Önzetlen szerelem - 34. fejezet

Sziasztok!

Mint azt megígértem, itt a meglepetés. (A továbbiakban még számíthattok valami egészen másra is, szóval ne menjetek messzire az Ünnepek alatt.)
Még egyszer Boldog Karácsonyt kívánok nektek. :)

Puszi, Monya

Összetörve

Szeretném, ha az élet igazságos lenne, de kurvára nem az. Úgy néz ki, én nem érdemlem meg a boldogságot, a boldog befejezést. Csak most döbbentem rá, milyen silány is az életem. Eddig azt hittem, korábban volt vacak, de az életem gyökeresen megváltozott, mióta megismertem a Cullen családot, de végül csak még rosszabb lett minden. Annyi bánat és fájdalom ért, mióta az életem részévé váltak, hogy elkalandoztam, milyen lenne az életem, ha nem ismerném őket.

Akaratlanul is visszagondoltam az éjszakára, ami tönkretette a felhőtlen boldogságom, ami véget vetett az én happy endemnek. Sosem éreztem olyan mértékű fájdalmat, mint aznap. Kést szúrt a szívembe, és jól megforgatta bennem. Hülye voltam, ha csak egy pillanatra is azt gondoltam, lehet köztünk valami, hogy képes lesz engem szeretni Alice után. Talán csak a saját érzelmeimet vetítettem ki rá. Szerettem volna, ha ugyanazt érezte volna, mint én. Hiú ábránd volt, aminek megittam a levét. Egyszerűen úgy éreztem, a falak összenyomnak, alig kaptam levegőt, míg a magyarázkodását hallgattam, de ezen nem volt mit megmagyarázni. Minden egyértelmű volt. A fájdalom és megalázottságom közepette magamra kaptam a ruháimat, és ügyet sem vetettem rá. Képtelen voltam ránézni, vagy hallgatni őt. Minden egyes szava csak fájdalmat okozott.

Némán ballagtam keresztül az erdőn, az sem érdekelt, hogy zuhogott az eső. Egyre mélyebbre és mélyebbre gázoltam, miközben a kezemmel világítottam. Túl gyengének éreztem magam ahhoz, hogy meghajlítsam a Földet, még az is komoly összpontosításomba került, hogy fényt teremtsek magam körül, de kénytelen voltam. A telefonom vakuja semmit sem ért. Így csak némán sétáltam, és abban a pillanatban az sem érdekelt, ha megtámad valami. Nem rezzentem össze a villámlásra, vagy arra, hogy ép előttem zuhant le egy hatalmas ág. Üresnek éreztem magam, s gépiesen mozogva, átléptem az előttem lévő akadályon. Fogalmam sincs mennyi idő telhetett el, amikor megláttam a házunkból kiszűrődő fényeket. Levettem magamról a sáros cipőmet, ledobtam a dzsekimet és hangosan felmordultam, amikor meghallottam a hangos lépteket felém közeledni. Tudtam, hogy nem kerülhetem el Carlyt, és jelen pillanatban vele akartam a legkevésbé találkozni. Semmi szükségem nem volt arra, hogy ilyen állapotban lásson. Az ajtó kitárult és ledöbbentem. Ha lehet, a szívem még hevesebben vert a tekintetüket látva. 

- Gyere velünk, még van hely a kocsiban – mondta Carly, miközben a könnyeit törölgette az arcáról. Fagyos rémület kezdett eluralkodni rajtam, és Meg felé pillantottam, hátha tőle többet tudhatok meg. Mindhiába, a zokogástól meg sem tudott szólalni. Magamra kaptam az előbb levetett cipőmet és a kabátomat; s a lakást bezárva utánuk futottam. 

- Mondjátok el, hogy mi történt pontosan.

- Tomnak balesete volt, anya már bent van vele a kórházban. Most műtik – válaszolt Carly, és rálépett a gázpedálra. Képtelen voltam megszólalni, vagy felfogni a hallottakat. Az nem lehet, hogy balesete volt, nem hiszem el. Aztán halványan derengeni kezdett valami, alig kér órával ezelőttről. Behívták Carlisle-t a kórházba, valamilyen baleset miatt, ami a főúton történt. 

- Lépj a gázra – kértem Carly-t, és megfogtam Meg kezét. Biztosítani akartam, hogy minden rendben lesz, de magam sem voltam biztos benne. Már semmiben sem voltam; csak reméltem, hogy elég hamar odaérünk és segíteni tudok rajta. Nem érdekelt, hogy újra fekete mágiát kell használnom, hogy mennyire kikészültem a legutóbb is. Nem láttam mást magam előtt, csak Tom arcát. A nagy barna szemeit, és a kis gödröcskéket, amikor mosolygott. Pislogtam párat, hogy visszatartsam a könnyeimet, és szokatlan erő vett körbe. Egy gondolat volt csak a fejemben, egy cél lebegett előttem: Ő az én apukám, és nem fogom hagyni, hogy meghalljon! 

Alig fékezett le a kocsi, már ki is pattantam a járműből, és futva rontottam be az épületbe. A szívemet követtem, és mielőtt kettőt pisloghattam volna, már Julie előtt álltam. A széken ült a várakozó teremben, tekintetét a padlóra szegezte. Amint meglátta a cipőmet, felpillantott és rám emelte meggyötört tekintetét. Mióta náluk éltem, még sosem tettem ilyet, de úgy éreztem, muszáj megtennem. Szó nélkül leguggoltam hozzá, és átöleltem. – Minden rendben lesz. Tom a legerősebb férfi, akit csak ismerek. Nem adja fel harc nélkül – mondtam nyomatékosan a szemébe pillantva. És én sem adom fel – gondoltam magamban, és felálltam, ép akkor, amikor a lányok is megérkeztek. Ledobtam magamról a kabátot, és céltudatosan haladtam a műtők felé, senki sem foglalkozott velem. A váróteremben mindenki aggodalmasan ült, valamilyen hozzátartozójára várva, a nővérek pedig sürögtek-forogtak. 

Magabiztosan sétáltam be a személyzeti öltözőbe, és az erőmet használva kinyitottam a szekrényeket, sorra egymás után, amíg nem találtam egy ruhát, amit felvehetnék. A műtő közelébe kell jutnom, és ezt civil ruhában nem tehettem meg. A szívem a torkomban dobogott, minden lépéssel egyre jobban féltem; ekkor kezdett el izzani a nyakláncom. Nem fájt, de elég kellemetlen és zavaró érzés volt. Amint hozzányúltam, pulzálni kezdett, mintha erőt adna. A legérdekesebb azonban az volt, hogy a szívverésem ütemére lüktetett. 

Az emlékeim kissé összemosódtak, nem figyeltem a környezetemre. Nem néztem merre megyek, hogy kik haladnak el mellettem. Csak Tomot láttam magam előtt, s a következő pillanatban arra eszméltem fel, hogy tulajdonképpen már tényleg ott is vagyok. Carlisle felpillantott, de mielőtt a többiek is észrevehettek volna, feltartottam a karom és akcióba lendültem:

- Tempus qual subsisto kavo – és abban a pillanatban minden megállt körülöttem. Közelebb léptem, és mélyeket lélegeztem, igyekeztem visszafojtani feltörekvő hányingeremet. Azt hiszem, azt a látványt sosem fogom tudni feldolgozni.

- Et dabit viribus ad sanabo contritiones – kezdtem kántálni, és igyekeztem minden erőm összeszedni, de gyengébb voltam, mint számítottam. -  Et dabit viribus ad sanabo contritiones – ismételtem újra és újra, s éreztem, hogy elered az orrom vére az erőlködéstől. A lábam remegni kezdett és meg kellett kapaszkodnom a műtőasztalon, nehogy összeessek. A nyakláncom hirtelen világította be az egész műtőt, olyan éles fény gyúlt, hogy be kellett hunynom a szemem. Miután kinyitottam, egy hosszú pillanatig semmit sem láttam, azt hittem megvakultam, de ekkor, anyám jelent meg előttem. Rám mosolygott és felém nyújtotta a kezét. Nem tudtam, mi történik körülöttem, hogy-hogy lehetséges mindez, de hezitálás nélkül fogadtam el a felém nyújtott karját. Amint összekapcsolódott az elménk és az erőnk, egy lökéshullámot bocsátottunk ki, ami egyenesen Tom testébe áramlott. 

Együtt kántáltunk, miközben egyre szorosabban fogtuk egymás kezét. Kezdtünk kimerülni, de erőt adtunk egymásnak. Fogalmam sem volt, hogy valóban itt van, vagy csak hallucinálok, de abban a pillanatban nem is számított. Éreztem, hogy Tom életjelei stabilabbak, hogy kezd gyógyulni, de ezzel egy időben a fájdalom is kezdett elviselhetetlen lenni.

