2012. november 23., péntek

A farkas nyomában – 12. fejezet



Sziasztok!
Meghoztam a friss fejezetet, sajnálom, hogy ilyen későre csúszott, de mivel sok mindenben hagyatkoztam a könyvre, több időmbe telt megírni. Nem lett olyan izgalmas fejezet, ezt be kell ismernem, de innen is kiderül egy-két dolog. Annyit ígérhetek, hogy innentől beindulnak a cselekmények. :)
Figyelem: BÉTÁZATLAN!
Nagyon örülnék, ha írnátok. Tudjátok, olyankor nagyobb kedvvel esek neki a folytatásnak. ;)
Jó olvasást!



"Néha nem tudjuk a múltat egyszerűen elengedni. Máskor pedig bármit
megtennénk, csak hogy elfeledjük végre. És néha valami újat tudunk meg a múltról, ami mindent megváltoztat a jelenben."

A legendák

Amint megérkeztünk a partra, a társaság nagyja már ott is volt. De ami még inkább meglepett, hogy nem csak a „baráti társaságom” volt ott, mint később kiderült, jelen volt Billy – Jacob édesapja –, aki a főhelyet foglalta el, s mellette Öreg Quil, Quil dédapja és a két Clearwater gyerek édesanyja, Sue. Miután bemutatott nekik Paul, letelepedtünk egymás mellé, majd felállt, hogy magához vegyen egy zacskó chipset, de azért úri ember módjára megkérdezte kérek e valamit. Milyen kérdés ez már egy farkasnak? Még szép hogy kértem én is egy zacskóval.

Seth ült mellettem, aki láthatóan nagyon belemerült egy újság olvasásába, így odahajoltam, hogy belenézzek a Seattle Times-ba. Már a címoldalon megakadt a tekintetem, ami teljesen leforrázott.

„A GYILKOSSÁGSOROZAT FOLYTATÓDIK. – A RENDŐRSÉG NEM TALÁLT ÚJ NYOMOT.”

A kezeim összeszorultak és egy pillanatra remegés fogott el. Minden erőmmel azon voltam, hogy életeket mentsek, és be kellett látnom, ha meg akarom fékezni őket, nem szabad attól félnem, hogy rám találnak. A bűntudatot nem bírtam volna elviselni…

- Jól vagy? – kérdezte Paul, aki előttem térdepelt aggódó arckifejezéssel, és már sokadjára lengette előttem a kezét.

- Én… – nem tudtam mit mondani, a felismerés egyszerűen megbénított. Ép most döntöttem el, hogy nem futamodok meg, többé már nem. Hogy szembenézek azokkal, akiktől csak nagy árral tudtam elszökni, és akiktől hosszú-hosszú időkig bujkáltam és rettegtem. Tudtam, hogy az életemmel játszok, és amint megtalálnak, az első dolguk az lesz, hogy megöljenek. Árulónak tartottak, mert megszöktem. 

Paul szinte kényszerített, hogy levegyem a tekintetem a cikkről, és a szemébe nézve kitisztult minden. A testem remegett, és mély levegőt véve próbáltam küzdeni ellene. A farkas tombolt bennem, de nem engedhettem, hogy a felszínre törjön és lebuktasson. Az én esetem sokkal másabb volt, mint az övéké, és biztos voltam abban, hogy nem értenének belőle semmit. Egy olyan torzszülött létezése, mint én, nem hozhat veszélyt rájuk. Pedig ha kiderül ki is vagyok én, pontosabban mi is, garantáltan bajba keverednek.

- Jól vagyok, minden rendben – válaszoltam neki mosolyogva, miután sikerült megzaboláznom érzéseimet. – A cikk egy kicsit felzaklatott – mondtam még, és a szemem sarkából láttam, hogy Seth összegyűrte és a tűzre dobta.

- Nem lesz semmi baj, mi… – hirtelen akadt el, majd zavartan megköszörülte a torkát – A rendőrség mindent megtesz, hogy előkerítsék a bűnöst.

Némán bólintottam, majd próbáltam jobb hangulatot teremteni, aminek látszólag mindenki örült, és egy pillanat alatt felfaltam a chipset, szinte két pofára ettem. 

Barátságosan integettem Bellának, és nem kicsit döbbentem meg, hogy mit viselt. Motoros kabát volt rajta, mindenki nagy megdöbbenésére, és jól állt neki. Olyan… vagánynak tűnt.  A társaság kedvesen üdvözölte őt, és akármennyire halkan szívatták szegény lányt, szuperhallásomnak köszönhetően minden csipkelődésüket meghallottam, ami róla és vámpír szerelméről szólt. Vicces volt, de azért sajnáltam egy kicsit. Minden alkalommal olyan vörös lett a feje, hogy a fiúk élvezettel találtak ki újabb és újabb vicceket róluk.

