Önzetlen szerelem - 6. fejezet

Sziasztok!

Próbálom rövidre fogni. Először is, nagyon bántott, hogy az előző fejezethez ilyen kevés komment jött, de összeszedtem magam, és már csak azért is megírtam folytatást - hétvégén egyébként sem lenne időm rá, mert a szülinapomat ünnepeljük, meg hát itt a suli kezdés, valamivel kedveskednem kellett...

Köszönöm azoknak, akik írtak, és neked is Anita. :) A megjegyzésed olvasva még inkább belehúztam, és egész hamar befejeztem. :)

Elnézést az esetleges hibákért.

Jó olvasást!

Egy elhamarkodott döntés

A hatalmas franciaágyban fekve, eszembe jutott, milyen ostoba is voltam előző este. Mindent elmondtam Alice-nek, a családja nagy valószínűséggel hallotta, pedig megfogadtam, hogy sosem beszélek erről többet senkinek. Elég kellemetlen érzés, ha valakinek megnyílsz, elmondod életet legfájóbb pillanatát, az meg figyelembe sem veszi a lelki sérülésedet – mert közben rá kellett jönnöm, hogy igen is vannak. Most már tényleg defektes vagyok.

Türelmesen válaszolgattam Alice kérdéseire, már nem volt mit magamban tartanom.

- Persze, hogy elmentünk a kórházba. Nem lettem terhes meg semmi. Nem erőszakolt meg, az az egy szerencséje, de ettől függetlenül kivoltam. 

Irtó kellemetlen volt anyával és nevelőapámmal várni a sürgősségin. Úgy éreztem, menten elsüllyedek. Legszívesebben csak sírtam volna a szobám magányában. Emlékszem mennyire féltem, miközben az orvos vizsgálgatott, és habár azt hittem, hogy egy egész szikla fog leszakadni a mellkasomról, annyira nem könnyebbültem meg a jó hírtől. Még szűz voltam. Kellemetlenül éreztem magam a vizsgálószobában. Érzéketlené váltam akkor, a könnyeim elapadtak, talán akkor sem sírtam volna, ha lettek volna még könnyeim. Anya aggódása és fontoskodása az agyamra ment, folyton arra emlékeztetett, hogy mi is történt aznap. Hibáztam, de tanultam belőle és sokkal nagyobb felelősségem van már. 

- És bízol még ezek után a pasikban? – kérdezte hirtelen Alice, és egy pillanatra megállt bennem az ütő. A kérdése váratlanul ért, teljesen lesokkolt. Elgondolkodva merengtem vissza a múltba, és rá kellett jönnöm, hogy félek. Az utolsó családi nyaralásunkra gondoltam, és Kevinre. Görögországban ismerkedtem meg vele, egy apartmanban szálltunk meg, ő a haverjaival jött, én pedig anyáékkal, és a legjobb családi barátainkkal. Nagyon jól éreztem magam, gyönyörű volt a hely, az éjszakai élet pedig teljesen elvarázsolt. Elég sokat beszélgettem velük a medence környékén ahhoz képest, hogy antiszociális vagyok – menet közben kiderült, hogy mind katonák, vagy még csak annak tanulnak – egy tűzoltón kívül. Ez rögtön felcsigázta az érdeklődésemet, ugyanis lehetséges opcióként ez is szóba jött az életemben. Hogy katona legyek… Az indulásuk előtti este ők kint iszogattak, mi pedig a főutcára készültünk, de valahogy leragadtunk ott, és beszédbe elegyedtünk. Vagyis hogy inkább a szülők, nevelőapukámnak olyan beszélőkéje volt, hogy mindenki könnyen megszerette. Amy-vel, barátnőmmel csatlakoztunk hozzájuk egy könnyed kis iszogatáshoz, és úgy éreztem, egymásra találtunk Kevinnel. Mintha lelkitársak lennénk, és voltam olyan ostoba és naiv, hogy eláruljam neki az egyik legnagyobb titkom. Teljesen megértő volt, azt mondta, az ő kishúga is valami hasonlón ment keresztül, és évekig pszichológushoz kellett járnia. Összeszorult a szívem már csak a gondolatra is, hogy kövessem testvére példáját. A történtek után nagyon illedelmes és kedves volt, szó szerint elkért a szüleimtől engem és Amy-t, hogy bulizni vehessünk velük, és biztosította őket, hogy nagyon fog ránk vigyázni, és időben visszahoz minket. Anya pedig nagyon komolyan vette. Ahányszor elmentem otthonról – akár moziba, akár a városba valamerre, hogy jól érezzem magam, minden túlzásba vitt. Az aggodalma egyszerre zaklatott fel és rémisztett meg. Ő miért nem tudja elfelejteni, ha én teljes erőmből azon vagyok? – kérdeztem mindig magamtól mérgesen. „Összejöttünk”, és mivel mi egy héttel tovább maradtunk, telefonon tartottuk a kapcsolatot. Folyton írt, már kicsit kellemetlenül éreztem magam, amikor elkértem valamelyik rokonom telefonját – merthogy az enyém valamiért nem működött. Aztán minden elromlott. Más városban éltünk, és habár ő eljött hozzám, én nem mertem felmenni. Egyre akaratosabb volt, de mindvégig ellenálltam. Féltem a helyzettől, talán tőle is. Hiszen egy idegenvárosban lettem volna, ahol csak teljesen rá lennék utalva, ráadásul katona volt! Ezt a tényt nem tudtam figyelmen kívül hagyni. Sokkal erősebb nálam, esélyem sem lenne a védekezésre. Már majdnem beadtam a derekam, amikor is részegen hívott fel, és valami kiscsaj szólt bele a telefonjába. Beleköszönt a telefonba, én pedig döbbenten tartottam a fülem mellett a telefont. Magyarázkodni kezdett, de annyira be volt csípve, hogy nem is értettem mit mond. Másnap számon kértem az interneten keresztül, de mivel késő volt, fürdeni mentem. Láttam, hogy nagyban pötyög már valamit percek óta, vártam még egy kicsit, aztán már nem volt türelmem. Mire visszaértem, első dolgom az volt, hogy meglessem a válaszát, de semmi nem jött tőle. Semmi! Amikor elkezdődött a tanév, írt egy sms-t, de már tudtam, ennek lőttek. Állítólag elmagyarázta nekem korábban a történteket sms-ben és Facebookon, de az érdekes az egészben az volt, hogy egyiket sem kaptam meg. Nem voltam hülye és elegem lett a hazudozásból! Ezek után mélyebbre süllyedtem és még jobban magamat hibáztattam. Mindenért. A hab a tortán pedig az volt, amikor törölt az ismerősei közül. Legszívesebben állon vertem volna.

Szóval bizton állíthatom, hogy nem bíztam a pasikban, és még talán féltem is tőlük, erre pedig Alice ébresztett rá, pedig annyira nyilvánvaló volt az egész. Az összes bénán elsült randim talán ezért fuccsolt be.

Mezítláb lépkedtem a fürdőszobába, megmostam az arcom, és átöltöztem. Minél hamarabb haza akartam jutni. Nem tudtam, hogy néznék a többiek szemébe a történtek után. Emmett mérges rám, Rosalie mindig az, ráadásul hallották minden szavamat. Kinéztem az ablakon, és mély levegőt vettem. Elég magasan voltunk, esélytelen, hogy minden probléma nélkül leugorjak. Nem szerettem volna azért kitörni a nyakamat vagy a lábamat. Visszaszaladtam az ágyamhoz, felkaptam a táskám, és ismét megálltam a párkánynál. Az előttem álló fára összpontosítottam, mire felém hajlottak az ágai, és óvatosan, remegő térdekkel másztam rá. 