- Et dabit viribus ad sanabo contritiones – mondtam még egyszer utoljára, mielőtt meghallottam anyám hangját a fejemben. Egyenesen hozzám beszélt, kért, hogy hagyjam abba; de eszem ágában sem volt. Nem, amíg Tom nincs százszázalékos állapotban. Tovább kántáltam, figyelmen kívül hagyva, hogy elengedte a kezem, vagy hogy tiszta vér az alkarom. Éreztem, hogy a vér végigcsöpög az arcomon, de nem foglalkoztam vele. Ez csak vér. - Et dabit... – mondtam utoljára, majd a falnak repültem. Megdöbbentem pillantottam fel, anyám állt előttem mérgesen, tettre készen. – Meg fogod ölni magad, abba kell hagynod ezt az egészet, de azonnal! – hallottam a hangját a fejemben, miközben felém lépkedett. Alig kaptam levegőt, a fejem eszméletlenül sajgott a hatalmas ütéstől. – Ariadne! – kért anyám, a hangja könyörgő volt, s aggódó. – A tűzzel játszol, és ez a medál nem lesz mindig elég ahhoz, hogy megvédjen. – Megérintette a nyakamban lógó nyakláncot és kirázott hideg. Anyám valóban itt volt, éreztem az érintését, nem csak beképzeltem. – A fekete mágia veszélyes, ha így folytatod, felemészt téged. Abba kell hagynod a gyakorlását, de minél hamarabb. Most pedig, menj! – kért, és tanácstalanul járattam a tekintetem közte és az apámon. Erőt vettem magamon, és álló helyzetbe tornáztam magam. Anyám képe halványodni kezdett, és könnybe lábadt a tekintetem. Nem akartam, hogy ilyen hamar itt hagyjon, megint. 

- Menj, Ariadne! És ne felejtsd el, sose vedd le a nyakláncod – szólt utoljára, mielőtt végleg eltűnt volna. Nem tudom, hogy ocsúdtam fel ilyen gyorsan, de a lábaim életre keltek, és kirohantam a műtőből, olyan gyorsan, ahogy csak a lábaim bírták. Rendbe kellett szednem magam, mielőtt még elmúlik a varázslat. Berontottam a legközelebbi mosdóba és a mosdókagylónak dőltem. Alig kaptam levegőt, teljesen kimerültem.  Mély lélegzetet vettem, és megnyitottam a csapot. Lemostam a karomat, és ijedten láttam a tükörbe nézve, hogy az arcom is csupa vér. Anyámnak igaza volt, majdnem megöltem magam; még a szememből is vér folyt. Egy hosszú pillanatig megmoccanni sem bírtam, teljesen letaglóztak a látottak. Nem értettem, hogy tudok ennyire elszállni, amikor varázsolok. Ha anya nincs, talán meg sem állok. Megráztam a fejem, minden erőmmel azon voltam, hogy kitisztítsam a gondolataimat. Lemostam az arcom is, és egész elfogadhatóan néztem ki, leszámítva a karikákat a szemem alatt.

Pár perccel később vissza vettem a ruháimat, minden bizonyítékot eltüntettem magam után, és a kávéautomata felé vettem az irányt. Mindenkinek vettem egyet, és a váróterem felé igyekeztem. Kiosztottam, nem szóltunk egymáshoz egy szót sem. Leültem melléjük, felhúztam a lábamat, és szorosan átöleltem, miközben az orvosokra vártunk. Megnyugodtam, mert tudtam, most már nincs életveszélyben Tom, de ezt a többiek nem tudhatták. Pár perc múlva Carlisle sétált felénk, és egy emberként álltunk fel. 

Tudtam, hogy Carlisle látott engem a műtőben, de nem tett róla említést, még csak rám sem nézett. Elszomorodtam, és csak most jutott eszembe, hogy felelőtlen vagyok. Tom bent volt a műtőben, az életéért küzdöttek az orvosok, és a következő dolog, amire emlékeznek, hogy Tom állapota stabil, tiszta vér a föld, és a szikék a földön hevernek az esésem következtében. Kellemetlen helyzetbe hoztam Carlisle-t, és nem bíztam benne, mint orvos. Bűntudatot kéne éreznem az utóbbi miatt, de nem volt. Ő is ugyanezt tette volna a helyemben, talán kicsit körültekintőbben. 

…de sikerült stabilizálni. A gyógyulása kész csoda volt – mondta Carlisle, s ekkor riadtam fel gondolataimból. Carlisle engem nézett, és csak félszemmel láttam, hogy a lányok megkönnyebbülésükben megölelik egymást.

- Bemehetek hozzá? – kérdezte Julie, és megfogta Carlisle alkarját.

- Sajnálom, asszonyom, de még nem. Pihennie kell.

- Értem – szólt Julie csüggedten, és megfogta lányai kezét. – Köszönjünk Dr. Cullen, mindent köszönünk – mondta még, mielőtt a megkönnyebbüléstől eleredtek volna a könnyei. Magához húzta Meget és Carly-t, és összerezzentem, amikor Carlisle megérintette a karomat.

- Beszélhetnénk? – kérdezte, és némán bólintottam. Gombóc nőtt a torkomban, képtelen voltam bármit is mondani. Tiszteltem Őt, és nem akartam, hogy leszidjon vagy megharagudjon rám. Legszívesebben elfutottam volna, de tudtam, semmi esélyem vele szemben. Végighaladtunk egy folyosón, majd határozottan nyitott be az irodájába. Kitárta előttem az ajtót, és beléptem. Őszintén szólva meg sem tudom mondani, hogy milyen volt a helyiség, fel sem mertem nézni, a cipőmnek szenteltem minden figyelmemet. Carlisle elsétált mellettem, megkerült egy asztalt, és a hangokból ítélve, leült. Egy hosszú pillanatig egyikünk sem mondott semmit, és kezdtem egyre kellemetlenebbül érezni magam. Tétován felpillantottam, és könnybe lábadt a szemem a tekintetétől. Gyorsan elfordultam, és nagyokat pislogtam. Nem akartam sírni. 

- Elnézést kérek – mondtam olyan halkan, hogy magam sem voltam biztos abban, hogy valóban kimondtam a szavakat. Carlisle végül felállt, egy örökké valóságnak éreztem, míg felém közeledett, majd legnagyobb döbbenetemre karjait körém fonta, és szorosan magához húzott. Átszakadt bennem egy gát, és keservesen sírtam a darabjaira tört szívem miatt.

Boldog Karácsonyt!

Drágáim!
Kellemes Karácsonyt kívánok minden kedves Olvasómnak!

 

Tudom, mostanában elvagyok veszve, rengeteg dolgom van és rengeteg minden történt az utóbbi pár hónapban; de ígérem, hogy hamarosan hallani fogtok rólam. Nagyon hamarosan... :)

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de idén nagyon vártam a Karácsonyt. Talán mert a vizsgaidőszak miatt vártam már egy ki szünetet, vagy mert örülök, hogy kivételesen 24-én nem kell bátyámmal kétfelé szakadnunk, hogy itthon is legyünk és apánál is. Számomra kicsit szomorúan telnek majd az Ünnepek, mert 2 hónapja halt meg a kutyusom, aki a legjobb barátom volt. Ez lesz az első Karácsonyunk nélküle, és még most sem szoktam meg a hiányát. Azt hiszem, nem is fogom.

Nem akarom elrontani a kedveteket, és nem is fogom. Itt a kiscicám is, cserébe neki szentelek extra figyelmet. 

Szeretetben gazdag, békés Karácsonyi Ünnepeket kívánok nektek! Egyetek jókat, nevessetek nagyokat és mutassátok meg szeretteiteknek, milyen fontosak nektek.

(Az ünnepek alatt azért ne menjetek nagyon messzire a géptől, mert meglepetéssel készülök nektek. :) )

Önzetlen szerelem – 33. fejezet

Sziasztok!

