Sikerült meghoznom a frisst. Köszönöm mindenkinek a türelmet, és a támogatást,
nagyon sokat jelent nekem. Túl vagyok a vizsgáimon, és minden jól
sikerült, kivéve az angol szakmai nyelvvizsgámat. :( Ugyan az eredmény
még nincs meg, és nincs jó érzésem vele kapcsolatban, bizakodom.
Mostantól megint megpróbálom tartani magam a heti 1, esetenként 2 hetente 1 frisshez, remélem örültök neki.
Valamint,
még nem vagyok biztos abban, neki rugaszkodok-e, de a napokban eszembe
jutott, hogy neki kezdek egy másik Twilight történetnek, ha ezzel
végeztem. Nem terveztem újabb Alkonyatos történetet, de valahogy
kipattant a fejemből. Nem garantálom még, csak eljátszom az ötlettel. :)
Jó olvasást kívánok mindenkinek, remélem megdobtok pár kommenttel. ;)
Puszi,
Monya
Emlékek
Minden olyan gyorsan történt, hogyha akarnék, akkor sem
tudnék visszaemlékezni rá. Elvesztettem az irányítást a kocsim felett, és
sikoly tört fel a torkomból, ahogy felborult a jármű. Ijedten az arcom elé
kaptam a kezeimet, és a tüdőmben rekedt a levegő, ahogy az autóm ismét átfordult.
A szívem a torkomban dobogott, és kellett néhány pillanat, mire kitisztult a
látásom. Minden a feje tetejére állt, és szédültem. Éles, intenzív fájdalom
hasított a halántékomba. Ujjaim vértől ragacsosak lettek, és remegő kezekkel
kapcsoltam ki a biztonsági övem. Megpróbáltam kinyitni az ajtót, de beragadt.
Rettegés futott végig az egész testemen, és ahogy az anyós ülés felé fordultam,
rájöttem, hogy nem tudok megmozdulni. A lábaim beakadtak, és képtelen voltam
kihúzni onnan. Ahogy felpillantottam, Alice-t láttam meg magam előtt, alig pár
méterre tőlem. Fejjel lefelé néztem, és mosolyra görbült az ajka. Segítségért
kiáltoztam, de senki sem jött, és minden elsötétült előttem.
Sötétség vett körül, semmit nem éreztem. Minden olyan békés
volt, nyugtató. Aztán hangokat hallottam magam körül. Először halkan, mintha
lepkeszárnyak suhognának a messzeségben, aztán felhangosodott, s gépek
csipogása társult a neszhez. Még így is túl halkan, és gyorsan beszéltek ahhoz,
hogy megértsem, mi folyik körülöttem. Kinyitottam a szememet, de azon nyomban
vissza is csuktam. Túl világos volt, és kellett néhány pillanat, hogy
hozzászokjak az erős fényhez.
Rögtön rájöttem, hogy egy kórházban vagyok, de a miértet nem
értettem. Túl zsibbadt voltam, az agyam üres volt, nem értettem, hogy mi folyik
körülöttem.
- Adne, drágám – hallottam meg egy megkönnyebbült női
hangot, és oldalra fordítottam a fejem. – Úgy örülök, hogy minden rendben van
veled. Szörnyen megijesztettél mindannyiunkat. Nem is tudom, mihez kezdenék, ha
téged is elveszítenélek – szólt, és tenyerét az arcomra simította.
Összerezzentem az érintésre, hideg volt, akár egy jégcsap, és arrébb húzódtam.
- Hol… Hol vagyok? Ki maga? – kérdeztem, és megköszörültem a
torkom. Olyan száraz volt, mintha fűrészport ettem volna. Láttam a
zavarodottságot a nő tekintetében, aztán a fájdalmat és a rémületet. Valahogy
én is ilyesmiket éreztem. Semmit sem értettem magam körül, minden olyan ijesztő
volt. Oldalra pillantottam, és mindenhol műszereket láttam. Az ijedtségtől
gyorsabban vert a szívem, mire az egyik gép csipogása is felgyorsult. Fel
akartam ülni, de fájdalom hasított a fejembe és a karomba. Lepillantottam, és
kitéptem a karomból a tűt. El akartam menni innen, és az ajkamba kellett
harapnom, nehogy elsírjam magam. Anyát akartam, azt akartam, hogy mellettem
legyen.