- Megeszed azt a virslit?* – kérdezte hirtelen Paul Jacobtól, és el kellett nyomnom egy mosolyt. Tipikus farkasok voltak…

- Nem is tudom – felelte, miközben a hasát simogatta – Annyira tele vagyok, hogy mindjárt hányok. De azt hiszem, ezt még lebírom erőltetni. De félek, már nem fog jól esni – húzta Paul agyát, akinek láthatóan elvörösödött a feje. Nyugtatólag végigsimítottam a lábán, mire rögtön felém fordult és elmosolyodva összekulcsolta ujjainkat.

- Csak hülyéskedek. Nesze – mondta nevetve Jake és furcsán méregetett minket, de nem foglalkoztam vele. Mosolyogva néztem Pault, aki egy falatra megette az egészet, miközben azon gondolkoztam, az akár az enyém is lehetne. Még elég éhes voltam, de ez alkalommal szerettem volna visszavenni az étvágyamból, ami igen nehezemre esett, főleg mert a srácok előttem ettek, méghozzá elég jó ízűen.

Érdeklődve fordultam Billy felé, amikor megköszörülte a torkát. Magamban felsóhajtottam, hogy vajon milyen kínokkal kel szembenéznem, nem volt kedvem végighallgatni az ősi legendájukat, amit pár öreg indián talált ki. Már előre féltem.

„A quileute nép mindig is kis nép volt. Ma is kis nép a mienk, de nem tűntünk el a föld színéről. Mégpedig azért nem, mert a vérünkben hordozzuk a varázserőnket. Ez nem mindig az alakváltás varázslata volt, az csak később jött. Eleinte szellemharcosok voltunk.”

Mindig is tudtam, hogy az indiánok bogarasak és számos legendájuk volt, ami felér egy mesével.  Azt hiszem, ha nem tudnám, hogy valóban farkasok, már az első szónál felálltam volna, hogy hazavegyem az utamat, de sikerült felkeltenie érdeklődésemet, arra gondoltam, talán ennek van valóságalapja, és megtudhatok néhány dolgot a farkasokról. És talán magamról is... És ezért is engedték, hogy én is halljam, mert az egész csak egy legenda volt. Vagyis, ezt akarták elhitetni, de tudtam, hogy mik is ők valójában. 

Méltóságteljes hangja nem engedte, hogy másra összepontosítsak, akaratlanul is szívtam magamba minden szavát. Egyszerűen furcsán rezgett a levegő, miközben Billyt hallgattam. Muszáj volt az embernek őt figyelnie.

„A kezdet kezdetén a törzs az öbölben telepedett meg, és ügyes hajóépítők és halászok lettek a quiletue-okból. De a törzs kicsi volt, a kikötő pedig igen gazdag halban. Más népek is szemet vetettek a földünkre, és mi nem voltunk elegen hozzá, hogy megvédelmezzük. Egy nagyobb törzs támadt ellenünk, és mi hajóra szálltunk, hogy elmeneküljünk. Nem Kaheleha volt a legelső szellemharcosunk, voltak már mások is előtte, de a róluk szóló történetek nem maradtak fenn. Nem tudjuk, ki volt az első, aki fölfedezte a bennünk rejlő képességet, sem azt, hogyan használtuk korábban, a válságos helyzet előtt. De Kaheleha volt az első nagy Szellem Törzsfőnök a történelmünkben. Ebben a nehéz helyzetben Kaheleha arra használta varázserejét, hogy megvédelmezze a földünket. Ő és a harcosai elhagyták a hajót, de csak a szellemük, a testük nem. A nőket hátrahagyták, hogy ők ügyeljenek a testükre és a hullámokon hánykolódó hajóra, a férfiak pedig szellemként visszatértek a kikötőnkbe. Szellemalakban nem tudtak kárt tenni az ellenség testében, de voltak más módszereik. A legendákból tudjuk, hogy vad szelet tudtak támasztani az ellenség táborában: és ez a szél olyan rettenetesen sikoltozott, hogy az ellenség megrémült. A történetek azt is elmondják nekünk, hogy az állatok látták ezeket a szellemharcosokat, megértették, mit akarnak tőlük, és teljesítették a parancsaikat.” – izgatottan hajoltam még közelebb, hogy tökéletesen halljam az egészet, ugyanis most kezdett rátérni a lényegre. Elmondta, hogy sikerült a betolakodók ellen fordítani a saját kutyáikat, és sosem mertek visszatérni, a szomszédos törzsek pedig annyira féltek a quiletue indiánoktól és a varázserejüktől, hogy nem merték betenni ide a lábukat. 

Az újabb története már szinte elbűvölt, egyre többet tudtam meg a farkasok legendájáról.  Taha Aki korában – aki valami nagy törzsfő volt, bár nem tudtam sok mindent megjegyezni belőle, ugyanis elég sok információ volt, és az évek során tökéletesen megtanultam, hogy szortírozzam ezeket a felesleges dolgokat, ez pedig határozottan nem tartozott a fontosak közé – egy szellemharcos, gonosz dolgokra akarta használni az erejét. Amikor a harcosok szellemalakot öltöttek, látták egymás gondolatát, így Taha Aki előre látta, mire is készül Utlapa. 

