A farkas nyomában - 9. fejezet

Sziasztok!
Meghoztam a frisst, remélem tetszeni fog nektek. :) 
Elmondhatatlanul örültem, amiért összejött az a 6 komment!! Nagyon-nagyon köszönöm nektek, igazán hálás vagyok és imádlak titeket. Boldoggá tettetek, nagyon is! :)
Nem tudom, megmerjem-e kockáztatni a 7-et... :D
Felkerült hétvégén a friss a másik blogra is, oda is kukkantsatok be. :) Katt:
Jó olvasást kívánok és kellemes szünetet!

"Minél nagyobb a fizikai távolság két ember között, annál több időt, energiát és pénzt igényel az együtt töltött idő. A legbensőségesebb barátságok legyőzik ezt az akadályt, ám a legtöbb kapcsolatot már pusztán az erőfeszítések fölemésztik."

Em Griffin

Mardosó bűntudat

Miután vége lett az órának, bent maradtam. Megvártam, amíg kimentek a többiek, és odasétáltam Davidhez.

- Na, mi volt? – kérdeztem, miközben visszaraktam a piercingemet a számba. Mindig ez volt az első dolgom, ugyanis hála a farkas géneknek, hamar beforrt, így is lyukasztanom kellett. Fájt, de szerettem, és semmi pénzért sem akartam megválni tőle. Ő csak megrázta erre a fejét, tudtam, hogy utálja, már első alkalommal kiadta utasításba, hogy mindig vegyem ki, mert nagyon balesetveszélyes, bla bla bla. 

- Sikerült megtalálnom, az iskola előtt ült a lépcsőn… sírva – mondta még nehezen, mire közelebb léptem. 

Jesszus – gondoltam magamban, és csodálkozva meredtem rá. Elég rendesen megbánthatta a kiscsajt, ilyen szép munkát még én sem tudtam volna véghezvinni, pedig nekem is sikerül megsértenem az embereket, túl gyakran, néha még akaratlanul is. El kellett ismernem, hogy ebben még ő is jobb nálam, ami azért elégtétellel töltött el, ugyanis ez nem a legjobb tulajdonságaim egyike…

- És? – sürgettem őt, miután nem nagyon válaszolt.

- Hát, bocsánatot kértem tőle. – Azt hittem megütöm, amikor megint elhallgatott. Belőle aztán tényleg harapófogóval kell kihúzni minden információt, az már biztos. Láthatta, hogy kezdem elveszíteni a türelmemet, így egy halvány mosoly kíséretében tovább folytatta. – Azt mondta, hogy egyáltalán nincs miért, csak nem volt jó napja.

- Remélem nem hagytad ennyiben. Tanárember vagy, a kötelességeid közé tartozik végig hallgatni, ha tetszik neked, ha nem – mondtam megrovóan, miközben a szőnyegeket rendezgettem a teremben. Segített felemelni a nagy halmot, és bevittük a szertárba. 

- Nem, dehogy. Ennyire még én sem vagyok embertelen, és fáj, hogy ezt feltételezted – kezdett bele viccelődve, és nem értettem, miért húzza ennyire az időt.

Becsaptam az ajtót, amikor visszaindult volna a tornaterem felé, s elálltam az útját.

- Nem érek rá. Elmondod vagy sem? – kérdeztem rá nyíltan, és kezemet csípőre vágtam, hogy jelezzem, kezd fogyni a türelmem. 

Nagyot sóhajtott, majd leült a szőnyegekre, amiket az imént hoztunk be. Kicsit úgy éreztem magam, mint egy tanár néni, meg is lepődtem a számonkérő hangsúlyomon, de kíváncsi voltam a történtekre, elvégre én mondtam, hogy keresse meg. 

- Pár percig ott ültem mellette, gőzöm sem volt, hogy mit kéne tennem vagy mondanom, de amikor kitört belőle a sírás, fogalmam sem volt arról, mit csináljak. Nem tudok bánni az emberekkel, nem véletlenül mentem katonának – nézett rám jelentőségteljesen, mintha csak magyarázkodna, és szorgosan bólogattam, jelezve, értem mit akar mondani. Sőt, meg is értettem, ugyanabban a cipőben jártunk. – Végül elmondta, hogy a minap meggyilkolták a bátyját. – Döbbenetemben leültem vele szembe, az egyik gerendára, hevesen dobogó szívvel. – A rendőrség szerint állattámadás érte – mondta csöndesen, és megmerevedtem. Még nem voltam benne biztos száz százalékosan, de a megérzésem már jóval azelőtt megsúgta, minthogy David kimondta volna. Vámpír ölte meg a lány testvérét, s vissza kellett fognom testem remegését. Mardosott a bűntudat. A tény, amire rá kellett jönnöm, szinte felemésztett. 

Túlságosan magammal foglalkoztam, és nem voltam járőrözni már egy jó ideje. Ha nem foglalt volna le a farkasok ittléte és Paul, elmentem volna és talán meg is tudtam volna menteni. Abban a minutumban elhatároztam, hogy többet ilyen nem fog előfordulni. Mindennapossá akartam tenni az őrjáratozást Seattle-ben. 

Erősebb fából faragtak, mint azt bárki képzelné, a hibázás mindig arra késztetett, hogy máskor csináljam jobban, erősebben. Természetesen bántottak a történtek, de nem roppantottak össze. Nem törtem meg a súlya alatt, bármennyire is hibásnak éreztem magam.