Először is elnézést kérek minden kedves olvasómtól, amiért váratlanul eltűntem, és a blogomat priváttá tettem. Meghoztam a friss fejezetet, de először is elmondanám, mi történt. Úgy érzem, így tisztességes...
Pár hónappal ezelőtt a volt barátom rám írt, elmondta, hogy megtalálta a blogomat és számon kért egy karakter kapcsán, akit egy apró részben róla mintáztam. Olyan apró részletben, hogy először nem is értettem miről beszél. Teljesen félreértette a dolgokat, de mivel nem akartam megbántani, úgy döntöttem, egy időre zárolom a blogot... Nagyon rosszul éreztem magam miatta. Már rég véget ért ez a dolog kettőnk között, de még mindig nagyon fontos számomra, és mindig is az lesz. Bosszantott, hogy rátalált a blogra, mivel a gondolataimról, érzéseimről olvashatott, amit senkinek sem mondtam el és nem is akartam. Olyan, mintha a naplómba olvasott volna bele...
De most már azt hiszem, eltelt annyi idő, hogy újra megnyissam a kaput előttetek, és csak remélni tudom, hogy a gondoltaim, a magánszférám újra biztonságban van és Ő tiszteletben tartja ezt... Én bízom benne, vagy legalábbis szeretnék. :)
Ami a történetet illeti, már közel a vég. A 34. fejezetet terveztem utolsónak, de majd meglátom, mi lesz a reakciótok és mit hoz a sors. :P
Nem is húzom tovább a szót, késő van és csak remélni tudom, hogy nincs benne sok hiba.
Azért felhívnám a figyelmeteket, hogy érvényben van a 18-as karika, mindenki belátása szerint cselekedjen. :D

Gyere haza!

Edward szemszöge:

Jasper szobájában üldögéltem, ép az ablakon kémleltem kifelé. Még most sem tudtam felfogni a történteket. Úgy értem, hittem Adne képességeiben, de a történtekre egyszerűen szavak sincsenek. Rose tényleg emberré vált, ennyi év után tényleg halandó lett, még most sem tudtam elhinni. Furcsa egy újabb szívdobogást hallani a házban.

Nyöszörgést hallottam Jasper ágya felől, és Ariadnéhoz sétáltam. Az arca gondterhelt volt, mintha a világ összes problémája az ő vállát nyomná. Amint elájult, rögtön idehoztam. Mindent tudtam a Párizsban történtekről, ami azt illeti, a fekete mágiáról is hallottam már pár dolgot, de élőben látni mindezt teljesen más volt. 

- Non mortuum, non vivit,
Ego te spiritu immortui
Infernus, et janitorum me porta caeli
Iace sagittam et eice cor malum imperium
Auferte malum ex illo
Offero sanguis pro animae meae – Amint Adne az alábbi sorokat mormolta, megdermedtünk. A hangja ijesztő volt, a szeme egy pillanat alatt éjfekete lett a sötét mágia használatától. Emmett közbe akart avatkozni, de megfékeztem; megígértem Adnénak, hogy megakadályozom, bárki is közbelépjen. És megígértem magamnak hónapokkal ezelőtt, hogy megóvom Adnét, hiszen a családunkhoz tartozott. Ha kell, saját magától is megóvom…

Adne szemszöge:

Carlisle még egyszer utoljára megvizsgált, és miután úgy gondolta, hogy minden rendben van velem, hazaengedett. Első utam a konyhába vezetett, épp a hűtőszekrényben matattam, amikor Carly lejött az emeletről. Egy pillanatra kővé dermedt, amikor meglátta széles mosolyomat. Eljött a nap, amikor végre megmutathatom neki, hogy bármit is tesz, sosem törhet meg vagy árthat igazán nekem, csak saját magával tol ki. Kiöntöttem a kedvenc hupikék törpikés bögrémbe egy kis tejet, majd betettem a mikróba. Nem igazán voltam éhes – azt hiszem, érzelmi evő vagyok –, s még mindig hányingerem volt a varázslattól, pedig órákkal ezelőtt történt. Úgy éreztem, már csak a kaja látványától is képes lennék kidobni a taccsot, de azért körbenéztem, hátha valami kivételt képez. 

Amint csipogott a mikró, kivettem a bögrém, és elkavartam benne egy tasak forró csokit, aztán egy kis tejszínhabot tettem rá. Amikor a telefonom rezegni kezdett a farzsebemben, elővettem. Dylan nevét pillantottam meg a kijelzőn, és keserű mosolyra húzódott a szám.  Mit nem értett meg ez a hülye azon, hogy semmit sem akarok tőle? Fel sem tudtam fogni, hogy lehet egyes embereknek ilyen szörnyű felfogása. Mit vár tőlem? Komolyan azt szeretné, hogy a történtek után bocsássak meg neki és folytassuk onnan, ahonnan abbahagytuk? Ezt aztán tényleg nem várhatja tőlem, sőt, egyetlen lány sem lenne akkora idióta a helyemben, hogy a történtek után beleegyezzen.  Ha a mostohatestvérem kellett neki, hát legyen. Egye csak meg, amit főzött. 

Felballagtam az emeletre, közben erősen koncentráltam, nehogy kiborítsam a bögre tartalmát. Kár lenne érte! Ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, Edwardot pillantottam meg az ágyamon ülni.

- Komolyan nem értem, hogy mi szükségem van egyáltalán erre az ablakra. Amint jó idő lesz, tőlem aztán ki is szedhetik. Nyilvánvaló, hogy csak dísznek van.

- Hú, de harapós kedvében van valaki – vágta rá Edward, de csak nevetett előbbi megszólalásomon. Kényelmesen elhelyezkedett az ágyamon, majd lerúgta magáról a cipőjét, ahogy meglátta dühös tekintetemet. 

- Helyes, most takarítottam ki – tettem hozzá, s közben leültem az asztalomhoz, és szürcsölni kezdtem a forró italt. 

- Hát – nézett körbe tettetett komolysággal –, nem látszik! –Kiöltöttem rá a nyelvemet, de azért elmosolyodtam. 

- Hogy van Rose?

- Jól. Még igyekszik hozzászokni a dolgokhoz, el sem tudom képzelni, hogy milyen lehet most neki. Elveszett a gyorsasága, az ereje, minden. Most csak egy törékeny ember, akire mindegyikünknek vigyáznia kell. Meg kell barátkoznia ezekkel a dolgokkal, de szerintem remekül kezeli. Még sosem láttam őt ilyen boldognak, és ezért mindannyian hálásak vagyunk neked.

- Ugyan már – legyintettem, s letettem a kiürült bögrémet, majd a térképért nyúltam. Kíváncsi voltam, hogy merre is járhat most Jasper. Szerettem volna újra látni, csak egy pár pillanatra, hogy meggyőződjek arról, minden rendben van vele. Edward tudta mire készülök, de nem szólt egy szót sem. Feljebb tolta magát az ágyamon, hogy lássa, mit is csinálok. Nem zavart, hogy néz, ebben a pillanatban semmi sem érdekelt, csak Jasper. Magamra kaptam egy vastag pulcsit, és úgy ahogy voltam, mamuszostól indultam volna utána. A kristályom a Sziklás-hegység területén található Banff Nemzeti Parknál állt meg, s mély levegőt vettem, felkészülve arra, hogy meghajlítsam a Földet. Összerezzentem, amikor Edward hideg tenyerét megéreztem az enyémen. 

- Ha egy jó tanácsot elfogadsz, inkább cipőt vegyél fel – mondta, s az órámra pillantottam. Nem akartam ezzel az időt húzni, nekem aztán tök mindegy, hogy miben megyek. Edward összevonta a szemöldökét, s mire kettőt pislogtam, már a bakancsomat és a dzsekimet tartotta felém. Hálásan elmosolyodtam, és rögtön belebújtam. Egy utolsó pillantást vetettem rá, majd egy pillanat múlva már ott is voltam. Kezdett alkonyodni, de még így is gyönyörű rálátásom nyílt a Tíz Csúcs Völgyre és a Moraine-tóra. Egy rövid pillanatig a tájat kémleltem, de tekintetemmel hamarosan csak őt kerestem. Éreztem a jelenlétét, a szívem szaporán vert az izgalomtól, de sehol sem láttam. Előkaptam a kristályomat, ami fényesen világított, jelezvén, a közelemben lehet. Futni kezdtem, és egyre inkább bepánikoltam. Szükségem volt arra, hogy újra lássam őt. Úgy éreztem, ő jelenti számomra az oxigént, ő az egyedüli módom, hogy életben maradjak. 

- Jasper – kiáltottam akaratlanul is a nevét, s hangom sokáig visszhangzott, minden irányból visszaverődött. Egyre hangosabban és hangosabban üvöltöttem, mintha Jasper valahol itt bujkálna előlem, és bármelyik pillanatban válaszolhatna a hívásomra. 