A nő elhajolt kissé, és megnyomott valamit. – Ne mozdulj,
nem szabad sokat mozognod – mondta kedvesen, és megpróbált visszafektetni az
ágyra, de ellenálltam.
- Engedjen el, el kell mennem innen. El akarok menni innen,
érti? – förmedtem rá, és kicsordultak a könnyeim. Ápolók és orvosok léptek be,
amikor felültem az ágyon. Közelebb húztam a takarót és éreztem, hogy a
kétségbeesés eluralkodik rajtam. Elállták a kijáratot, és felém közeledtek.
A nő, aki mellettem volt, amikor felkeltem, most az egyik
fehér köpenyes férfihez lépett, és odasúgott neki valamit, mire a férfi
kíváncsi tekintetét rám emelte. Némán bólintott, miközben valamiféle jegyzetet
tartott a kezében. – Menj csak ki, Esmé – válaszolta a nőnek, és végigsimított a
karján, mielőtt távozott volna a szobából. Még láttam, amint a táskájába nyúl,
és kiveszi onnan a telefonját.
- Ezt intézem, menjenek csak ki – mondta még, és a nővérek
kiviharoztak a szobámból. Hangos, megkönnyebbült sóhaj tört fel a mellkasomból,
mire az orvos elmosolyodott. Gyanítottam, hogy ezért küldte ki őket, hogy
jobban érezzem magam.
- Dr. Cullen vagyok – mutatkozott be kedvesen, és közelebb
lépett hozzám. – El tudnád mondani, hogy mi történt veled?
- Én… én nem tudom. Nem emlékszem – feleltem, és idegesen
pillantottam rá, aranyszínű szeme egy hosszú pillanatra kivert az észből. Még
sosem láttam ilyet. Megnyugtató volt a férfi jelenléte, sugárzott belőle béke
és a kedvesség.
- Talán kezdjük az elején – ajánlotta barátságosan, és leült
egy székre, így egy magasságba kerültünk. Hálásan mosolyodtam el, ugyanis a
nyakam már kezdett fájni, ahogy őt figyeltem. – Hogy hívnak? – kérdezte, és
tekintete végigjárt rajtam, megcsóválta a fejét, ahogy a karomra pillantott.
Bűntudat árasztott el, ahogy eszembe jutott, kitéptem onnan a tűt.
- Adne… Adne Gardner vagyok – szóltam, mire helyeslően
bólogatott, és szorgosan jegyzetelt.
- Nagyon jó – bólogatott elismerően, és néhány általános
kérdést feltett, amivel sikerült megnyugtatnia. Kicsit olyan volt, mintha hétköznapi
témákról beszélgetnénk, sikerült feloldania a feszültséget, egészen addig, amíg
el nem mondta, hogy mi történt.
- Pár napja autóbalesetet szenvedtél, Adne. A jármű, amit
vezettél felborult, és kigyulladt, de a segítség hamar ott termett és
kimentettek az égő kocsiból. A balesetet követően beverted a fejed, aminek
következtében duzzanat keletkezett az agyadban. Mesterséges kómában tartottunk,
de megvontuk a gyógyszereket… – Nem bírtam türtőztetni magam, ép eleget
hallottam.
- Hol van Lyndsy néni? – tudakoltam, és bűntudatom támadt.
Biztos szörnyen aggódik miattam. Mintha a történelem megismételné magát. –
Látni szeretném, ha nem probléma – néztem rá, és még én is kihallottam az
esdeklést a saját hangomból.
Dr. Cullen teste kissé megfeszült, és egy pillanatra
összeráncolta a homlokát.
- Adne, értesítettük a hozzátartozóidat – kezdett bele
túlzott nyugalommal, és kissé összezavarodtam.
- Hogy érti?
Felállt a székről, visszatolta a helyére, és idegesen
megköszörülte a torkát. – Egy pillanat és visszajövök – szólt, és mielőtt
reagálhattam volna, ki is lépett az ajtón. A nő, aki velem volt, és akit Dr.