Kihajoltam az ablakon, elkaptam az egyik gallyat, és egyik lábamat a másik után helyezve ráültem. Már abban a pillanatban tudtam, hogy ez egy szörnyű ötlet volt, amikor a fa törzse felé haladtam. Túl vékony voltak a faágak, hogy tovább másszuk rajtuk, és valami béna módszerrel próbáltam közelebb tolni a seggem a fa belseje felé.  Amikor percek múltán, de sikerült elérnem a törzset, szusszantottam egy nagyot. A neheze még csak most jön! Fogást kerestem és a lábam idétlenül lógott a levegőben, ahogy megpróbáltam kapaszkodót találni és lejjebb mászni. – A rohadt életbe – kiáltottam fel fojtottan, amikor megcsúszott a lábam. Riadtan néztem le a földre, és elszörnyedtem, hogy még így is milyen magasan vagyok. A fejemben kétségbeesetten száguldoztak a gondolatok, de semmi értelmes ötlet vagy varázslat nem jutott eszembe, egyszerűen túlságosan bepánikoltam. Még csak azt sem tudtam, miért választottam ezt a béna ötletet. Én és a famászás? Istenem! Még kötelet mászni sem tudok, nemhogy fára. Mindig egyest kaptam rá a suliban, ráadásul folyton kidörzsölte a combom és a vádlim az érdes kötél. Eszembe jutott, amikor pár éve a kerítés tetején ragadtam. Az unokatesóim unszolására követtem a példájukat, csakhogy nekem közel sem ment olyan könnyen és egyszerűen, mint nekik. Előrementek, nem vették észre, hogy lemaradtam, én meg sírva fakadtam ott egyedül. Éreztem, hogy ha nem jutok le innen azonnal, elszakad a cérna. 

A táskám hangos puffanással esett le a vállamról, és hatalmasat nyeltem. Mi van, ha az én fejem vágódott volna így be? Nem akartam többet fejre esni – ilyen magasságból meg pláne nem. Az unokatestvéreim megpróbáltak megtanítani kézen állni, de mint oly sok dologban béna voltam, nos, ez is nehézséget okozott. A lépcsőházban álltunk, nagy nehezen fellöktem magam, ők elkapták a lábam, de rögtön el is engedték, én pedig képtelen voltam megtartani a súlyom, és fejre estem. Már az is piszkosul fájt, sőt, szorongok minden egyes alkalommal, amikor kézen kell állnom. Valami érdekes okból kifolyólag, erre is mindig rossz érdemjegyet kapok. 

Összeszorítottam a fogam, és bármennyire féltem, leengedtem a lábam, és amikor egy szinttel lejjebb értem, átkaroltam a fát, és eldöntöttem, én innen le nem megyek. Behunytam a szemem, és eszembe jutott, hogyan is kerültem ide első alkalommal, önszántamból. Meghajlítottam a Földet, talán most is azt kéne csinálnom. 

Már ép magam elé képzeltem a házunkat, amikor valami fojtott hang megütötte a fülem. Remegő lábakkal, még mindig szorosan kapaszkodva leguggoltam, hogy a hatalmas lombkorona mögül kikukkantsak, és majd elsüllyedtem szégyenemben, amikor Emmettet pillantottam meg a bejárati ajtajuknak támaszkodva. – Hogy az a… – gondoltam mérgesen, és büszkén kihúztam magam.

- Úgy látom, rád fér egy kis segítség – mondta vigyorogva. Meg sem próbálta elrejteni, mennyire jól szórakozik rajtam.

- Nem, köszi, megvagyok. Tökéletes itt, én csak élvezem a kilátást. Tudod, innen belátni az egész erdőt. – Próbáltam áhítatot csempészni a hangomba, de igazából szart se láttam.

- Na, ne szívass. Kapaszkodj meg, felmegyek érted és lehozlak onnan – mondta immáron közelebbről, és már láttam, amint ugrásra készen behajlítja lábait, hogy lendületet vegyen.

- Ne – kiáltottam hangosan, és a hirtelen mozdulattól megcsúsztam. A szívem eszeveszettül vert, és már egész testemben remegtem. 

- Oké, akkor ugorj le. Elkaplak – biztosított róla most már komolyan, az arcáról eltűnt a jó kedv.

- Megvesztél? Dehogy ugrok le. Inkább visszamászom valahogy – feleltem kissé halkan, és felpillantottam. Nem tudtam volna eldönteni, hogy melyik a nehezebb. Felmászni vagy le? Miután megkapaszkodtam, idétlenül kalimpáltam a lábammal, s amikor megpróbáltam feljebb húzni, begörcsölt a combom. A picsába most már! – Magamban olyan szitokáradatot lenyomtam, hogy azt még egy kocsis is megirigyelte volna. 

- Ne hülyéskedj, Adne! – kiáltotta most már mérgesen, és határozottan kellemetlenül éreztem magam. – Talán valami bajod van velem? – tudakolta, és döbbentem meredtem le rá. A hangja olyan furcsa volt, kissé bánatos. Haragudott rám, és ez szörnyen fájt.

- Tessék? – kérdeztem vissza, meglepetten. Mégis miről beszél? Azt hiszi, nem bízok benne? Vagy hogy azért nem merek leugrani, mert problémám van vele? – Dehogy! Emmett, nem... Én csak… ne haragudj, de attól tartok, hogy a súlyodtól leszakad az ág, amin állok – mondtam ki végül, úgy gondolva, az őszinteség beválhat, és kínomban beharaptam az ajkam.

Nem számítottam arra, hogy körbe fog röhögni, de megtette. Majdhogynem fuldoklott, én pedig felhúztam magam a bunkó viselkedésén.

- Nos, ha csak erről van szó, ezen könnyen segíthetünk.

- Várj, várj – kiáltottam utána, de már sehol sem láttam. – Mire készülsz? Emmett – ordítottam végül torkom szakadtából, de nem kaptam választ. Idegesen pillantottam körbe, és elhatároztam, az lesz a legjobb, ha magam veszem kezelésbe a dolgokat. Behunytam a szemem, de ekkor óvatosan, szinte észrevehetetlenül megremegett alattam a gally. Kérdőn nyitottam ki a szemem, és hátrahőköltem, amikor Jasper állt közvetlen előttem.

- Jézusom – kiáltottam fel rémülten, és kezemet a mellkasomra helyeztem. – Ne… Ne ijesztgess – nyögtem ki nehezen forgó nyelvvel, és dühösen pillantottam Emmettre, aki legnagyobb döbbenetemre telefonnal a kezében vigyorgott, és integetett nekem.

- Te meg mit csinálsz? Rakd le azonnal. Azonnal rakd le Emmett Cullen, ha jót akarsz magadnak, vagy ne legyen a nevem Ariadne Gardner – figyelmeztettem megrovóan, de nem reagált rá. 

- Mosolyogj, a kamera szeret téged – felelte vidáman, én pedig majd’ meg pukkadtam. Mit képzel ez magáról? A kis suttyó! 

- Felrobbantom, ha nem teszed le most azonnal – mondtam dühösen, és felkiáltottam, amikor Jasper a csípőmhöz nyúlt. 

- Ne! – Védekezően emeltem magam elé a kezem és szinte könyörgően meredtem rá, de nem hatott. – Megoldom – biztosítottam, ő pedig nem is törődve a válaszommal felkapott, és leugrott. A fejemet szorosan a mellkasára hajtottam, és beletelt pár másodpercbe, míg rájöttem, már lent is vagyunk. Óvatosan a talpamra állított, és végig néztem magamon. 

- Élek – suttogtam inkább magamnak, mint neki, de természetesen meghallották és nevetésben törtek ki.

- Még szép, hogy élsz. És csak úgy mondom, hogy én is le tudtalak volna hozni onnan, minden gond nélkül. De én tiszteletben tartom a hölgyek kérését – mondta, miközben átkarolta a vállam, és visszanézte a felvételt. Nem foglalkoztam vele, Jasperre néztem.

- Köszönöm – mondtam neki, és a táskámért nyúltam. Emmett hangosan röhögött, és újra meg újra megnézte a felvételt, amivel teljesen felhergelt. Megpróbáltam kikapni a kezéből, és nem kellett volna meglepődnöm, hogy nem sikerült. 

