is. Olyan érzésem volt, mintha még az állkapcsom is eltört volna az ütéstől, de szerencsém volt, csak a szám vérzett.

De amint közeledett felém, a törésnek jobban örültem volna. Láttam, amint észreveszi a vért, és beleszagol a levegőbe. Akkor már tudtam, hogy végem van, és nem fog leállni. A szerelmem kezei által fogok meghalni.