Nem tudtam, hogyan tekintsek erre a legendára. Nehéz lett volna elhinni, hogy valóban így történt, de be kellett látnom, volt benne ráció, és a farkasok tényleg rendelkeznek ezzel a képességgel. Kérdőn fordultam körbe és néztem végig a társaságon, de mindenki belemerült Billy „meséjébe”. 

Utlapát végül száműzték, de feltett szándéka volt, hogy bosszút álljon, nem is akárhogyan. A hideg is kirázott, ahogy jobban belegondoltam. Amikor Taha Aki szelleme az erdőt járta, hogy megvédje a népét, Utlapa elvágta saját testének a torkát, és a nagy Szellem Törzsfőnek adta ki magát. Többek között azt is megtiltotta a harcosoknak, hogy átlépjenek a szellemvilágba. Taha Aki már nem tudta tétlenül figyelni, hogy mennyire megkeseríti népe életét, elhatározta, hogy megöli a saját testét, így lehozott egy vad farkast a hegyekből. Azonban bűntudata arra késztette, hogy visszahívja a vadállatot. Az óriás farkas mindenhova követte a magányos törzsfőt, aki végül megirigyelte a jószágot, és megkérte, fogadja be őt, és osztozzanak egy testen.

Teljesen ledöbbentem, nem pont ilyen történetre számítottam, elég elképzelhetetlennek tűnt, hogy ez legyen a múltunk, mégis figyelmesen hallgattam tovább.

A farkas testében tért vissza a népéhez, akik megpróbálták megölni az állatot, de az nem támadta meg őket, próbálta megértetni velük, hogy ki is ő, így elcsaholta a törzsdalait, akik ebből rájöttek, a farkas nem egészen átlagos. Utlapa parancsát megszegte az egyik öreg indián szellemharcos, és elhagyva testét beszédbe elegyedett a farkassal, s hamar rájött, mi is történt igazából. De amikor megjelent az áltörzsfő, az megijedt, és megölte a földön fekvő testet, így végleg elhallgathatta az idős férfit. 

Kirázott a hideg, ahogy erre a gonoszságra gondoltam. Tisztán emlékeztem miket műveltek velem, és kezeimet Pauléra szorítottam. Egyikük sem érthette meg, min kellett keresztül mennem, talán még maga Taha Aki sem. 

A nagy törzsfő visszalépett a farkas testébe, hogy megölje Utlapát, de csoda történt, szó szerint. A szeretet és gyűlölet együttes erejével emberré változott, sokkal erősebbé és szebbé, mint amilyen korábban volt, a harcosai azonban felismerték. Miután végzett az áltörzsfővel, népe harcosainak nem engedte többé, hogy átlépjenek a szellemvilágba, félt, hogy ismét megtörténik… A farkassá változás képessége azonban nem múlt el csak úgy, Taha Aki gyermekei örökölték ezt a képességét. Mind különbözőek voltak, a külsejük a bennük lakozó lélek tulajdonságait tükrözte.

Megmerevedtem, ahogy Billy kimondta ezeket a szavakat. A falkám, s köztük én is… egytől egyig fekete színű volt. Sötét volt még a lelkünk is, ahogy megpróbáltak kiirtani belőlünk minden érzést. A torkom kellemetlen szorult össze, ahogy visszagondoltam azokra az időkre. De amint sikerült elszöknöm tőlük, a bundám úgy lett egyre világosabb. Emlékszem, mert Mattnek tűnt fel a változás, ami a mai napig tart. Mára csak egy átlagos, homokszínű farkas vagyok.

Nehéz volt visszakapcsolódnom a legendába, de kénytelen voltam. Ez az egyetlen esélyem, hogy többet tudjak meg magamról, és a bennem élő farkasról. 

Rájöttek, hogy a farkasok nem öregednek, csak akkor, ha feladják ezt az életmódot és a bennük lakó szellemfarkast, Taha Aki ezt mégsem tette meg, olyan sokáig élt, amennyi idő alatt három generáció is megöregszik. Miután az első két felesége meghalt, harmadszor is megnősült, immáron az igazihoz ment hozzá. Megtalálta a lelki társát, akit jobban szeretett mindenkinél. Így hát Taha Aki elhatározta, hogy feladja a farkas énjét, hogy együtt öregedjenek meg. 

Nem hallottam sok mindent a bevésődésről, csak azt tudtam, hogy igenis létezik a farkasok körében. Egyetlen embertől hallottam csak csupán, hogy milyen érzés is. Nem tudtam vele olyan sokat beszélni, de ő volt az egyetlen kapaszkodópontom hónapokon keresztül, amikor is egy kicsi, üres szobában éltem, aminek az egyetlen berendezése egy ócska ágy volt, amiből a rugók kényelmetlenül álltak ki. Azt hiszem, ez fordítva is így volt. Egymásban tartottunk a lelket Trevorral, a falon keresztül.

