A farkas nyomában - 23. fejezet

Sziasztok!
Meghoztam a frisst, hajnal egykor sikerült is bejeznem, és meg kell, hogy mondjam, egy kicsit félek. Az elejétől kezdve tudtam, mit akarok kihozni a történetből, de tartok attól, hogy nem mindenkinek fog tetszeni a végeredmény. Ha az elejétől kezdve "ismertek", netán olvastátok az eddigi ficeim, tudjátok, hogy hajlamos vagyok elrugaszkodni a talajtól, és a Twilight világától. Úgy értem, mindig is próbáltam karakterhű lenni, és itt pl. ragaszkodni az eseményekhez, csak valahogy mindig támad pár meredek ötletem. 
Nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, mert végre eljött a pillanat, amire azt hiszem már régóta vártatok...
Köszönöm, az előző fejezethez érkezett kommikat, remélem most is írtok!!
Jó olvasást!

 "Az élet kötelesség, melynek eleget kell tenni; persze terhes és bonyolult kötelesség, melyet néha önfeláldozással kell elviselni."
Márai Sándor

Az igazság pillanata
Régen sokat gondolkoztam ezen, hogy nem biztonságos, ha emberek vesznek körbe, hiszen farkas voltam, bár nem mertem túlzottan beletemetkezni, mert mindig eszembe jutott valaki, aki fontos volt nekem anno, s miattam halt meg. De a legborzasztóbb az egészben az volt, hogy én öltem meg azt a valakit. Elvettem az életét, mert az utamban állt. Úgy volt, hogy együtt szökünk meg, beavattam a tervembe, amikor úgy gondoltam, megbízhatok benne. Ő mégis hátat fordított nekem – bár nem szabad akaratából –, és az egyetlen lehetőségem a szabad élethez, ez volt. Bár nem érzem magam annak, még most is, rab vagyok a saját testemben. Rám támadt, és bár önvédelem volt, de végeztem vele. Hosszú, perceknek tűnő pillanatokig néztem őt, ahogy teste furcsa alakban hevert mellettem, és lábaim a földbe gyökereztek. Öltem már, azonban az a pillanat mélyen belém ivódott, és bármennyire próbáltam, nem tudtam szabadulni előle. Rémálmaimban gyakran kísért még mindig, boldogan csillogó arccal néz rám, a következő pillanatban aggodalmas és fájdalmas kifejezés ül az arcára, de ami a legszörnyűbb, az a tekintete. Mielőtt összeesik, minden alkalommal úgy néz rám, hogy kedvem támadna sírni. Matt sokáig rágta a fülem, és győzködött, hogy igazán nem tehetek róla, és hogy önvédelem volt az egész.

Szörnyű belegondolni, hogy csak várnom kellett volna. Mindig is ebből volt a legkevesebb, majd hogy nem az ősi ellenségem. Ha türelmesen vártam volna, még életben lenne, de féltem, ez talán évek lennének. Nem bírtam volna ott épp ésszel, muszáj volt kitörnöm onnan.

Nem voltam szerelmes belé, de kedveltem őt, nagyon is. Ezért viselt meg az elvesztése, és emészt a bűntudat, még most is. 

- Szóval? – kérdezte Jacob, és rápillantottam. Teljesen belefeledkeztem a gondolataimba. – Kíváncsian hallgatunk.

- Sajnálom, de nem szolgálhatok információkkal. Azon kívül, hogy farkas vagyok, nincs mit mondanom nektek.

- De, már pedig van, még hozzá elég sok minden. Megöltél ma egy embert, a legkevesebb, hogy beszámolsz az életedről, hogy rájöjjünk, mennyire vagy kattant.

- Elég legyen – csattant fel Edward, amikor felpattantam ültemből, és készültem volna leharapni a másik farkas fejét. Persze nem szó szerint.  Dühösen meredtem rájuk, azonban lenyeltem az epés megjegyzést, ami kikívánkozott a számon.

Grimaszolgatva végül készültem leülni, amiikor is felkaptam a fejem. Matt ébredezett, így hármasával szedtem a lépcsőfokokat, és berontottam, mint Zrínyi. 

Sápadt volt, és még csak most kezdett magához térni. Nem foglalkoztam vele, hozzá futottam, és szorosan magamhoz öleltem, miközben félig már szinte az ágyán feküdtem. A visszatartott könnyek marták a szemem, de erőt vettem magamon, és legyűrtem a késztetést, ami furcsán préselte össze a mellkasom. Most már jól van, és csak ez a lényeg.

- Mi történt? – A hangja rekedt volt, és gyenge. Egy pillanatra elhúzódtam tőle, és úgy csodáltam őt, mintha most látnám életemben először. El sem tudtam képzelni, hogy mi lenne velem nélküle. 

Korábban, két opció fordult meg a fejemben, arra az esetre, ha magához térne: megütöm, vagy sírva a nyakába borulok. Jól is tettem, hogy az utolsó mellett döntöttem, nem jött el annak az ideje, hogy lecsesszem és megüssem. Majd ha helyre jött, duplán megkapja…

Kinyitódott az ajtó, és Carlisle mosolyogva lépett beljebb, hogy megvizsgálja őt. Mielőtt megállt volna az ágy előtt, magamhoz öleltem őt, jó szorosan – de semmiképp sem erősen, és a fülébe motyogtam párszor, hogy mennyire köszönöm, és milyen hálás vagyok neki. Ő csak megsimogatta a hajamat, és bólintott. Furcsa volt ez a gesztus, egy pillanatra földbe gyökerezett a lábam. Olyan volt, mintha a lánya lennék, vagyis úgy bánt velem. Nem tudtam milyen érzés, mert még csak nem is ismertem az öreg rókát, aki felcsinálta, aztán otthagyta az anyám. De egyértelműen úgy éreztem, abban a pillanatban valami hasonlóként tekint rám.

Ahogy néztem őket, a szemem könnybe lábadt. Nagy áldásnak éreztem, hogy életben maradt, és elhatároztam, bármit megteszek, hogy ne essék baja, az égvilágon bármit.

Nem mentem ki a szobából, de minden mozdulatukat árgus szemekkel figyeltem, és lassan bejött Edward, és Emmett is a szobába. Nem szóltak egy szót sem, csak megálltak mellettem, és nevelőapjukat figyelték. 

- Neked is köszönöm, Edward – suttogtam halkan, és fejemmel Matt felé böktem. Szívem szerint megöleltem volna, de nem voltam olyan viszonyban vele. Tétován a bal lábamra helyeztem a testsúlyom, amikor elhatároztam, megteszem, ezzel kifejezvén mély hálámat, de meggondoltam magam, helyette inkább nekidőltem a falnak, keresztbe font karokkal. Nem illene hozzám, már így is elég ömlengős és érzelgős voltam, ez nem az én stílusom. 

- Szerencsére minden rendben van, gyorsan javul az állapota, de sok pihenésre van szüksége – mondta halkan Carlisle, mire bólintottam, és még egyszer felé sétáltam, hogy megölelgessem a kis beteget.

- Sírtál? – kérdezte Matt hökkenten, és szintén ilyen állapotban hátrébb húzódtam, felháborodást színlelve. És valóban, egy kicsit fel is voltam. Na, jó, nagyon. Nem akartam, hogy rájöjjön.

- Ugyan már, ez nevetséges. Ne röhögtess már, tudtam, hogy rendbe fogsz jönni – vágtam rá lazán, megigazítva rajta a takarót – önkéntelenül kezdtem el anyáskodni, talán a zavarom is közrejátszott –, hátráltam pár lépést.

- Még sosem láttalak sírni, pedig ismerlek egy ideje – mondta még mindig döbbenten, bár talán csak magában próbálta tudatosítani a dolgokat, és kezdett bennem igazán felmenni a pumpa.

