2015. december 31., csütörtök

Önzetlen szerelem - 29. fejezet

Halihó!

Nem húzom tovább a szót, tudom, hogy már nem üldögéltek otthon ilyenkor és nem látjátok, hogy frissítettem - vagyis remélem, hogy ti nem otthon ücsörögtök várva az új évet -, de remélem, miután kipihentétek magatokat, holnap elolvassátok az új fejezetet. A 30. fejezetnek még most neki esek, amíg erőm lesz rá. Januárban még lesz 4 vizsgám, utána mint ahogy azt megígértem, újra neki állok az írásnak és rendszeresebben frissítek. :)
Jó olvasást kívánok!

Kétségek közt

Hajnalban már otthon is voltam. Dylan az első szeretkezésünk alkalmával nem ajánlotta fel, hogy aludjak ott, úgy tűnt, mihamarabb el akar onnan paterolni. Neki valahogy evidensnek tűnt, hogy lelépjek utána, így hát összeszedtem a cuccaimat és hazahajtottam. Már mindenki aludt, amikor hazaértem, így halkan osontam fel az emeletre. Ledobtam a táskámat a földre, és a tükör előtt megálltam. Azt hittem, hogy az arcom majd sugározni fog, hogy lerí majd rólam, mi is történt alig egy-két órával korábban, de az égvilágon semmit sem láttam. Az arcom egyszerűen csak kifejezéstelen volt. Felfogtam a hajamat, magamra kaptam a pizsama pólóm és a nadrágom, majd leültem az ágyamra és megsimogattam Mayát. Sokáig csak ültem ott egy helyben, végül elnyomott az álom. 

Reggel pizsamában trappoltam le az emeletről, hogy még időben kiengedjem Mayát pisilni. Elképesztett, milyen hamar szobatiszta lett, már csak azt kéne megtanulnia, hogy hajnalok hajnalán ne ébresszen fel. Kicsit örültem volna, ha tovább vissza tudná tartani és hagyna aludni… A konyha még üres volt, így amilyen csendesen csak tudtam, megmostam Maya lábait és megetettem. Egy ideig néztem, ahogy jóízűen ropogtatja a tápot, végül úgy döntöttem, visszamegyek a szobámba és olvasok egy kicsit, elvégre ki kell használnom a hétvégét. Amikor azonban felértem az emeletre, ijedten kaptam a szívemhez. Itt volt.

- Beszélnünk kell – mondta, és éreztem, ahogy a tekintetét végig hordozza rajtam, amitől kissé zavarba jöttem.

- Ebből ne csinálj rendszert – kértem, és kezemmel idétlenül hadonásztam közben. Mellésétáltam, és lehúztam az ablakot, amin keresztül az imént betoppant. – Egyszer még szívinfarktusom lesz. – Fűztem hozzá, és karomat szorosan összefűztem a mellkasom előtt. Zavart, hogy ilyen korán itt van. Nemcsak hogy csipás voltam még ilyen kora reggel, a hajam szerteszét állt, csak pár tincs tartotta a hajgumit, de a legrosszabb az egészben az volt, hogy még melltartó sem volt rajtam! Hirtelen ezt nagyon erősen érzékeltem, és miután kirántottam a hajgumit a hajamból és beletúrtam, nem győztem takargatni magam, persze kerülvén a feltűnést.

Jasper nem kímélt, mindenféle teketóriázás nélkül belevágott: – Lefeküdtél vele?

- Tessék? – A hangom kissé megremegett, egyszerűen nem hittem a fülemnek. Valóban azt kérdezte, amire gondolok, hogy kérdezett?

- Jól hallottad. Azt kérdeztem, hogy lefeküdtél-e vele. Dylannel. – Tisztán kivehető volt számomra a hangjába beállt változás, amikor kimondta Dylan nevét. Nem tudtam, mit mondhatnék erre. Nem akartam megbántani Őt. Egy kis remény támadt bennem, hogy valóban vannak érzései irántam, méghozzá komolyak, de elvetettem a gondolatot. Tudtam, hogy sosem lehetek elég jó neki. Alice miattam halt meg, s egyszerűen képtelenségnek tartottam, hogy a szerelme gyilkosába essen bele. Hogy egy kicsit is kedveljen. Ha ez nem volna elég, valóban nem illünk össze. Az erőmet nem tudtam kordában tartani a kórházban sem, teljesen eluralkodott rajtam, és habár Jasper hallhatatlan, féltem, hogy kárt teszek benne. Senki sem hallott még arról, hogy egy vámpír és egy boszorkány egymásba essen. Aztán eszembe jutott Bella esete is. Valószínűleg ő is így vélekedett erről, sosem gondolta volna, hogy működhet köztük. Ő vámpírrá változott, én azonban nem tudok nem önmagam lenni, azt pedig, hogy vámpír legyek, el sem tudtam képzelni. 