Az Öreg Quil megköszörülte a torkát, és belevágott. – „Ez volt a szellemharcosok története, most pedig elmondom nektek a harmadik feleség önfeláldozásának történetét.”

Számos fiatal maka nő tűnt el, és a szomszédos törzsek a farkasokat hibáztatták. Taha Aki a mahakák főnökét próbálta megbékíteni, de nem járt sikerrel, túlságosan féltek tőle és a quiletue indiánoktól.  A törzsfőnök megbízta legidősebb fiát, Taha Wit, hogy derítse ki, mi is történt, szerette volna elkerülni a háborút a két törzs között, és akkor, valami váratlan édeskés illatot fedeztek fel az erdőben. A farkasok a szag nyomába eredtek, amik időnként emberszaggal és vérnyomokkal keveredtek. Taha Wit hazaküldte falkája felét, hogy tájékoztatást nyújtsanak apjának, de a legidősebb fia és annak fivérei sosem tértek vissza. Taha Aki idős volt már, nem tudta megbosszulni halálukat, de felkereste a mahaka törzsfőt és megbékéltek. Egy évvel később ismét eltűnt két lány, a farkasok pedig ugyanarra az édeskés szagra bukkantak. Utánuk eredtek, de csak egyikük tért vissza. – Közelebb bújtam Paulhoz, valahogy sejtettem, ennek közel sem lesz olyan vége, mint a korábbinak. 

Yaha Uta, a falka legfiatalabb tagja olyasmit hozott magával, amihez hasonlót még soha senki sem látott. Egy hideg holtestet, darabokban, amely mintha kőből lett volna. De nem sikerült igazából elpusztítaniuk, ők még nem tudták  azt, amit mi. Hogy hogyan kell végleg megszabadulni tőlük. 

A vének ijedtükben tüzet raktak és rádobták a maradványokat, mielőtt még összeforrhattak volna, s nem maradt más belőle, mint por és hamu. A hamvakat zacskókba tették, és egymástól távoli részeken szórták szét, de Taha Aki megtartott egyet, amit végül a nyakába akasztott.

Ekkor Billy váratlanul előhúzott az inge alól egy hosszú, keskeny bőrszíjat a nyaka körül és bennem kis híján megállt az ütő is. A megfeketedett zacskó látványa, amely azon csüngött, megdöbbentett. Paul magához szorított, de érintését alig érzékeltem.

- „ A szörnyeteget ettől fogva csak Hidegként vagy Vérivóként emlegették, és rettegtek, hogy talán más, hasonló lények is vannak a közelben, és nekik már csak egyetlen farkas védelmezőjük maradt, az ifjú Jaha Uta.”

Magamon éreztem az öreg Quill metsző pillantását, gyanítottam nem szívesen beszél előttem a legendájukról, és a vámpírok létezéséről, még akkor sem, ha csak meseként adták elő, hiszen én voltam az, aki a leginkább kirítt a tömegből. Pedig ha tudta volna mi is vagyok igazából… Legszívesebben alakot váltottam volna, hogy megdöbbentsem az öreget és elégedetten vigyorogjak bele a csodálkozó tekintetébe. A késztetés talán most volt a legerősebb, hogy valóban felfedjem magam, mégis visszafogtam magam.

A vámpírnak azonban volt egy társa, akinek bosszúra fájt a foga.  Az úgynevezett Hideg Asszonynál állítólag még sosem láttak szebbet, a quileute-okat teljesen lenyűgözte, de az mészárlásba kezdett. 

Yaha Uta azonnal farkas alakot váltott, és a nő nyomába eredt, de nem meglepő, hogy nem járt sikerrel, vesztett ellenfelével szemben.  Nem is tudtam elképzelni, hogy gondolhatta, hogy egyedül képes végezni vele, a vámpírral, akit a bosszú vezérelt, az egyik legerősebb érzelem. Taha Aki pedig a fia példáját követte, és rátámadt a vámpírra. Akkor kezdett izgalmas lenni, amikor a felesége felismerte, hogy nincs sok esélye a nővel szemben, még akkor sem, ha a vele szembenéző farkas a nagy Szellemember, így előkapott egy kést fia övéből, és a nő felé futott, majd szívén szúrta magát, hogy megmentse férjét.

Leejtettem a soros üveget a homokba, amint felfogtam mit is tudtam meg az imént. Hallottam a bevésődés erejéről, de ez már durva volt. Döbbentem néztem a bevésődött párokra, és hirtelen minden olyan valóságosnak hatott. A hideg is kirázott, úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, akinek a zseblámpa fényénél mesélnek rémtörténeteket. 

 ***

A legenda nagy része az Eclipse - Napfogyatkozás című kötetből ered, néhol konkrét szöveget is kiemeltem a könyvből.

2012. november 16., péntek

Az egyik legcsodálatosabb napom :)

Sziasztok!