- Ugyan! Azt hiszed, esélyed lenne egy vámpírral szemben? Gyorsak vagyunk, akárcsak Flash – mondta, és még az általam kedvelt szuperhősös hasonlattal sem tudta meglágyítani a szívem. 

- Azért megpróbáltam – feleltem bánatosan, majd tekintetemet a telefonjára szegetem. Minden bizonnyal rájöhetett, miben mesterkedek, ugyan is gonosz vigyorra húzta a száját. 

- Bármivel próbálkozhatsz, a felvétel akkor is meglesz. Elküldtem a többieknek és az email címemre is – mondta, és megcsókolta a telefonját. – Modern technika, egyszerűen imádom – folytatta, és miután szalutált, bevonult a házba. 

- Hogy tudtok egy fedél alatt élni vele? – kérdeztem Jaspertől egy kis szünet után, ő pedig megértően pillantott rám.

- Könnyen, csak meg kell szokni – válaszolta, amin kissé elgondolkoztam. Nem, ráztam meg a fejem. Ezt szerintem nem lehet megszokni.

- Bejössz? – kérdezte, és fejével a ház felé bökött. Zavartan helyeztem át a testsúlyom, végül megráztam fejem. 

- Azt hiszem,  jobb ha megyek – mondtam, és megigazítottam a táskát a vállamon.

- Hazaviszlek – szólt, és már elő is vette a kulcsokat, de megráztam a fejem.

- Nem kell, köszönöm. Haza tudok menni gyalog is – tiltakoztam, de elhalt a hangom, amikor a szemembe nézett.

- Haza szeretnélek vinni – jelentette ki határozottan, és megindult a garázs felé. Pár lépés után hátrafordult, és végül mozgásra bírtam végtagjaimat. Némán haladtunk egy ideig, kínosan éreztem magam, de nem tudtam mivel megtörni a csendet. Gyanítottam, hogy a tegnap estéről akar beszélni velem. Lefékezett a garázs előtt, és láttam, neki is nehezek jönnek a szavak. Felém fordult, kinyitotta a száját, majd becsukta. Nagyon szép telt ajkai voltak.

- Adne – mondta végül, és belenéztem a szemébe, de olyan nyílt tekintete volt, hogy el kellett fordulnom.

- Igen? – kérdeztem vissza, és végigsimítottam a műszerfalon. 

- El tudom képzelni, hogy min mentél keresztül – kezdett bele, de dühösen kaptam fel a fejem.

- Nem, nem tudod elképzelni. Nem ismersz engem, semmit sem tudsz rólam – fakadtam ki hirtelen, magam sem értettem az okát. Bólogatott, és beletúrt a hosszú, szőke tincsekbe. 

- Igen, ebben igazad van. Még csak pár napja ismerlek téged, de tévedsz, ha azt hiszed, hogy nem tudom min mész keresztül. Tudod, érezlek – mondta, és ismét kínosan éreztem magam. – Úgy értem, az érzéseidet érzem. Közel laksz hozzánk, és érzem, amit te. Minden este – mondta, és egyszerűen ledermedtem.

- Minden… minden este? – kérdeztem vissza, és megremegett a hangom. 

- Igen. Tudom, hogy milyen nehéz ez neked. Érzem azt a szörnyű fájdalmat, kétségbeesést és dühöt, amit te érzel minden este, lefekvés előtt. Ha tudnék, talán én is veled együtt sírnék a fájdalomtól. De tovább kell lépned, Adne, nem élhetsz a múltban. Talpra kell állnod, és bíznod kell abban, hogy valami jó történik. Valami csoda – mondta, és könnybe lábadt a szemem. Nem akartam előtte sírni, utáltam, ha az érzéseimről beszéltek. 

- Tudom – suttogtam, és kinéztem az ablakon, miközben nagyokat pislogtam. – Tudom, hogy ezt kéne tennem, de nem könnyű elfelejteni a történteket. Mindenegyes alkalommal, amikor a tükörbe nézek… – félbe hagytam a mondatot.

- Senki sem mondta, hogy az. Nehéz, ezt nem tagadom. De annyi minden van a világban, amiért érdemes élni és küzdeni. De tudod, mi az egyik legnehezebb dolog az életben? – kérdezte, és felé fordultam.

- Nem – mondtam, és kíváncsian néztem őt.

- Élni benne – felelte halvány mosollyal az arcán.

Önzetlen szerelem – 5. fejezet

Sziasztok!

Hú, ez szoros volt. Megígértem, hogy még ma felteszem a frisst, ha törik, ha szakad. Sajnálom, hogy sokat kellett várnotok, de ezt a fejezetet különösen nehezen írtam meg. Nehezen kezdtem bele, és kicsit elszomorodtam, hogy kevesebb komi érkezett az előző fejezethez, így nem is volt semmi, ami motivált volna, de végül összeszedtem magam és 11 oldalasra sikerült összehoznom, remélem örültök neki.

Ariadne múltját feltárom előttetek, nagyon szeretném, ha elmondanátok a véleményeteket. :)

Mivel nagyon késő van már, elnézéseteket kérem az esetleges hibák miatt. 
A szám ugyan nem illik a fejezethez, de sokat segített, hogy megírjam. Ezt hallgattam közben. 

Jó olvasást kívánok!

Sosem árt az óvatosság

Hamar elkészültem, tekintetbe véve, hogy Alice mindent elintézett. Kiválasztotta a ruhám, megcsinálta a hajam és a sminkem is. Konkrétan semmi dolgom sem volt, csak tűrnöm kellett, addig pedig elgondolkoztam a múltamon. Mintha érezte volna, hogy most csendre vágyok, így kevesebbet beszélt, mint szokott, ezt pedig igencsak értékeltem.

Mielőtt elmentünk volna Alice-szel a Cullen villába, felkerestem a kis bárunkat, és kezdetnek lehúztam egy kis vodkát. Valahogy úgy éreztem, szükségem van erre, hogy a gondolataim kitisztuljanak. Meg hát, nincs ebben semmi rossz. Mire mindenki elkészül és elindulunk Seattle felé, addigra már teljesen jól leszek. Na, nem mintha egy kis pia megártana nekem…

Egész úton lehangolt voltam, és azt kívántam, bár mellettem lehetne Zoey. Egyszerűen biztos voltam abban, hogy ha ő itt volna, sokkal nyugodtabb lennék, és pillanatokon belül sikerülne engem jobb kedvre derítenie. Mindig vigyáztunk egymásra, igazi barátnők voltunk. Kíváncsi voltam arra, hogy most, hogy megtört a varázslat, vajon ő is visszanyerte-e az emlékeit. Emlékszik anyára? Elhatároztam, hogy holnap reggel mindenképp felhívom őt, és beszámolok neki a fejleményekről. Nem tudtam tovább magamban tartani ezeket, képtelen voltam rá. 

Esmé barátságosan üdvözölt, amint beléptünk a villába magához ölelt és puszit nyomott az arcomra. A karjaiban kissé biztonságban éreztem magam, az egész nő szeretetet sugárzott, és ez nagyon tetszett. Akárhányszor beléptem ide, valami furcsa érzés fogott el. A szívem kissé összeszorult, minden egyes alkalommal. Már a légkör is arról árulkodott, hogy milyen jó lehet ide tartozni, ehhez a családhoz.

- Köszönöm, jól vagyok – válaszoltam illedelmesen a kérdésére, és éppen felőle készültem érdeklődni, amikor Rosalie elegáns léptekkel jött le a lépcsőn, és egy pillantásra sem méltatott, tekintete rögtön édesanyjára szegeződött.

- Indulhatunk? – kérdezte, és türelmetlenül állt meg a bejárati ajtó előtt, miután mindenféle köszönés nélkül haladt el mögöttünk. Esmé bocsánatkérően pillantott rám, és megsimogatva a karom a konyha felé indult. 

- Nem maradunk sokáig, de ha bármire szükséged van, Ariadne, akkor a hűtőben megtaláljátok. Ne szégyenlősködj kérni, szívem. Alice majd mindenben segít – mondta még kedvesen, majd egy halom papírzacskóval a kezében megindult a bejárati ajtó felé.