- Jasper – ordítottam újra-és újra, miközben a fényesen ragyogó nyakláncomra szegeztem a tekintetem, mely útbaigazításul szolgált életem szerelme felé, amikor is megtorpantam. Összezavarodva meredtem a kristályomra, mely furán villogni kezdett; hol teljesen elaludt, hol pedig szikrázóan világított. Ijedten fordultam meg a másik irányba, miközben azon agyaltam, a képességem talán már nem olyan erős, mint eddig. Ekkor pillantottam meg Őt. Jasper ott állt előttem, alig pár méterre. A szemem bekönnyezett a látványától, olyan gyönyörű volt, hogy azt is jutalomnak éreztem, hogy egyáltalán nézhettem őt. Inogva bár, de megindultam felé, és amikor ő is felém közeledett, kitárt karokkal, új erőre kaptam. A lendületem vitt magával, egyenesen a karjába vetődtem, és ajkamat az ajkára szorítottam. Azt elmondhatom, hogy ez aztán csók volt a javából, nem az a lágy, gyengéd, puhatolózó csók volt. Ez vad volt, és szenvedélyes, s azt kívántam, bár sose lenne vége. Most már tudtam, hogy vele akarok lenni, örökké!

Levegőért kaptam, és elpirultam Jasper pillantásától. Sosem láttam még ilyennek a tekintetét, de tetszett. Közelebb léptem hozzá, fejét a két kezem közé fogtam, és csókot leheltem a homlokára, az orrára, a szája szegletébe. Meg akart csókolni, de elhúzódtam tőle, hogy a szemébe nézhessek: Gyere haza! – kérleltem, és szívem szaporán vert, míg a válaszát vártam. Elmosolyodott, megfogta a kezem, és ujjaimra csókot hintett. – Hát, akkor vigyél haza! – mondta, és boldog mosolyra húzódott az ajkam. Most először éreztem, hogy minden rendben lesz az életemben, és hogy hosszú idő után végre igazán boldog lehetek. Meghajlítottam a Földet, és a következő pillanatban már a szobámban is voltam.

***

Sosem gondoltam volna, hogy ilyen fantasztikus dolog a szerelem. Úgy értem, rengeteget olvastam róla, de az érzés, hogy szeretsz valakit, és az az illető viszont szeret… nincs ennél jobb dolog a világon. Jasper és én az ágyamban feküdtünk, és valami filmet „néztünk”. Amint hazaértünk, átugrott pár percre a Cullen villába, legnagyobb bánatomra. Persze megértettem, hogy be kell jelentkeznie, és hogy mindenki aggódott érte, de nem szerettem volna akár egy percet is nélküle tölteni… Amíg távol volt, azon nyomban a zuhany alá álltam, hogy felfrissüljek, és hogy, nos… leborotváljak mindent, amit szükséges. Nem tudtam, mire számítsak, amikor visszajön, de abban biztos voltam, hogy inkább leszek felkészült és akcióra kész, minthogy emiatt lemondjak egy fantasztikus estét. 

Magam köré csavartam egy törölközőt, és egyszerre voltam csalódott és megkönnyebbült, amiért még nincs itt. A tükörhöz léptem, és a pipere táskámból kikaptam a szemhéjfilcemet, a szempillaspirálomat és a pirosítót, de még mielőtt bármit is kezdhettem volna magammal, megéreztem a huzatot a hátam mögül. Mosolyogva fordultam hátra, és néztem, amint becsukja maga mögött az ablakot. Közelebb sétáltam hozzá, hogy csókkal üdvözöljem. Éreztem rajta az észbontóan finom tusfürdője illatát, és miközben megpusziltam a nyakát, mélyen beszívtam az illatát. Egy rövid pillanatra elgondolkoztam, hogy vajon ő is azért tette ezt, mert úgy gondolta, együtt töltjük ma az éjszakát. Lábujjhegyre álltam, ujjaimat a nyaka köré kulcsoltam, és megéreztem Jasper ujjait a combomon, a törölközőm szegélyénél. Egy pillanatra elállt a lélegzetem, a szívem még szaporábban vert, de akartam, hogy megtörténjen, hiszen már olyan régóta erről álmodtam. Még közelebb húzódtam hozzá, mellkasomat az övének nyomtam. Elmosolyodtam Jasper mélyről jövő morgását hallva, válaszként ujjaimmal már a törölközőmet bontottam szét, amikor is megállított a mozdulat közepén. Eltolt kissé magától, homlokát homlokomnak szegezte és mély lélegzetet vett, hogy kitisztuljon a feje. Kissé csalódottan léptem hátrébb, de mindez nem számított. Tudok várni.

Jasper kérésére felöltöztem, ő pedig legnagyobb sajnálatomra igazi úriember volt, és meg sem próbált kukkolni, pedig én igazán próbálkoztam. Még a törölközőmet is a lába elé dobtam, és meztelenül sétáltam el a szekrényemig, de azon kívül, hogy megdermedt, nem történt az égadta világon semmi. Így lyukadtunk ám ki az ágyamban, szigorúan tv-t nézve, beszélgetve. 

Jasper nem igazán örült a családjukban beállt változásnak, de biztosított arról, hogy Rose még sosem volt ilyen boldog. Persze most kissé nehezebb lesz mindenki számára, főként Jaspert és Emmettet állítottam nagy kihívások elé, de hiszem, hogy megbirkóznak vele. Jasper azonban nem maga miatt aggódott, hanem értem. Tessáék nem tudják, hogy már meg van az erőm, és biztosak vagyunk abban, hogy nem fognak boldogságukban ugrálni, ha megtudják, mit is tettem. Dana nemsoká szülni fog, ami azt jelenti, hogy nem fog iskolába járni egy jó ideig, de ez még nem jelenti azt, hogy ne láthatná valahol Rose-t. Talán egy kontaktlencsével kibírjuk addig, amíg a suliban van, viszont ha Rose terhes lesz, valami mást kell kitalálnunk.  Ez azonban a jövő zenéje, nem akartam még ezeken aggódni. Majd megbirkózunk az akadályokkal, együtt.

A napok egyre csak teltek, mi Jasperrel pedig hivatalosan is járni kezdtük. Sosem fogom elfejteni az első napot, amikor nyilvánosan mutatkoztunk együtt a suliban, kéz a kézben. Persze tudták a többiek, hogy jóban vagyok Cullenékkel, de az, hogy együtt legyek egyikükkel, már más tészta volt. Jasper legnagyobb döbbenetemre megfogta a kezemet, és bátorítóan mosolygott rám, miközben beléptünk az épületbe, s innentől kezdve mindenhova kéz a kézben jártunk, és ezt imádtam. 

Korábban mindig úgy tűnt, hogy Alice az, aki Jaspert bátorítja és támogatja a tömegben, most pedig úgy éreztem, fordult a kocka. Jasper minden egyes rezdülésemre figyelt, tudta mit érzek, és mindig tudta, hogy nyugtasson meg, még a képességei nélkül is. 

Azon a meghatározó éjszakán is náluk voltam, ami végül a boldogságom végéhez vezetett, ám ekkor még fogalmam sem volt, hogy a dolgok végül így alakulnak majd. Boldogan és önfeledten néztünk egy filmet a nappalijukban. Jasper a hatalmas kanapén ült, magához húzott, és úgy éreztem, otthonra találtam. Olyan békességet éreztem, és ezzel nem csak én voltam így. Mióta Rose visszaváltozott emberré, egyszerűen minden megváltozott. A házban sokkal jobb hangulat uralkodott, mint eddig bármikor, azt hiszem, mindenki örült, hogy Rose végre szereti az életét, de ez a boldogság azonban nem volt teljesen felhőtlen. Rose és Emmett folyton csak próbálkoztak, hogy végre összehozzanak egy babát, szinte ki sem jöttek a szobájukból, de eddig még nem sikerült nekik, Rose pedig egyre jobban rágörcsölt a témára, mondanom sem kell, feleslegesen, hiszen még egy hónap sem telt el. Emmettnek sokkal nehezebb volt megszokni ezt a helyzetet, tekintetbe véve, hogy nem csak egy egyszerű vámpír, hanem az egyik legerősebb is, fizikailag. Sokkal jobban oda kellett figyelnie a mozdulataira, mint eddig bármikor. De látom rajta, hogy boldog így; akárhányszor Rose csilingelően felnevet, Emmett felé kapja a tekintetét és ragyogó szemekkel nézi Őt. Ilyenkor mindig tudtam, hogy nem lesz itt semmiféle gond. Carlisle telefonhívást kapott, amíg kiment a konyhába, megállítottuk a filmet. 