- Ne képzelj túl sokat a helyzetbe és magadba se – vetettem oda foghegyről, és hátat fordítva megindultam, hogy kimehessek a szobából. – Nem sírtam – mondtam még utoljára, hogy tisztázzam a dolgokat, s fejemet dacosan emeltem fel a kijelentés közben, és összeszorított ajkakkal meredtem rá. 

- De, sírt. Zokogott, mint egy kisgyerek – mondták a fiúk egyszerre, és azt hittem, gutaütést kapok. Olyan váratlanul ért, mintha lekevertek volna egy pofont.

Kinyitottam a számat, hogy ellenkezzek, tagadjak, vagy, hogy beszóljak nekik, de nem jött ki semmi a számon. Így a beintés maradt a legjobb megoldás, sajnos nem a legnőiesebb, bár kétségtelenül mindent kifejezett. 

- Natalie – szólt utánam Matt, és kinyitva az ajtót bekukucskáltam rajta.  – Visszajönnél még egy pillanatra? – kérdezte, és tekintetemet Carlislra emeltem, aki jóváhagyta a kérését, és visszasétáltam hozzá. Megfogta a kezemet, és megpuszilta a kézfejemet. 

- Nagyon megijedtem – vallottam be elgyengülve, és ujjaimat a hajába fűztem. Tudtam, hogy valamikor el kell mondanom neki, mit is tettem, de még nem álltam készen rá. Nem akartam, hogy megváltozzon rólam a véleménye, így én sem erőltettem, hogy válaszoljon a kérdéseimre, pedig volt pár. Hamarosan viszont be kell számolnom mindenről, mielőtt még Cullenék mondanák el neki az igazat.

- Ne haragudj, kérlek. De nem szabadulsz meg tőlem ilyen könnyen – mondta mosolyogva, de vonásai megkeményedtek egy pillanatra. Fájdalmai voltak, láttam rajta. 

Nem mondtam semmit – bár szívesen vállba ütöttem volna a béna poénja miatt –, nem reagáltam rá, a bólintást leszámítva. Nem bántottam meg némaságommal, ő tovább folytatta.

- Szóval ők azok, akiknek gondolom őket? – kérdezte jelentőségteljesen, és miután igennel feleltem, hümmögött egy sort. 

- Mi az? – kérdeztem, és leültem mellé az ágyra.

- Semmi, csak… csak úgy tűnik, fontosak számodra. Tudod, hogy kedveled őket – folytatta, és megvillant a szeme a kezemen, ami az alkarját simogatta.

- Ők nagyon kedvesek, nem csak velem, mindenkivel, majdhogynem… Már az elején éreztem, hogy ők mások. Tudod, amolyan megérzés – feleltem, mire helyeslően bólogatott.

- Rájöttek, mi vagyok – suttogtam, bár tudtam, úgy is hallják minden szavunkat, ami azt illeti, én is tökéletesen hallottam őket. Nem lepődött meg túlzottan, láthatóan sejtette, hogy ez előbb vagy utóbb meg fog történni. – Azt akarják, hogy mondjak el magamról mindent – folytattam, és kihallottam hangomból a kétségbeesést, amely oly erősen a hatalmában tartott.

- Mi akadályoz meg benne? – kérdezte értetlenül, és idegesen álltam fel mellőle. Nem tudtam elhinni, hogy ezt mondta, egyszerűen nem hittem a fülemnek.  

- Mi nem? – kérdeztem vissza cinikusan, és kinéztem az ablakon. Olyan szívesen heverésznék most az erdőben, távol mindentől és mindenkitől.

- Tudod, ők akár segíthetnének is rajtad, a doki biztos találna valami megoldást. Természetétől fogva jobban megbízhatsz benne, mint bármelyik orvosban, nem kéne félned, hogy lelepleződsz a vizsgálatok során, így talán találna valami…

- Nem leszek a kísérleti patkánya – dörrentem rá félbeszakítva őt, és egész testemben remegni kezdtem. Úgy éreztem, ki kell mennem, mielőtt teljesen eluralkodna rajtam a harag. 

- Nem is ezt mondtam, Nat. Tudom, hogy ez érzékeny téma számodra, de gondolkozz egy kicsit.

- Nincs min gondolkoznom, és nincs szükségem senki segítségére.

- Mindenkinek szüksége van rá, bármennyire is szörnyű bevallani, de így van. Hidd el, tapasztalatból mondom – mondta atyáskodva, és közelebb intett magához. 

- Nem csak erről van szó. Már épp elég bajba kevertelek téged az igazsággal, nem akarom őket is ennek a veszélynek kitenni. 

- Meg tudják védeni magukat, szerintem nem kell őket féltened – mondta, és hivatalosan is felhúztam magam. 

- Te ezt nem értheted – dörrentem rá, és már nem érdekelt, hogy meghallhatnak minket. 

- De, értem. Mind végig melletted voltam, és habár sosem mutattad előttem, tudtam, mit érzel. De neked is meg kell értened, hogy nem lehetsz egyedül. Nem lökhetsz el mindenkit magadtól, így nem lehetsz boldog.

- Elégedett vagyok az életemmel – vágtam rá, de tudtam, nem hisz nekem. Én sem hittem volna magamnak. Senkinek sem kívántam volna olyan életet, mint az enyém.

- Amikor idejöttem, elhatároztam, hogy ez a hely sem lesz más, mint a többi. De valahogy megszegtem a saját magamnak tett ígéretet, és magam sem tudom mikor, de megkedveltem őket. Mindegyiküket. – Megértően nézett rám, és tudtam, mélyen legbelül éreztem, hogy igaza van. Nem kéne ilyennek lennem.

- Aztán megpróbáltad ellökni őket, és távolságot tartani az ő érdekükben – mondta, és nem tiltakoztam. Tényleg ezt tettem. Pault még meg is fenyegettem Rachellel, a bevésődésével, bármennyire is fájt, de megtettem. Ő pedig mindezek ellenére még a diplomaosztómra is eljött. – Nekem nem kell elmondanod, miért tetted, tudom jól, és bár nem mondom, hogy helyes volt, de én is ugyanezt tettem volna a helyedben – mondta őszintén, s halovány mosollyal bólintottam egyet. Nagyon is sok mindenben hasonlítottunk egymásra.

Miközben lesétáltam a földszintre, végig ez járt a fejemben. Elmondjam nekik, vagy ne? 

Próbáltak úgy tenni, mintha semmit sem hallottak volna, de hiú ábránd lett volna hinni nekik. Még én is hallottam, hogy ki és mikor kelt fel a fotelból, nehéz lett volna elhinni, hogy csak négyszemközti beszélgetést folytattunk az imént.

- Sajnálom, de nem mondhatok nektek többet anélkül, hogy bajba ne sodornálak titeket. Kérlek, értsétek meg! – kértem, miután elhatároztam, nincs semmi közük az életemhez. Nem fogok hirtelen mindenkit beleavatni életem legsötétebb részleteibe. Kizárt!

- Ennél nagyobb bajban már nem lehetnénk – kezdett bele Jasper, és teljesen összezavarodtam. Nem igazán értettem, hogy mire is célzott, de láthatóan mindenki más igen, és egyszerre bólintottak. Utáltam, ha kihagynak valamiből, és én tudom meg utoljára a dolgokat. Összehúzott szemöldökkel meredtem a kis szőkeségre, mintha ki tudnám olvasni belőle a válaszokat, természetesen sikertelenül.

- Mi lesz már? Elmondod végre vagy sem? Azt hiszem nyíltan kijelenthetem, hogy fontosabb teendőnk is van, minthogy a válaszodra várjunk. Nekünk van pár tennivalónk, és ha választanom kell, az eredeti terv mellett maradnék. Fontosabb dolgunk is van, mint erre a hisztis kis fruskára várni – dörrent fel Jacob, és villámokat szóró tekintettel meredt a többiekre. Nekem sem kellett több, ökölbe szorított kezekkel pattantam fel ültemből, és mély levegőt vettem, nehogy most rögtön rátámadjak.