- Mégis hova mennek? – suttogtam megszokásból halkan, és zavartan a fülem mögé tűrtem egy hajtincsem.

- Esmé odáig van a gyerekekért, és rendszeresen ellátogat az árvaházba, ilyenkor pedig Rose elkíséri őt. Ez a közös programjuk.

Nem igazán tudtam volna megmondani, miért is lepődtem meg ennyire. Esmé nagyon aranyos, kedves és szeretetreméltó nő, aki szeret másokon segíteni. Azért, mert vámpírok, még szerethetik az embereket, sőt, akár a gyerekeket is. Az viszont szó szerint megdöbbentet, hogy Rosalie is vele megy. Rosalie! Az a szőke jégkirálynő, aki mindenkit lenéz és senkit sem tisztel a szülein kívül.

- Rosalie jó lány, csak egy kis időt kell adnod neki – hallottam meg mögülem egy mély, érdes hangot, és mosolyogva pillantottam Emmettre. Azt hiszem, nem volt nehéz kitalálnia, hogy mire is gondolhattam az előbb, talán még az arcomra is volt írva, de ugyanakkor megmosolyogtatott, hogy ennyire szereti a kis szőkeséget. Még számomra is jó érzés volt, ahogy kiállt érte és megvédte. 

- Emmett, ezt te sem gondolhatod komolyan. Mi már évtizedek óta ismerjük egymást, és a kapcsolatunk még így sem zökkenőmentes. Mit vársz Adnétől? Neki nincs annyi ideje – halkult el végül Alice, és bocsánatkérően pillantott rám. Megértően bólintottam, bár a szavai kissé megütöttek. Én már rég halott leszek negyven-ötven év múlva, ők pedig ugyanolyan fiatalok és csodásak lesznek, mint amilyenek mindig is. De hát, ez az élet rendje, nem? Sosem a hallhatatlanság vonzott a vámpírokban. Akkora kultusz létezik körülöttük, és majd’ minden embert csak ez éltet. A hallhatatlanság, az örök szépség gondolata.

Miközben a hajamat mostam a kád fölé hajolva, azon gondolkoztam, hogy mi mindent is rejt a láda, amit ma találtam. Miért akarta annyira anya, hogy rábukkanjak? Miért most? Egyszerűen semmit sem értettem.

Felkaptam magamra az Alice által kiválasztott öltözékemet, és a tükör előtt forgolódtam, amikor megakadt a szemem rajta. Az ajkába harapott, és látszott rajta, hogy valamit nagyon mondani akar.

- Mi az? – kérdeztem meg tőle, és leültem az ágya szélére.

- Semmi, csak… Biztos vagy abban, hogy ez így jó? Tudod, még nem késő, hogy keressünk neked valami jó ruhát – mondta ki végül, és láttam, hogy megkönnyebbült ettől. Mosolyognom kellett, de inkább én is az ajkamba haraptam, és ismét a tükör elé sétáltam, hogy végig nézzek magamon. Egy fekete csőnadrág volt rajtam egy hasonló színű atlétával, amire egy hálós felsőt vettem, és hogy a stílusom megmaradjon, egy koponya díszelgett rajta.

- Jó, csak hogy tisztázzuk! Nem randira megyek, és nem fogok kisestélyit felvenni egy buli kedvéért – mondtam dacosan, és egy hosszú pillanatig farkasszemet néztem vele.

- Istenem, te még Bellánál is nehezebb eset vagy – nyögött fel végül, és karjait a magasba emelte beszéd közben.

- Lehetséges – mondtam én is ugyanolyan hangnemben, és kezeimet felemeltem, akárcsak ő. Erre inkább nem mondott semmit, csak beleültetett a székébe és a cuccai között kezdett matatni.

Nem ismertem korábban Bellát, és még most sem ismerem ugyan, de nem volt nehéz kitalálni, miért is volt nehéz dolga vele Alice-nek. A csaj mindent túlzásba visz, és egyszerűen tökéletesnek kell lennie mindennek, mégpedig az ő elképzelése szerint, ezt pedig én sem állom ki egykönnyen. De Alice már csak ilyen volt, én így kedveltem őt. Ugyan Bella indokaival nem voltam tisztában, de én egyszerűen utálom a ruhákat. Mindegyikben akkora vagyok, mint egy tehén, és egyszerűen nem akarok így emberek előtt mutatkozni. Ugyan a vámpírok megszépülnek átváltozás után – ennyit már én is tudtam –, de látszik rajta, hogy ő emberként is csinos volt és szép. Én meg nem. Ilyenkor hajlamos voltam magamat szidni, hiszen egy időben sok csokit tömtem be, amiért már kismilliószor képen vágtam magam. Akkor rontottam el mindent.

Alice kivasalta a hajam, elkészítette a sminkem, és hogy alapos legyen, még a körmömet is kifestette! Kicsit ugyan túlzásnak tartottam, de a gyilkos tekintete belém fojtotta aszót, és már ellenkezni sem mertem. Így is elég nagy csapás volt neki az öltözékem, ha ezzel a kedvében járhatok, hát, tőlem jól van, nem szólok egy rossz szót sem. 

Mivel az idővel kicsit megcsúsztunk, így Alice a saját sebességében készülődött el, én pedig döbbenettel teli félelemmel néztem őt. Igen, az volt. Félelmetes a gyorsasága, egyszerűen belegondolni sem mertem, hogy mikre nem képes.

Hamar elkészültünk, és pillanatokon belül már lent is voltunk a nappaliban, hogy bevárjuk a többieket. Jasper rám való tekintettel csak azután kezdett el készülődni, hogy elhagytam a szobájukat, de még így is, meglepően hamar elkészült, de az már kevésbé volt meglepő számomra, hogy milyen dögös. Egy sötétkék inget vett fel, ami ugyan jobban kiemelte bőrének fehérségét, lélegzetelállító volt. Elfordítottam a tekintetemet és izgatottan gondoltam a ma estére. Be kellett vallanom, hogy vártam. Talán igaza volt Alice-nek, szükségem van rá. 

Beültem a hátsó ülésre, és Alice-t hallgattam, miközben kinéztem az ablakon. Nem igazán figyeltem rá, de néha elmakogtam egy értemet, hogy lássa, jelen vagyok, még ha nem is figyelek igazán rá. Amikor azonban előre fordultam, és észleltem magamon Jasper tekintetét, megállt bennem az ütő. Biztos neheztelt, amiért nem figyelek a barátnőjére – dorgáltam meg magam bűntudatosan, és kissé elmosolyodva immáron minden figyelmemet Alice-nek szenteltem.

Nehéz volt parkolóhelyet találni a környéken, így egy tömbbel arrébb tudtunk csak megállni, és majd’ tíz percet kellett sétálni, hogy elérjünk a szórakozóhelyhez. Beálltunk hát végül mindannyian a sorba, és megpillantottam a bejáratnál Maxot, aki épp kezet fogott az egyik kidobóval, és egy pillanattal később már el is tűnt a szemem elől.

- Talán láttál valakit? – kérdezte Alice szokatlanul magas hangon, teljesen behajolva a képembe. Reflexszerűen léptem hátra és tapostam rá Edward lábára.

- Bocsi – rebegtem neki, ő pedig csak némán megrázta a fejét. – Nem, nem. Senki érdekeset – válaszoltam gyorsan, és kikotortam a személyimet a táskámból.

- Ugyan már, láttam, hogy Maxot nézed. Igazából elég jó pasi – tűnődött el hirtelen, és magamban elmosolyodtam, amikor meghallottam Jasper morgását.  – Nyugi, szívem, a nyomodba sem ér – nyugtatta meg őt, és rájöttem, ők egyszerűen tökéletesek együtt. A féltékenységet hamar leküzdöttem, és végül Alice felé fordultam.

