Sziasztok!
Végre valahára megjött a friss, sajnálom, hogy ennyit kellett várnotok rád. Kicsit válságban voltam: amikor lett volna időm, nem volt ihletem... Szóval nagy nehezen, de itt is van. Nagyon örülnék, ha szólnátok pár szót és véleményeznétek, ugyanis ez tényleg erőt ad a folytatáshoz!
Szeretném felhívni a figyelmeteket, hogy a fejezet 18-as elemeket is tartalmaz!
Sarokba szorítva
Ahogy a házunkhoz értünk, rájöttem, én egyáltalán
nem tartozom ide. A zene hangosan szólt, és csak egyetlen egy szerencsénk volt…
Az erdő kellős közepén éltünk, távol a szomszédoktól, különben már zsaruk
hemzsegtek volna a környéken, próbálván feloszlatni a tömeget. Leültem egy
közeli fenyő tövébe, és az ablakokat néztem. Világos volt bent, táncoló,
összebújó alakokat láttam mindenütt, és örültem, amiért bezártam a szobám
ajtaját. Előhalásztam a telefonomat és a kijelzőre meredtem. Egy SMS-t kaptam,
egyetlen egyet. Dylan aggodalmasnak tűnő üzenete így szólt: Hol vagy? – alig
negyed órája írta. Jókor tűnt fel neki, hogy leléptem a buliról. Nagyon
figyelmes tőle.
El kéne hagynom Forks-ot. Nem kéne a pénz miatt
aggódnom, sem attól, hogy nem boldogulnék. Beutazhatnám Európát, bárhol
letelepedhetnék. Hittem, hogy ha elmegyek, szebb jövőm lesz. Hogy új életet
kezdhetek, és a jövőben csak is én irányítom a sorsomat, kedvem szerint.
Összerezzentem, amikor zajt hallottam az erdő felől.
A zsigereimben éreztem, hogy nem vadállatok közelednek felém.
Hátrapillantottam, a világos ablakokra, a vidáman szórakozó emberekre, és
beljebb sétáltam az erdőbe, hogy még véletlenül se láthassanak meg minket. Nem
akartam mágiát használni rajtuk, ha szemtanúi lennének egy esetleges
mészárlásnak.
Többen voltak, éreztem, hogy körbe vesznek, de most
először nem féltem. Több irányból közeledtek, és ahogy körbevettek, egyszeriben
világossá vált minden. Fáklyák égtek tőlem alig pár méterre, és a körülöttem
levő arcokat vizslattam. Boszorkányok voltak egytől egyig, éreztem az
energiájukat, a közelségük felpezsdítette a véremet.
- Nem volt jó ötlet idejönnötök – mondtam, és
tekintetemmel Tessát kerestem. – Nem bírtál el velem és segítségért futottál?
– Szánalmas, gondoltam magamban, és leereszkedő mosoly kúszott az arcomra. –
Vissza sem kellett volna jönnöd. A helyedben olyan messzire menekülnék,
amennyire csak tudtam volna.
- Igen, segítségért mentem, és hidd el, egy nap még
hálás leszel érte.
- Kötve hiszem – vágtam rá, és hátat fordítottam. Minden
porcikám készenlétben állt, vártam, mikor támadnak rám, de nem tették. Azonban,
ami késik, nem múlik, ezzel tisztában voltam.
- Fontos vagy számunkra, és minden, amit teszünk, az
a te érdekedet szolgálja. Már régóta vártunk rád.
- Mi van? Basszus, ne nevettess már – förmedtem fel,
és visszább vettem, amint tudatosult bennem, ép egy öreg anyót tegeztem le.
- Te különleges vagy, a Kiválasztott, és nem fogjuk
hagyni, hogy bármi bajod essen vagy hogy valami butaságot csinálj, amit később
megbánsz.