Azonban Davidről ebben a pillanatban ezt nem mondhattam el. Csak egyetlen pillanatra, de olyan törékenynek és sebezhetőnek tűnt, hogy a gondolataim teljesen elterelődtek. Döbbenten figyeltem őt, nem tudtam hova tenni a reakcióját. Arcáról sütött a fájdalom, ami szinte nekem is azt okozott. Nem is gondoltam volna, hogy egy ilyen határozott, erős és magabiztos férfi, aki ráadásul haditengerész volt, így is nézhet ki. Most igazán emberi volt. Azt meg álmomban sem gondoltam volna, hogy ennek a látványa ennyire összefacsarja a szívem.

Utólag rájöttem, hogy megváltoztam, sok tekintetben. Együttérzőbb lettem és törődtem másokkal. Átéreztem mások fájdalmát, ami még sosem fordult elő velem. Az ellenkezőjét akarták elérni, ki akartak irtani belőlem és társaimból minden emberi érzést, ezért is menekültem el tőlük. 

- Hé, nem tudhattad – mondtam barátságosan, és mellé ültem, miközben sután megpaskoltam a hátát. – Ne emészd magad emiatt, te megtettél minden tőled telhetőt. 

- Tizenkét éves voltam, amikor meghalt a bátyám. Fel kellett volna ismernem a jeleket, mert én is ugyanazt éreztem, amit ő.  – Meglepődtem, amiért ennyire őszinte volt, szemmel láthatóan ő is, mert amint befejezte, felállt, és kiviharzott a szertárból.

Pár percig meglepetten pislogtam ott, majd erőt vettem magamon és én is kimentem. Nem mentem utána, nem is kerestem őt. Úgy gondoltam, nem akar társaságot. Legalábbis magamból indultam ki. 

Másnap David úgy tett, mintha mi sem történt volna, így igyekeztem én is hasonlóan tenni, de nem volt könnyű. A vörös hajú lány nem jött iskolába, pedig tekintetemmel gyakran kerestem őt, még az ebédlőteremben is. 

Délután, ahogy hazaértem, megcsörrent a telefonom. Matt volt az, így azonnal felvettem. Pont jókor hívott.

- Szia – köszönt bele halkan, rekedt hangon.

- Hello. Gond van? – kérdeztem azonnal, miközben a hűtőhöz sétáltam, és kivettem egy csokis pudingot. 

- Ah, csak kimerült vagyok.  Bocsáss meg, hogy csak most hívtalak vissza, de rázós napom volt, és alig várom már, hogy ledőlhessek. – Tegnap felhívtam őt, az iskola parkolójában, és megkértem, hogy nézzen utána a történteknek, hátha tud belső információkkal szolgálni. Azt mondta, amint megtudd valamit, tudatja velem. 

- Nem gond, teljesen megértem. Elfeledkeztél rólam, valld be nyugodtan.

- Nem – felelte ingerültebben, és döbbenetemben még visszavágni is elfelejtettem.  – Nem akartalak az iskolában zavarni, gondoltam megvárom, míg végzel, bár lehet, hogy rosszul tettem – mondta még ugyanolyan hangnemben, amitől kezdett bennem felmenni a pumpa.

- Tudod, ha ilyen bunkó vagy, akkor inkább nem is kell a segítséged. Nem én tehetek róla, hogy szar napod volt – vágtam rá bosszúsan, és kinyomtam a telefont. 

Kipakoltam a táskámból, hogy megcsináljam a matek házimat, amikor ismét megcsörrent a mobilom. Megfordult a fejemben, hogy nem veszem fel, de tudtam, egész nap megállás nélkül hívna újra és újra. Így hát felvettem, de nem szóltam bele.

- Ne haragudj – kérte halkan, s nagyot sóhajtott. Nem válaszoltam neki, féltem, hogy valami olyat mondok, amivel sikerül igazán megbántanom. – Csak, tudod… Nagyon nem tetszik, hogy ott vagy. Utálom még csak a gondolatát is, szeretném, ha eljönnél onnan, de tudom, úgysem hallgatsz rám. Aggódom érted, az Istenit! – emelte fel a hangját és magam előtt láttam az arckifejezését és a mozdulatot, ahogy a hajába túr. Mindig ezt csinálta, amikor aggódott vagy ideges volt. – Nem kellett volna így beszélnem veled, csak a fáradtság is rátett egy lapáttal. Sajnálom – kérte, és a haragom úgy elszállt, mintha nem is létezett volna. 

- A picsába! Ezzel megfogtál – utaltam az aggódására, amit tényleg meghatott és levett a lábamról. – Tudod jól, hogy nem tudok rád haragudni – mondtam, és magam is meglepődtem a hangom lágyságán.

- Én se rád, bármennyire is fel tudod húzni az ember agyát az ostobaságaiddal – nem foglalkoztam az enyhe megrovással, nevetni kezdtem. Tényleg így volt. Mintha valami különleges képességem lett volna ahhoz, hogy másokat felbosszantsak, különösebben őt. De szerettem mérgesnek látni, olyan vicces látvány volt mindig, így előszeretettel szurkálódtam. Végül pedig rám ragadt. 

- Ez azért lehet, mert cuki vagyok?

Az öblös nevetése engem is vigyorgásra késztetett, és ilyen jókedvűen beszélgettünk majd’ egy órát. Hiányzott, ezt magamnak is be kellett vallanom, és mindent megadtam volna, ha most itt lehetne vagy én lehetnék nála. Mindig fel tudott vidítani és most szükségem volt rá, de mindketten tudtuk, hogy ez nem lehetséges, hogy veszélyes lenne mindkettőnkre nézve, és nem akartuk kockáztatni egymás életét. Így volt a legjobb.