- Az, hogy nézem, még igazán nem jelent semmit. Csak hát, mindig félek, hogy valamit elrontottam aznap, és eszébe jut, hogy mi történt akkor – mondtam inkább, hogy eltereljem a figyelmem. Igazából egész biztos voltam a dolgomban, mindössze egyszer fordult meg a fejemben, hogy mi van, ha mindenre emlékszik… De az is csak azért volt, mert akkor találkoztunk elsőnek a történtek után. Alice viszont bevette, és leszállt a témáról, én pedig elégedetten düllesztettem ki a mellkasom.

Ahogy beléptünk a szórakozóhelyre, a zene még hangosabbá vált, és el sem tudtam képzelni, milyen lehet ez Cullenék számára. Feléjük pillantottam, de egyikük sem nézett rám. Túlságosan el voltak foglalva azzal, hogy felmérjék a terepet. Úgy tűnt, mintha még nem jártak volna ilyen helyen, ami apró mosolyt csalt az arcomra. 

- Minden rendben? – kérdeztem tőlük kiabálva, bár a válaszukat nem hallottam, igennek vettem. Tétován indultam meg a hatalmas helységben, a villogó fényekhez próbáltam alkalmazkodni. Miközben előre lépkedtünk, rájöttem, talán nem a legjobb ötlet velük eljönni. Vámpírokkal. Mindenki minket bámult, hála a természetfeletti szépségüknek és kissé kényelmetlenül éreztem magam. Persze nem nyílt ketté előttünk a tömeg, ahogy a filmekben – bár kétségkívül megkönnyítették volna a dolgunkat – mégis láttam a tekintetükben a csodálatot. Sokan megálltak mozdulat közben, és hirtelen megértettem az egyik okot, amiért nem járnak el sehova. 

Alice megragadta a karomat, és szó nélkül húzott le maga mellé az egyik bőr kanapéra, majd a többiek is követtek minket. Az egyik bár közvetlen előttünk volt és megismertem pár évfolyamtársamat, amint nagyban nevetgélnek. Ahogy jobban körbenéztem, a túloldalt még Meget és Carlyt is megpillantottam pár srác társaságában. Gondolhattam volna, hogy ők is itt lesznek, de nem tulajdonítottam nekik nagy ügyet. Emmett teljesen elterelte a figyelmem, jókat nevetgéltem a viccein, már amennyit hallottam belőlük.

- Mit hozhatok neked? – állt fel az asztaltól egy pillanattal később, és kíváncsian nézett le rám.

- Semmit, köszönöm – feleltem és furcsa pillantást kaptam válaszul, de végül megrántotta a vállát, és elment. Kínos csend állt be közénk, bár a nagy hangzavartól beszélni sem tudtunk volna, még is kissé kellemetlennek éreztem a hallgatást.

Emmett hamar vissza is tért, italokkal a kezében. Értetlenül néztem a többiek felé, ahogy a poharuk után nyúltak. Lehet én voltam a hülye, de azt hittem, csak vért isznak. 

- Most nem egészen értem, mi van. Lemaradtam valamiről? – kérdeztem, és az asztal felé böktem. – Ezt meg fogjátok inni?

- Tudod, ha már eljöttünk ide, emberek közé, fent kell tartanunk a látszatot. Elég érdekesen nézne ki, ha semmi sem lenne előttünk – válaszolt Jasper, és határozottan butának éreztem magam a kiselőadás után, de akkor sem értettem mire jó ez az egész. A suliban sem ették meg soha a kajájukat, mindenki tudta, hogy csak turkálnak a tányérjaikon és egyszerűen nem fogtam fel, minek ez. Talán kevésbé lett volna feltűnő, ha egyáltalán semmit sem pakolnak maguk elé. Úgy hülyeség, ahogy volt, én viszont kezdtem szomjazni. Már akkor is az voltam, amikor Emmett kérdezte, mégsem szóltam.

- Mindjárt jövök – szóltam nekik, és minden további nélkül a bár felé sétáltam. Alig bírtam előre férkőzni, mindenki úgy dúrrakodott, mintha egy rock koncerten lennénk. Egy magas, nyúlánk srác szolgált ki, aki meglepően hasonlított egy színészre, vagyis annak fiatal változatára. Nem tudtam volna eldönteni, melyikük is néz ki jobban, végül a színész mellett döntöttem. Csak üdítőt ittam, ásványvízzel a kezemben sétáltam vissza a helyünkre, és ültem le. 

- Ha szomjas voltál, miért nem szóltál? – szólt Emmett pár perccel később, és bár a hangján nem hallottam, de az arcán láttam, hogy neheztel rám.

- Nem… nem igazán voltam szomjas – feleltem, és ismét beleittam az üvegbe. Jól esett kiszáradt torkomnak, bár bántott, hogy így viselkedett velem a nagy mackó.

- Ha az a bajod, hogy mi fizettük volna, akkor ne aggódj emiatt – mondta még, és láthatóan kissé megharagudott rám. Már épp ellenkezni kezdtem volna, amikor félbeszakított. – Vagy tudod mit? Ha ez zavar, akkor adj rá pénz, és megveszem neked – mondta, és halvány, erőltetett mosolyt villantott rám. Nem értettem, hogy hirtelen mi baja lett a srácnak, aki folyton mindenen vigyorgott és poénkodott.

- Ez igazán rendes tőled, de nem szükséges. Magam is meg tudom venni – kötöttem az ebet a karóhoz, és amikor láttam, hogy még jobban megharagudott rám, könnybe lábadt a szemem. Ezt nem bírom – gondoltam magamban, és sebesen megkerestem a WC-t. Bezárkóztam az egyik fülkébe, és szabad utat engedtem a könnyeimnek, egyszerűen képtelen voltam visszatartani, úgy éreztem, szétrobbanok belülről. Talán, mégsem volt olyan jó ötlet ide jönni – gondoltam magamban, amikor a tükör felé vettem az irányt.  Alice jó munkát végzett, a sminkem majdnem tökéletes maradt, bár elővettem a szemceruzámat, és hogy jobban látsszon, kihúztam a szemem. Legszívesebben jó alaposan megmostam volna az arcom, hogy a hideg víz kitisztítsa a fejem, de a sminkem miatt kezdtem aggódni. Nem léphetek úgy ki innen, mint egy zombi. Nem láthatják rajtam, hogy sírtam. 

Mosollyal az arcomon léptem ki végül, és ismét a bárhoz mentem, ahol kikértem két vodkanarancsot. Le sem vettem a szemem a bárosról, minden mozdulatát árgus szemekkel figyeltem. Tulajdonképpen, egész jól nézett ki a srác. Magas volt és minden bizonnyal gyúrni járt. Fehér inget viselt, fekete nyakkendővel és mellénnyel, ami még inkább kiemelte az izmait. Igazán szexissé tette. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy vajon hogyan is nézhet ki hétköznapi szerelésben, de a gondolat kiábrándító volt. Fekete haja kissé oldalra állt, és a borosta még dögösebbé tette. 

Elém rakta a két vodkát, és amíg a visszajáróra vártam, már le is hajtottam mindkettőt. Meglepetten nézett először rám, aztán a poharaimra. 

Láttam, hogy mozognak az ajkai, de nem értettem mit mond, akkora volt a hangzavar. – Tessék? – kiáltottam vissza, és felállva a bár székről közelebb hajoltam hozzá.

- Kérsz még egyet? – kérdezte, és a biztonság kedvéért a poharaimra mutatott, mire akaratlanul is biccentettem.

- Várj, most inkább egy koktélt kérnék – szóltam neki meggondolván magam, és megértően bólintott.

- Milyet?