Cullen Esmének szólított, elé sietett, és az ajtó üvegén keresztül láttam, hogy
beszélgetnek. A testtartásuk feszültségről árulkodott, és Esmé tenyerébe
temette az arcát. Elfordítottam a tekintetem, és a rémület hatalmába kerített.
Lerántottam magamról a takarót, és ahogy lábra álltam, meg
kellett kapaszkodnom. Túlságosan is gyengének éreztem magam, de közelebbről is
kellett látnom. Hol a fenében vagyok? – suttogtam döbbenten. Ez nem New York!
Ijedten hátráltam el az ablaktól, és ugrottam egyet, ahogy
fellöktem véletlenül egy állványt, az ágyam mellett.
Dr. Cullen és Esmé azonnal a szobámban termettek.
- Hol vagyok? – követeltem választ, és a hangom megremegett.
- Forksban – szólt Esmé, és grimaszt vágtam. Az egyáltalán
az Államokban van?
- Mit keresek itt? És azt ne mondják, hogy autóbalesetet
szenvedtem. Mit keresek ebben a városban? Hol van a nagynéném? Látni akarom őt
– kiáltottam, és tisztában voltam, hogy valami hisztis fruskának tűnök, de
akkor ez volt a legkisebb aggodalmam.
- Sajnálom, de a nagynénéd meghalt, most édesapáddal és a
családjával élsz ebben a városban.
- Nem, az nem lehet! – Hátrálni kezdtem, és idegesen
ingattam a fejem jobbra-balra. – Én New Yorkban élek, a nagynénémmel. Ez… ez
nem… – Könnyek folytak végig az arcomon, a látásom elhomályosult. Az nem lehet,
hogy Lyndsy nénit is elveszítettem. Őt nem, ez lehetetlen.
A lábaim felmondták a szolgálatot, lecsúsztam a fal mentén,
és átkulcsoltam a lábamat. Mintha a világ összezárult volna előttem, mintha
kilöktek volna onnan. Árvának éreztem magam, és az is voltam. Furcsa csípést éreztem a karomban, és
tekintetem találkozott Dr. Cullenével, aztán elnyelt a sötétség.
***
- Szóval egy iskolába járunk? – kérdeztem, és nagy szemekkel
néztem a mellettem ülő lányra, Bellára.
- Igen, egy Irodalomra, Állampolgári ismeretekre, sőt, egy
tesi órára is járunk – közölte széles mosollyal az arcán.
- Nahát, akkor biztos sokat látjuk majd egymást a suliban.
- Biztosan – felelte, és kiöntött egy kis almalevet a
poharamba. – Innod kellene, Carlisle rám parancsolt, hogy figyeljek rád.
- Erre igazán semmi szükség, magamtól is boldogulok. Mondtam
már, hogy nem muszáj itt boldogítanod. Van egy könyvem, el leszek – mutattam az
említett tárgy felé, és kissé leolvadt a mosoly az arcomról, bár próbáltam
tartani magam. De éreztem, hogy Bella átlát rajtam.
Majd’ két hete vagyok a kórházban, és az állítólagos
családommal alig találkoztam. Tom hozta be nekem a könyvet, és állítólag járt
bent nálam kétszer is a tíz nap alatt. Kétszer! De érdekes módon pont akkor
aludtam… Ahhoz képest, hogy az egyetlen apámról volt szó, nem kapkodta el, hogy
a lánya mellett legyen a nehéz időkben. A családjáról ne is beszéljünk… El sem
tudtam képzelni, hogy én tényleg velük élek. Ilyen emberekkel, akik ennyire nem
törődnek velem. De nem tudtam mit vártam. Apám lelépett, sosem ismertem. Én vagyok
a zaci gyerek a családjukban…
De Dr. Cullen és a családja nagyon rendes velem. Esmé, a
felesége mindennap bejön hozzám, és hoz nekem csokis pudingot és kekszet. De
gyakran meglátogatott Bella, Renesmee, Edward, sőt, egyszer még Emmett és
Rosalie is. Furcsa volt arra gondolnom, hogy valójában csak szomszédok, illetve
osztálytársak vagyunk, mégis ők vannak velem a legtöbbet, és nem a „családom”.