- Utána néztem annak, amit kértél – mondta kelletlenül, és a boldogságom csak úgy szertefoszlott, visszatértem a kegyetlen valóságba. 

- Találtál valamit? – kérdeztem félve, előre sejtve az igazságot.

- Sajnos igen. – Papírzörgést hallottam, majd olvasni kezdett. – Kevin Newman rejtélyes körülmények között tűnt el a szülei harmincadik házassági évfordulójának napján. A huszonnégy éves…

- Jó, jó elég – kiáltottam fel hevesen, és felálltam a kanapéból. Nem igazán szerettem volna a részleteket hallani, féltem, hogy minél jobban megismerem, annál nagyobb lesz a bűntudatom. – A lényeget mondd, kérlek.

- Családi összejövetelt tartottak volna az egyik helyi étteremben, de Kevin nem jelent meg. A kollégiumi társai szerint már régóta tervezte a hazautat, nem volt okuk azt feltételezni, hogy megszökött volna. Két napja találtak rá egy sikátorban, a kukák mögött. A halottkém jelentése szerint kitörték a nyakát. 

A vér is meghűlt az ereimben, és hosszú pillanatokig megszólalni is képtelen voltam.

- Jobban beleástam magam a történtekbe, hála a kapcsolataimnak fényképeket is láttam a helyszínről és a holttestről. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de bele illik a képbe. Vámpírok ölték meg Alison testvérét.

- Az nem jó.  – Akkor csak ennyit tudtam reagálni rá, és a fejem annyira fájni kezdett, hogy muszáj volt bevennem a fájdalomcsillapítómat. 

- Nat, hallasz? – kérdezte sokadjára, amikor nem válaszoltam neki. – Nem viccelek, komolyan mondom. Vigyázz magadra, és feltétlen gyere el, ha a dolgok komolyra fordulnának. Ne kockáztass! – kérte szinte esdekelve, és összeszorult a torkom. Akkor sem mehettem volna el, ha világvége lenne. Kötelességemnek éreztem, hogy megállítsam itt a dolgokat.

Mintha olvasott volna a gondolataimban, csak ennyit mondott: 

- „Sose kezdd te a harcot, de mindig te fejezd be!” – Nem törődött bele, de elfogadta, hogy itt maradok, ha törik, ha szakad. Mattnek ez volt a szavajárása, már meg sem bírtam számolni, hányszor mondta ezt nekem. Sokszor eszembe jutott harc közben is, és valóban erőt adott nekem. Tudott bölcs is lenni, ha kellett. 

Tisztában voltam azzal, hogy nem szereti, hogy itt vagyok La Pushban, és veszélynek teszem ki magam. Azt is tudtam, hogy legszívesebben a hajamnál fogva ráncigálni el innen, de nem mehettem el. Makacs voltam, be kellett ismernem, de ez már nem csak arról szólt.

Paulnál töltöttem az éjszakát, aztán ismét elszöktem, és őrjáratozni indultam, éppúgy, mint előtte lévő este, de semmit sem találtam, akkor sem.

Szerda reggel meglepődve vettem tudomásul, hogy a Nap süt, olyan fényesen, mint még talán sosem. Na jó, azért nem voltam olyan régóta itt, de már hozzászoktam a környék sötét hangulatához.  Már kezdtem elfelejteni, hogy milyen jó érzés is, amikor a sugarai a bőrödet melengetik. Az égbolt tiszta volt, úgy éreztem magam, mintha egy gyönyörű tengerparton sütkéreznék, láttam magam, amint kifekszem a homokba, és már csak egy helyes fiú hiányzott volna a képzelgésemből, aki készségesen legyez pálmalevéllel. Sóhajtva ráztam meg a fejem, miután befejeztem a szokásos reggeli kis tornámat a szikla tetején, vagyis a tai chi-t. 

Az egész nap hamar eltelt, mindenki olyan vidám volt a suliban, örültek ennek a kis fénynek, és ez a boldogság hamar átragadt mindenkire, csak Bellára nem nagyon. Hiányolta Cullenéket, akik ilyen időben köztudott, hogy sosem jönnek iskolába. Persze az igazi indok már nem volt annyira ismert a diákok körében, a kis csórik azt hitték, hogy túrázni mennek ilyenkor. Jó naivak voltak, azt be kellett látnom. Mégis melyik szülő lenne olyan jó fej, hogy szabadnapot vesz ki, és a gyerekeit is ki kéri a suliból csak azért, hogy együtt tölthessenek egy napot? Átlátszó volt, de irtózatosan.  

David edzés után megállított, és oda sunnyogott hozzám, lerakva mellém a cuccait.

- Szia – köszönt, miközben a táskájában tett és vett. 

- Csoki – köszöntem én is vigyorogva, próbáltam úgy tenni, mintha el is felejtettem volna, hogy múltkor milyen komoly dolgokról beszéltünk. Láttam rajta, hogy megkönnyebbült és kedvesen elmosolyodott, én pedig örültem, mint majom a farkának. – Jó kis edzés volt – mondtam könnyedén, hogy beindítsam a beszélgetést, ugyanis igencsak úgy tűnt, megkukult. 