- Nem tudom, rád bízom. Valami finomat szeretnék – mosolyodtam el halványan, és tovább figyeltem őt. Láthatóan élvezte, hogy rábíztam a döntést, és szabadjára engedheti a képzeletét. Nem értettem, hogy lehet ilyen jó a hallása. Az biztos, hogy bárban semmi pénzért nem dolgoznék, már csak azért sem, mert tényleg nagyot hallok. Már előre féltem az idős kortól… Ha csak arra gondoltam, hogy hány fajta pia létezik, elszörnyedtem. Nem igazán értettem az ilyenekhez. Elnéztem mögötte, és amíg ügyködött, azon voltam, hogy minél több üveget felismerjek, de elkeserítő volt a végeredmény, így tekintetemet ismét rászegeztem. A mögöttem álló lány idegesen lökött meg a várakozás kellemetlensége miatt, és fájdalmamban kissé felszisszentem. Majdnem felkent a bárpultra, még a mellemet is sikerült bevernem. Legszívesebben megdörzsöltem volna a fájó pontot, de hát elég furán jött volna ki, így öklömet inkább ökölbe szorítottam és dühös tekintettel néztem a kis vöröskére. Mégis mit képzel ez? Én is türelmesen kivártam a soromat, és nem kezdtem volna el jelenetet rendezni, ha valaki előttem még kér valamit. Egyébként is, a pultos kérdezte meg tőlem, én csak éltem a lehetőséggel.  A báros izmai megfeszültek, minden mozdulatnál, és rájöttem, hogy a kis ginger miért ilyen erőszakos. Ami azt illeti, a kis hasonmás éppen a Colájából ivott, úgy tűnt, most nincs nagyon elfoglalva, és simán ki tudná szolgálni, hamarabb, mint ahogy itt kerülne sorra, de a kiscsaj mégis engem lökdösött. Az eszem megállt. 

Elém rakta a poharat, és egy rövid pillanatig a zöld löttyöt néztem, mielőtt megkóstoltam volna. Ízek orgiája egy koktélban. Hosszasan tördeltem a fejem, hogy vajon mi tette ilyen színűvé és ízűvé, de nem sokra jutottam. A nyelvem bizsergett minden korty után, és rájöttem, hogy banán és kiwi biztos volt benne – csak ennyire tellett tőlem.

- Ez isteni finom. Mi a neve? – kérdeztem, és csüggedten jöttem rá, egy szót sem értettem abból, amit mondott. Hogy fogok én legközelebb is ilyet kérni? Olyan pocsékok az ízlelőbimbóim, hogy még csak felismerni sem tudom, mi van benne. – Nagyban bólogattam, mintha tökéletesen értettem volna, mit mond, majd egy köszönöm után visszasétáltam Cullenékhez.

- Megkínálnálak benneteket, mert ez isteni finom, de szerintem úgy sem kérnétek – néztem körbe, miközben a szívószálamat harapdáltam. – Uh, Nessi. Te sem kérsz? – kérdeztem, mert eszembe jutott, hogy ő nagyon is ember. Mármint félig.

Nem voltam abban biztos, hogy azért nem ivott, mert a szülei itt voltak, vagy mert most tényleg nem akart, de hirtelen felpattant mellőlem, és a bejárat felé sietett. Kissé hökkenten fordultam utána, aztán a szemem megállapodott egy magas, indián fiún.

- Ő Jacob, Nessi barátja – mondta Bella, és szeme szeretettel telt meg. 

- Nem mellesleg egy vérfarkas – Alice a fülemhez hajolva tájékoztatott, és kezemben megremegett a pohár, magamra is öntöttem volna, ha több lett volna belőle. 

- Egy… vérfarkas? – kérdeztem vissza, és ismét feléjük pillantottam. Gondosan körbepillantottam magunk körül, és inkább megfogtam Alice kezét, nem akartam, hogy bárki is meghaljon valamit ebből a beszélgetésből.

- Igen, amolyan alakváltó. Képes bármikor farkassá változni. A vámpírok és a vérfarkasok ősi ellenségek, de mi egyezséget kötöttünk egymással, amelyet Jacob és Nessie szerelme tett erősebbé. 

Hirtelen túl sok gondolat volt a fejemben, úgy éreztem, menten szétrobbanok. Ezek szerintem nem csak boszorkányok és vámpírok léteznek, hanem várfarkasok és kitudja még milyen teremtmények. Aggodalmasan gondoltam arra, hogy is fogok így elaludni. Mi van, ha szörnyek is léteznek?

- Inkább menjünk táncolni – ragadott karon Alice, és minden erőmmel ellenálltam. – Mi az? – kérdezte, és kezeimet összefonta maga előtt.

- Csak szeretném meginni előtte – válaszoltam, és szeme megértően csillant fel. 

- Oh, persze, csak nyugodtan – mondta, és időközben Nessie is visszatért a barátjával.

- Adne, szeretném bemutatni a barátomat, Jacob Blacket – szólított meg, és kíváncsian meredtem a srácra. Magas volt és izmos, szeméből sütött a szerelem, ahogy őt nézte. Rám emelte a tekintetét, és kezet nyújtottam felé.

- Szia, Ariadne Gardner vagyok. Örülök, hogy megismerhettelek – feleltem illedelmesen, és elmosolyodtam. Nagy vigyor terült el az arcán, és kezét az enyémbe csúsztatta. Határozott, férfias kézfogás volt. 

- Szintúgy. Már sokat hallottam felőled, boszi – mondta, és félrenyeltem az italomat, esetlenül kapálóztam az egyik kezemmel, és Alice akkorát ütött a hátamra, hogy egyenesen Jacobnak estem, aki röhögve kapott el.

- Lám, lám. Sok mindenben hasonlítasz Bellára. – Jacob már most kikészített. Idegesen, és kissé zavartan löktem el magam a mellkasától, még pólón keresztül is éreztem bőrének forróságát. Mégis miről hadovál ez a félnótás?

Nem reagáltam erre a megjegyzésére, Alice karon ragadott, és elvezetett az asztaltól. A kétszárnyú ajtó felé haladtunk, és a zene még hangosabbá vált. Körbepillantottam, és egy rakás embert pillantottam meg a benti bárnál. A tánctér felé haladtunk, és szorosan egymás kezébe csimpaszkodtunk, nehogy elveszítsük egymást. Az emberek ide-oda lökdöstek minket, párszor meg is botlottam, és láttam, hogy Alice is mérgelődik, akárcsak én.

Lefékeztünk, egymásra pillantottunk, és egyszerre mosolyodtunk el. Élveztem a zenét, a csípőm ütemre mozgott, és arra gondoltam, miért voltak rossz érzéseim a mai napot illetően. Jól éreztem magam. Alice olyan kecsesen mozgott, hogy a körülöttünk álló férfiak és nők is egyaránt őt bámulták.

- Húha! Úgy látom, komoly vetélytársai vannak Jaspernek. Talán nem ártana, ha itt lenne és őrködne rád – mondtam neki, miután feltűnt, a srácok kiéhezett hiénákként nézik őt.

- Jaspernek nincs vetélytársa, senki sem ér fel hozzá – kiáltotta nekem, és elvigyorodtam. Igazat kellett adnom neki. Ezek itt a nyomába sem értek.

Becsuktam a szemem, és teljesen átadtam magam a zenének. Összekulcsoltuk a kezeinket, és összesimulva táncoltunk a tánctér közepén. Éreztem, hogy ő is jól érzi magát. Egy idő után énekelni is kezdtünk, mindenki nagy szerencséjére nem hallatszott, milyen szörnyű hangom van. 

Nem tudom mennyi idő telhetett el, de meg kellett látogatnom a bárt, egyszerűen szomjaztam. Az ásványvizet hamar letoltam, és vigyorogva indultunk meg ismét a parkett felé, de annyian voltak már, hogy csak a széléig jutottunk. Nem igazán foglalkoztatott ez minket, táncolni ott is lehet.

Csak ringattam a csípőm a zene ritmusára, és szórakoztam, úgy, mint ahogy már rég nem. Alice feje mellett elnézve megpillantottam Jaspert, aki mosolyogva figyelte barátnőjét, amint önfeledten táncolt. Megállt mögötte, kezeit a derekára kulcsolta és közelebb húzta magához. 