- Mit csinálsz jövő hét Pénteken? – kérdeztem Jaspertől, és amíg a válaszra vártam, bekaptam egy kocka mogyorós csokit. Teljesen be voltam zsongva, hiszen ez nagy nap lesz minden boszorkány életében. Köztudott köreinkben, hogy a mágia a természet erőiből táplálkozik, így az égi jelenségek még erősebbé tesznek bennünket. És úgy alakult, hogy hat nap múlva üstökös szeli át az eget. Ezt pedig igazán nem hagyhattam ki… Jasper minden szabadidejét velem töltötte, és biztosított, hogy habár előtte elmegy vadászni, semmi pénzért sem hagyná ki... Persze, neki ez nem olyan nagy kunszt. Úgy értem, Jasper már 174 éves, ha belegondolok, már Halley üstököst is látott. Istenem, de öreg pasim van – kuncogtam fel magamban, és közelebb bújtam hozzá. Puszit nyomott a fejem búbjára, és betakart egy pléddel. 

Edward a távirányítóért nyúlt, és a konyha felé bökött vele. – Szerintem, indíthatjuk is a filmet. Carlisle-nak be kell menni a kórházba, baleset történt a főúton, minden emberre szükségük van, hogy ellássák a sérülteket. 

Esmé a hír hallatán ijedtében a szája elé kapta a kezét, és kirohant a szobából. Nem irigyeltem Carlisle-t. Nem tudnám azt csinálni, amit ő. Nem is a vérről beszélek – bár kétség sem fér ahhoz, hogy már a látványtól rosszul lennék –, hanem erről a „készenléti állapotról”. Úgy értem, hogy várhatják el tőle, hogyha rácsipognak, hagyjon mindent félbe, csak mert szükségük van rá emberhiány miatt? Nekem fix munkaidős állás kell, ebben az egyben biztos voltam. Amikor felmentem az emeleti mosdóba, Esmé épen Carlisle táskájával futott le a lépcsőn.

Amikor a film véget ért, a tömeg szétoszlott, mi pedig felmentünk az emeletre. Letusoltam, és elmosolyodtam a zuhanykabinban. Jasper bevásárolt, szerette volna, hogy mindenem meglegyen itt. Vett nekem tusfürdőt, sampont, testápolót, de még fogkefét is. Emlékszem, hogy erőnek erejével kellett visszafognom magam, nehogy sírva fakadjak. Az egyik legszebb gesztus volt tőle. Ép a sampont öblítettem le a hajamról, amikor ujjait megéreztem a derekamon. Ijedten fordultam hátra, Jasper állt előttem, pucéran; nekem pedig összefutott a nyál a számban a látványtól. Hosszú másodpercekig csak őt néztem, végigmértem Őt tetőtől talpig, és le voltam nyűgözve. Jasper szintén engem figyelt, a bőröm pedig kezdett felforrósodni. Abban a pillanatban tudtam, hogy eljött a nagy nap. Görcsbe rándult a gyomrom. Nem mondom, hogy a hetek során, mióta együtt voltunk, semmi sem történt közöttünk, de Jasper sosem akarta átlépni a határvonalat. Vagyis át akarta lépni, egyértelműen, de valamiért sosem tette. Mindig csak rám összpontosított és sosem engedte, hogy én ugyanezt tegyem. Talán attól tartott, hogy képtelen lesz megállni, és még nem állt készen arra, hogy együtt legyünk. Nem érezte magát elég erősnek… A múltban számtalanszor gátat szabtunk a vágyainknak, de ez már a múlté. Neki szorított a zuhanykabin üvegének, s megéreztem erekcióját a hasamhoz nyomódni. Nyögés szakadt fel a torkomból, Jasper pedig lecsapott a számra, hogy nyelvünk erotikus táncba kezdjen. Keze bejárta testem minden egyes szegletét, s amikor ujjait a hasamhoz érintette, megrándultam.  Az ujjai egyre csak simítottak. Amikor megéreztem magamon az ujjait, méghozzá ott, fejemet a falnak vetettem, Jasper pedig lecsapott a nyakamra. Forró csókokat lehelt rám, és amikor ajka a mellemhez ért, körmeimet a hátába mélyesztettem. Ujjai lassú, lusta köröket róttak a nemi szervem környékén, s amikor egyik ujját belém dugta, a lábaim egyszeriben remegni kezdtek. Fantasztikus érzés volt, de túl hamar vége lett. Ürességet éreztem, amikor Jasper ujjai kicsúsztak belőlem, és végigsimított az oldalamon.

Szorosan hozzá simultam, belemarkoltam a fenekébe, hogy még közelebb húzzam magamhoz. Karját végigfuttatta a karomon, majd arcomat két tenyere közé fonta. Egy hosszú pillanatra mélyen a szemembe nézett, majd ajkát az enyémre tapasztotta. Szorosan tartotta a fejem, mintha lassítani akarta volna csókunk iramát, de nem voltam olyan állapotban. Eszem ágában sem volt lassítani.  Lábaimat a dereka köré fontam, és belenyögtem a szájába. Túl sok volt… érezni az erekcióját és a kezét a fenekemen.

A heves csókolózás közepette eljutottunk valahogy Jasper ágyáig. Halványan emlékszem, ahogy elzárta a vizet, és a karjaiban vitt el odáig. Amint letett az ágyra, kéjesen legeltette a szemét rajtam. Beharaptam az ajkam, és egy határozott mozdulattal magamra rántottam, és átfordultam vele, hogy én legyek felül. Jaspernek tökéletes teste volt, a hegek ugyan halványan látszottak a testén, de csak szebbé tette. Óvatosan megcsókoltam a nyakát, majd csókot hintettem a hegekre. Jasper hatalmasat sóhajtott. Felpillantottam szempilláim alól, és láttam, csukott szemmel élvezi az érintésem. Ujjaimat végigfuttattam széles vállán, kezeim egyre lejjebb vándoroltak. Összerándult, amikor elérkeztem a hasa aljához. Sosem tettem még ilyet, de meg akartam Őt ízlelni. Örömöt akartam okozni neki. Óvatosan végigsimítottam férfiasságán, szeme azon nyomban felpattant. A szeme sötét volt, mint az éjszaka, s színtiszta vágy tükröződött rajta. Ez magabiztossággal töltött el, s határozottan rámarkoltam. Sokkal keményebb volt, mint amire számítottam. Jasper szorosan lehunyta a szemét, míg ujjaim fel-és le jártak rajta.  Csípőjét feljebb emelte, én pedig ösztönösen erősebben markoltam. Ez volt az a pillanat, amikor végül leküzdöttem minden gátlásomat. Előrehajoltam, hogy ajkaimat rátapasszam. Bizonytalanul kezdtem szopni, de a nyögései hatására növeltem az intenzitást. Annyira izgató volt nézni, ahogy átadta magát a gyönyörnek. Eszméletlenül lázba hozott a reakciója, így még mélyebben a számba vettem, erősebben szoptam, ügyelve a fogaimra. Nyelvem a csúcs körül írt le köröket, ő pedig még feljebb emelte a csípőjét. Engem nézett közben, a tekintete égetett. Fogalmam sincs, honnan vettem a bátorságot hozzá, vagy hogy mit is kéne csinálnom, de minden ösztönösen jött.  A combjára támaszkodtam, igyekeztem még mélyebbre a számba venni, és örömmel hallgattam Jaspert nyögdécselni, zene volt fülemnek. Felém nyúlt, gyengéden megmarkolta a hajamat. Úgy mozdította a csípőjét, hogy még mélyebben legyen a számban. Engedelmeskedtem neki és még keményebben szoptam, szívtam, nyelvemmel ingereltem őt újra és újra. 

-Állj, állj meg kérlek! – könyörgött Jasper, a hangja kétségbeesett volt. Tudtam, hogy nem kell már sok, és a számban megy el. Megmarkoltam a csípőjét, s még erősebben folytattam. – Kérlek – zihálta Jasper, és kelletlenül, de megálltam, kissé durcásan pillantottam rá. Jasper arckifejezése belém fojtotta a szót, és egy hirtelen mozdulattal fordított maga alá.  

- Magamban akarlak érezni, kérlek. – A hangom szokatlanul rekedt volt.

- Még nem. – Jasper lejjebb csúszott, a két lábam közé temette arcát, forró szája nekem nyomódott. Felnyögtem az érzéstől. Nyelve lassú, s határozott mozdulatokkal simított végig rajtam. – Olyan jó ízed van – nyögte, miközben nyelve továbbra is rajtam mozgott, majd belém csúsztatta azt. Úgy éreztem, egy perccel sem bírom tovább. Jasper száját erősebben szorította a csiklómra, még egyszer szívott egyet, mielőtt abbahagyta volna. Remegve lüktetettem a lábam között, nem vágytam másra, csakhogy végre bennem legyen. A kielégülésre vágytam, miközben Jaspert néztem, amint feltépte az óvszer csomagolását, majd magára húzta. El sem hittem, hogy végre megtesszük azt, amire oly régóta vártam.