Mérges voltam magamra. Rengeteg romantikus könyvet olvastam, és sokszor jól fejbe vertem volna a főszereplőt, amiért csak kéreti magát, rimánkodik és sajnálkozik, most azonban én voltam ebben a cipőben, és utáltam ezért magam. Utáltam, mert tudtam, hogy ez más annak ellenére, hogy annyira nem is az. Van ennek valami értelme? Nem gondoltam, hogy lenne. 

- Igen – suttogtam végül halkan, és láttam, hogy arcizmai megrándultak.

 - És szereted? 

-  Hogyan? – Jasper csak nézett rám, de nem ismételte meg a kérdést. Elsőre is tökéletesen hallottam.

- Hát, én… nem is tudom. Kedvelem őt – feleltem, és tekintetemet a földre szegeztem. Egyszerűen képtelen lettem volna a szemébe nézni. 

- Olyan ostoba vagy, Adne! – förmedt rám ingerülten, mire ijedten összerándultam és automatikusan hátrébb léptem egyet...  – Az első alkalom mindig különleges, olyannal kellett volna megtörténnie, akit szeretsz!

Nem tudom, hogy mi ütött belém. Tudtam, hogy igaza van Jaspernek, már tegnap este is tudtam, hogy nem kéne megtennem, mégsem hátráltam meg. Talán ép emiatt lettem mérges. Mert tudtam, hogy igaza van, és tulajdonképpen nem rá voltam kiakadva, hanem saját magamra. És mivel ostoba vagyok, ezt rajta vezettem le. – Mégis kivel? – förmedtem végül rá, és éreztem, hogy az idegességtől megrándult a szemem. Jasper nem mondott semmit, egy árva szó nélkül felhúzta az ablakot és kiugrott. 

Ezután sokáig nem tudtam mit kezdeni magammal. Felöltöztem, hogy utána induljak, végül meggondoltam magam. Kipakoltam a bőröndömből, rendbe tettem a szobám, még apával is beszéltem. Meglepődtem, amikor megölelt, de különösen jól esett. Mindig is féltékeny voltam az osztálytársaimra, barátaimra, ha a szüleivel láttam őket boldogan és vidáman és habár anya már nem volt köztünk, az igazat megvallva, még így is jól esett Tommal lenni. 

Jobb dolgom híján az ágyam végében lévő ládámhoz sétáltam. Egy kis kikapcsolódásra volt szükségem, így kipakoltam a tartalmát. Most, hogy összevesztem Jasperrel, a segítségére sem számíthattam az erőmet illetően, így magamnak kell boldogulnom. Amíg nem meséli el senkinek a történteket, nem lesz semmi bajom belőle. Meg tudom tanulni uralni a képességemet – gondoltam, és kinyitottam a könyvemet. Végig olvastam számtalan varázslatot, igét és bűbájt, az időérzékemet pedig teljesen elvesztettem. Jó volt egy kicsit belemélyedni, és azokra az időkre emlékezni, amikor még minden rendben volt, amikor még Alice is élt. Hirtelen csuktam be a könyvem, és rohantam le az emeletről. Fogalmam sem volt, mit akarok csinálni, hogy mit akarok mondani, de muszáj volt beszélnem Jasperrel. Önző voltam, és megbántottam. Ez volt a legutolsó dolog, amit tenni akartam. Ártani neki...

Magamra kaptam a sapkámat, a sálamat, és miközben a bakancsom cipőfűzőjét bekötöttem, kikiabáltam a konyhába a többieknek, hogy mindjárt jövök. Zsebre vágtam a lakáskulcsomat, s miközben a kabátom cipzárjával vacakoltam, mellbe vágódott az éppen kinyíló bejárai ajtó. Hangosan szisszentem fel, és kaptam a mellkasomhoz. Amikor felnéztem, féltestvéremet, Ryan-t pillantottam meg. Jó ideje nem találkoztam vele, mert vagy én nem voltam itthon vagy ő. De ez jó is volt így! Annak ellenére, hogy a balesetem után megkértem Tessát, gondoskodjon róla, nem voltam nyugodtabb. Lehet, hogy ő mindent elfelejtett, de én nem, és soha sem fogom. Sosem tudok majd kettesben maradni vele, anélkül, hogy ne rémülnék halálra. Nem számít, hogy ő nem emlékszik, bármikor újra megtörténhet, ha bekattan az agya. Aztán eszembe jutott valami… Már közel sem voltam olyan védtelen és ártalmatlan, mint pár hónappal ezelőtt, ez pedig erőt adott, hogy ne sikítsam el magam most azonnal. Egyszerűen csak félreálltam az ajtóból, és kisétáltam a házból. 