- Igen? Örülök neki – mondta még, majd behúzta a cipzárt. – Jó látni, hogy mennyit fejlődtek a többiek, és hogy egyre inkább élvezik az órákat. Ilyenkor érzem úgy, hogy érdemes volt elvállalni ezt a munkát. – Ebben teljesen igaza volt, még én is egyet értettem. Kész élmény volt Claire-t nézni, aki árgus szemekkel figyelte Davidet, s kíváncsian hallgatta a magyarázatait, és olyan odaadással csinálta végig ugyanazokat a mozdulatokat, mint a tanárunk. Mintha kicserélték volna, megjött az önbizalma azóta, hogy sikerült padlóra küldenie Tyt. Ennek kifejezetten örültem, mert valamilyen szinten az én érdemes is volt.  – Vannak egész tehetségesek is, akik előtt még nagy jövő is állhat, ha komolyabban veszik – folytatta még, és hirtelenjében le sem esett miről beszél, vagyis kiről, csak az tűnt fel, hogy bámul. Rám értette. 

 Nem beszéltünk ezek után sokat, nem emlegettük a kínos szertáros beszélgetést sem, csak megkérdezte, megyek-e ma este Seattle-be. Egy pillanatra döbbentem néztem, aztán leesett miről is beszélt. Szerda volt, a megérdemelt bunyóm ideje.

A farkas nyomában - 8. fejezet

Sziasztok!
Meghoztam a frisst, a ZH-k közepette mégis sikerült befejeznem. Remélem tetszeni fog nektek. Szeretném megköszönni az előző fejezethez érkezett 5 kommit, elmondhatatlanul boldog voltam, szinte madarat lehetett volna fogatni velem. Még sosem kaptam ennyit, szóval sikerült jó kedvre derítenetek. 
Mit gondoltok, kaphatok ehhez a fejezethez 6-ot? :))
Jó olvasást kívánok és élvezzétek ki a szünetet. :)

"Ha hittel és akarattal mész előre, irigyeid száma is megnő. De ne állj meg, folytasd az utad! Soha nem érnek utol!"

Polgár Ernő

Egy nem várt feladat

 

Az éjszakát ismét Paulnál töltöttem, de forgolódva végül újból úgy döntöttem, nem maradok ott. Tényleg szerettem volna vele együtt felkelni, de nem ment. Azzal is tisztában voltam, hogy nem fog neki örülni, de egyszerűen ilyen voltam.

A kocsiban ülve letekertem az ablakot, és engedtem, hogy a szél belekapjon a hajamba. Csípős hideg volt, pont ez segített ébren maradni. Leparkoltam, de még ki sem szálltam, máris döbbenten figyeltem, hogy ki van az orrom előtt. Nem, nem Paul volt, csak az hiányzott volna nekem, az már tényleg beteges lett volna, nem csak a paranoiám. Jacob állt az iskola bejáratánál, és követve a tekintetét feltűnt, hogy Edwardot és Bellát nézi, akik pont akkor szálltak ki a szürke Volvóból. Én is hasonlóan cselekedtem, de még mindig döbbent voltam, hogy ismerik egymást, láthatóan túlságosan is. 

A táskámat a vállamra kaptam, s miután lezártam a kicsikémet, megindultam a suli bejárata felé, nem köszöntem oda nekik, ugyanis felém sem pillantottak. Hevesen vitatkoztak, ez nem kerülte el a figyelmemet, de ahogy egyre közelebb értem, úgy vált tisztává miről is beszéltek.

Isten a megmondhatója, hogy most tényleg nem hallgatóztam. Általában nem szokásom, csak ha tudom, hogy rólam van szó, vagy fontos, vagy valakim érintett benne. Jó, be kellett ismernem, elég sok opció volt, de tényleg nem szándékosan füleltem le őket. Viszont amit akkor hallottam, teljesen ledöbbentett, s majdhogynem földbe gyökerezett a lábam. Erőt kellett vennem magamon, hogy tovább lépkedjek, de még az iskola folyosóján is hallottam őket egy darabig.

A nő, Victoria, akit mindannyian üldöztünk, egyszer már rátámadt Bellára és most őt üldözi, bosszút akar állni. Egyszeriben minden világossá vált számomra. Hogy miért üldözték őt mindannyian, hogy Emmett miért ugrott át, és hogy miért akadályozta meg ezt Paul. Ugyan ezt a részét még nem értettem kristálytisztán, de elég sokszor említettek valami szerződést, szóval úgy döntöttem, ezt a témát most egy kicsit jegelem, és később kiderítem. 

Az órák unalmasak voltak, de cseppet sem bántam, mert volt időm gondolkodni, talán túl sokat is. Nem akartam túl komplikálni a dolgokat, de még az ebédlőasztalnál is ezen kattogott az agyam, gyanítottam még a kis kerekek is látszottak. Persze, nem voltam én bolond, akinek kiáll az összes kereke…

Az ebédszünet viszonylag jó hangulatban telt, és sikerült mindenről megfeledkeznem a vidám társaságban, de ahogy oldalra fordultam és megláttam a Cullen családot, önkéntelenül vigyorodtam el. Emmett mindenesetre megérezte, hogy valaki őt figyeli, mert rögtön felém kapta a tekintetét, amitől egy pillanatra meghökkentem, majd fölényesen mosolyogva álltam fel az asztaltól, úgy, hogy rálásson a pólóm feliratára. „Harapj meg” állt rajta, de viccesnek találtam, így örömmel vettem meg tegnap a boltban, és látva az arckifejezését, úgy gondoltam, simán megérte, még talán többet is.  Kikerekedett szemekkel figyelte, majd akkora mosoly terült szét az arcán, amekkorát még életemben nem láttam, szinte körbeérte az egész fejét, a szemöldöke pedig az egekbe ért. A pillantása szerzett pár örömteli pillanatot, de a már-már perverz vigyorba hajló mosolyt soknak tartottam, szóval megindultam a terem felé, és kivettem a tálcámat. A folyosón ütemes dobogást hallottam, nem kellett hátra fordulnom, hogy tudjam, ki van mögöttem. Gyanítottam, hogy Emmett direkt jött ilyen nagy zajt csapva, hogy ne ijedjek meg.