- Apukám, kit neveztél te hisztis kis fruskának? – kérdeztem őt, és flegma vigyorba rándult az arcom. – Ajánlom neked, hogy most azonnal szívd vissza, vagy pórul jársz. Ne akarj velem ujjat húzni, mert te húzod a rövidebbet – suttogtam halkan, figyelmeztetően. Képes lettem volna végezni vele, erősebb voltam nála, ebben biztos voltam. 

- Hát, nem tudom – felelte halkan, és töprengően Embry. – Jacob alfa, tudni illik, ő van a rangsor tetején, ő a legerősebb közülünk. Ugyan téged még nem láttalak harcolni, de lemerem fogadni, te járnál rosszabbul. Ráadásul a falka hím tagjai… – Majdhogynem tudományos hangon kezdett neki, a végére azonban hangja elhalkult, és a padlót tüntette ki a figyelmével. Bizonyára a tekintetem súgta meg neki, ideje lenni befejeznie…

- Mi van? Ezt azért mondod, mert lány vagyok? Ugyan már! Ez a huszonegyedik század, az istenit! Azt kéne mondanod, egyenlő esélyünk van. Az alfaság nem jelenti azt, hogy te állsz a ranglétra élén. – pillantottam Jacobra, és közelebb sétáltam, mindenféle fenyegető szándék nélkül. – Erősebb és gyorsabb vagyok nálatok, mert nem egészen olyan vagyok, mint amilyennek hisztek. Különbözöm tőletek.

- Aha, szóval azt mondod, jobb vagy nálunk. Akkor tájékoztatlak, hogy ugyanolyan alakváltó farkas vagy, mint mi. Nincs eget rengető különbség köztünk.

- De van – a hangom határozottan és magabiztosan dörrent fel, csak úgy átszelte a levegőt –, mert én más farkas vagyok, mint ti. Én nem mindig voltam az, ami.

- Lehet, hogy most új dolgot mondok neked, de képzeld, mi sem voltunk mindig azok. Nem így pottyantunk ki – mondta gúnyosan Jacob, és borsózott a tenyerem. Nagyon szívesen lekeverem volna neki egy-két sallert.

Tudtam, hogy most már nincs vissza út, el kell mondanom nekik mindent. Nagy nehezen felkeltem ültemből, és a szoba közepére sétáltam, hogy mindenki rám lásson. 

- Ne mondjátok, hogy nem figyelmeztettelek titeket – mondtam a legnagyobb nyugalommal, és mély levegőt vettem. Elhatároztam, hogy érzelmek nélkül avatom be őket, nem ingok meg egy pillanatra sem az emlékek hatására. Tényszerűen közlöm, és ennyi. Utána visszazárom az emlékeimet abba a sötét ketrecbe, ahova évek óta csak gyűlnek a szörnyűbbnél szörnyűbb emlékek.

- Tíz éves voltam, amikor megszöktem az árvaházból. Majd egy hétig az utcán tengődtem, amikor is egy este egy kék furgon állt meg mellettem, és rántott be a járműbe. – Nem néztem a többiekre, a nappaliban járkáltam fel alá, s összekulcsolt karokkal néztem a padlót. – Elkábítottak, és az első dolog, amire emlékszem, hogy hol kötöttem ki. Pontosan emlékszem rá, mert éveket töltöttem el abban a kis lyukban. Sötét volt, az ég világon semmit sem láttam, és féltem. Kezdetben azt hittem, hogy Mrs Etkinson, az igazgatónő így akar megbüntetni, amiért elszöktem tőle. Hogy a rossz kislányok ilyen büntetést kapnak. Ott ismerkedtem meg Nathan Trevor Callis-szal. – Trevor tartotta bennem a lelket, amíg ott voltam. Csak egy fal választott el minket, azt sem tudtam, hogy néz ki, de akkor, ő volt a legjobb barátom. – Farkas volt, alakváltó, mint ti – mondtam, és Paulékre néztem egy pillanatra. Nem tetszett, amit a szemében láttam, így gyorsan elkaptam a tekintetem. Sajnálat… az egyik legundorítóbb és legszánalmasabb érzelem… – Ő avatott bele mindenbe, ő ismertette meg velem a képességeiteket, mesélt a bevésődéséről, az életéről. Miután meghalt élete szerelme, az, akit az univerzum rendelt mellé, őt is elkapták. Még az első nap megígérte nekem, hogy amint összeszedi magát, megszöktet onnan, de sosem volt rá lehetősége. Az is csoda, hogy évek múltán nekem sikerült… több, mint csoda – motyogtam inkább magamnak, mint nekik. Mert valóban így volt. Éveken keresztül terveztem a szökést, de csak azután sikerült tökéletesítenem, hogy megismerkedtem Mattel. Akkor azt hittem, az a világ legjobb terve, de miután végeznem kellett Aaronnal, rájöttem, egyáltalán nem volt az. Messze állt tőle. 

- Nem tudom, hogy miként kéne elmagyaráznom nektek azt, amin ott keresztülmentem, így inkább Matt módszeréhez folyamodom. Amikor megpróbáltam neki elmondani, és tisztába tenni a dolgokat, az volt az első kérdése, hogy úgy, mint A tűzgyújtóban? Így kénytelen voltam később elolvasni Stephen King regényét, hogy rájöjjek, mit ért alatta, és igen. Valami hasonlón mentem át. Olvasta valaki? – kérdeztem, és nem igazán hagytam időt nekik. Edward szeme megcsillant, de láttam, hogy a Cullen család nagyjából tisztában van vele, a farkasoknál azonban homály volt az egész. 

- Az igazi nevem Foster 4 Delta – mondtam, és félrehúztam a hajamat, szabaddá téve a nyakamon lévő tetoválásokat. Látták rajta a feliratot, és a mancs nyomot. Ők aggatták rám ezt a béna nevet. 

- Kísérleti patkány voltam, éveken keresztül fogva tartottak – mondtam, és akaratlanul is eszembe jutott a rémálmom, ami ebben a házban ért utol. Pár napja voltam ott, amikor végigvezettek egy folyosón. Minden úgy volt, mint az álmomban. Trevor ordítozott, hogy ne vigyenek el, aztán hallottam a csaholást – és így utólag tudtam, honnan is jött a hang. Sikerült átváltoznia, ezért rohantak el mellettünk azok a fegyveres alakok. Akkoriban nem értettem, mi zajlik körülöttem, ijedten bújtam az engem ráncigáló karok közé. Elaltattak, aztán a műtőben tértem magamhoz, az ágyhoz szíjazva, gépekre kötve. Csak később jöttem rá, hogy mit is tettek velem. Ez volt a kulcsa annak, hogy megváltozzak. A nap, amitől már nem voltam teljesen önmagam.

- Megpróbáltak átformálni, amolyan tökéletes katonává tenni, érzelmek nélkül. Éveken keresztül edzettem, reggeltől estig a legkülönfélébb harcművészetekkel ismerkedhettem meg, miközben… nos, kimosták az agyam szépen, lassan. Kísérleteket folytattak rajtam, én voltam az első a szériában, aki életben maradt és pozitív eredményeket mutatott. Mutáns vagyok – folytattam, és összeszorult a torkom. Egyszerűen undorodtam magamtól, még most is, ennyi idő elteltével. – Nem igazán értek hozzá, de valahogy Trevor közreműködésével elérték, hogy megváltozzon a DNS-m. Egy génmanipulált korcs vagyok. Később többeken is bevetették az eljárást, egyre nagyobb csoportot képeztünk, és teljesen az irányításuk alatt álltunk. Az volt a feladatunk, hogy vámpírokat öljünk, lehetőleg minél többet – fejeztem be, és nagy levegőt vettem. 