- Igazán értékelem ezt az aggódást, meg minden, de
erre semmi szükség. Most pedig értékelném, ha távoznának, ez a telek a
házunkhoz tartozik, és önök illegálisan tartózkodnak ezen a területen. – Hátat
fordítottam, és határozott léptekkel indultam meg a házunk felé, de
megtorpantam, amikor a körülöttem levő fáklyák fénye magasra lobbant. A láng
ijesztően nagyra csapott, és egyszerre csak egyhangú, monoton kántálás csapta
meg a fülem. Tudtam mire készülnek, és nem hagyhattam, hogy megállítsanak.
Szembefordultam velük, és körbepillantottam.
Számtalanszor láttam már ilyet filmekben, de ez nem egészen hasonlított rá. Nem
viseltek csuklyát, nem fogták egymás kezét, vagy vágták meg a karjukat, még csak
a hajuk sem lebegett. Mégis éreztem a belőlük áradó erőt, ami egyre csak
erősebb lett, ahogy összekapcsolódtak. Ha ők ilyen eszközökhöz folyamodnak,
legyen.
- Venire ad te dominum daemones
tenet. Aperite la porta i deixar-lo entrar a aquestes ànimes que damnatus en el seu món – motyogtam magamban, hangom határozottan
szállta át a levegőt, és éreztem, hogy minden megváltozik körülöttem. Feltámadt
a szél, erőteljesen tépte a fák lobkoronáit, és belekapott a hajamba. – Venire ad te dominum
daemones tenet.
Aperite la porta i deixar-lo entrar a aquestes ànimes que damnatus en el seu món – ismételtem meg a varázslatot, és a
boszorkányok körülöttem még hangosabb kántálásba kezdtek. Láttam, hogy
tekintetük mögém siklott, és rémület kúszott az arcukra. Nem kellett
hátrafordulnom ahhoz, hogy tudjam, sikerült létrehoznom. Egy hatalmas, kör
alakú fekete lyuk nyílt meg, és csak arra várta, hogy elnyelje őket.
- Figyelmeztettelek
titeket. – A hangom éles volt, és éreztem, hogy az indulataim egyre inkább
magukkal ragadnak. Villámok cikáztak át az égen, bevilágítva ezzel az égboltot,
és az egyre csak erősödő szél gallyakat, és ágakat vert le a fákról.
Tekintetemet rájuk szegeztem, és felemeltem a kezem, hogy az erőmet rájuk
koncentráljam. Elsőként egy szőke, középkorú nő esett térdre, de a kolónia
tagjai hamar talpra rángatták, s egymásba karoltak, hogy védekezzenek az egyre
csak duzzadó vihar ellen. Egész testükben remegtek, és mintha egy láthatatlan
kéz lökdöste volna őket hátulról, úgy értek egyre közelebb a fekete lyukhoz.
Láttam rajtuk az ellenállás minden jelét, de esélyük sem volt. A legsötétebb
démonhoz fordultam segítségért, aki nem tagadta meg azt előlem. A lyuk egyre
csak szélesedett, és ellenállásuk lassan hiábavalónak bizonyult. Az egyik vén
boszorkány nem tudta már magát tovább tartani, keze kicsúszott a mellette álló
szorításából, és egy pillanat alatt magába szippantotta a sötét átjáró. Egy
éles sikoly visszhangja csenget a fülemben, de a vihar minden zajt elnyomott.
Nem akartam ezt tenni, de kikényszerítették belőlem, és tudtam, meg kell őket
állítanom, méghozzá örökre, ha fontos az életem. Tönkre akartak tenni, de ezt nem hagyhattam. Figyelmeztettem őket, de
nem hallgattak rám. Ez lesz a büntetésük. Tekintetemet az égre szegeztem, és
tenyereimet a fejem fölé emeltem. Villámok cikáztak az égen, és hamarosan én irányítottam őket. Tenyerem feléjük fordítottam, és abban a pillanatban villám
csapott a földbe, tőlük alig egy méterre. Ijedten rezzentek össze, szemüket
szorosan behunyták, hogy ne lássák a villámokat, amiket köréjük irányítottam.