Bella bekapcsolta a szobámban lévő TV-t, és jobb csatorna
híján valami mexikói szappanoperát kezdtünk el nézni. Nem igazán mondhatnám,
hogy a műsor lekötött, de kellemes volt, mint háttérzaj.
- Nem mondta Dr. Cullen, hogy mikor mehetek haza? –
kérdeztem, és a fülem mögé tűrtem egy kiszabadult tincset. Kicsit örültem, hogy
itt vagyok, és nem is. Mégis hogy mehetnék haza, olyan emberek közé, akik még
csak meg sem látogatnak?
- Ha a leletekkel nem lesz semmi gond, holnapután már otthon
is lehetsz. De a rendőrség is szeretne kihallgatni a napokban – válaszolt kedvesen,
és zavartan beharapta az ajkát. – Tényleg semmire sem emlékszel? Nem emlékszel
ránk? – kérdezte, és lesütöttem a szememet.
- Ne haragudj, de nem – feleltem, és Bella szemébe
pillantottam. Hirtelen mozdult a táskája felé, és kapott fel egy tablet gépet. Gyakorlott
mozdulatokkal nyomogatta, végül felém fordította. Kérdőn pillantottam felé,
mire még közelebb tolta. Pár héttel ezelőtt készültek ezek a családi képek, amikor
együtt bulizni készültünk, nézd, itt vagy te is – mondta, és tekintetemet a
kijelzőre emeltem. Valamilyen nagy szobában készülhetett a kép, minden bizonnyal
egy nappaliban. A tömeg volt az első dolog, ami megfogta a figyelmemet. Úgy
értem, egymás hegyén-hátán ültek a kis kanapén, aztán közelebbről is megnéztem
a képet, de Bella pillantását végig magamon éreztem, azonban én csak a képet néztem. Kinagyítottam
a képet, és alaposan körbejárattam a tekintetem, felismertem Dr. Cullent,
Esmét, Emmettéket, Edwardot és Nessie-t, és akkor megpillantottam magam, széles
mosollyal az arcomon. Egy pillanatra a valóságban is mosoly görbült a számra,
látszott a képen, hogy mennyire jól érzem magam, aztán értetlenül pillantottam
fel.
- Ők kik? – kérdeztem, és óvatosan egy fekete hajú lányra,
és egy szőke hajú fiúra mutattam. Hallottam, hogy Bella mély levegőt vesz, és
láttam, hogy egy pillanatra elkalandozott, mintha nem is ebben a világban
járna.
- Az a lány ott… Ő Alice. – Bella megköszörülte a torkát, és
beletúrt a hajába. - A fiú pedig Jasper.
Megértően bólogattam, és tekintetemet ismét a kijelzőre
emeltem. A fiú hullámos haja csak pár árnyalattal volt világosabb mézszínű
szemétől. Fekete kapucnis pulóvert viselt, és telt ajka apró mosolyra görbült. Ugyanolyan
gyönyörű szeme volt, mint a többi Cullennek, de nem nézett a kamerába,
tekintetét máshova szegezte, vagyis valakire, így követtem a pillantását. Alice
állt mellettem, mosolyogva öleltük egymást és néztünk a vakuba. Hollófekete
haja kócosan, mégis rendezetten állt, tekintete huncutságot sugárzott, és
hirtelen, mintha villámcsapás ért volna. Elengedtem a tab-ot, amely puhán
landolt a combomon. Éreztem a fülemben szívem pulzálását, és pánik futott végig
rajtam.
- Ő hogy van? Alice? Túlélte a balesetet? – kérdeztem, és
alig kaptam levegőt. Ha valami baja esett miattam, azt sosem fogom
megbocsájtani magamnak.
Bella szemében egyszerre láttam szomorúságot és boldogságot.
– Hát emlékszel rá? – tudakolta, és szavaiban fájdalom csengett. Furcsa szúrást
éreztem a mellkasomban, és amikor Bella közölte, hogy Alice meghalt, egy világ
omlott össze bennem.