Nem frissel jövök, de egyszerűen meg kell osztanom veletek valamit.

A héten lehetőségem volt arra, hogy élőben találkozzak Berki Krisztiánnal, az olimpiai bajnokunkkal.

 
Sosem voltam odáig a tornáért, de tavaly ősszel, amikor ép a tételeimet tanultam, véletlenül oda kapcsoltam a Digi sportra (vagy valami ilyesmi neve van :D), ahol pont egy tornaverseny ment és egyszerűen nem bírtam levenni a szemem a TV-ről, szóval mondanom sem kell, mennyire örültem többek között az ő sikerének is a Nyári Olimpián.

Nagyon nagyot csalódtam benne, persze pozitív értelemben. Soha az életben nem láttam még egy ennyire kedves, tisztalelkű és szerény srácot, engem teljesen lenyűgözött az egész személyisége, és a közvetlensége.
Talán nem a világ leghelyesebb pasija – bár kétségkívül nagyon-nagyon cuki :) – számomra ezek a tulajdonságok tették őt a világ egyik legtökéletesebb férfijává. Komolyan! :)

Nem tudom ti hogy vagytok vele, de szerintem fontos, hogy egy híresség vagy sportoló példát mutasson, és Berki egyértelműen egy olyan értékrendet képvisel, amit másoknak is követnie kéne. Nagyon ritka, hogy valaki ennyire szerény és kedves legyen mindezek ellenére. Én csak becsülni tudom érte, mert igenis lenne oka, hogy elszálljon. De nem tette, és remélem nem is fog soha!

Sok boldogságot, egészséget és sikert kívánok neki az elkövetkezendőkre, és nagyon remélem, hogy mindig ilyen marad... Ilyen tökéletes. :) Ha lenne rá lehetőségem, ezt neki is leírnám, de nem találtam még egy autogram címet sem. xD

Én meg örülök a közös fotónknak, mint majom a farkának. :)

Bocsánat, de ezt egyszerűen muszáj volt megosztanom veletek, hogy tudjátok, milyen nagyszerű srác is valójában. És ígérem, most már folytatom a fejezetet, és a legközelebbi posztom már tényleg az lesz. :)

Nektek egyébként mi a véleményetek Berki Krisztiánról és a hírességek viselkedéséről?

2012. november 11., vasárnap

A farkas nyomában - 11. fejezet

Sziasztok!
Be kell vallanom, ezzel a fejezettel nagyon döcögősen haladtam, valahogy nagyon nem akart elkészülni, de csak befejeztem... :)
Kíváncsian várom a véleményeteket a fejezethez, nagyon érdekelne!
Figyelem: BÉTÁZATLAN!
Jó olvasást!



"Nem tudom, mi lesz ezután. Nem tudom, meddig tart. Nem látom a végét. A jövő számomra már nagyon rég elveszett. Csak az itt és most van, a múlttal megmérgezve. A jövő ismeretlen. Félek az ismeretlentől. A holnaptól. Minden egyes elkövetkezendő perctől."
Koncz Erzsébet



Túlerőben

Sötét volt és meglepően hideg május lévén. A szél erős volt, a hajamat folyton az arcomba fújta, így kénytelen voltam felfogni, ha látni is szerettem volna valamit. Már pedig az nem ártott… Szükségem volt minden érzékszervemre a mai napon, hiszen arra készültem, hogy vérszomjas vámpírokkal nézzek szembe. Félig vakon azért be kell ismerni, nem a legjobb ötlet.

A fák közt sétáltam, az erdő belsejében, a közvilágítás már semmit sem ért, korom sötét volt mindenhol, szemeim azonban a legkisebb gallyakat is észrevették, így könnyen mozogtam az aljnövényzet között. Nem kellett attól tartanom, hogy megbotlom valamiben. Az órámra pillantottam, egy óra volt és egészen idáig semmi különöset nem észleltem. Nem szerettem volna sokáig maradni, az a roham sok energiát kivett belőlem, habár a hideg szellő éberré tett, mégis úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban képes lennék elaludni. Csak egy ágy kéne, vagy még az se. 

Fél óra sem kellett, imáim meghallgatásra leltek.  A ruháimat lekaptam és futni kezdtem a szag irányába. A gyomrom remegett az intenzív illattól, szinte marta az orromat. Mindenhol éreztem őket, az egész erdőt körbe lengte az orrfacsaró bűz.

Ketten voltak, ezt tökéletesen meg tudtam állapítani. Tisztában voltam azzal, hogy nem lehetek egyszerre két helyen, így úgy döntöttem, hogy egyesével szedem le őket, így élesen jobbra fordultam. Háttal állt, tőlem alig pár méterre. Hosszú fekete hajába belekapott a szél, s nem izgultam attól, hogy megérzi az illatom, ahogy felé fúj a szél. Vadászat közben az ösztöneik uralkodnak felettük, és a vér csábító illata megtölti érzékszerveiket, az én illatom pedig tulajdonképpen… nos, ha úgy vesszük, nem is volt.