Másodpercenként csapott a földbe, fényük ütemre villant fel, betöltve ezzel az
erdő sötétjét. Szorosabban kapaszkodtak egymásba, de nem hatottak meg. Tudtam,
hamarosan elengedik egymás kezét, és az átjáró végül bezárul, ahogy elnyeli
őket. De kitartóbbak és bátrabbak voltak, mint azt gondoltam.
Felordítottam
a hirtelen támadt fájdalomtól, kezeimet a fejem köré helyeztem, mintha
tompíthatnám ezzel a kínt. Olyan érzésem támadt, mintha kalapáccsal
ütögették volna az agyam, és a lábam megremegett. Ezek a boszik már kezdtek
igazán az agyamra menni. Fellelkesülve a fájdalmam láttán, újabb erőre kaptak,
de nem adtam olcsón a bőröm, a fájdalom nekem is erőt adott. Találomra kiválasztottam
egyiküket, és áramot vezettem belé. Hangosan dörrent az ég, majd elvakított a
villám, és kellett egy rövid pillanat, mire kitisztult előttem minden.
Hitetlenkedve
meredtem előre, egyszerűen nem hittem a szememnek. Szólásra nyitottam a számat,
de Jasper megelőzött. – Nem megyek el – szólt. – És nem hagyom, hogy bántsd
ezeket az embereket. – Szavai dühvel töltöttek el, és újabb villámokkal céloztam
meg, ezúttal szándékosan. Talpon maradt, láttam, ahogy egész testében
rángatózott, de kitartott.
-
Jasper, tűnj el innen – figyelmeztettem, de mindhiába. Láttam, ahogy lábait megvetette a földön, és
elszántam nézett engem, a tekintete helyette is beszélt. Megpróbált lebeszélni
erről az egészről. Szavak helyett tettekkel próbáltam hatni rá, aztán rájöttem,
egyszerűen csak figyelmen kívül hagyom. Gyors, de nem tud minden villámom ellen
harcolni. Felemeltem a két tenyerem, és villámok cikáztak az ujjaim körül. Ép
feléjük irányítottam volna, amikor megláttam egy apró kis tárgyat Jasper kezében.
Egy pillanatra a földbe gyökerezett a lábam, nem tudtam honnan szerezte, de
pontosan tudtam miért van nála, és mit akar csinálni vele. Mielőtt még bármit
is tehettem volna, a gyors vámpírképességét és erejét használva a földhöz vágta
a kristálygömböt, ami apró darabjaira tört. Mozdulatlanul, dermedten álltam
előtte, és néztem, ahogy a szivárvány színekben pompázó por lassan eltűnik a
semmiben. Abban a pillanatban mázsás súly nehezedett a mellkasomra, és levegő
után kaptam. Egyszerre rohamoztak meg az érzelmek: a bűntudat, a fájdalom, a
bánat, a gyász és az aggodalom. A világom ismét a feje tetejére állt, és nem
tehettem semmit. Némán, könnyekkel küzdve elevenítettem fel minden szörnyűséget,
amit az utóbbi időben tettem. Lehunytam a szemem, és miközben kigördültek az
első könnycseppjeim, bezártam a fekete lyukat.
Visszanyertem
lelkem egy darabját, minden érzésemmel, és tudtam, sosem lehet már olyan
tiszta, mint egykor. Vér és fájdalom tapadt hozzá, amit nem tudok lemosni. Örökké
megpecsételtem a lelkem. Tekintetemet rájuk szegeztem, bár legszívesebben
elfutottam volna, de tudtam, szembe kell néznem velük. Szembe kell néznem a
tetteimmel.