Hátrafordultam meglepettséget színlelve, és tényleg döbbentem pislogtam, amikor mögötte pár lépéssel megláttam Jaspert és Alice-t.

- Sziasztok – köszöntem nekik még mindig őket nézve, amikor Emmett mellém ért. Még nem volt alkalmam velük beszélni, holott voltak közös óráink, úgy, mint a töri. Azt hiszem, még a számat is eltátottam, amikor Alice hozzám igyekezett, mérgesen húzva maga mögött a kis szöszkét, és barátságosan diskurálni kezdett velem, szinte mindenről.

- Amúgy tetszik a pólód – mondta, mintegy mellékesen, amikor beléptünk a terembe. Idegesen huzigáltam a felsőmet, de fél szemmel láttam, hogy igyekszik elfojtani a mosolyát, miközben jelentőségteljesen nézett a bátyja felé. Nem tudtam mégis mi a fenéért reagáltam így, de talán az ütött szíven, hogy ilyen nyíltan beszélt velem. Azzal nem lett volna semmi bajom, hogy Emmettet szívassam, hisz megígértem neki, hogy kösse fel a gatyáját – még ha ezt nem is mondtam meg neki, csak gondoltam –, de a diskurálás már más tészta volt. Sosem beszélgettem vámpírokkal, és hogy egyszerre ennyien voltak körülöttem, nos, ennek a tudata kényelmetlen érzésekkel töltött el.  Kedvesek, azt be kellett ismernem, de mégiscsak farkas voltam, és mindig bennem volt a tudat, hogy más fajba tartozunk, ők az ellenségeim, még akkor is, ha őket nem tekintettem annak. 

- Öhm, köszi. Nem rég vettem, és nekem is nagyon tetszik. – Alice már meg sem próbálta elrejteni a vigyorát, sőt, Jasper ajkán is ott volt egy halovány mosoly féle. Azzal tisztában voltam, hogy a vérem nem csábító a számukra, egyik vámpír számára se, aminek sokszor kifejezettem örültem. Tökéletesen be tudtam olvadni a tömegbe, sőt…

- Nem tudjátok, mikor tér vissza Mr. Clapp? – kérdeztem, s próbáltam gyorsan témát váltani, de később rájöttem, nem volt a legjobb ötlet. Emmett kapva kapott az alkalmon, és minden lehetőséget megragadott, hogy cukkoljon engem Daviddel, az önvédelem tanárral. Biztos voltam abban, hogy a fejem vörös, nem csak a zavartól és a szégyentől, de a dühtől is. Addig-addig pedzegette, hogy gyomorszájon ütöttem, és nem igazán fogtam vissza magam, de villámcsapásként ért a gondolat, milyen hülye is voltam. Azonnal fájlalni kezdtem a kezemet, még ha nem is volt így, de nem engedhettem, hogy rájöjjenek a titkomra. 

Zavartan nevettem fel, miközben ujjaimat rázogattam és hol ökölbe szorítottam, hol kiengedtem. Feltűnt, hogy Jasper furcsán vizslat engem, olyannyira, hogy a homlokát ráncolta. Egy pillanat alatt végig futott rajtam a pánik, és hogy eltereljem a figyelmüket, elsütöttem egy béna poént.

- Miből vagy te, acélból? – kérdeztem őt vigyorogva, és játékosan vállba löktem. – Ah, azt hiszem, ezt otthon jegelnem kell – mondtam még, miközben levágódtam a helyemre, és úgy döntöttem, mindenki érdekében az lesz a legjobb, ha befogom a szám, és meg sem mukkanok. Ha így folytatom, hamar lebuktatom magam.

Láttam rajtuk, hogy megijedtek, és tényleg azt hiszik, hogy megsérültem. Ez lett volna a normális, és érthető, hogy aggódtak, így egy kicsit megnyugodtam, hiszen egy ember képtelen megütni egy vámpírt anélkül, hogy ne esne baja, könnyűszerrel el is törhetik a kezüket, így próbáltam én is rájátszani, amennyire csak tőlem tellett. 

Az óra unalmas volt, és úgy éreztem, a tanár kínaiul beszél. Bármennyire is próbáltam felvenni a fonalat, nem sikerült, valahol a „Sziasztok, gyerekek” után nem sokkal elvesztem. De az óra végén ijedten kaptam a szívemhez, amikor Mr. Waltz kijelentette, egy hónap múlva be kell adni egy házi dogát, ami nagyban befolyásolja majd az év végi jegyünket. 

- Meg fogok bukni – tört ki belőlem halkan, és fejemet a kezeim közé temettem. Teljesen kétségbe voltam esve, ez a tantárgy sosem volt az erősségem, konkrétan azt sem tudtam, eszik vagy iszák. Még a fülem is zúgni kezdett, ezt a napot elkönyveltem a halálomnak. Idegesen csaptam az asztalra, amikor kiment a tanár, és egy nem túl kedves jelzővel illettem, amiért ennyire kiszúrt velem. Ha a többi hülyének is sikerül az iskolában, az ostoba sportolóknak, akkor nekem is fog. Ha egy kettest nem tudok összeszedni belőle, akkor tényleg hülye vagyok, méghozzá menthetetlenül. 