Elrugaszkodtam a földről, és farkasként landoltam előtte, nem hagytam időt neki, azonnal felé vetettem magam. Megdöbbentem a sebességen, amivel felém fordult, mintha jóval korábban tudta volna, hogy ez fog történni. Fel volt készülve a támadásomra. Nem volt időm stratégiát váltani, és miután képtelen voltam elugrani a támadása elől, neki estem az egyik fa törzsének. Erős fájdalom nyilallt a bordáim közé, de nem törődtem vele, talpra szökkentem, és ismét támadásba lendültem. Próbáltam mindig mozgásban lenni és gyorsan irányt váltani, de amikor magam előtt megpillantottam egy újabb vámpírt, tudtam, valami mást kell kitalálnom, és minél hamarabb.

A nő felém futott, az utolsó pillanatban sikerült oldalra ugranom, és hátulról haraptam bele a lábába, aki sikítva vetődött a földre, és tudtam, nem kell már sok neki, bele is hal. Mi sokkal különlegesebb vérfarkasok voltunk, a fogunk olyan méreganyagot tartalmaz, ami halálos a vámpírokra nézve. Ezért voltunk sokkal hatékonyabbak a túlerővel szemben, mint az átlag. Ritkán használtam ezt a képességem, ha csak egy vámpírral volt dolgom, maradtam a szokásos módszernél, most azonban erre nem lett volna időm. 

A férfi felé fordultam, aki vicsorogva meredt rám, szemeiben ádáz tűz tombolt, bosszút akart állni. A fogai megcsillantak a Hold fényében, és tudtam, nem szeretném, ha azokat belém mélyesztené. A szívem egyre hevesebben vert, nem a vámpírtól féltem, hanem a küzdelmünk hosszától. Az idő múlása ólomsúlyként nehezedett a mellkasomra és a torkom összeszorult a következményekre gondolva. Nem akartam, hogy rám találjanak. Bármennyire is kellemetlen volt beismernem, de féltem tőlük. Jobban, mint bármi mástól a világon. 

Mintha csak egy belső órám lett volna, még a csata hevében is tudtam, mennyi időm van még. Egyre inkább kétségbeestem, hogy nem sikerült még elkapnom és fogást találnom rajta. Valahogy mindig eltáncolt előlem, ami kezdett az agyamra menni és pillanatnyi figyelmetlenségemet és dühömet ki is használta. Kezeit a nyakam köré szorította, és lenyomott a földre. Bármennyire is próbálkoztam, nem tudtam kiszabadulni a szorításából, a fejemet egyszerűen nem tudtam kihúzni és körmeimmel a földbe mélyedve csak csúsztam hátrébb, és képtelen voltam megtámasztani magam.

Felnyüszítettem, ahogy ökölbe szorult a keze a bundám körül, és kitépett egy csomót. Hátrafordultam, bármennyire is fájt, és a kezébe haraptam, így elengedett és ahelyett, hogy elhátráltam volna, fogaimat a nyaka köré szorítottam, és egészen addig zártam össze, míg meg nem hallottam a reccsenést.

Rögtön alakot váltottam és zihálva hullottam a földre. Hosszú pillanatokig nem kaptam levegőt, és nem csak azért, mert a vámpír szorongatott. Túlléptem az időt – gondoltam, és a hideg is kirázott. Ijedten pásztáztam körbe az erdőben, tudtam, hogy ennyi idő alatt nem találhatnak meg, de félni kezdem. Csak két másodperc volt, nem tűnik soknak, de az. Mit tudtak vajon leszűrni ebből? Csak azt, hogy nyugati parton vagyok? Hogy Amerikában élek? Nagyon reméltem, hogy ennyi nem volt elég ahhoz, hogy minden kiderüljön, az is, hogy most épp Seattle-ben vagyok.

Remegő lábakkal álltam fel a földről, miután még egyszer körbekémleltem a tájat. Lassú léptekkel haladtam ahhoz a helyhez, ahol elrejtettem a ruháimat, de nem bírtam magammal, gyorsabb tempóra váltottam, hiszen minél hamarabb el akartam tűnni innen.

Összeszorítottam a számat, ahogy öltözés közben megpillantottam a zúzódásokat a bordámnál, és gyanítottam, a nyakam is hasonlóképp nézhet ki. Nem törődtem vele, magamra kaptam a cuccaimat és elfutottam a kocsimhoz. Gyújtást adtam, s még egy utolsó pillantást vetve az oldalamra, elmosolyodtam. Már alig látszott. Mire hazaérek, nyoma sem lesz.