Felcímkéztek minket, mint holmi vágóhídra kerülő állatokat, és egyáltalán nem vettek minket még csak emberszámba sem. A legjobb dolog, amit történhetett velem az az, hogy kiszabadultam onnan. 

Hosszú pillanatokig csönd volt a szobában, senki sem mondott semmit. Láttam a szemükben a kérdéseket és a döbbenetet. Nem igazán tudták felfogni, hogy mi is vagyok igazából. Tudtam, hogy megváltoztam a szemükben. Egyik pillanatról a másikra lettem szar, és semmit sem tehettem ellene.

- Nekem lenne egy kérdésem, ami már az elejétől fogva aggasztott – kezdett bele Emmett, és felé fordultam.  Nyoma sem volt gyűlöletnek vagy megvetésnek a szemeiben, ami kissé megnyugtatott. – Nos, farkas vagy, hasonló képességekkel és tulajdonságokkal rendelkezel, mint az alakváltók. Márpedig ők egészségesek, te pedig… Gyógyszereket szedsz, és rohamaid vannak. Ezt, ezt nem igazán értem.

Igen! Sikerült kijutnunk oda, ahova igazán nem akartam. – Lehetséges, hogy nem mondtam el mindent…

A farkas nyomában - 22. fejezet

Sziasztok!
Nos, először is szeretném megköszönni az újabb rendszeres olvasót, nagyon örültem neki, és köszönöm azon keveseknek, akik írtak az előző részhez. :)
Sokat gondolkoztam ezen a fejezeten, és őszintén nem tudom, hogy mit fogtok szólni hozzá, mi lesz a véleményetek, szóval kérek mindenkit, hogy írjon nekem, vagy pipáljon. Fontos lenne számomra!
Jó olvasást!

"Az adott világban minden oldalról szenvedés fenyeget minket: a testünkből, a külső világból és végül a más emberekkel való kapcsolatainkból is. S nem utolsó sorban önnön pszichénkből, amelyben a bűntudat az egyik legkegyetlenebb hóhérunk."

Hankiss Elemér

Leleplezve

Amilyen gyorsan csak tudtam, lerohantam a földszintre, s a jelenlévők rögtön rám kapták tekintetüket. Összezavarodva pillantottak rám, de nem hagytam időt nekik a kérdezősködésre.

- Hol van? – kiáltottam el magam, és remegtem az elfojtott indulattól.

- Micsoda? – kérdezte Carlisle, és lassan felém sétált. A hangja nyugodt volt, mint mindig, de nem volt rám hatással, ez neki is feltűnt. Csillapíthatatlan dühöt éreztem, és szabadjára akartam engedni azt, úgy éreztem, megfolyt. Az erdő tökéletesnek bizonyult erre a feladatra, talán az egészet kiirtottam volna, de nem volt ilyesmire időm.

- A ruhái – vágtam rá, és fejemmel az emelet felé böktem, hogy tudják, pontosan mit értek ezalatt. Nehezemre esett beszélni, minden szót kész szenvedés volt kiejteni, úgy éreztem, ezzel csak az időmet pocsékolom.

Esmé felállt a helyéről, nem mondott egy szót sem, csak kiment a szobából, hogy pár pillanat múlva visszatérjen vele, és felém nyújtsa azt.

Meg kellett erőltetnem magam, hogy kinyögjek egy köszönömöt, és a szatyrot szinte kitéptem a kezéből. Görcsösen szorítottam az ujjaim között, és remegő kézzel próbáltam meg kioldani a görcsöt, amire kötötték, gyanítottam azért, hogy ne érezzék olyan intenzíven az illatát. A ruhái véresek voltak, ha nem tudtam volna milyen színű inget vett fel az nap, majd hogy nem képtelen lennék megállapítani a színét.

A szagok intenzívek voltak, megcsapta az orromat, s betöltötte minden érzékemet. Éreztem őt, és tudtam, képes vagyok utánaeredni, a nyomára akadhatok, méghozzá könnyűszerrel.

A bőröm hirtelen túl szűk lett, egy pillanatra úgy éreztem, szétnyílik, majd a farkas fájdalmasan robbant ki belőlem, bár az adrenalin tompította ezt az érzést. Egész testemben megremegtem, a ruháim szétszakadtak, az izmaim pedig átalakultak valami sokkal erősebbé, valami mássá. Az egész egy pillanat műve volt, s már nem érdekelt, hogy Cullenék előtt változtam át, már semmi sem érdekelt, nem törődtem semmivel, és senkivel – egy valakit kivéve.

Szabad kezet adtam az ösztöneimnek, a farkas pedig elégedetten csaholt, majd vonyított. Éreztem az orromban az illatát, és eszeveszetten rohantam, képtelen voltam gondolkozni. A gyilkos düh vezette minden léptem az autópálya mentén. Kora reggel volt, a Nap nemrég kelt fel, így nem volt sok jármű az úton, ezért hát gyorsan átvágtam a túloldalra, és ismét bevetettem magam az erdőbe. Éreztem, hogy még időben vagyok, lábaim összhangban voltak, és szinte szeltem a levegőt. Egyre közelebb értem hozzá, az ösztöneim megsúgták, merre kell mennem, szinte vonzott. Akkor, és ott, nem érdekelt semmi, még az sem, ha rám találnának. 

Alakot váltottam a koszos épületek között, s belegázoltam egy tócsába, immáron sétálva, amikor befordultam a sarkon. Még gyorsan hátrapillantottam, hogy megbizonyosodjak, a hajléktalan férfi jobb dolgot is talált, minthogy szemtanúja legyen az elkövetkezendő néhány percnek. Az utca végén volt, ellentétes irányba tartott, mint én, s a bevásárlókocsiját tolva a kukákban bányászott. Nem figyelt fel rám, kiválóan lopakodtam, bár kétség sem fér hozzá, nem menne sokra a rendőröknél azzal a leírással, hogy egy meztelen nőt látott… 

Az ablakokat kémleltem, és gőz csapott ki az egyik házból, ahogy elhaladtam mellette. Körbenéztem, hogy megbizonyosodjak arról, tiszta a terep, és egy pillanatra lehunytam a szemem, mély levegőt vettem, hogy aztán neki fussak a megfelelő épületnek. Kedvező helyzetben voltam, sok kapaszkodót találtam, így könnyedén haladtam egyre feljebb, és feljebb. A csövek erősek voltak, megragadtam az egyiket, felrugaszkodtam, és megkapaszkodtam az egyik ablakpárkányban. 

Áldottam a képességeimet, amiért ilyen könnyen és gyorsan fel tudtam érni a harmadik emeletre. Még csak tűzlépcső sem volt, a húzódzkodás olyan könnyen ment, mintha gyermekkorom óta csinálnám. Nem volt megterhelő számomra, igazából élveztem, ahogy ugrándoztam.

A korlátot megmarkolva ismét elrugaszkodtam és átlendültem a másik oldalra, elkapva ezzel a szomszéd ablakpárkányt. Lassan toltam fel az ablakot, és halkan toppantam be a kis lakásba. Hallottam, hogy a fürdőszobában folyik a víz, és az ajtó alatti résen pára hömpölygött ki. Körbenéztem a lakásában, kinyitottam az éjjeli szekrényét és pár fiókot, azt remélvén, valami bizonyítékra bukkanok. Tudnom kellett, miért akarta megölni Mattet.

Nem támadtam rá rögtön, miközben kutakodtam, mindent kiterveltem magamban. Vacilláltam, hogy könnyű és gyors halált halljon, vagy éljen át olyan kínkeserveket, amit senki másnak nem kívántam volna. Végül úgy döntöttem, úgy cselekszem, ahogy a helyzet hozza. Ez volt az én nagy, kidolgozott tervem. Improvizálok.