-
Tudom... tudom, hogy a bocsánat kéréssel semmit sem érek el, de szeretném, ha
tudnátok, hogy őszintén, tiszta szívemből sajnálok mindent, amit tettem. Nem
akarok mentségeket keresni, mert tudom, hogy minden az én hibám, meggondolatlan
és ostoba voltam, de... nem voltam magamnál. Elvesztettem magam felett az
irányítást, és... Sajnálom! – mondtam, és óvatosan hátrálni kezdtem. Nem tudtam
a szemükbe nézni, legfőképp Jasperébe nem. El sem tudtam képzelni, mit gondol
most rólam.
Tessa kilépett a többiek közül, és lassú léptekkel haladt felém. Amikor megállt
előttem, a zsebébe nyúlt, és elővette a kristálynyakláncom. – Sosem szabad
levenned – mondta, és a tenyeremért nyúlt. Belehelyezte a láncot, és összezárta
körülötte az ujjaimat. Megérintette az arcomat, és halványan elmosolyodott. –
Elhisszük, hogy sajnálod. Tudjuk milyen, ha egy boszorkányt megfertőz a fekete
mágia. Mi a szövetségeseid vagyunk, és szeretnénk, ha tudnád, hogy bármiben
számíthatsz ránk. Rám. Az édesanyád a legjobb barátnőm volt, és Lyndsy-t is
nagyon szerettem. Ígéretet tettem, hogy vigyázni fogok rád. Mindannyian
vigyázni fogunk, mert fontos vagy a számunkra – folytatta, és kezemet a
tenyerébe vette. – Viszont meg kell értened, hogy nem használhatod ilyen
felelőtlenül a képességeidet. Minden varázslatnak meg van a maga következménye,
és láthatod, milyen sötét dolog is a fekete mágia. – Kelletlenül bólintottam,
és visszanyeltem a könnyeimet. – Különleges
és erőteljes boszorkány vagy, de rád is
hatással van a fekete mágia. Ép ezért kell olyan messzire kerülnöd tőle,
amennyire csak tudsz. Szeretnénk, ha egy ideig nem varázsolnál, semennyit.
Szüksége van a testednek és a lelkednek egy kis időre, hogy meggyógyulj, ehhez
viszont az kell, hogy hagyj fel vele egy időre. Érted?
-
Igen. Megígérem, hogy nem alkalmazok semmilyen bűbájt addig, ameddig azt nem
mondjátok, hogy lehet – feleltem, és kérdőn meredtem rá, amikor megrázta a
fejét.
-
Sajnos az ígéreted nem elegendő – szólt, és összeszorítottam az ajkam.
Megértettem miért gondolja így, de attól még rosszul esett, nagyon is. – Ne
értsd félre, nem arról van szó, hogy nem bízunk meg benned, csupán arról, hogy
tudjuk milyen nehéz dolog megválni tőle. A nap minden percében érzed a
jelenlétét, a kísértést, hogy használd, ha szükséged van rá. Mi csak segíteni
akarunk.
-
Rendben – mondtam, miután alaposan átgondoltam. – Mit kell tennem?
-
Neked semmit. Ezt bízd csak ránk. Elmondunk egy igét, és mire befejezzük, nem
fogod tudni használni az erőd. Nem lesz kísértés, egyszeriben megszűnik.
- Azt
akarod mondani, hogy megfosztotok az erőmtől? Hogy elveszitek? Ebbe nem megyek
bele – mordultam fel, és kitéptem a kezem a szorításából. – Nem fogom hagyni,
hogy ellopjátok.
-
Ariadne, mi lenne ha megnyugodnál, és felvennéd a nyakláncod? – kérdezte, és
nagyot szusszantottam. Kezdett idegesíteni, anya beszélt velem mindig ilyen
hangnemben. Egy pillanatig farkasszemet néztem vele, végül megtettem, amire kért.