Összekulcsolta ujjainkat és karomat a fejem fölé emelte, miközben az államat, a nyakamat és a vállamat csókolgatta. Ficánkolni kezdtem alatta, és csípőmet ösztönösen feljebb emeltem. Nem vágytam másra, csakhogy végre megérezzem őt magamban, hogy kitöltsön, hogy egyek legyünk. Megborzongtam, amint megéreztem őt a bejáratomnál. Azt hiszem, életem végéig emlékezni fogok, hogy milyen érzés volt, amikor először volt bennem teljesen. Sosem fogom elfelejteni, ahogy azt a hangot sem, amelyet kiadott. Jasper eleinte lassú tempót diktált, kicsusszant belőlem, majd lassan újra belém hatolt, s ezzel teljesen megőrjített. Körmeimet a hátába vájtam, és minden vágyam az volt, hogy még mélyebben bennem legyen. Testem mozgását az ő ritmusához igazítottam, tökéletes összhangban mozogtunk. – Ó, istenem! Jasper! – sóhajtoztam, és nyögdécseltem a kéjtől, cseppet sem törődve azzal, hogy mások is hallhatnak minket! Megszűnt körülöttem a világ, amikor növelte a sebességet, s minden egyes lökése erősebb volt, mint az előző. Jasper arcát az enyémhez nyomta, s a nyakamba sóhajtozott.  Egyre csak lüktettem, a feszültség épült a testemben. A kéj, amit éreztem, minden porcikámat átjárta.

- Oh, Alice – suttogta, miközben elélvezett bennem.

Önzetlen szerelem – 32. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a frisst, sajnos nem tudtam tartani magam a megbeszéltekhez, hajnal 1-kor fejeztem be az írást, és Istenem, de jól esett. Kicsit nehezen szántam rá magam, olvastam vissza a korábbi fejezeteket, aztán csak örültem, hogy végre írhatok. Remélem nektek is legalább annyira fog tetszeni, mint amennyire én élveztem az írást. 

Nem szaporítom tovább a szót, jó olvasást kívánok! És kérlek, kérlek szépen titeket, írjatok pár sort, mit is gondoltatok a fejezetről. :)

Puszi,

Monya

Itt az idő!

A házunkig némán tettük meg az utat, egyikünk sem mondott semmit, s nem is volt rá szükség. Amikor kiszálltam a kocsiból, Edward az ajtóig kísért és megölelt. Egy hosszú pillanatig ráborultam, és mélyen belélegeztem az illatát. Jól esett most, hogy valaki mellettem van, és azt kívántam, bár Jasper lenne most itt velem. Bánatosan felsóhajtottam, és felnéztem rá.

- Köszi, én is szeretlek téged.

- Tudod, hogy nem így értettem – felnevettem, és játékosan vállon csaptam.

- Vissza fog jönni, efelől semmi kétségem. – Némán bólintottam, és minden további szó nélkül besétáltam a házba.

Meg a nappaliban volt, éppen valami filmet nézett a TV-ben, közben popcornt evett. Amikor becsukódott a bejárati ajtó, felém nézett. Azt hiszem, láthatott valamit az arckifejezésemen, mert felállt a kanapéról. – Minden rendben? – kérdezte, de elsétáltam mellette, anélkül, hogy válaszoltam volna. Nem hittem el, hogy ő erről semmit sem tudott. Mérges voltam rá is. – Hé, várj már meg! – kiáltotta, és utánam futott a lépcsőn. A karomnál fogva visszarántott kissé, s ingerülten fordultam meg.

- Mi van? – kérdeztem vissza kissé hangosabban, mint terveztem, mire elengedte a karom, és hátrébb lépett egyet meglepetésében.

- Jól vagy? – kérdezte óvatosan, mire felmordultam.

- Ha kíváncsi vagy a történtekre, kérdezd meg a testvéred. – Láttam, hogy meglepettségében kikerekedik a szeme.

- Mit csinált már megint? – kérdezett vissza, és egy pillanatra, mintha bosszúság futott volna át a tekintetén.

- Kérdezd meg tőle, nincs kedvem a történtekről beszélni. –Anélkül, hogy bármi mást mondtam volna, beléptem a szobámba, és magamra zártam az ajtót. Éreztem, hogy az ajtóm előtt áll, hezitál, hogy bekopogjon-e vagy sem, s amikor hallottam távolodó léteit, homlokomat az ajtónak támasztottam.

- Ez a Carly tényleg egy nagy picsa! – Ijedten fordultam meg, és kaptam a szívemhez.

- Rose! Mi a fenét keresel te itt?

- Csak beszélni akartam veled – mondta, és láttam, hogy a könyvem van a kezében. Elmosolyodtam, és leültem az asztalomhoz.

- Beleegyezett végül Emmett? Mit gondol erről az egészről? Csak mert amikor eljöttem tőletek, eléggé feszült volt a hangulat köztetek.

- Tudom, és meg is értem, miért reagált így. Én csak… Akarom. Szeretném, hogy megcsináld a varázslatot, és nem érdekelnek a következmények. Ha van egy halvány esélyem arra, hogy gyerekem legyen, vállalom. Emmett majd megbékél.

- Nézd, én nem akarok éket verni közétek és feszültséget kelteni. Jó volna, ha közös nevezőre jutnátok.

Rose nem mondott semmit, csak körbejárt a szobámban. Megállt, hogy megnézzen ezt-azt, és zavarba jöttem, amikor leemelt a komódomról egy képet. Én voltam rajta Alice-szel és Jasperrel. Láttam, hogy óvatosan végigsimít a képen, és egy kicsit meglepődtem. Tudtam, hogy szereti a családját, és hogy hiányzik neki Alice, de akkor is furcsa reakció volt tőle.

- Tudod, hol van Jasper? – kérdezte, de még mindig háttal állt nekem, a képpel a kezében.

- Igen, tudom. Tegnap megtaláltam őt Kanadában.

- Hozd őt haza! – A tekintete egy szempillantás alatt komollyá változott, és képtelen voltam megszólalni. Bólintottam, s némán figyeltem őt, ahogy az ablakomhoz sétál. Már félig kint volt, amikor még utoljára hátrafordult. – Jól vagy? – kérdezte, és összeszorult a torkom. El sem hittem, hogy valaha ezeket a szavakat hallom majd a szájából, azt pedig pláne nem, hogy komolyan is gondolja.

- Jól leszek – feleltem, és halványan elmosolyodtam.

Amint kiugrott az ablakon, a kezembe vettem a képet, amit korábban nézegetett. Egyszerre akartam sírni és mosolyogni, akárhányszor csak a képre pillantottam. Leültem az íróasztalomhoz, és letettem a képkeretet. Vissza fogom őt hozni, de előtte még van egy kis dolgom. Kinyitottam újra a könyvet, átnéztem a varázslathoz szükséges hozzávalókat, és nekiláttam, hogy kicsit átírjam.

Hallottam, hogy megérkezett Tom és Julie, de nem mentem le köszönni nekik. Helyette inkább elővettem a kristályomat, a térképet, amit gondosan széthajtottam. Az ágyamhoz sétáltam, a kezembe vettem Jasper pólóját, és újra leültem vele az asztalomhoz.

Láttam a térképen, hogy Jasper mozgásban van, hogy egy nap alatt mekkora távot tett meg. Biztos voltam abban, hogy nem találja a helyét. Lehunytam a szemem, és rágondoltam. Nem akartam közel menni, csak látni akartam. Tudni akartam, hogy minden rendben van vele.

Szörnyen hideg volt, erre nem gondoltam akkor, amikor meghajlítottam a Földet. A fogaim össze-összekoccantak a hőmérséklettől, mégsem foglalkoztam vele. Csak őt néztem, ahogy az utcán halad, kapucnival a fején. Hirtelen bármit megtettem volna, csakhogy a karjaiban lehessek újra. Ekkor a szél hirtelen megfordult, láttam, hogy egy rövid pillanatra földbegyökerezett a lába. Ez volt a végszó, hogy eljöjjek onnan.

A szobámban leültem az ágyamra és magamra terítettem egy pokrócot. Még mindig csak rá tudtam gondolni, de reméltem, hogy nem vett észre. Nem akartam, hogy itt legyen akkor, amikor elvégzem a varázslatot. Nem akartam fájdalomnak kitenni, ép eleget élt át akkor a kórházban és az azt követő órákban. A telefonom csörgésére riadtan rezzentem össze, Dylan volt az. Nem akartam beszélni vele, így hát kinyomtam. Már tízszer keresett, és öt SMS-t írt, de nem voltam kíváncsi a magyarázkodására. Dylan a szememben halott volt. Soha többet nem akarok beszélni vagy találkozni vele.