Nem bírtam magammal sokáig, képtelen voltam tovább tartózkodni egy légtérben azzal, aki majdnem a legjobb barátom halálát okozta. Szembe akartam nézni vele, és megölni őt. A bosszú éltetett, csak ez hajtott, amikor kinyitottam az ajtót. Halkan nyikordult meg, amint lenyomtam a kilincset, de nem vette észre. Magában fütyörészett a zuhany alatt, csukott szemmel, miközben a haját mosta. Abban a pillanatban száz és száz féleképpen elképzeltem, hogy is végzek vele, s egyik kegyetlenebb volt, mint a másik. 

Olyanná váltam, mint amilyen régen voltam. Velejéig gonosz, de akkor, amikor közelebb sétáltam hozzá, ezt éreztem helyesnek. Magamban azért esdekeltem, hogy nyissa ki a szemét. Látni akartam bennük félelmét, és a rettegést. 

Halkan léptem be mögé a kádba, és beszívtam az illatát. Igen, ő volt az, kétség sem fért hozzá. Az undorító bűze most a citromos samponjával párosult, és nem bírtam már magammal. Hevesebben vert a szívem, amikor lépteket hallottam közeledni. Utolértek – gondoltam magamban mosolyogva, s ahogy kivágódott a fürdőajtaja, már késő volt. Kezeim a férfi feje köré helyeztem, és egy szinte már túl könnyűnek tűnő mozdulattal, kitörtem azt.

Ijedten kaptam a kezemet a fejemhez, és felkiáltottam az intenzív fájdalomtól, ami kínzott. Akadozva és nehezen vettem a levegőt, mígnem hörögni kezdtem. Neki támaszkodtam a csempének, féltem, hogy a lábam felmondja a szolgálatot, és összeesek. Egy erős kart éreztem meg a derekam körül, de forgott körülöttem minden. Nem tudtam összpontosítani, csak elhomályosult packákat láttam mindenfele. A torkom kiszáradt, az egész olyan volt, mintha egy álomból csöppentem volna ide. Nem értettem hol vagyok, mi történt velem, hogy kerültem ide, és ami a legfontosabb, hogy miért voltam meztelen. Halványan érzékeltem csak a külvilágot, és ezt is csak a farkasgéneknek köszönhetően. 

Körbepillantottam a kishelységben, már amennyire képes voltam rá, és tekintetem a szoba végére esett. Elmosódott foltokat láttam magam előtt, és valami nagy púpot, amit Cullenék igyekeztek körbeállni. A fejem szörnyen hasogatott, de mégis összeszedtem az erőm, s megkapaszkodtam a mosdókagylóban, hogy jobban fókuszáljak. Lassan körvonalazódott a fejemben egy arc, amit nem tudtam hova tenni, és hangos csörömpölés következtében a földre rogytam. Mintha megszűnt volna a támaszom, egyszerre csak eldőltem, mint egy zsák, és mielőtt elájultam volna, magam előtt láttam a harmincas évei elején járó férfi képét, aki holtan feküdt tőlem alig pár méterre.

Halványan körvonalazódott előttem a szoba, ahol feküdtem. Késő délután lehetett, a nap sugarai mégis erősek voltak, beragyogták az egész szobát, és elvakította a szemem is. Kellett egy kis idő, hogy hozzászokjak, és ne hunyorogjak már. Gyengének éreztem magam, és a folytonos fülzúgás sem segített. Megtámaszkodtam az ágyban, és kissé feljebb toltam magam. Nem tudtam hol lehetek, és hogy mi történt velem, de ahogy megpróbáltam visszaemlékezni, egy arc ismét az elmémbe kúszott. Éreztem, hogy valami nincs rendjén, a szívem hevesebben vert, a kezem izzadt, és kiszáradt a torkom. Magam előtt láttam egy férfi testét, mielőtt elájultam volna, és a szemei kísértettek. Ahogy a fejem földet ért, és hatalmasat koppant volna a csempén, a tekintetem ráesett, az élettelen testére, és döbbent tekintetére. A gyomrom felfordult, és amilyen gyorsan csak tudtam, kikeltem az ágyból, átrohantam a fürdőszobába, és kidobtam a taccsot. Szédültem, és valahányszor lehunytam a szemem, magam előtt láttam az ismeretlen arcot, aki már nem is volt olyan ismeretlen.

Eszembe jutott minden, amit ma reggel tettem. Hogy eszelősen kiabáltam a Cullen villában, hogy lebuktattam magam előttük, és ahogy belopakodtam a férfi lakásába, és végül kitörtem a nyakát. Döbbentem pillantottam remegő kezeimre, és az agyam folyton folyvást visszajátszotta a jelenetet. Hallottam az éles roppanást, amikor mögötte álltam, s megrántottam a kezemet. Éreztem a bőrét, az ujjaim alatt, és láttam, amint élettelenül hanyatlik össze, s lefejeli a kádszélét. Be kellett hunynom a szemem, nehogy újra hányjak. Neki dőltem a hideg csempének, és felhúztam lábaimat, hogy átkulcsoljam azt végül. El sem tudtam hinni, hogy megtettem. Olyan régóta őriztem a titkom még a Cullenek előtt is, én pedig ostobán átváltoztam előttük, nem gondolva a súlyos következményekre. A vadállat felszínre tört bennem, és nem tudtam megfékezni, egyszerűen képtelen voltam rá. Olyan voltam, mint régen... Egy kegyetlen vadállat, egy ösztönlény. Összezsugorodott a gyomrom a gondolatra, és elképzeltem, mit szólnának ehhez a többiek. Ők tettek ilyenné, azt akarták, hogy ilyen legyek, én pedig ezért is menekültem el előlük. Nem bírtam már tovább. 

Azt kívántam, bár megállítottak volna az erdőben, olyan módszerrel, ahogy csak bírtak volna. Az sem érdekelt, ha megöltek volna. Eggyel kevesebb vér tapadna kezeimhez. 

Összeszedtem magam, és miután alaposan kiöblítettem a számat, lementem a földszintre. Déja vu érzésem volt, de kizártam a tudatomból. Mindig is mesterien kezeltem az ilyen helyzeteket.

Mindenki lent volt, kivételesen Jasper is, és legnagyobb megdöbbenésemre néhány farkast is láttam a szoba túlsó végén, tisztes távolságra a vámpíroktól.

- Sziasztok – köszöntem halkan, és tétován megálltam az utolsó lépcsőfoknál. Nem tudtam mit kéne tennem vagy mondanom, még sosem éreztem magam ilyen tanácstalannak. Látszólag mindenki ugyanígy érzett, még Emmett sem próbált meg poénkodni, legnagyobb bánatomra.

- Ülj csak le, szívem – kérte Esmé, és rám mosolygott. Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, aki valami rossz dolgot tett, és épp most kapja meg a fejmosását. Velem ez még sosem fordult elő, anyámat nem igazán érdekelte mi van velem, és ami a legfontosabb, nem csak egy apró csíny volt az, amit tettem. Sosem voltam sírós, de ahogy engem néztek, közel álltam hozzá, hogy elbőgjem magam. Évek óta nem ejtettem egy könnycseppet sem, tegnap mégis sírva fakadtam Matt ágyánál, és most is, egy vékony határ választott el csak tőle.