Fogalmam sem volt, mit akarok mondani, így egy pillanatra tétlenül álltam meg a Cullen ház bejárata előtt. Tudtam, hogy tudják, hogy itt vagyok, ezért kopogtam be végül. Nem akartam túlságosan beszarinak tűnni a szemükben. Esmé nyitott ajtót, aki mosolyogva tessékelt be és ölelt át. 

- Jasper itthon van? – kérdeztem rá végül tétován, és zsebre vágtam a sapkámat. 

- Sajnálom, de még nem jött vissza. Reggel elment vadászni, a kis párizsi kirándulásotok nagyon kimerítette. – Tudtam, hogy Esmé észrevette rajtam, mennyire elsápadtam, de nem tehettem róla. Az arcomból egyszerűen csak kifutott a vér a gondolatra, hogy mi van, ha rájött, hogy mi volt köztünk a szállodában. Hogy majdnem megtettük… Aztán rájöttem, ez úgy hülyeség, ahogy van. Biztos a sok vérre gondolt, hiszen kórházban voltunk! Ez lehetett az oka. Ez még szép, hogy kimeríti. Ráadásul én sem könnyítettem meg a dolgát túlságosan, egyfajta transzban voltam és a saját karomat is véresre kapartam. – Szerintem nála van a telefonja, hívd csak fel nyugodtan, de ha gondolod, itt is megvárhatod. Biztos vagyok abban, hogy hamarosan visszaér.

- Nem, nem. Azt hiszem, majd holnap visszajövök. Megmondanád neki, hogy… Tudod mit? Nem kell neki semmit sem mondani, sajnálom – mondtam, és idegesen a hajamba túrtam. – Ne haragudj, hogy feltartottalak, már megyek is. – Annak ellenére, hogy március első hetében jártunk, az időjárás még mindig vacak volt, így a sapkámért nyúltam, és a fejemre húztam. Esmé megpróbált marasztalni, de jobbnak láttam, ha megyek. Megindultam az ajtó felé, és olyan hirtelen fékeztem be, hogy biztos nekem jött volna, ha nincs szuper reflexe. – Ami azt illeti, Bellával is kéne beszélnem. Ő itt van?

Nem is volt ideje válaszolni, az emlegetett szamár már előttem is termett. Sosem fogom megszokni ezt a sebességet, az már egyszer biztos. Esmé kettesben hagyott minket, amiért mérhetetlenül hálás voltam, nem akartam fültanukat…

- Ráérsz? – kérdeztem meg Bellától, és amikor bólintott, mélyet lélegeztem. – Lenne kedved sétálni egy kicsit? – néztem rá jelentőségteljesen, neki persze azonnal leesett, miért is kérem ezt tőle. A kabátjáért nyúlt, habár semmi szüksége sem volt rá, és néhány pillanat múlva már az erdő mélyén jártunk. Némán, egymás mellett sétáltunk néhány percig, amíg be nem fékezett mellettem. Nyilván elég messze jártunk már, hogy nyugodtan beszélhessünk bármiről. 

- Jól vagy? – érdeklődött kedvesen, és tenyerét a vállamra simította. 

- Ezt nem tőlem kéne kérdezned. Azt hiszem, ma szörnyen megbántottam Jaspert. – A szavak csak úgy ömlöttek belőlem, elmeséltem neki mindent – kivéve, hogy meggyógyítottam Zoey apukáját a visszakapott erőm segítségével, és hogy majdnem lefeküdtünk egymással. Ami azt illeti, elég sok dolgot kihagytam a történetből. 

- Ez nehéz ügy.

- Nekem mondod?

- És legalább jó volt Dylannel? – kérdezte, mire akaratlanul is ciccegni kezdtem. Azt hiszem, ez elég árulkodó jel volt. Úgy döntöttem, hogy minden köntörfalazás nélkül kinyögöm, mire is vagyok kíváncsi. Elvégre Bella Jasperrel él, ismeri már, mint a tenyerét. Tudtam, hogy Edward ebben többet tudna segíteni, de ez női ügy volt, és nem rá tartozott. 

- Mit gondolsz, Jaspernek vannak érzései irántam? Nem lepődött meg a kérdés hallatán, legalábbis a tekintete ezt sugallta. – Tudom, hogy mennyire szerette Alice-t, hogy lelki társak voltak meg minden, de elképzelhetőnek tartod, hogy irántam is legyenek érzései?