-
Így már megfelel? – kérdeztem gunyorosan, és keresztbefontam a kezem a
mellkasom előtt. Megremegett az ajka,
mintha visszafojtana egy mosolyt, de ezen kívül nem reagált rá, csak bólintott.
- Nem akarjuk elvenni az erődet,
csak korlátozni fogjuk. A bűbáj egy időre blokkolni fogja a mágiára való
képességed. Ott lesz benned az erő, de nem fogod tudni használni. Ez az egész
csak átmeneti, amint elmúlik a hatása, minden a régi lesz.
A tér közepére sétáltam, mire a
boszorkányok körbeálltak. Láttam, hogy megfogják egymás kezét, hogy mozog az
ajkuk, de képtelen voltam figyelni rájuk, pillantásom Jasperre esett, és
tekintete fogva tartotta az enyémet. Nem tudtam az arcáról olvasni, mégis
megnyugtatott, hogy nézhetem. Mintha erőt adott volna. Nem éreztem semmiféle
változást, ahogy befejezték, de biztos voltam abban, hogy sikeresen elvégezték,
ugyanis elégedettnek tűntek. Hamarosan szertefoszlott a tömeg, mindenki eltűnt
rajtam, Tessán és Jasperen kívül. Ahogy meghajlították a Földet, és eltűntek
a szemem elől, hirtelen rájöttem, hogy milyen védtelen leszek. A legapróbb és
legártatlanabb varázslatokat sem tudom majd elvégezni. De ha ez kell ahhoz,
hogy rendbe jöjjek, és visszanyerjem a többiek bizalmát, hát legyen. Mindent
megteszek azért, hogy a Cullen család is megbocsásson nekem.
Remegő
lábakkal álltam meg a bejárati ajtó előtt, és fordultam Jasper felé. Egész úton
csöndben voltunk, és akárhányszor rá néztem, a sírás kerülgetett. Nem akartam
semmi rosszat tenni, én nem ilyen vagyok. Nem akartam senkinek sem fájdalmat
okozni, legfőképp neki nem. Szerettem, és ez ellen semmit sem tehettem. Az
életem kiesett az irányításom alól, és mindent elrontottam, amit csak lehetett.
Mindenkit megbántottam, aki fontos nekem. Elpillantottam mellette, egyszerűen nem tudtam
ránézni. Nem bírtam volna elviselni a tekintetét, azt, amit láttam volna benne.
Olyan
volt, mintha álmodtam volna. Kinyitottam a bejárati ajtót, és habár sokan
elmentek, a buli azért még nagyban folyt, de nem érzékeltem magam körül semmit.
Némán haladtam el mellettük, és meg-megbillentem, ahogy tánc közben meglöktek,
de tovább mentem. Minél előbb a szobámba akartam kerülni, leakartam feküdni,
hogy végre magam mögött hagyjam ezt a napot. Felvánszorogtam az emeletre, és a
szobámból kihoztam a pizsamámat, majd bezártam magam mögött az ajtót, nehogy
valaki bemenjen. A szennyeskosár tetejére dobtam a pizsim, és a tükör elé
sétáltam. A sminkem szétfolyt, a hajam kócos volt, és sötét karikák húzódtak a
szemem alatt, mintha hetek óta semmit sem aludtam volna. Lemostam a
szemfestéket, és bevizeztem a tarkómat.
Nem
tudtam elképzelni sem, hogyan jutottam idáig. A tükörképemre meredtem, és
sírhatnékom támadt. Undorodtam magamtól, attól az embertől, akivé váltam. Rossz
dolgokat tettem, rossz emberré váltam. Öltem, és ezt sosem fogom tudni
elfelejteni. Mindez csak azért, mert gyenge voltam, és nem tudtam megbirkózni Alice
halálával. Saját magamra hoztam bajt, úgy illene, hogy én bűnhődjek meg
mindenért, amit tettem, ne a körülöttem lévők. Mindenkinek az lenne a legjobb,
ha elmennék, ha magam mögött hagynék mindent, és mindenkit. De most, hogy nincs
varázserőm, erre semmi esélyt sem láttam.