- Én… én nem tudom mi ütött belém – kezdtem halkan, miközben a földet kémleltem. Sosem éreztem még ilyen hatalmas bűntudatot, mint most, pedig volt már sok minden a rovásomon. Anno igen, bevallom, hogy gyilkoltam, mert elvárták tőlem, és habár ellene voltam, mégis megtettem minden egyes alkalommal. De még akkor sem éreztem ilyen intenzíven ezt a gyötrő érzést. Ma nem voltam önmagam, mint akkoriban sem…

- Mindenki hibázhat – felelte csendesen Jasper, és rápillantottam. Együttérzően elmosolyodott, de nem kerülte el a figyelmem a farkasok reakciója. Ők ezt nem érthetik, nekik annyival könnyebb dolguk van. Nem igazán tudtam eldönteni, hogy mit is gondolnak most rólam. A vámpírok és a farkasok annyival különbözőek, mi nem vagyunk vérszomjasok, én mégis öltem, méghozzá hidegvérrel. Paulra néztem, de semmit sem tudtam leolvasni az arcáról, tekintete kemény volt, és szigorú. Visszafordultam Cullenék felé, és végül leültem az egyik üres fotelba.

Némán ültem pár percig, próbáltam felkészülni az elkövetkezendő néhány percre. Tudtam, hogy be kell számolnom mindenről, még talán a múltamról is.

- Szóval farkas vagy –hallottam meg Paul hangját elsőként, és összeszorult a szívem. Mindketten hazudtunk egymásnak, de nekem jobb indokom volt.

Némán bólintottam, és nagy levegőt vettem. – Sajnálom, hogy rád támadtam – kértem, és visszaemlékeztem a pillanatra, amikor megharaptam őt. Mintha évtizedekkel ezelőtt történt volna, hogy Cullenék és a farkasok ugyanazt a vámpírnőt kergették a folyó parton, aki végül megszökött előlük. Emmett átrugaszkodott a túloldalra, és láttam, hogy egy farkas rá akar támadni, így közbe kellett lépnem, és fogaimat a nyakába mélyesztettem. – Nem tudtam még akkor, hogy te vagy az – feleltem, és ez volt az igazság. Megdöbbentem, amikor észrevettem a nyakán a fogaim nyomát, és elszörnyedtem, hogy a tulajdon barátomnak támadtam neki. De nem tudtam sokat az itteni alakváltókról, Cullenéket pedig velük ellenben, jobban ismertem, és nem engedhettem, hogy valami bajuk essen.

Halványan elmosolyodott, és bólintott egyet. Gyanítottam rájött, én mikor jöttem rá, hogy ki is ő valójában. Rákérdeztem a hegre puszta kíváncsiságból, ő pedig terelt, és viccelődött.

- Te vagy az új farkas, akit már olyan régóta kerestünk – mondta ki a tényt Emmett, és halványan bólintottam. – Köszönöm, hogy segítettél, de simán elbántam volna vele – kezdett viccelődni, és megjelent egy halvány mosoly az arcomon, ami szélesedett, amint meghallottam Pault morogni. 

- Matt hogy van? – kérdeztem Carlisle felé pillantva. Tudnom kellett, mi van vele.

- Jól van, de még nem tért magához – felelte, és bólintottam egyet.

- Gondolom, kíváncsiak vagytok pár dologra velem kapcsolatban – mondtam ki a nyilvánvalót, és körbepillantottam a hatalmas szobában. Mindenki bólintott, legnagyobb sajnálatomra. – Először szeretném, ha elmondanátok, mi is történt pontosan ma reggel – kérdeztem, hogy egy kis időt nyerjek, és egyébként is érdekelt az ő nézőpontjuk is.

Nem sokban különbözött az én emlékeimtől, habár némelyik még foszlány volt, hirtelen minden a helyére került.

Régóta bennem volt ez a gondolat, de próbáltam kiverni a fejemből, talán féltem egyedül lenni és elhinni azt, hogy ez talán igaz is lehet. Most azonban egyre inkább úgy tűnt, ez lenne a helyes megoldás, mindenki számára. Még az irányításuk alatt tartottak, addig, amíg így van, senki sincs biztonságban a közelemben.

 

A farkas nyomában - 21. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a frisst, remélem tetszeni fog. Örömmel venném, ha írnátok és véleményeznétek. 

Köszönöm a két új rendszeres olvasómat, és az előző fejezethez jött kommenteket, sokat jelent nekem!

Jó olvasást!

Monya

Csak az kedves nekünk igazán, amit féltünk elveszíteni.

Anatole France

Veszélyben 

Amint kiszálltam az autóból, már teljesen biztosan tudtam, hogy valami nincs rendben. Az illatát már csak halványan éreztem, mégis bementem a házba, bár sejtettem, nem találok rá. Hangosan kiáltoztam a nevét, és felfutottam az emeletre, berontottam minden szobába, de sehol sem láttam őt. A pánik kezdett eluralkodni rajtam, szinte fojtogatott, alig kaptam levegőt. A torkom elszorult, és úgy éreztem, pánikrohamom lesz. Azt kívántam, bár kirohanna az egyik szobából és megölelne, de nem volt itt. Valamiért elment, és most veszélyben lehet. Már a gondolattól is kirázott a hideg, és kifutottam a házból, hogy bepattanjak a kocsimba. Még csak arra sem emlékeztem, hogy lekapcsoltam-e a villanyt, vagy, hogy bezártam-e az ajtót. Valahogy minden összemosódott körülöttem, és még a karomat ért érintést is haloványan érzékeltem. Valaki visszarántott, és egy őrült pillanatra azt hittem, vagyis reméltem, Matt lesz az. Tompán pillantottam Paulra, nem értettem, miért húzott vissza, de nem volt időm ezen gondolkozni, még ha szerettem volna, akkor sem lettem volna képes rá. Az agyam túlságosan zsibbadt volt.

- Jól vagy? – kérdezte, és a kitűnő hallásom most semmit sem ért. Csak másodjára értettem meg, mit is akart mondani, pedig megpróbáltam szájról is olvasni. Láttam, ahogy mozog az ajka, de az értelme nem jutott el a tudatomig. Óvatosan megrázott a vállamnál fogva, ez segített kicsit észhez térnem.

- Eltűnt – mondtam, és magam is meglepődtem hangom tónusán. Sütött belőle a félelem és a kétségbeesés. Ez pedig határozottan nem tetszett, utáltam ilyennek lenni, gyengének és bátortalannak.

- Kicsoda? – kérdezte, és megpróbálta magára terelni a figyelmem, s megfogta a kezem.

- Matt – kiáltottam, és kirántottam a karomat a szorításából. Nem volt időm erre. Nem vesztegethettem az időmet ilyen ostobaságokkal, de az igazság valahogy kicsúszott a számon. Nem akartam az orrára kötni, de az idegesség hatására egy pletykás vénasszonnyá váltam. Talán még spiclinek is éreztem magam.  – Megkértem, hogy maradjon a lakásba, de eltűnt. 

Láthatólag nem ijedt meg, próbált nyugtatgatni, hogy biztos elugrott valahova és túlreagálom az egészet, de nem erről volt szó. Ezért is húztam fel magam, legszívesebben behúztam volna neki egy baromi nagyot. Láthatta rajtam, hogy nem vagyok jól, és talán hitt bennem, a megérzésemben. Amint észrevettem a változást az arcán, bepattantam a kocsimba, még a biztonsági övvel sem fáradoztam. A remegésem elmúlt, ahogy megpróbáltam tisztábban gondolkozni. Csak így találhattam meg őt, meg kellett nyugodnom, ezzel tisztában voltam, de nem könnyű feladat, főleg ha tudod, hogy veszélyben van a szeretted. 

Matt számát tárcsáztam, miközben gyújtást adtam, és döbbenten fordultam oldalra, amikor beszállt mellém a kocsiba.

- Mégis mi a fenét csinálsz? – förmedtem rá mérgesen, miközben újratárcsáztam.

- Együtt megkeressük, és majd meglátod, hogy minden rendben van vele – felelte higgadtan, és becsatolta az övét az anyósülésen.