- Istenem! Én tehetek róla, csak is én! Olyan figyelmetlen
voltam. Hogy tehettem ilyet? – Ujjaimmal a hajamba markoltam, és nem álltam
távol attól, hogy kicibáljam a hajam. Megöltem őt. Megöltem Dr. Cullen lányát. Ki
vert a veríték, és magyarázkodni kezdtem, bár ezek a szavak inkább a
bűntudatomnak szóltak. – Én nem akartam, de megijedtem, és félrerántottam a
kormányt, nem bírtam megállni. Én… – Elszakadt a cérna, és zokogásban törtem
ki.
Hideg karokat éreztem meg magam körül, és Bella
kényszerített, hogy a szemébe nézzek. A könnyek ellepték a szemem, arcvonásai
homályosak, távolinak tűntek.
- Miről beszélsz? Adne, mégis miről beszélsz? Adne,
válaszolj már – dörrent rám kissé, miután a sokadik próbálkozásra sem tudtam
megszólalni.
- Alice… Ott… ott volt velem – nyögtem ki, és szememet
törölgettem. Hangom el-elakadt, és a szorítás a mellkasomban egy pillanatra sem
akart alábbhagyni. – Ott volt a kocsiban, amikor felborultunk.
- Adne, az nem lehet – szólt kedvesen, de éreztem, mennyire
megakadt valamin, homlokát zavartan ráncolta össze, egész testében megfeszült.
- De, ott volt velem. Az anyósülésen ült, emlékszem –
förmedtem rá idegesen. Ez volt az első emlékem, ami eszembe jutott a baleset
óta, Bella pedig nem hitt nekem. Mindenesetre ez megmagyarázza, miért voltak
velem olyan kedvesek. Végigfutott a hideg rajtam, ahogy arra gondoltam, mi
lehet most a lánnyal. Tudják, hogy meghalt, de azt nem, hogy a kocsimban volt.
Sikerült kiszabadulnia és segítségért mennie?
- Mindjárt jövök – pattant fel Bella, és mielőtt
reagálhattam volna, már ki is lépett az ajtón. Felvettem a tablet gépet, és
tekintetemet ismét a képernyőre szegeztem. Mit tettem?
***
A történtek után zaklatott voltam, nem igazán emlékszem a
történtekre. Láttam, ahogy Dr. Cullen egy tűt vesz a kezébe, aztán minden
elhomályosult. Amikor magamhoz tértem, úgy éreztem, a fejem mindjárt szétrobban.
Olyan volt, mintha másnaposan elgázolt volna egy traktor.
Sokáig csak meredtem magam elé, aztán hogy eltereljem a
gondolataimat, a könyv felé nyúltam. Elolvastam a tartalmát a hátulján, aztán kinyitottam,
és beletemetkeztem, elvesztem a sorok között.
Lépteket hallottam a folyosón, aztán tompa kiáltását. A hang
egyre közeledett, így magam mellé tettem a könyvem. – Dr. Cullen – hallottam meg
egy női hangot, és kissé feljebb tornáztam magam. – Oh, ne haragudjon a
zavarásért, de megérkezett Mrs. Schwim lelete.
- Nagyon köszönöm, Jennifer. Egy pillanat és ott leszek –
hallottam meg az orvosom hangját, aztán amikor a léptek elhaltak, halkabban kezdett
beszélni. – Látta, ahogy sietősen elhagyja a termet és beszállt az autóba. Kigyulladt
a jármű, de Edward időben odaért. Beragadt a kocsi ajtaja, és majdnem bent
égett.– A hangja feszült volt, és koncentrálnom kellett, hogy halljam minden
egyes szavát.
- Szóval azt mondod, hogy nem emlékszik semmire? – Az ismeretlen
hangra a szívem hevesebben vert. Ki lehet az? Kivel beszélhet Dr. Cullen?
- Amnéziája van. Nem emlékszik ránk, sem a családjára. Az
agya lekapcsol. Így védekezik, hogy megbirkózzon a traumával.
- Azt gondolod, hogy ez legalább annyira lélektani, mint élettani probléma?
- Úgy gondolom, hogy
ez az egész a lelki állapotából adódik. Túl sok minden történt vele az utóbbi
időben. Az autóbaleset, és Alice… Alice elvesztése mély nyomott hagyott benne.