Dühösen csörtettem ki a teremből, és erősen basztam be magam mögött az ajtót, és csak utána vettem észre, hogy Emmett szorosan mögöttem jött.

- Bocs – mondtam, és megindultam a tesi terem felé. Ki akartam adni magamból a feszültséget, és azt csak ajánlani tudtam mindenkinek, hogy senki se jöjjön a közelembe, ugyanis nem voltam jó kedvemben. Nagyon nem.

Gyorsan öltöztem át, és nem igazán figyeltem a többiek fecsegésére, látták, hogy nem voltam jó hangulatban, szóval nem húzták ki a gyufát nálam, inkább kihagytak a pletykákból, amikbe egyébként sem folytam bele szívesen, és rosszmájú megjegyzéseket tettek az évfolyamtársainkról.  Bella az öltözőben megpróbált beszélni velem, amikor a többiek már kimentek, én pedig bunkó voltam és beszóltam neki. Abban a pillanatban megbántam, ahogy megláttam az arcát, legszívesebben visszaszívtam volna, és nagy levegőt véve aztán bocsánatot kértem tőle.

- Ne haragudj, nem vagyok jó passzban. Nem akartalak megbántani – mondtam, miközben hátradőltem a padon, és fejemet a szekrénynek támasztottam. Őt figyeltem, próbáltam elemezni vonásait, hogy tudjam, mit is gondol most.

- Gond van? – kérdezte meg halkan, szinte suttogva.

- Mondhatjuk.

Bella lassan kelt fel, és mellém ült. Nem mondott semmit, csak némán figyelt engem.

- Egy igen bonyolult kapcsolatba keveredtem egy ismerősömmel. – Magam sem tudtam miért ezt hoztam fel először, mert úgy éreztem, nem ez rontotta el a kedvem. Az viszont igaz, hogy bonyolult kapcsolatba keveredtem, de nem tudtam, hívhatom-e kapcsolatnak, hiszen mi csak jól éreztük magunkat. Ez még nem jelentett semmit, bár a szörfözést igencsak randi félének tekintettem.

Magam is meglepődtem az őszinteségemen, nem tudtam volna megmondani, miért nyíltam meg Bellának ennyire, és miért árultam el azt a valamit, ami köztem és Paul között folyt. Mert volt valami, ezt nem tagadhattam, mint ahogy azt sem, hogy a mai napomat is szerettem volna vele tölteni. Valami megmagyarázhatatlan indokból vonzott magához, már a kezdetektől fogva. Volt benne valami, ami tetszett nekem. Helyes volt és dögös, és nem mellesleg fantasztikus szerető. 

- Mr. Waltz pedig sikeresen kiborított előző órán. Emlékszel, hogy azt mondtad múlt héten, utálod a tesi órákat, és hogy ügyetlen vagy? – A béna szó majdnem kicsúszott a számon, de olyan törékenynek tűnt, hogy nem akartam megbántani, még akkor sem, ha valóban így volt.  – Én erre csak annyit mondtam neked, nem lehetsz mindenben tökéletes, mindenkinek van valami, ami kevésbé megy. Nos, én ugyanígy vagyok a történelemmel. Házidogát kell írnunk, de tudom, hogy nem fogom tudni megcsinálni. Nem vagyok pesszimista, sosem voltam az, de ez… ez meghaladja a képességeimet – mondtam csüggedten, miközben a padlót tüntettem ki figyelmemmel.  –  Nem akarok megbukni belőle – folytattam, és tekintetemet ráemeltem.

- Azt hiszem, tudom a megoldást a problémádra – válaszolta pár perc csend után, és reménykedve ittam a szavait. 

- Edward biztos szívesen segítene – kezdett bele, és halványan elmosolyodott. – Sőt, az egész család. Tudod ők… Nekik ez… valahogy jól megy. – Idegesen babrálta a haját, én pedig elnyomtam egy amolyan mindent tudó vigyort. Nem tudott jól hazudni. Miután ezt megállapítottam, gondolatban homlokon csaptam magam.

Hát persze, hogy jól megy nekik, ők már mind átélték – gondoltam keserűen, miközben elnyomtam a kellemetlen érzéseket, köztük a féltékenységet. Nekik annyival könnyebb. Minden. 

Én szenvedtem a tanulással, ők csak néztek ki a fejükből, és mégis mindent megjegyeztek, mert nem tudnak felejteni. Én sajnos képes vagyok rá, de a fájó dolgokat az életemben mégsem tudtam elfeledni, bármennyire is szerettem volna. 

Emmett! Igen, Emmett a megoldás. Ha megmentettem az életét, megcsinálhatná helyettem. Ez a legkevesebb, amit megtehetne értem.  Nem, nem kell korrepetálnia és segítenie, egyszerűen csak csinálja meg helyettem. Biztos több százat kellett már írnia, pár perc alatt összehozná, ennyit tényleg megérdemelnék.

Teljesen felvidultam erre a gondolatra, de eszembe jutott, hogy nem tudja, hogy én mentettem meg. Feladni magam még kevésbé akartam, így nem volt más lehetőségem, mint magam bajlódni vele. Szóval szolidan és kedvesen megköszöntem a segítséget, és el is fogadtam volna, ámbár maga Edward nem ajánlotta fel. De nem akartam pont őt ilyenekkel zaklatni, nem érdemelte volna meg, hogy velem bajlódjon és kiidegeljem a tudásommal, ami egyenlőnek bizonyult a nullával. 