- Meg tudom keresni egyedül is – feleltem dacosan, és legszívesebben kilöktem volna az autómból.

- Lehet, de ilyen állapotban nem akarlak egyedül hagyni.

- Mi az, hogy ilyen állapotban? – kiáltottam rá, amivel sikerült magamnak is bebizonyítani, hogy nem vagyok éppenséggel beszámítható. Mély levegőt vettem, és rájöttem, ő is legalább olyan makacs, mint én. Tudtam, hogy nem fog kiszállni. Fordított helyzetben még azt is kinéztem volna magamból, hogy idebilincselem magam… A vitatkozással nem jutok semerre – hasított belém a gondolat. Minél tovább veszekedünk ilyen ostobaságokon, annál nagyon az esélye, hogy valami történik vele. 

Így hát rátapostam a gázra, és ráhagytam magam az érzékeimre. Reméltem, hogy ketten többre jutunk, és hogy Paul is azon lesz, hogy mihamarabb megtaláljuk őt.

- Azt hiszem, nekem kellett volna vezetnem – mondta halkan, miközben a földúton száguldoztam. Letekertem az ablakot, és mély levegőt vettem. A kerekek felkavarták a port, egy pillanatra megzavartak, erős késztetést éreztem, hogy tüsszentsek, de végül hozzászoktam az ingerhez.

- Jól vezetek – feleltem monoton hangon, csendesen.

Port Angeles felé tartottunk, nehéz volt megmondani, hogy merre lehet Matt, de mintha afelől éreztem volna az illatát. Megerősített benne Paul is. Idegesített, hogy még ilyenkor is színészkednem kellett, bár jobban belegondolva, ő is ezt tette. Majdhogynem egyszerre mondtuk, hogy szerintem itt jobbra. Egymásra pillantottunk, de nem mondtunk semmit. Megérzés – később erre hivatkoztam.

Egyre idegesebb lettem, úgy éreztem, sosem érünk oda.

- Mit kerestél egyébként nálam? – kérdeztem csendesen, próbáltam elterelni a figyelmem, de közben éber maradtam. Nem engedhettem meg, hogy elkalandozzak vagy alábbhagyjon az éberségem. 

Hallgatott egy darabig, aztán kinyögte. – Bella felhívta Jacobot, és elmondta, hogy rosszul lettél, ő pedig azonnal szólt nekem. Azért jöttem, hogy rád nézzek, és azt pedig pláne nem engedhetem, hogy egyedül indulj neki megkeresni a barátodat, amikor még nem vagy teljesen jól, és egyébként is. Késő van, és sötét.

- Oh – nyögtem fel, de nem méltattam válaszra. Sejthettem volna, hogy aggódnak, és rám tukmálnak valakit. De a lányoknak nem szabad éjszaka egyedül mászkálniuk résznél felfordult a gyomrom. Ugyan már! Látott verekedni, tudja, hogy mire vagyok képes. Bár be kellett látnom, talán a vámpíroktól féltett. Halandóként esélyem sem lenne ellenük, ez tény. Ő pedig ebben a hiszemben volt. 

Az illata egyre erősebb volt, így még jobban rátapostam a gázra. Ha egy rendőr megpróbált volna megállítani és igazoltatni, azt hiszem habozás nélkül rávetettem volna magam. Túlságosan ideges voltam, és ez lett volna a leggyorsabb megoldás, bármennyire szörnyű bevallani, de azt hiszem megtettem volna. Mattért bármit. 

A szívem egyre gyorsabban vert, éreztem, hogy a közelben van, de nem kockáztathattam, hogy farkasként keressem meg őt. A város tele volt, talán a diákseregnek köszönhetően, így ez volt a legjobb megoldás. Lövést hallottam, majd még egyet, és rémületemben majdnem rátapostam a fékre. Éreztem, hogy bajban van, de próbáltam uralkodni az arcvonásaimon, legbelül mégis sikoltoztam. Láttam Paulon, hogy ő is hallotta a lövéseket, kényelmetlenül mozgolódott az ülésben, de semmit sem mondott. Nem akart megijeszteni, de igazából már rettegtem, és kis híján remegni kezdtem.

Egyszerre pattantunk ki a kocsiból, igazából már nem is érdekelt a véleménye arról, hogy is lyukadtam ki ott, de láthatóan neki sem ez járt a fejében. Ráértem később ezen agyalni.

A vér is meghűlt az ereimben, ahogy észrevettem őt a földön heverni. Egy pillanatra megtorpantam, és csak figyeltem a testét, döbbenten, és rémülten. Alig kaptam levegőt, a gyomrom is felfordult, úgy éreztem, be kell szaladnom egy fa mögé, hogy kiadjam magamból a gyomrom tartalmát. Paul letérdelt elé, így én is erőt vettem magamon, és felé szaladtam. Nem engedhettem meg, hogy gyenge legyek, nem akkor, amikor Matt élete múlik rajtam. 

Életemben nem láttam még annyi vért, mint ami körülötte volt. A látvány, hogy a saját vérében fekszik, méghozzá mozdulatlanul, kikészített. A fejemben egy kis hang azt súgta, már vége, későn értem ide, és már nem tehetek érte semmit.

Felrémlett bennem a mai nap, láttam magam előtt a szemeit, amikor boldogságtól csillogtak, és tudtam, nem adhatom fel ilyen könnyen. Ő a legerősebb ember, akit ismertem, túl fogja élni. Túl kell élnie.  

Kezeimet a sebre helyeztem, próbáltam elállítani a vérzést, és elküldtem Pault a kocsimért. El kellett vinnünk innen, és az első gondolatom a Cullen család volt. Minden olyan egyértelmű lett, ahogy képes lettem tisztábban gondolkozni. Tudtam, mit kell tennem, és hogy nem hívhattam a mentőket. Sok idő, mire kiérnek, és mivel rendőrt támadtak meg, biztos nyomozás indult volna, nem kérdezhettek ki. Nem köthetek hozzá, semmilyen értelemben. Ha bekerül a hírekbe, rólam is tudomást szerezhetnek, és még nagyobb bajba keverném őt. Nem. A Cullen család volt az egyetlen út. Hittem Carlisleban, hogy vámpír mivoltából jobb orvos, és erre volt szükségem. Csak ő tudja megmenteni. – És akkor, felmerült bennem az eshetőség, hogy mi van, ha az egyedüli mód, hogy életben maradjon az, ha vámpírrá válik. Nem akartam erre gondolni, de ahogy feléjük haladtunk, valahogy körvonalazódott bennem. Sosem beszéltünk erről, így nem tudtam volna megmondani, hogy mit tenne a helyemben és hogy mi a véleménye erről.

Kivertem a fejemből ezt az őrült ötletet. Elhamarkodott dolog erről beszélni, Carlisle nagyszerű orvos, ezzel tisztában voltam. Meg fogja menteni és nem kell tovább ezen gondolkodnom, egy másik lehetőségen. Az egyedüli dolog, ami a forgatókönyvemben szerepel az, hogy túléli, méghozzá emberként. Így kell lennie.

Paul nem tartotta jó ötletnek, hogy hova is megyünk, egyből a mentőket akarta hívni, de ráordítottam, és nem ellenkezett többet… vagyis, nem olyan sokat. Nehéz volt betenni őt a kocsiba, és féltem is, hogy valami rosszat teszünk ezzel. A kezem csupa vér volt, már a blúzom is átázott, amit leráncigáltam magamról, és a mellkasához nyomtam. Természetellenesen sok vért vesztett, és magamban imádkoztam. Mindig is ateistának véltem magam, de eljött a pillanat, hogy igazából, ténylegesen Istenhez fohászkodjam. Valóban igaz, hogy ilyen reménytelen helyzetekben hozzá fordulunk segítségért. Bármennyire is elzárkózol ettől és próbálsz logikusan gondolkodni, ott van benned a remény, mert csak ez maradt számodra. A hit, hogy ő képes változtatni, hogy a Mindenható a kegyeidbe fogad, és a segítségedre lesz, segít átvészelni mindent. Ez volt az egyetlen dolog, amit tehettem. Bíztam benne és reménykedtem.