Ismét elővettem a könyvemet, hogy Rose varázslatával foglalkozzak, amikor ajtó csapódást hallottam. Amint meghallottam Carly hangját, bekapcsoltam egy kis zenét, nem akartam a hangját hallani. Ép azon törtem a fejem, hogyha minden jól megy és Emmett tényleg beleegyezik, holnap meg is csinálnám. Talán ez az utolsó éjszaka, amit Rose vámpírként tölt el, és ha szerencséjük van, Rose mihamarabb teherbe esik. Remélem ezzel a résszel nem lesz probléma. Megráztam a fejem, nem akartam sem Emmett spermáira gondolni sem Rose… A gondolatmenetemet félbeszakította a lentről jövő hangoskodás. Eszem ágában sem volt lehalkítani a zenét, de közelebb sétáltam az ajtóhoz. Carly és Meg veszekedtek, üvöltöttek egymással. Egy pillanatra meghökkentem, tényleg azt hittem, hogy Meg is benne volt és csak megjátszotta magát, hogy nem tud semmiről.

Pár perccel később kopogást hallottam az ajtómon, majd Tom hangját, kérte, hogy engedjem be és beszélgessünk, de nem volt hozzá kedvem. Úgyis csak a lányát védené, vagy azt mondaná, legyek én az okosabb, nem direkt csinálta, bocsássak meg neki stb. Nem tudom, de egyikre sem voltam kíváncsi.

Ebben a pillanatban az sem érdekelt, mit ígértem Edwardnak. Nem zavart, hogy Carly tudja, hogy megbántódtam. A nemtörődömséget majd holnaptól mutatom meg neki.

Kikapcsoltam a zene lejátszót, lezuhanyoztam és már alváshoz készülődtem, amikor Meg hangját hallottam meg az ajtón túlról. Tétován álldogáltam az ágyam szélén, végül úgy döntöttem, beengedem. – Bejöhetek? – kérdezte, és félreálltam az útból, hogy be tudjon lépni, s nyomában a kis kutyusunk is befutott.

- Esküszöm, hogy nem tudtam róla – kezdett bele mentegetőzve, és mosolyogva bólintottam egyet.

- Már tudom, és ne haragudj, amiért goromba voltam veled. Nem akartalak megsérteni, csak ingerült voltam, és azt gondoltam, talán ketten eszeltétek ki, hogy megbántsatok, de már tudom. Sajnálom, hogy ezt feltételeztem rólad.

- Emiatt ne aggódj. Tisztában vagyok azzal, hogy sok minden van a számlámon, valószínűleg fordított esetben én is ezt feltételeztem volna. Sokszor viselkedtem helytelenül veled szemben és hidd el, ha tehetném, visszacsinálnék mindent. De most már itt vagyok, és igazán szeretném, ha jóban lennénk, elvégre egy család vagyunk. Nem tudom, hogy ez vigasztal-e, de nagyon összevesztem Carly-val – mondta, és barátságosan elmosolyodott. – Hoztam valamit – folytatta, és a háta mögül előkapta a kedvenc mentás csokis jégkrémemet. – Nincs kedved megnézni egy filmet?

Elnevettem magam és a jégkrémet leraktam az asztalomra. Felhajtottam a laptopomat, és a filmjeim listáját kezdtem el böngészni.

- Nászajánlat? – kérdeztem, és mosolyogva figyeltem, ahogy elhelyezkedik az ágyamon.

- Jöhet, imádom.

Így végződött végül az estém. Együtt néztük az egyik legjobb vígjátékot Sandra Bullock és Ryan Reynolds főszereplésével, jégkrémet ettünk, nevettünk, végül hárman elaludtunk az ágyamon. Igazán jó kis este volt, és örültem, hogy közelebb kerültünk egymáshoz Meggel.

Reggel kikértem Meg véleményét, mit is kéne felvennem. Vázoltam neki a tervemet, miszerint közvetlennek, boldognak akarok tűnni Carly előtt, mintha ez az egész nem okozott volna fájdalmat. Átrohant a szobájába, és egy tűzpiros blúzzal tért vissza.

- Ez nagyon jól fog állni – mondta, s közben a hajammal játszadozott.

- Nem is tudom, a piros nem egészen az én színem.

- Csak próbáld fel, adj neki esélyt – kérlelt, és igazat adtam neki. Egy esélyt megérdemel, nem halok bele, ha belebújok. Legnagyobb meglepetésemre Megnek igaza volt. Imádtam magamon ezt a blúzt, nemcsak a színe volt eszméletlen, de csinos is volt. Egyből jobb kedvre derültem, s hálásan megöltem Meget a segítségéért. Úgy döntöttem, átmegyek a Cullen villába, és ott töltöm a délelőttöt. Meglátom, hogy milyen állapotban van Emmett.

Amint lementem a nappaliba, Tom egyből felém közeledett. Amikor megállt előttem, láttam rajta a tanácstalanságot, végül úgy döntött, megölel. – Sajnálom – súgta a fülembe, és puszit nyomott a fejemre. Ellazultam az ölelésében, karjaimat a dereka köré szorítottam. Elengedett, és egy tincset a fülem mögé túrt. – Jól nézel ki – dicsért meg, és elmosolyodtam. Tudtam, hogy ezzel szeretné bevezetni a történteket, így elébe mentem a dolgoknak: - Nem szeretnék a történtekről beszélni, és ha nem haragszol, megígértem Cullenéknek, hogy átugrom ma hozzájuk, remélem nem bánod, de már késésben vagyok.

- Nem, nem. Dehogy. Menj csak és érezd jól magad.

Magamra kaptam a sálat és a kabátot, és Dylan-t pillantottam meg az ajtóban. Egy pillanatra elöntött a méreg, aztán mély lélegzetet vettem és elmosolyodtam. – Apa, szólj kérlek Carly-nak, hogy megérkezett a barátja – kiáltottam, és mielőtt Tom vagy Dylan bármit is mondhatott volna, kiviharoztam a lakásból, és bepattantam a kocsiba. Kicsit reménykedtem benne, hogy Tom megüti és kiteszi Őt a házból, de nem akartam megvárni, hogy mi sül ki ebből az egészből. Egyedül Connort sajnáltam. A barátságunk Carly miatt ért véget, egyszerűen nem hitt nekem, amikor elmeséltem, milyen ember is a mostohatestvérem. Nem rossz indulatból, de most talán rájön, hogy a barátság sokkal fontosabb…

Épphogy lefékeztem a Cullen villa előtt, az ajtó kivágódott, és Emmett jelent meg a küszöbön. Becsuktam a kocsi ajtaját, és az erdő felé intettem. Sétálni indultunk, és nagyot nyeltem. Már közel sem volt olyan ingerült, mint tegnap, de gyanítottam, már nem vagyunk puszipajtások.

- Nézd, én tudom, hogy te csak jót akartál – törte meg a csendet Emmett, és megállt az erdőközepén. Bő két fejjel magasabb volt nálam, és zavart, hogy ennyire fel kell néznem rá. – Az a helyzet, hogy Rose nem képes tisztán gondolkozni, ha a gyermekáldásról van szó. Szeretem Őt, és félek. Nem akarom elveszteni. Ő az én mindenem.

- Tudom Emmett, és szörnyen sajnálom ezt az egészet. Nem akartam vitát szítani kettőtök között, nem akarom szétrombolni a családotokat, ezt te is tudod. Azt pedig pláne nem akarom, hogy Őt is elveszítsd, nekem is fontos volt Alice és mindent megteszek, hogy ez soha többet ne forduljon elő. Tudom, hogy sokat kérek tőled, de bízz bennem. Képes vagyok emberré változtatni. Hát nem akarsz családot alapítani Rose-zal?

- Dehogyisnem szeretnék. Ha lehunyom a szememet, magam előtt látok egy gyönyörű kislányt, aki kiköpött Rose. De tudod, hogy mit szeretnék még ennél is jobban? Rose-t életben látni. Ha ő nincs, egyszerűen az életemnek sincs értelme.

- Azt ne mond, hogy sosem voltál még féltékeny Edwardra és Bellára.

- Én meglennék gyerek nélkül. Eddig is megvoltam – bizonygatta, de már közel sem tűnt olyan magabiztosnak, mint az elején.

- Nem ezt kérdeztem – vágtam rá, és kíváncsian kutattam a szemét. Elfordult, és a földre szegezte a tekintetét. Azt hittem, már nem is fog válaszolni, és amikor megtette, a hangja halk volt és rekedt: De.

Még egy kicsit beszélgettünk az erdőben, majd visszaindultunk a Cullen villához. Hideg volt, és kezdtem átfagyni.