Éles
koppanást hallottam odakintről, és az ajtóhoz siettem, hogy bezárjam azt. Nem
szerettem volna, ha valaki rám nyit fürdés közben, ahogy azonban elfordíthattam
volna a kulcsot, egy nagyon részeg Ryan jelent meg előttem. Ijedten léptem
hátrébb, ahogy mostohatestvérem rám nyitotta az ajtót, és kissé megdöbbentem. Még sosem láttam
ennyire elázva, még azt is kinéztem volna belőle, hogy nem is látja, hogy én is
a szobában vagyok.
Megkapaszkodott
a ruhaszárító állványban, nehogy elessen, azonban az nem tartotta meg a súlyát,
és összetört. Ryan után kaptam, mielőtt összeesett volna, és nehezen, de
sikerült őt leültetnem a kád szélére. Tanácstalanul pillantottam körbe, aztán a
kukáért nyúltam, és a kezébe adtam, nehogy összehányja nekem a fürdőt, amíg
elzavarom a népséget. Ideje volt lefújni a bulit, és ez a feladat rám hárult.
Letrappoltam a lépcsőn, és a nappaliba siettem, hogy kikapcsoljam a zenét. A
tömeg egy emberként fordult felém, felháborodásukat kifejezve kiabáltak fel.
Megköszörültem a torkomat, és határozott léptekkel szeltem át a szobát, hogy
kitárjam a bejárati ajtót. – Vége a bulinak! – kiáltottam, és ingerülten
dobbantottam egyet a lábammal, amikor senki sem mozdult meg. – Gyerünk már,
gyerünk már! Nem hallottátok? Igyekezzetek! – ordítottam, és nagyot
szusszantottam, amikor az utolsó ember is távozott. Bevágtam magam mögött az
ajtót, kulcsra zártam, majd megindultam a konyhába egy pohár vízért, amit fel
is vittem Ryannek.
Óvatosan
kopogtam be az ajtón, és amikor valamiféle mormogó hangot adott ki,
benyitottam. Ugyanott ült, mint amikor kimentem, és tekintetét rám emelte. Most
tudatosult benne, hogy itt vagyok. Elé léptem, kivettem a kezéből a kukát, és felé nyújtottam a pohár vizet.
-
Adne – sóhajtotta, és remegő kezekkel nyúlt a vízért. Elmosolyodtam, és azon
töprengtem, most hogyan tovább. Kísérjem be a szobájába? Vagy talán át kellene
előtte öltöztetnem? A fenébe is, ez nem az én dolgom lenne!
- Kérsz
még? – bólintott, és ismételten oda adtam neki a poharat, majd letettem magam
mellé, nehogy lelökje. Úgy döntöttem, várok egy kicsit, hogy kitisztuljon a
feje, akkor könnyebb dolgom lesz vele. Nem tudnám egyedül a szobájába cipelni.
Megtámaszkodtam a fürdőkagylónál, és kikémleltem az ablakon. Hajnali három
lehetett, semmit sem láttam, mégis jól esett bámulni, csak úgy a semmibe. Az
órámra pillantottam, majd Ryan-re. Ép engem nézett, zavaros tekintettel, és úgy
láttam jónak, ha most már tényleg kipaterolom innen. – Későre jár. Gyere, segítek
– mondtam, és közelebb léptem hozzá. Tenyeremet felé nyújtottam, és beharaptam
az ajkam, nehogy elnevessem magam, amikor hatalmasat nyögött az erőfeszítéstől,
hogy fel kell állnia.
-
Olyan kedves vagy – szólt egyszer csak, én pedig figyelmen kívül hagytam, és
megpróbáltam az ajtó felé terelgetni, de megvetette a lábait. – És szép.