Fáradtan indultam haza, teljesen be voltam csökkenve és az utamat valamiért Paul háza felé vettem, magam sem tudtam volna megmondani, miért. Talán nem akartam egyedül lenni és vágytam egy kis társaságra. Főleg a történtek után. Azt hiszem, képtelen lettem volna egyedül maradni a lakásomban, egész végig a történteken agyaltam volna. Megfordult a fejemben, hogy felhívom Mattet, de nem éreztem késznek magam, hogy elmondjam neki, és ragaszkodtam már ehhez a helyhez. Féltem, hogy mi lesz akkor, ha azt akarja, hagyjak itt csapot-papot, mindent és mindenkit. Túlságosan a szívembe zártam ezt a helyet, sok emlék és élmény kötött ide, nem tudtam volna magam mögött hagyni. A telefont végül a zsebembe mélyesztettem, és leparkoltam a háza előtt. Nem lett volna energiám az én lakásomtól elsétálni idáig, pedig igazán nem lett volna távolság. Nem foglalkoztam sok mindennel, gyorsan körbe fordultam, hogy megbizonyosodjak arról, senki sincs a környéken, aki láthatna, majd felugrottam és bemásztam az ablakán keresztül. Nem volt nehéz dolgom, az ablaka tárva nyitva volt, mindig úgy hagyta, ismertem már annyira.

Levettem a cipőmet, és bebújtam mellé az ágyba. Éreztem, hogy felkelt, pedig halkan közlekedtem, mégis, mintha megérezte volna, hogy nála vagyok, lassan fordult felém, és kisimított egy tincset a hajamból. Jól esett az érintése, lehunyt szemmel élveztem, de az emlékképek akarva-akaratlanul újra és újra lejátszódtak bennem.

- Hol voltál? Kerestelek – kérdezte és aggódva méregetett. Nem volt elég sötét a szobában, a Hold szinte mindent bevilágított, bár arcvonásaimat komor sötétben is meg tudta volna állapítani, ebben biztos voltam, főleg ilyen közelségből. 

Láthatta, hogy történt velem valami és zaklatott vagyok, így közelebb húzott magához, és kezét a derekamra tette. Megnyugtatott az érintése.

- Dolgom volt – feleltem halkan, és lágyan megcsókoltam. Nem akartam a történtekről beszélni, vagy arra gondolni. Egyébként sem mondhattam el neki, a hazudozásból pedig kezdett elegem lenni. Szorosan magamhoz húztam, és belélegeztem az illatát. Éreztem rajta az erdőt, mintha onnan jött volna ki, és ez megnyugtatott, csakúgy, mint a közelsége. Jól esett, hogy velem volt, így hamar elnyomott az álom.

De azt már korántsem mondhattam, hogy nyugodt is volt. Szörnyű rémálmok gyötörtek. Nem engedtek felejteni, a múltam újra és újra felelevenedett bennem, és rettegtem, nehogy ismét megtörténjen. Sok idő volt, míg magamnak is be tudtam ismerni, mit is érzek irántuk… Intenzív, mindent felemésztő félelmet. Ilyenkor csak azzal nyugtattam magam, nehogy még szánalmasabbnak érezzem magam, hogy mindenki fél valamitől vagy valakitől, ez alól nincs egyetlen kivétel sem.

Ijedten ültem fel az ágyban, szívem olyan hevesen vert, hogy azon sem csodálkoztam volna, ha eltöri a bordáimat.

- Nincs semmi baj, Nat. Már vége van, érted? Itt vagyok! Hallod?  – nézett rám aggódva Paul, és két keze közé fogta az arcom. Hosszú pillanatok teltek el, míg rá tudtam fókuszálni, és ólomsúly esett le a mellkasomról, amiért ez az egész csak egy álom volt. Egy rémálom, ami pillanatokon belül igazzá is válhat. 

Láttam az arcán, hogy mennyire aggódik miattam, mégsem válaszoltam neki, csak némán bólintottam, jelezvén, hogy tudatosult bennem, hogy már vége és köszönöm, majd hátat fordítva neki átöleltem az egyik kispárnám. Gyengének és szánalmasnak éreztem magam, amiért egyetlen álom ilyen nagy hatással volt rám. Paul közelebb csúszott hozzám és a nyakamba puszilt, ezzel akaratlanul is, de elérte egy rövid pillanatra, hogy feledkezzek el mindenről. Na, jó! Talán többet is elért. A vágy hirtelen lángolt fel bennem, s hátra fordultam felé, lábaimat átvetettem a derekán, és egy szenvedélyes estét töltöttünk el együtt.

A napok csak úgy teltek, anélkül, hogy bármi érdemlegeset tettem volna. Még az órák is hamar elteltek, pedig nem voltak valami érdekesek. David fokozott figyelemmel foglalkozott velem, főként másnap, miután előtte lettem rosszul. Persze ebből nem kértem, csak annyit ért el vele, hogy feldühítsen, de szerencsémre  azóta nem történt velem semmi hasonló, mint akkor, amiért igazán hálás voltam. Már csak az hiányzott volna…

- Bella – köszöntem neki meglepetten, és sikerült elterelnie a gondolataimat, ugyanis eléggé megdöbbentem, hogy La Pushban van.