Rose az ajtóban várt minket, és amint rámosolyogtam, Emmett karjaiba vetette magát. Innen már nem volt megállás. A Cullen család támogatott engem, Emmett beleegyezett…

A nappaliban besötétítettünk, arrébb húztuk a bútorokat, vagyis én semmit nem csináltam, a többiek végezték a kemény munkát, eközben Rose átsurrant a lakásunkba, hogy elhozzon pár szükséges dolgot. Amikor Edward megállt mellettem, mélyen a szemébe néztem, és engedtem, hogy kiolvasson a fejemből pár aggasztó gondolatot. Az utóbbi időben egyre csak arra gondoltam, hogy változtatom emberré Rose-t, és szüléskor muszáj lesz őt átváltoztatni. De mi van, ha ezt nem viseli majd jól? Mindig is átlagos, hétköznapi, kertvárosi életet szeretett volna, ez közel sem lesz az. Megelégszik azzal, hogy végre anya lehet? És mi van, ha képtelen lesz teherbe esni?

Ezzel majd akkor foglalkozunk, ha aktuális lesz. Most koncentrálj erre – felelte halkan, és átkarolta a vállamat. Neki dőltem, és hagytam, hogy közelsége megnyugtasson. Egy részem őrjítően vágyott Jasper társaságára, szerettem volna, hogy itt legyen, a másik részem pedig megkönnyebbült, amiért nincs itt. Nem tudom, hogy mennyire fog kikészíteni a varázslás, és tudom, hogy nincs jó véleménnyel róla. Talán jobb is, ha később tér vissza, utólag már nem tud mit tenni.

Kimentem a konyhába egy pohár vízért, és Edward utánam jött. – Biztos vagy benne? – kérdezte, és tudtam, mire gondol. Semmit sem tudok elzárni előle, tudta, mi történt Franciaországban, hogy milyen hatással lehet rám mindez. Ezért is ragaszkodtam ahhoz, hogy a többiek menjenek el. Én sem tudtam, hogy mire számítsak, semmi szükség nézőközönségre. De nem akartak elmenni, bármennyire is ragaszkodtam hozzá. Annyit tudtam csak kierőszakolni belőlük, hogy hátrébb mennek.

Bármi is történjék, ne avatkozz közbe, rendben? – kérleltem, és megnyugodtam, amikor bólintott. Azt se engedd, hogy a többiek közbe avatkozzanak, oké? – Ismételten bólintott, és megnyugodtam. Lehúztam azt a pohár vizet, és a nyakamhoz nyúltam. Rajtam volt a kristály nyakláncom, és vakítóan fehér színben tündökölt, erre szükségem lesz.

Rose leült velem szemben a földre, és a szívem irtó hevesen vert. Izgultam, és szörnyen zavart, amiért engem néznek. A kezem remegett, szétszórt lettem, hőhullámaim lettek, egyszerűen kezdtem kikészülni. De mély levegőt vettem és Rose-ra koncentráltam. A tekintetére, amely bizalommal kereste a pillantásomat. Bízott, hitt és reménykedett bennem, nekem ennél többre szükségem sem volt. Kinyitottam a könyvet, és magam elé tettem a papír fecnit is, ahova leírtam az apróbb változtatásokat. Nem tudom miért tettem, fejben már kismilliószor lejátszottam a történteket. Azt hiszem, csak megnyugtatott, támaszt nyújtott, hogy ott van előttem, és az időt is sikerült húznom.

Kikészítettem a felszereléseket, meggyújtottam a gyertyákat és felfogtam a hajam. Láttam, hogy Rose türelmetlenül ficánkol előttem, és mivel szerettem volna elkerülni a vitatkozást, bele is kezdtem.

- Non mortuum, non vivit,
Ego te spiritu immortui
Infernus, et janitorum me porta caeli
Iace sagittam et eice cor malum imperium
Auferte malum ex illo
Offero sanguis pro animae meae

A kés felé nyúltam, és tétovázás nélkül vágtam meg magam. Néztem, ahogy vérem az ezüst tálba hull, a kántálást egy pillanatra sem hagytam abba, egyedül akadozó lélegzetem és remegő hangom töltötte be a teret. Éreztem, hogy hallják fohászomat, a szoba tele volt energiával, és egyszer csak sötétség borult ránk, a gyertya fénye kialudt, az áram elment.

- Non mortuum, non vivit, ego te spiritu immortui – kezdtem bele újra a varázslatba, és egyszer csak ütést éreztem a mellkasomon. Abban a pillanatban nem tudtam volna megmondani, hogy mi történik körülöttem, nem is emlékszem az egészre, mintha valami megszállt volna, már nem voltam ura a testemnek, a gondolataimnak.  Az ablakok és ajtók kicsapódtak, az elektromos eszközök sercegtek, az egész olyan ijesztő volt, de a hangom kemény maradt, határozott volt, miközben ugyanazokat a szavakat kántáltam.  Rose lélegzete elakadt, egyre nehezebben vett levegőt, s valami furcsa, hörgő hangot hallatott. Megragadtam a karját, és megvágtam a tenyerét. Éreztem, hogy a vére az én kezemről hullik le, de nem álltam le a kántálással, már nagyon közel jártam. – Extende manum tuam in ieiunio animam tuam et da mihi – kiabáltam torkom szakadtából, és levegő után kaptam.

Hirtelen jött vissza az áram, a gyertya újra lángra lobbant. Egyik kezemben még mindig a kést tartottam, a másikkal Rose csuklóját markoltam. Rose-ra pillantottam, aki mozdulatlanul feküdt a földön. Letettem a kést, és feltartottam a kezem, jelezvén a többieknek, maradjanak ott, ahol vannak. Kezeimet az övére kulcsoltam, és suttogva mondtam el: De novo incipientibus vitae, sicut est consurgent.

Rose váratlanul egy nagy levegőt vett, mint amikor egy fuldokló a víz felszínére ér. Hátrafordultam, pillantásommal Edward tekintetét kerestem. Némán tettem fel neki a kérdést: Hallod a szívverését? Edward rám nézett, és széles mosolyra húzta a száját. Ez volt az utolsó dolog, amire emlékszem.

Visszatértem! :)

Drága Olvasóim!

Tudom, hogy már ezer éve nem hallottatok felőlem, és hamarosan ki is fejtem, mit történt velem ez idő alatt.
Elsősorban azzal kezdeném, hogy friss lesz, nem hagytam abba az írást, csak szükségem volt egy kis szünetre. Január 19-én lesz az utolsó vizsgám, ha minden jól megy (drukkoljatok), és legkésőbb január 24-re hozom is nektek a következő fejezetet, szóval legyetek készenlétben.

Szeptember közepén értem haza Amerikából, ha érdekel titeket bármi ezzel kapcsolatban, kérdezzetek nyugodtan, ha szeretnétek, hozok az élményeimről blogbejegyzést is, csak szóljatok. ;)

Szóval, amikor hazaértem, másnap már rögtön mentem is suliba, mert sajnos a tanév addigra már elkezdődött. Bevallom, eleinte azért nem írtam, mert túlságosan elfoglalt voltam. A dolgaim remekül alakultak, Amerika megváltoztatott – pozitív értelemben -, magabiztosabb, boldogabb voltam, mint valaha, és összejöttem azzal a fiúval, aki már egy éve eszméletlenül tetszett. Aztán minden megváltozott: október végén meghalt rákban egy rokonom, november elején szakítottak velem Facebookon, majd 2 hétre rá tatám is meghalt rákban. Szóval amilyen jól indultak eleinte a dolgaim, olyan rosszra fordultak. Őszintén bevallom, hogy nagyon megviselt az elmúlt pár hét, az ünnepek, és az ágyból is alig volt erőm kikelni, nemhogy írni. Még az olvasás, a filmnézés sem nyugtatott meg. Hetekig nem tudtam aludni. Azt sem tudtam, hogy fogom ilyen állapotban végig csinálni a vizsgaidőszakot…

Most jött el az az idő, amikor kezdem összeszedni magam, és úgy gondolom, az írás még ebben segíthet is. Mindig is ez jelentette a menekülést a hétköznapokból, szóval szeretnék a közeljövőben gyakrabban írni és fejezeteket hozni. Az ötletelést sosem hagytam abba, mindig lejegyeztem, hogyha valami eszembe jutott, szóval ezzel nem lesz probléma.

Szeretném még egyszer szíves elnézéseteket kérni, amiért ennyire eltűntem. Szörnyen restellem az egészet. De visszatértem. Monya visszatért! 

Utólag is Boldog Új Évet kívánok nektek! 

Sok-sok puszit küldök mindenkinek,

Monya