Istenem, nem találkoztam még olyan gyönyörű lánnyal, mint te – sóhajtott, és
határozottan kellemetlenül éreztem magam. Felemelte a kezét, az arcomra
simította, és a derekamnál fogva közelebb húzott magához. Ajkát az enyémhez
érintette, én pedig összeszedtem minden erőmet, és akkorát taszítottam rajta,
amekkorát csak tudtam. Nekiesett a szekrénynek, és Julie néhány kenőcse nagy
koppanással ért földre.
-
Te teljesen meg vagy húzatva? Mégis mi a fenét művelsz? – mordultam fel, és undorodva húztam
végig a kézfejemet a számon. – Testvérek vagyunk, nem csókolhatsz meg amikor
csak a kedved úgy tartja. Ez undorító – suttogtam halkan, és azon gondolkoztam,
kitudnék-e futni az ajtón anélkül, hogy elkapna. Volt valami a tekintetében,
ami megrémített.
-
Nem vagyunk igazából testvérek, Ariadne. Nem látom akadályát, hogy miért ne
lehetnénk együtt – mondta, és a szívem hevesen dobogott, ahogy felém haladt. –
Mond azt, hogy nem jövök be neked. Láttam, hogy néztél rám tegnap, felesleges
tagadnod. Te is ép annyira akarsz engem, mint én téged – folytatta, és vissza kellett nyelnem az epét, ahogy felém lépett, és a fülembe suttogta az
utolsó szavakat. Egyszerűen lefagytam, a félelem megbénított. Nekipréselt a
falnak, és még a ruhánkon keresztül is éreztem, mennyire kíván. Féltem,
sosem féltem ennyire még semmitől. Nem így akartam elveszteni a szüzességemet,
nem vele.
- Ryan,
kérlek, hagyd abba! Engedj el – kérleltem, amikor a nyakamat kezdte el
csókolgatni, és teljes erőmből a mellkasának feszültem, ahogy lejjebb húzta az
atlétám pántját. A félelem végig áramlott az egész testemen, és könnyek szöktek
a szemembe, ahogy rájöttem, nincs erőm, egyszerűen nem tudom megvédeni magam.
-
Ne kéresd magad, tudom, hogy te is akarod. – Tenyerét végig simította az
oldalamon, majd belemarkolt a fenekembe.
Erőteljesen felrántottam a térdem, és tökön rúgtam, aztán fejvesztve futottam
az ajtó felé. Nem fordultam hátra, olyan gyorsan a szobámba akartam érni, ahogy
csak lehet. Feltéptem az ajtót, de Ryan utolért, és elestem. Nem is értettem,
hogy lehet olyan gyors, amikor nemrég még talaj részeg volt, és képtelen volt
egyhelyben állni, de minden gondolat kiszállt a fejemből, ahogy rám nehezedett.
Éreztem, ahogy a hasamnak nyomódott merev férfiassága, és sikoly tört fel a
mellkasomból. A melltartóm feljebb tolta, és a tenyerébe vette az egyik mellemet.
Nyalogatni kezdte a mellbimbóm, én pedig tehetetlenül vergődtem
alatta. Szőke hajába markoltam, s olyan erővel cibáltam és húztam hátra, ahogy
csak tudtam. Felordított a fájdalomtól, és ahogy eltávolodott tőlem, körmeimet
az arcába vájtam. Hatalmas pofont kaptam válaszként, és éreztem a sós ízt a
számban. Ryan a hajamba markolt, és fejem erőteljesen csapta a padlóhoz.