Örökkévalóságnak tűnt, hogy megérkezzünk, és amint lefékeztünk a házuk előtt, már nyílt is a kocsiajtó. Odaadtam a telefonom Paulnak, és megkértem, hívja fel őket. Vártak minket, és mérhetetlenül hálás voltam, mindegyiküknek. 

Úgy tűnt, Edward és Carlisle a helyzet magaslatán állnak, nagy szakértelemmel emelték ki a kocsiból és vitték fel az emeletre, mégsem tudtam megnyugodni. Alice hazaküldte Pault, kis híján kirugdosta a lakásból, és sutyorogtak valamiről, de nem értettem. A pulzusom az egekben lehetett, nem hallottam mást, csak a szívem vad dobogását, idegesítően lüktetett a fülem.

Fel alá járkáltam az ajtó előtt, és próbáltam fülelni, mi is folyhat bent, nem sok sikerrel, végül leültem az ajtó elé, és csak néztem a semmibe.

- Kérem, Mr. Cullen, mentse meg őt – visszhangzott fejemben a remegő hangom, és láttam magam, amint önkéntelenül, de véres kezemmel az ingébe markolok. Kívülről nézve szánalmas voltam. Évek óta nem éreztem magam ilyen gyengének és kétségbeesettnek. 

Fel sem tűnt, hogy az atléta, amit viseltem, véres, így szó nélkül követtem Alice-t, a sokadik nógatására. Miközben levettem magamról, eszembe jutott, milyen önző vagyok. Nem elég, hogy egy sebesült és vérző embert hoztam a házukba, egy vámpírokkal teli házba, még én is hordozom az illatát. Biztosan nagy a kísértés számukra.

Felrémlett bennem, hogy résen kell lennem. Jó vámpírok, de mégis ösztönlények, így gyorsan magamra kaptam a számomra kikészített göncöt, és visszaültem őrködni, illetve hallgatózni. Ezeket leszámítva zombinak éreztem magam. Próbáltam ismét összeszedni magam, de nem volt könnyű. Az aggódás elvette az eszem is. Alice leült mellém, és fejemet a vállara hajtottam. Jól esett, hogy mégsem voltam teljesen egyedül.

Nem tudtam volna megmondani, hogy mennyi idő után jött ki Carlisle, de rögtön felpattantam, amint kinyílt az ajtó, és a nagy lendülettől majdnem feldöntöttem őt.

- Hogy van? Rendbe fog jönni? Minden rendben? – kérdeztem tőle, és tekintetemet hol rá, hol Edwardra szegeztem. Nem tűntek boldognak, így hát megpróbáltam bekukucskálni a szobába, de nem voltam elég gyors. Az ajtó becsukódott, szinte az orrom előtt.

- Még kritikus állapotban van, de minden tőlünk telhetőt megtettünk – mondta hihetetlen gyengéden, és nyugtatóan, mintha kompenzálni akarta volna ezzel a hírt, miszerint nincs jól. Nem ilyen hírre számítottam, bár mélyen legbelül sejtettem, hiszen sokáig voltak bent. – Két golyó érte, mindkettőt sikeresen eltávolítottuk, létfontosságú szervet szerencsére nem ért, de sok vért vesztett. 

- De ugye rendbe fog jönni? – kérdeztem, és nem kerülte el a figyelmem, ahogy Carlisle elnézett a vállam felett, egyenesen Alice-re. Nem értettem, hogy miért nem válaszolt, méreg töltött el, hogy nem reagált rögtön. Mintha titkoltak volna valamit, nem tetszett ez az összenézés, az az érzésem támadt, hogy valamit direkt nem mondanak el nekem, hogy valami még így sincs rendben vele.

- Igen – felelte, de a bizonytalanságot ki hallottam a hangjából. Nem tudtam, mit kéne tennem vagy mondanom, a legfontosabb számomra most az volt, hogy láthassam őt. 

- Bemehetek hozzá? – tudakoltam, és közelebb léptem az ajtóhoz.

- Természetesen – felelte, és már bent is voltam a szobában.

Matt ott feküdt az ágyban, némán, csak a gépek csipogását halottam. Utáltam ezt a hangot, mindig felhánytorgatta az érzéseimet és a múltamat, hogy mi is történt velem. Ő volt az egyetlen ember, akinek elmondtam, mi mindent éltem át ott. És most, miattam volt itt. Sokkal könnyebb lett volna számára, ha meg sem ismer. Le kellett volna lépnem még akkor, amikor meg volt rá az esélyem. Elszúrtam, nagyon is. 

Leültem mellé egy székre, és megfogtam a kezét. Ijesztő látvány volt az a sok cső, ami kiállt a testéből, az egész szoba gépekkel volt tele. Hallottam a szívverését, ráfókuszáltam a hangjára, az ütemére, és akaratlanul gördültek le az első könnycseppek az arcomon. Ott, Port Angelesben, alig vert a szíve, és bár még most sem volt az igazi, egy kicsit megnyugtatott. Valahogy a stressz most mutatkozott meg nálam, sírni kezdtem, úgy, mint talán még soha.

- Matt, kérlek, ne hagyj magamra! – kértem őt szipogva, és reméltem, hall engem. – Matty – szólítgattam őt, remélve, hogy fel kell, s ráborultam a mellkasára. A könnyeim megállíthatatlanul folytak, úgy éreztem, nem tudom abbahagyni. – Matty, kérlek, küzdj! Ébredj fel. Már csak te vagy nekem, ne hagyj el te is, kérlek! Könyörgöm! Megígérem, hogy megváltozok, bármit megteszek, de ne hagyj magamra. Nélküled nem fog menni – esdekeltem hozzá, és tovább sírtam. Nem hittem, hogy hall engem, azt pedig pláne nem, hogy érti is, amit mondok, mert én magam sem értettem. A hangom el-elcsuklott, és nagy levegőt kellett vennem, hogy be tudjak fejezni egy-egy mondatot. A sírás kirobbant belőlem, úgy éreztem, elvesztem.

Ez túl sok volt nekem. Matt volt az egyetlen ember az életemben, akiért bármit megtettem volna. Szó nélkül mentem volna tűzbe érte, egy szemernyit sem haboztam volna, hogy megmentsem őt, akár az életem árán. Ő volt az egyetlen, aki kitartott mellettem és bízott bennem. Mellettem volt, amikor a legnagyobb szükségem volt, és segített rátalálni régi önmagamra. Azzal, hogy szeretett engem, ráébresztett a gyerekkoromra és a tényre, hogy a szeretet a kulcs. Ez tett jobb emberré, olyanná, amilyen régen voltam, még azelőtt, hogy elkaptak volna. 

Számon akartam kérni őt. Mérges voltam rá, amiért elment, de tudtam az első dolgom az lenne, ha magához térne, hogy a nyakába borulok. Tisztában voltam azzal, hogy a Cullen családnak örökre az adósa leszek, és segítek nekik, ha szüksége lesz rám, bármi áron. 

De előtte még meg kell tennem valamit. Valami fontosabbat és személyeset. Hirtelen és eltökélten álltam fel a székből, ami felborult volna, ha nem kapom el. Tudtam mit kell tennem. Mattra néztem, és elszántam mentem le a földszintre. Meg kellett tennem, érte.

***

Lassan-lassan ennek a történetnek is vége. Csak szeretnék szólni, hogy körülbelül 5-6 fejezet van hátra - persze ez még írás közben változhat. :)
Mit gondoltok, mire készül Nat?