- Mi tartott ennyi ideig? – olvastam le a szavakat Alice szájáról, de elhallgatott, amikor Jasper szája megtalálta a nyakát. Kissé eltávolodtam tőlük, amikor valami keménynek ütköztem. Lassan fordultam meg, a táncot is abbahagytam, és egy hosszúnak tűnő pillanatig a mögöttem álló srácra néztem. Visszapillantottam a szerelmes pár felé, amikor a fiú érintését megéreztem a csípőmön, de úgy tűnt, nagyon el vannak foglalva egymással. Nem akartam egyedül táncolni, így karjaimat a nyaka köré fűztem, és táncolni kezdtem.

Valahogy kezdtem kellemetlenül érezni magam, a srácon totál látszott, hogy a kelleténél jóval többet ivott, és tudtam, hamarosan nyomulni kezdett. A keze bejárta a hátamat, én pedig arra gondoltam, milyen jó volna, ha itt lenne Zoey. Ő mindig tudta, hogy mikor kell kimentenie, ismertük már annyira egymást, hogy szavak nélkül is értsük, mit akar a másik. Én pedig rájöttem, nem akarom ezt a srácot, táncolni sem akarok vele. Túl közel volt hozzám, mindenhol csak a leheletét éreztem, már csak a nyálcsorgatás hiányzott.  Úgy döntöttem, elegem van már belőle, kezemet a mellkasának feszítettem, és eltoltam magamtól, de megragadta a kezemet, és a saját lábában majdnem elesett. 

- Még ne menj el – kiabálta nekem, és az arcára furcsa grimasz ült, mintha hányni készülne. Fúj – gondoltam magamban, és kirántottam a kezemet az övéből. Persze, hogy csak az ilyen hülyék tapadnak rám. Jó, nem volt csúnya, de hát na! Alice-t és Jaspert elvesztettem a szemem elől, így a kijárat felé vettem az irányt. Hátrapillantottam, hogy körbenézzek, hátha meglátom őket, de csak a volt táncpartneremet pillantottam meg, aki mindent megtett, hogy kövessen, még ha bizonytalan léptekkel is közeledett felém. Megpillantottam magam előtt Maxet, aki szintén észrevett, és meglepetten nézett engem.

- Szia! Hát te? Nem is tudtam, hogy jössz – mondta, és megvárt, míg elé érek. 

- Hát, ez amolyan hirtelen ötlet volt. Cullenékkel jöttem, de sehol sem találom őket, az a vadbarom meg teljesen rám szállt – mondtam, és a srác felé intettem, aki ép egy táncolóban kapaszkodott meg, nehogy összeessen. 

- Gyere – mondta, és kezét felém nyújtotta, de úgy tettem, mintha nem láttam volna. Nem fogom megfogni a kezét. 

Visszamentünk a bárhoz, és tekintetemmel a többieket kerestem. Sehol sem láttam őket – állapítottam meg csüggedten, és leültem a korábbi helyemre. Mégis hova tűnhetett mindenki?

- Nem hívod fel őket?

- Nem tudom a számukat – válaszoltam, és fáradtan dőltem hátra. Behunytam a szemem, és mély levegőt vettem. Éreztem, hogy leül mellém, besüppedt a kanapé.

- Ha akarod, szívesen hazaviszlek – mondta, és fél szemmel rápillantottam. – Nyugi, nem ittam alkoholt.

Körbepillantottam, és miután senkit sem láttam, beleegyeztem. Mi mást csinálhatnék? Mi van, ha mindannyian elmentek? Alice úgy is látni fogja, mi történik, ugyanis meghoztam a döntést. Nem akartam az erőmet használni, valahogy könnyebb megoldás volt az, hogy hazavigyen Max. 

Kiértünk a szórakozóhelyből, és megborzongtam a hideg levegőtől. 

- Fázol? – kérdezte, és tétován bólintottam. Felesleges lett volna letagadnom. – Mindjárt odaérünk, a sarkon állok – felelte, és hirtelen toppant elénk Alice és Jasper. Meglepetten kiáltottam fel, és hátráltam egyet.

- De jó, hogy itt vagy. Már mindenhol kerestünk – mondta Alice, és szorosan magához ölelt. – Köszönjük, hogy vigyáztál rá – nézett egyenesen Maxre, aki kissé csodálkozva meredt rá. Jasper felé sétált, és kezet nyújtott neki, amit habozva, de viszonzott. 

- Köszönök mindent – kezdtem bele, és egy rövid pillanatra magamhoz öleltem. – Jó éjt – folytattam még sietve, ugyanis Alice a másik irányba kezdett terelgetni.

Hogy teljesen őszinte legyek, kissé megharagudtam rájuk. Mindenki a párjával jött, csak én voltam egyedül, ők pedig szó nélkül eltűntek, mindegyikük.

Felöltöttem a póker arcomat, és beültem a hátsó ülésre. Kinéztem az ablakon, és hamar átmelegedtem. Jasper bekapcsolta a rádiót, amiért igencsak hálás voltam. Nem akartam beszélgetni, de a csend is idegesített.

- Hol vannak a többiek? – kérdeztem meg végül, nem bírtam tovább a kíváncsisággal.

- Emmett és Rosalie nem sokkal azután ment el, hogy ti táncolni indultatok, nem akart maradni. Aztán Bella is hamar megunta, tudod, ő pláne nem szereti az ilyen helyeket, szóval elmentek a többiek is – mondta, és hümmögtem rá egy sort. Emmett valószínűleg mérges rám. Remek, már csak ez hiányzott!

- Sajnálom – hallottam meg Alice hangját, éppen akkor, amikor megpillantottam az Üdvözöljük Forksban táblát. Pár napja, amikor megérkeztünk, még minden rendben volt. Most pedig minden darabjaira esett. Az eddigi életem teljesen felfordult. Az egész életem egy hazugság volt, és ha ez még nem lenne elég, még édesanyám szellemét is látom. Ha valakinek beszámolnék erről, plusz a vámpírok és boszorkányok létezéséről, örök életre elmegyógyintézetbe zárnának. 

- Mit?

- Az én hibám volt – kezdett bele Jasper, és láttam, hogy a visszapillantó tükörből engem vizslat. – Túl sok volt ott az érzelem, egyszerűen felrobbantam. Még sosem voltam ilyen szórakozóhelyen, azt hiszem, túlbecsültem magam. A tinik túlfűtött érzései egyszerűen lerombolták az önuralmam.

- Oh – csak ennyit tudtam válaszolni, és elgondolkodtam. Jasper érzi mások érzéseit, és befolyásolni is tudja azokat. Egy szórakozóhely, ittas fiatalok között… el sem tudtam képzelni, milyen lehetett neki. Mindent fokozottan érezni.

- Nem gondoltad meg magad ugye? Még mindig nálunk szeretnél aludni? – kérdezte Alice, és elbizonytalanodtam. Nem tudtam mennyire lenne jó ötlet, a történtek után. Ilyenkor én sem vagyok jó passzban.

- Ha szeretnéd, akkor szívesen maradok – mondtam végül, és beharaptam az ajkam. Az volt a legszörnyűbb az egészben, hogy rá nem lehetett haragudni. Túl kedves volt ahhoz, hogy az ember hosszú vagy rövidtávon haragudjon rá. Vagy csak én voltam túl lágyszívű.

Világított a lámpa a Cullen házban, és Esmét a nappaliban találtam, egyedül.

- Szia, Esmé – köszöntem neki, és mosolyogva kelt fel a fotelből, és lerakta a könyvet, amit eddig olvasott.

- Nahát, hogy ti milyen csinosak vagytok – nézett ránk, nekem pedig grimaszba rándult az arcom. Esmé mosolyogva nézett rám, biztos voltam abban, hogy érti a reakcióm és megcsóválta a fejét. – Azt hittem később jöttök – mondta kedvesen, és a konyhába sietett. – Kérsz valamit? Nem vagy szomjas? Vagy éhes?

- Nem köszönöm – feleltem mosolyogva, és elnyomtam egy ásítást. Az út teljesen lefárasztott.

- Látom álmos vagy. Előkészítettem neked a vendégszobát, Alice majd megmutatja, hogy hol van.

- Köszönöm, Esmé.