Hatalmasat koccant a fogam, és szédülés kerített hatalmába. Fekete foltokat
láttam magam előtt, és amikor feljebb tolta a szoknyámat, sírógörcsöm támadt, és
teli torokból kiabáltam. Azért imádkoztam, hogy Carly és Meg jöjjenek haza, és
állítsák le a torzszülött testvérüket. Szétfeszítette a combomat, és amikor a
nadrágját kezdte kigombolni, összeszedtem minden erőmet, hogy ellökjem
magamtól. Kétségbeesve pillantottam körbe, valami fegyver után kutatva, de a
közelben csak egy üvegasztal volt, az is túl messze. Oldalra nyújtottam a
kezemet, és megpróbáltam megragadni az egyik lábát, de nem értem el. – Ezzel a
ficánkolással csak még inkább felizgatsz. Nem is tudod mióta várok már arra,
hogy végre megdugjalak – mondta, és ismét oldalra nyúltam, de az az átkozott
asztal még így is túl messze volt. Ryan a lábaim közé helyezkedett, és az
ajkamba haraptam, amikor félretolta a bugyimat. Hát megtörténik – gondoltam
magamban, és a könnycseppek egyre csak áztatták az arcom. Tudtam, hogy le kell
nyugodnom, hogy el kell lazulnom, és akkor kevésbé fog fájni, de egyszerűen képtelen
voltam rá. Ismételten az asztal felé kapálóztam, és nagyot dobbant a szívem,
amikor tenyeremet sikerült az asztal lába köré csavarnom. Oldalra fordítottam a
fejem, szememet szorosan összehunytam, és magunkra rántottam az asztalt. Az
üveg hatalmasat csörrent, és több helyen megvágott, még úgy is, hogy a nagy
része Ryan-re esett. Megragadtam az egyik szilánkot, és belé döftem. Sikerült
kihasználom, hogy eltávolodott tőlem, és kimásztam alóla. Ryan nem mozdult, de
nem volt idegzetem és bátorságom megnézni, hogy él-e még. Felpattantam a
földről, és beszaladtam a szobámba. Bezártam az ajtót, és az ágyamat elé
toltam, nehogy betudjon jönni. Ijedten hátráltam el az ajtótól, csak szerettem
volna minél messzebb kerülni tőle. Kezemet a számra szorítottam, és
megpróbáltam kiszúrni némi zajt, de semmit sem hallottam a saját
szívdobogásomon kívül. Az asztalhoz vánszorogtam, és felkaptam a telefonom.
Remegő ujjakkal ütöttem be azt a három számot, de mielőtt tárcsázhattam volna,
meggondoltam magam. Nem akartam rendőröket és mentőket a házamban. Féltem a
következményektől, hogy börtönbe kerülök.
A
telefon kicsörgött, egyszer, kétszer, háromszor. Imádkoztam, hogy felvegye,
hogy megbocsásson és beszéljen velem, hiszen jelen pillanatban csak rá
számíthattam. Szükségem volt rá. Nagyot dobbant a szívem, amikor megtette, de
nem szólt bele, én pedig egy pillanat erejéig képtelen voltam megszólalni. Mit
is mondhatnék? Hogy talán megöltem a mostohatestvérem? Hangosan ziháltam, és
bármennyire is próbáltam, nem jött ki hang a számon. A könnyeim egyre csak
záporoztak, és azon kaptam magam, hogy egészen a sarokig hátráltam,
tekintetemet le sem véve az ajtóról, attól tartva, mintha ha bármelyik
pillanatban bejöhetne rajta Ryan.
-
Adne, mi a baj? Mi történt? – hallottam meg az aggódó hangját a vonal túlsó
végén, és hangosan felzokogtam. Nehezemre esett lélegezni, úgy éreztem
megfulladok, ha tovább itt kell maradnom, de nem mertem sehova sem menni. Sehol sem
voltam biztonságban.
- Jas...
Jasper – szóltam bele halkan, remegő hangon. – Ide.. ide tud... ide tudnál
jönni? – A hangom halk volt, erőtlen, de tudtam, hogy kiválóan hallotta az
utolsó szavaimat is, és elhozza őt is. Elejtettem a telefonom, átkaroltam a
lábaimat, és előre-hátra billegtem, esdekelve, hogy mihamarabb ide érjenek.