- Köszönöm, nagyon kedves tőled, de nem tudom, hogy ez jó ötlet-e. Nem akarom őt ilyen ostobaságokkal zaklatni, majd megoldom – mosolyogtam, holott legszívesebben rávágtam volna, hogy az igazán jó lenne, mégsem tettem. Ebből is láttam, hogy sokat fejlődtem.

- Biztos vagyok abban, hogy szívesen segítene neked – mondta még mosolyogva, amitől kezdtem dühbe gurulni, így inkább témát váltottam, mielőtt bármi baj történhetett volna.

- Na, és hogy telt a hétvégéd? – tudakoltam, és becsuktam a szekrényem ajtaját.

- Öhm, elég jól. Edwarddal meglátogattuk az édesanyámat Phoenixben. 

- Komolyan? Hát ez nagyszerű! Biztos nagyon örült neked – mondtam, és elképzeltem, milyen érzés is lehet, hogy valaki ennyire örül neked, vagy hogy a családod szeret. – Ennyire komoly a kapcsolatotok? Hogy bemutattad őt az anyukádnak?

- Hát… – Azonnal láttam rajta, hogy zavarban van, el is pirult. Karon ragadtam, és kihúztam őt az öltözőből, miközben kíváncsian pillantottam rá. – Mondhatjuk így is, igen. Nagyon szeretem őt. 

Ekkor határoztam el, hogy nem fogom hagyni, hogy Victoria bántsa őt. Túlságosan kedves és jószívű lány volt, tele lehetőségekkel és fényes jövővel, nem úgy, mint én. Lehet, hogy Cullenék vigyáznak rá, de tapasztalatból tudtam, ez nem mindig elég. A nomád vámpírok bármire képesek és kiszámíthatatlanok, nem tudnak majd örökösen csak rá figyelni. Jacob pedig ehhez nem elegendő. Én mellette leszek, és megvédem őt mindentől. 

Erről rögtön eszembe jutott Jacob, hogy mit is keresett itt, és közöltem vele, mintegy mellékesen, hogy nem is tudtam, hogy ismerik egymást, s feltéve kérdéseimet, láttam, nem szívesen válaszol rájuk. Tekintetét folyton Edwardra emelte, aki egész végig minket nézett. Gyanítottam, nem akart előtte ilyenekről beszélni, így nem erőltettem a témát. 

David pont csengőszóra lépett be, láthatóan nem volt jó kedvében. Magamban üdvözöltem a klubban, de volt egy olyan sanda gyanúm, ő is elég paprikás hangulatban van ilyenkor, és olyan kiállhatatlan lehet, akárcsak én. Nem kellett csalódnom, valóban bunkó volt, de próbáltam figyelmen kívül hagyni a beszólásait. Egy vörös hajú lányt még meg is ríkatott, szerencsétlen sírva rohant ki a teremből. Megsajnáltam, mit ne mondjak, így nem törődtem a többiekkel, faképnél hagytam Emmettet, és felé sétáltam. 

- Te meg vagy húzatva? Mit ártott neked szerencsétlen lány? – kérdeztem tőle halkan sziszegve, nagyon dühös voltam. 

- Ne szólj bele a dolgaimba – dörrent rám, és elfordult.

Elnyomtam a késztetést, hogy behúzzak neki egyet, bár borsózott a tenyerem. 

- Ne merj velem ilyen hangnemben beszélni, kurvára nem érdekel, hogy tanár vagy és idősebb – folytattam én is idegesen, és kezemet a vállára tettem, hogy magam felé fordítsam. – Akkor sem fogom hagyni, hogy ilyen lekezelő legyél. Azt hinné az ember, a katonaságnál tanultál egy kis tisztelet – mosolyodtam el flegmán, és láttam, hogy most már tényleg figyel rám. – Te vagy a felnőtt, egy tanár, mi több, egy edző… nem bánhatsz így a tanítványaiddal, még akkor sem, ha rossz passzban vagy. Tanuld meg félretenni ezeket, és ember módjára bánni velünk. Az a dolgod, hogy tisztességre nevelj minket, hogy foglalkozz velünk, és hogy felkészíts minket a nagyvilágra, és te mit csináltál? Megaláztad az egész osztály előtt. Gratulálok, ez aztán egy érett gondolkodású katonához méltó viselkedés volt. De csak figyelmeztetlek, már nem vagy katona, ne bánj úgy velünk, mintha azok lennénk. Vegyél ember számba minket, és tedd félre a büszkeséged, keresd meg.  

Nem vártam meg a válaszát vagy a reakcióját, elfordultam tőle és visszasétáltam a helyemre, de remegtem a dühtől. Utáltam, hogy így beszélt velem, ugyanakkor éreztem, hogy valami gond van vele.

- Egy… egy pillanatra el kell mennem – kezdett bele halkan, de megköszörülve a torkát, határozottan folytatta –, addig is Natalie helyettesít, és fogadjatok szót neki. – Megpördültem és kérdőn fordultam felé. Halványan elmosolyodott, és kiment a teremből, miközben döbbenten néztem utána. Azt sem tudtam, mit kéne csinálnom, csak néztem hosszú másodpercekig az ajtót, amin kisétált, egészen addig, míg egy könyököt meg nem éreztem a bordáim között. Hatalmasat ugrottam, és ütésre emeltem a kezemet, hogy lekeverjek egy sallert, de Emmett feltartott kezekkel, vigyorogva hátrált el. 

Mogorván néztem, miközben az oldalamat dörgöltem, ő pedig mutogatott, hogy szedjem össze magam, és menjek ki. Megtettem, és végül együtt melegítettünk be, de nem értettem, mi tart már ennyi ideig Davidnek, kezdtem megijedni. 