- Szerintem erre magadtól is tudod a választ. Nézd, mi mindannyian nagyon szeretünk, és bármit is mondana Rose, ő sem tagadhatná, hogy milyen fontos szereped van a családunkban. Gondolod, hogy ennyi mindent megtett volna érted Jasper, ha nem érezne irántad az égvilágon semmit? Szerinted, ha így lenne, visszajött volna Alice halála után, amikor kórházba kerültél a látomásod miatt? Hát nem melletted volt, amikor Ryan rád támadott? Vagy nem kísért el minden kérés nélkül Franciaországba? Tudta, milyen nehéz lesz számára ez az út, de megtette. Adne, a végletekig tudnám sorolni, mit meg nem tett érted.  Nem vagyok ugyan tisztában Jasper érzéseivel, de azt tudom, hogy mennyire fontos vagy neki és kedvel. 

- Én is őt, nagyon is. De ezt már régóta tudjátok. – Sokáig nem szóltunk egy szót sem, fogalmam sem volt, hogy erre mit reagálhatnék. Tudtam, hogy Bellának igaza van. Annyi mindent tett már meg értem a Cullen család, de legfőképp Jasper. Mindig mellettem volt, amikor szükségem volt rá. Már csak az volt kérdéses, hogy miért tette… Egy nagyon jó barátként tekintett rám vagy többről van szó? Megtenne ennyi mindent értem, ha csak barátok lennénk?

- Nem tudom, hogy mit csináljak. Félek, Bella. Minden annyival egyszerűbb lenne Dylannel, minden. De a szívem nem hozzá húz. 

- Tudom, hogy ezt a vámpír dolgot még meg kell szoknod, nekem sem volt könnyű eleinte. De Edward különleges, erre már a legelején rájöttem. Igen, félredobtam mindent, hogy vele lehessek, mindent feláldoztam, de egyértelműen megérte. Megkaptam a saját happy endem, és nem is lehetnék ennél boldogabb. Néha kockáztatni kell. Nem mondom, hogy működni fog köztetek a dolog, de egy esélyt mindenképp megérdemel. Bárhol találhatsz egy Dylan-hez hasonló srácot, még jobbat is, de Jasperből csak egy van. 

Sokáig kattogott még ezen az agyam, az ágyban fekve is csak ekörül forogtak a gondolataim. Együtt ebédelt lent a „család”, Carly-t leszámítva, bár agyilag teljesen máshol jártam. Úgy néz ki, igazán komolyra fordultak a dolgok Connor és közte, mert mostanában egyre többször hivatkozik a vele való találkozásra. Már előre tartottam attól, mihez fogok kezdeni, ha meghívja ide egy családi vacsorára. Amikor megtudtam, hogy összejöttek, szörnyen kiakadtam. Connor a barátom volt és képtelen voltam felfogni, hogy lehet, hogy nem lát át Carly-n. Bárki bármit mond, az a lány velejéig romlott. 

Amint ismét felértem a szobámba, a telefonomat felkapva eldőltem az ágyon.

Szia. Voltam ma nálatok, téged kerestelek, de Esmé azt mondta, vadászni vagy. Kérlek, amint végeztél, gyere át hozzám. Nem számít milyen későn. – Amint bepötyögtem a betűket és újra elolvastam, kitöröltem az egészet. Túlságosan hosszú volt, számonkérő és esedező. – Beszélnünk kell! – írtam be újra, de ezzel sem voltam elégedett. Olyan parancsoló és főnökösködő volt. Úgy döntöttem, a forró zuhany alatt eldöntöm, mit is kéne írnom neki. Kitöröltem ez a két szót is, majd letusoltam és fogat mostam, s végül anélkül pihentem le, hogy bármit is írtam volna neki. Csak szorosan öleltem magamhoz a telefont, és elnyomott az álom.

Boldog Új Évet!

Sziasztok!

Először is szeretnék sikerekben, boldogságban, egészségben gazdag Boldog Új Évet kívánni minden kedves olvasómnak! Kívánom, hogy 2016-ban minden vágyatok és álmotok váljon valóra. :)



Pillanatok kérdése és feltöltöm az új fejezet is. :)

2015. december 26., szombat

Boldog Karácsonyt!

Szeretnék minden kedves olvasómnak  békés, Boldog Karácsonyt kívánni! Remélem tudtatok elég időt tölteni a szeretteitekkel és sok szép ajándékot kaptatok. :)


Ui: A frisst jövő hét elején hozom. ;)

Sok-sok puszi,
Monya