Az ideiglenes szobám legfelül volt – bár kétségkívül én inkább lakosztálynak nevezném, ugyanis fürdőszobám is volt –, Edwardé mellett. Ők állítólag ritkán tartózkodnak a Cullen villában ilyen tájt, ugyanis saját házuk van. Átöltöztem az otthonról hozott pizsimbe, és meglepődtem, amikor Alice-t az ágyamon ülve találtam. Kissé zavarba jöttem, és hogy húzzam az időt, felkötöttem a hajamat.

- Minden rendben? – kérdeztem meg végül, és leültem mellé.

- Ezt inkább én kérdezném tőled. 

- Alice, nem igazán értelek. Már mondtam, hogy nem haragszom. Megértem, hogy Jasper… – nem tudtam befejezni, ugyanis félbe szakított.

- Furcsán viselkedtél – mondta, és ledermedtem.

- Tessék?

- Furcsa voltál – mondta, és a szobában található tükörhöz lépett, kivette a fülbevalóját, és azon keresztül nézett vissza rám. 

- Én mindig az vagyok – feleltem, de már éreztem is a kis különös görcsöt a torkomban. A sírás előjelét. Nem akartam előtte bőgni, de akaratlanul is eszembe jutottak a történtek. – Most az a baj, hogy nem akartam semmit sem elfogadni Emmettől? – kérdeztem, és elsőre beletrafáltam. – Nem értem miért baj az, ha óvatos vagyok!

- Nem baj, egyáltalán. Én csak nem értem, hogy mi volt ez az egész. Az egyik pillanatban még tök jól érezted magad, aztán meg… – elhallgatott és kérdőn pillantott felém. Láthatta az arckifejezésemen, hogy itt valaki komolyabb dologról lehet szó, mert leült velem szemben, a szemében megértést és aggodalmat láttam. – Ha szeretnél beszélni róla, én szívesen meghallgatlak, és senkinek sem mondom el.

Nem tudom mi késztetett arra, hogy kitálaljak, mintha nem lettem volna önmagam, egyszerűen csak azon kaptam magam, hogy már bele is kezdtem.

- Meséltem a minap, hogy küzdősportoztam, igaz? – kérdeztem, de választ nem is vártam tőle. Az összekulcsolt kezemre pillantottam, tekintetemet le sem vettem róla. – Nevelőapukám egyik ismerőse ajánlotta, hogy próbáljam ki a kung fut is, és nagyon élveztem. A barátnőmmel, Zoey-val kezdtük el, egyedül nem volt elég bátorságom és kitartásom hozzá. Nagyon szerettem az edzéseket, élveztem minden pillanatát és igazán boldognak éreztem magam. Az edzőm nagyon rendes volt, az edzőtársaim pedig jó fejek voltak, gyakran tovább ott maradtam, hogy verekedjek egyet az egyik sráccal. Emlékszem, egyszer úgy sípcsonton rúgott, hogy egy hónapig biztos tiszta lila volt a lábam, de azért én sem kíméltem őt. Az ismerősöm által tudom, hogy meglepődtek rajtam, hogy nő létemre ilyen jó vagyok és bizony fájtak Adamnek a rúgásaim – mosolyodtam el az emléken, és eszembe jutott, hogy mennyire boldog volt nevelőapukám. Büszke volt rám. – Összeszoktunk a társasággal, és az edzőm kitalálta, menjünk el valamerre, hogy még jobban összebarátkozzunk, az egész csapattal. Szerette volna, ha több lány is lenne a csoportban, ezzel is bizonyítva, bárki űzheti ezt a sportot. Barátnőm nem tudott jönni egy ostoba iskolai rendezvény miatt, ahol zsűrizett. – Emlékszem, hogy idegesen álltam a bejárat előtt, és aggódva írtam neki SMS-t. Bent teljesen sötét volt, azt sem tudtam, hogy pontosan hova is hívták össze a csapatot, és még sosem jártam azon a helyen. Azt írta, hogy minden rendben lesz, és ha hülyék lesznek, csak le kell lépnem. De végül jól éreztem magam. – Belépve teljesen meglepődtem, ugyanis az ismerőseim, akikkel jobban jóban voltam, már nem voltak ott. Ők rögtön edzés után mentek, és mikor felajánlották, hogy elvisznek engem, elutasítottam. Egyébként is dolgom volt előtte, így hát végül nem is futottunk végül össze. Leültem a nagy kör asztalhoz, és kezdetben kínosan ültem közöttük, de a bor jobb kedvre derített. Csak profibbak ültek körülöttem, de megnyugtatott a tudat, hogy nevelőapukám haverja is ott van. Egy ismerős arc a sok közül. Ahogy telt az idő, egyre jobban éreztem magam, és felhívva anyát kikuncsorogtam, hogy tovább maradhassak. Emlékszem, még ébresztőt is állítottam be, hogy mikorra kell hazaérnem, pontosan beleszámolva a hazáig tartó utat is – mondtam, és éreztem, hogy kezd könnybe lábadni a szemem. – Bementünk egy szórakozóhelyre, és az edzőm egy pillanattal később piával a kezében tért vissza – folytattam, és a hangom elhalt. Behunytam a szemem, és az első könnycseppek le is gördültek az arcomon. – Tétovázás nélkül fogadtam el tőle, és ittam meg, hiszen ő az edzőm volt. – Ha egy valamit megtanultam az évek során a küzdősportok által, az a tisztelet volt. Tisztelnünk kell a másikat, és az oktatónkat is, a keleti kultúrában ez igen fontos. Még csak meg sem fordult a fejemben, hogy ő esetleg visszaélne ezzel. Hiszen egy edző nem tehet ilyet, nem élhet vissza. –Meg kellett állnom egy pillanatra, az ajkam megremegett, és semmit sem láttam a könnyeimtől. – Onnantól… onnantól fogva semmire sem emlékszem, mintha leütöttek volna, mintha mindent elvágtak volna. Elhúzták a sötétítő függönyt, és kiesett minden. 

Megéreztem a hátamon Alice kezét, és egyszerűen kitört belőlem a zokogás. Utáltam maga, gyűlöltem magam azért, amiért olyan naiv voltam, hogy elfogadjam a poharat. Eltelt másfél év, és én képtelen voltam elfelejteni. Nem telt el olyan nap, hogy ne gondoltam volna arra az estére.

- Az első emlékem egy pofon volt…  – kezdtem bele nehezen, és letöröltem a könnyeimet. A hangom gyenge volt, és remegett – egy pofon, amit nevelőapámtól kaptam, ahogy kiszálltam az edzőm kocsijából. Még csak arra sem emlékszem, hogy kerültem oda. Aznap iskolába mentem, anya pedig elvette a telefonomat, hogy ne tudjak vele beszélni. Védtem őt… kiálltam érte anyával szemben, de mikor hazaértem és átöltöztem – akadtam el a mondatban, és a könnyeim megállíthatatlanul folytak végig az arcomon –, száznyolcvan fokos fordulatot vettem. A testem… a testem tele volt… tele volt karcolásokkal – nyögtem ki, és nem tudtam a szemébe nézni. Az ajkam remegett, és átéreztem azt a félelmet és jeges rettegést, amit akkor. Olyan intenzíven ért a felismerés, hogy alig kaptam levegőt, a lábaim a földbe gyökereztek, ahogy a tükörre meredtem. Egyszerűen el sem hittem, hogy ez velem történik, nem akartam elhinni. Legszívesebben elsikítottam volna magam, de minden erőmmel azon voltam, hogy a könnyeimet visszatartsam. Nehezemre esett folytatni.  – A hátamon, a hasamon, a mellemen… És nem tudom, hogy kerültek oda – fejeztem be, egyszerűen képtelen voltam tovább beszélni. A gombóc egyre hatalmasabb lett, már levegőt is alig kaptam tőle. Zokogtam, és már az sem érdekelt, hogy a többiek hallják. Semmi sem érdekelt.

A szórakozóhely - itt egyébként tényleg jártam :)

A bár

A pultos, aki Ariadne koktélját készítette. (Csak úgy hozzátenném, hogy élőben még helyesebb :P)