- Szia – köszönt ő is, és felém sétált. – Hát te mit keresel itt?

- Ezt én is kérdezhetném – feleltem, és halványan elnevettem magam. – Itt élek – fordítottam komolyra a szót, és széttártam karjaimat.

- Komolyan? – egy pillanatig csak vizslatott, aztán körbenézett, és ismét engem vizslatott. Azt gyanítottam, nem tudja elhinni, hogy itt élek. Egy kis rezervátumban, indiánok között.

- Igen, igen. Tudod, itt volt a legolcsóbb a szállás – magyaráztam, miközben áthelyeztem a másik lábamra a testsúlyom. 

- Én pedig csak egy haveromhoz jöttem… Jakehez – tette hozzá, mintegy bizonytalanul, hogy ismerem-e őt vagy sem. Csak bólintottam jelezve, hogy tudom ki ő. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy vajon tudja-e micsoda is Jacob. ÉS azon is, hogy mit szólt ehhez Edward, ugyanis a vámpírok és a vérfarkasok ősi ellenségek. A helyükben, nem engedtem volna el őt ide egyedül, de mivel saját magam voltam, tudtam, itt ugyanúgy biztonságban van, és ők tulajdonképpen jó fiúk.

- Egy kicsit zaklatottnak tűnsz. Minden rendben? – kérdeztem, mire kikerekedett szemekkel nézett engem, majd összeszorította a száját.

- Én… persze, jól vagyok. Most pedig mennem kell Angelához, majd még beszélünk. Szia – köszönt el, és beült a furgonjába. Érdeklődve fordultam körbe, és megpillantottam Jake-t, aki az épp távozó autót figyelte. Látszólag ugyanolyan passzban voltak, így azt a következtetést vontam le, hogy vitatkoztak.

Visszaindultam a lakásomba, és tárcsáztam Matt számát. A héten még nem is beszéltünk, és hiányzott. Sok munkája volt, de megnyugtatott, hogy minden rendben van vele, így hamar leráztam őt, nem akartam, hogy kérdezősködjön, attól tartottam, képtelen lennék hazudni neki. Mármint, mindig is jól ment, de ő valahogy átlátott rajtam, mindig tudta, hogy mikor titkolok el valamit, talán azért volt ilyen jó, mert rendőr. Vagy csak túlságosan is ismert.

Egy pillanat alatt június elején találtuk magunkat, és csak akkor esett le, tanulnom is kéne. Teljesen bepánikoltam, és mivel mindig is lusta voltam, nem erőltettem meg magam az oskolában, rengeteg mindent kellett bepótolnom, úgyhogy kijelenthettem, hogy egyetlen nap alatt többet tanultam, mint egész életemben. Tulajdonképpen, időm is volt rá. Természetesen Paullal töltöttem minden napom, de nem mentem el őrjáratozni. Nem kockáztathattam, hogy megtaláljanak, és mivel kész lángelme vagyok, rávezettem a falkát, hogy menjenek el ők, ugyanis képtelen lettem volna megbirkózni a bűntudattal, hogy semmit sem tettem azért, hogy megmentsek valakit a vámpírok kezei közül. Emlékszem, ahogy a híradót nézve kétségbeesetten előadtam egy kis magánszámot Paulnak, hogy hova fajult a világ és miért nem tesz senki semmit az eltűnések ellen. Pofátlan módjára még olyanokkal is jöttem, hogy én tökéletes célpont lennék, ugyanis senki sem keresne, ha eltűnnék, ugyanis családom sincs. Kijátszottam a kártyáimat, amitől egy pillanatra bűntudatom lett, de hamar elhessegettem ezt az ostobaságot. Ezt kellett tennem és egyébként sem féltettem őket, hiszen egységben van az erő.

Így hát minden este őrjáratozni ment a csapat, de persze ebbe nem voltam beavatva, Paul mindig valami munkára hivatkozott, én pedig nem szóltam egy rossz szót sem. 

Szóval, ezzel a lépéssel több legyet ütöttem egy csapással, és nem kellett volna, mégis elégedett voltam és büszke magamra. Talán most már tudom, hogy miért is gondoltak egy kis számító dögnek.

Paul az egyik este váratlan ötlettel hozakodott fel, Vasárnap tábortüzet akartak tartani a parton, és nagyon menni szeretett volna, így belementem. Nekem sem ártott, hogy kikapcsoljak egy kicsit, így hát aznap izgatottam kezdtem el készülődni, és együtt, kéz a kézben haladtunk a part felé. 

Amikor hirtelen lefékezett, és megcsókolt, piszkosul megdöbbentem, de készségesen belementem a játékba. Csak később esett le, hogy ez volt az a hely, ahol először csókolóztunk, méghozzá az első tábortűz után, ahova engem is meghívtak. Már akkor tudtam, hogy különleges estével nézek szembe.


***

Ez már nem ide kapcsolódik, csupán érdekelne, ki mennyire várja az Alkonyat befejező részét! ;)