Amint képes lesz feldolgozni, és elfogadni a jelent, emlékezni fog mindenre. Jól
vagy fiam? – hallottam meg hangját, és bár nem láttam, de éreztem a szeretetet
a szavaiból, a hanglejtéséből.
- És pontosan miért is vagyok én most itt? Miért hívtatok
ide?
- Sokat gondolkoztunk, és eszünkbe jutott, hogy talán a
jelenléted jó hatással lenne Adnéra és az emlékezetére. Te voltál a
kapaszkodópontja, és te is fontos voltál az életében. Ismered őt…
- Még most sem egészen értem, hogy miért gondoljátok,
alkalmas vagyok erre, de mindenesetre megteszem. Megteszem Alice-ért.
- Büszke vagyok rád. Fiam, valamit tudnod kell még. Tegnap
eszébe jutott egy emlék a balesetéről – hallgatott egy sort, és feszültebben
füleltem. – Azt állítja, Alice vele volt, amikor felborult az autó.
Hosszú pillanatokig semmit sem hallottam, azt hittem, talán
már nincsenek is a közelben.
- Bemegyek – hallottam meg végül az ismerős, idegen hangot.
- Rendben, kérlek, gyere majd be az irodámba. Jó hogy itthon
vagy, fiam.
Gyorsan az ablak felé fordultam, és néhány pillanattal
később cipőtalp kopogott a padlón.
- Adne? – A nevem hallatán kissé összerezzentem, és kitágult
szemekkel meredtem a fiúra. A szőke srácra, akit a képen láttam. – Jasper Hale vagyok, Dr. Cullen fia – kezdett
bele, és szorgosan bólintottam.
- Tudom – feleltem, és kissé elmosolyodtam a zavart
tekintetét látván. – Bella mutatott pár képet rólatok – közöltem, és az egyik
szék felé böktem, amikor láttam, tanácstalanul álldogál egy helyben. Közelebb
lépett, kihúzta az egyik széket, és tisztes távolságba tőlem, leült. – Jól vagy?
Nem festesz valami jól – mondtam, és azt kívántam, bár meg sem szólaltam volna.
Szorosan behunytam a szemem, és lehordtam magam mindennek.
Halvány mosolyra húzta száját, még idejében elkaptam a
pillanatot. – Ezt én is mondhatnám neked, Adne – válaszolt, és kínos csend állt
be közénk. Tekintete az alkaromra siklott, és zavartan takargattam az égés
okozta hólyagokat.
- Sajnálom a veszteségedet – mondtam, és egy hosszú
pillanatig egymás szemébe meredtünk. Nem volt a legjobb fényviszony a
kórteremben, de megmertem volna esküdni, hogy pár árnyalattal sötétebb a szeme
színe.
Bólintott, de tekintetét nem vette le rólam. – Én is
sajnálom, ami veled történt. És hogy nem voltam itt veled. Önző voltam, csak
magamra gondoltam, amikor elmentem. Sajnálom azokat a dolgokat, amiket akkor
mondtam, nem gondoltam komolyan őket, egyáltalán. Csak szükségem volt valakire,
akit hibáztathatok a történtekért. Hibáztam, amikor úgy neked estem. –
Értetlenül néztem őt, semmit sem értettem abból, amit mond. – Alice elvesztése mindent megváltoztatott. Ő
volt a lelkem tükre, akiben láttam a szívemben rejlő jót, mert ő hitt nekem, ő
hitt bennem – mondta, és eszembe jutott a tegnapi kép. Láttam magam előtt
Jasper tekintetét, ahogy Alice-t nézte, és összefacsarodott a szívem, szememet
könnyek szúrták.
Jasper, mintha most szakadt volna ki egy álomvilágból,
zavart tekintetét rám szegezte, és kínosan elmosolyodott. – Csak azt akartam,
hogy tudd, nem hibáztatlak semmiért. Itt vagyok. Mindig is itt voltam neked, és
itt is leszek.
Szavai arcon csapásként értek, úgy éreztem, tőrt forgatnak a
szívemben, aztán váratlanul, mintha lehullott volna egy sötét lepel, amely az
emlékeimet zárta el, eszembe jutott minden.