Jobb ötlet híján gyakoroltattam velük a korábbi gyakorlatokat, arra gondolván, egy hétvége alatt sokat felejtettek, mégsem tettem ilyen egyszerűvé a feladatukat. Nem akartam túl könnyűvé tenni a dolgokat, szóval fiú-lány párokat alkottam, úgy gondoltam, ideje már élesben gyakorolni, hogy is dobják át a lányok a válluk felett az „ellenfelüket”. 

Meglepődtem, mert egész ügyesek voltak, de azért akadtak kivételek. Igyekeztem mindenkinek segíteni, ahol csak tudtam, de elég sokáig szöszmötöltem Claire-nél, szegénynek valahogy nem akart összejönni. Próbáltam a legjobb tudásom szerint magyarázni, szóval beálltam Tyler elé, és megkértem, hogy támadjon rám. 

Amikor a kezét megéreztem a fenekemen, elöntött a düh, és nem gondolkozva földre terítettem. Nem foglalkoztam azzal, hogy durván bántam vele, teljesen megérdemelte az a kis patkány. 

- Apukám, azt ajánlom, vegyél vissza, vagy esküszöm, feldugom a kezed a seggedbe! – morrantam rá, és fenyegetően fölé hajoltam. Megijedt, ez elsőre feltűnt, hiszen nem csak, mint ember fenyegettem meg, a farkas szorosan mögöttem volt, az árnyékomban.

Ismét magyarázni kezdtem Claire-nek, és mikor úgy éreztem, nagyjából érti, felparancsoltam Tylert, aki még mindig döbbenten feküdt a földön. Majdnem a kezeim közé temettem az arcom, amikor láttam, mennyire kétségbeesetten kínlódik még mindig, mindhiába. Nem tudtam másképp elmagyarázni neki, így megfogtam partnere pólóját, és arrébb húztam, hogy beszéljek vele.

Izgatottan figyeltem kettősüket, még az ajkaimat is beharaptam. Amikor Tyler felém fordult, én csak beleegyezően bólintottam, de nem vettem le a szemem barátnőmről. Hallottam és láttam, amint felháborodottan kiált fel, amiért a srác letapizta – ami azért elég vicces volt, főleg úgy, hogy nem velem történt –, és egy hirtelen mozdulattal tökön ütötte, majd elkapta a karját, és átlendítette a válla felett.  Teljesen lenyűgözött az a határozottság és erő, amit az előbb kifejtett, és boldogan tapsoltam meg, mialatt ő hitetlenkedve meredt a padlón heverő Tylerre. 

El kellett ismernem, én magam sem tudtam volna jobban megcsinálni, tökéletes volt az egész. Azonnal felé léptem, és megöleltem, de rögtön elengedtem, amikor boldogságában sikítozni és ugrálni kezdett. Csak megcsóváltam a fejem, és felsegítettem a srácot a földről.

- Te aztán valahogy mindig a padlón végzed – mondtam neki röhögve, és nem foglalkoztam a savanyú ábrázatával. Úgy nézett ki, mint aki citromba harapott, és meg tudtam érteni. Öt perc alatt kétszer is beégett, ráadásul lányok által. Kemény helyzet… – Remélem, ennél azért több szerencséd van a csajoknál. De tudod mit? Ha nem tapizod le őket, ki tudja? Talán esélyed van évente beújítani egyet-egyet – mondtam még vigyorogva, és rákacsintottam. Be kellett ismernem, hogy bunkó voltam, de utáltam az ilyen seggfejeket, volt már dolgom velük. 

Elfordultam tőle, és körbenéztem, hogy megbizonyosodjak arról, mindenkinek megy már, s a tekintetem megakadt Emmetten, aki úgy röhögött, hogy arra már szavak sem voltak.

David pont időben jelent meg, és kérdőn fordultam felé, amikor nem láttam a vörös hajú lányt, aki az előbb rohant ki. Megrázta a fejét, és egy amolyan majd elmesélem pillantással nézett rám. Bólintottam, és visszamentem Emmetthez. 

- Szépen helyre raktad Tyt, mit ne mondjak – mondta vigyorogva, és rámosolyogtam. Jól állt neki, ha nevetett, és sajnos mindig azt csinálta. Nem értettem, hogy lehet valakinek folyton ilyen jó kedve.

- Valakinek muszáj volt.

- Figyelj csak, nehéz volt nem észrevennem, hogy gondod van a történelemmel. Ha akarod, szívesen segítek neked a házi dolgozatoddal. 

Meghökkentem, és hirtelen semmit sem tudtam válaszolni, ami azért ritka pillanat volt. Meglepett, mert ezt saját magától hozta fel. Nem olyan, mintha Edward ajánlotta volna fel, mert abból tudnám, csak szánalomból segít nekem, és mert Bella megkérte rá. De ahogy oldalra pillantottam, feltűnt Rosalie, akin láttam, legszívesebben a pokolba kívánna. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy csak azért is igent mondjak, hogy bosszantsam, de rájöttem, ezzel semmit sem érnék el. Nem hagyhattam, hogy felfedjem magam, és ahhoz józanul és éretten kellett cselekednem. 

- Hogy a kis barátnőd élve megnyúzzon? Inkább nem, köszi. Szeretnék még élni egy darabig – mondtam mosolyogva, de azért mégis gúnyosan, és rákacsintottam. – Tudtam jól, hogy hallja, mégsem bírtam ki, hogy teljesen csöndben maradjak, és ne szóljak be neki. Hozzám tartozott, hogy mindig az enyém legyen az utolsó szó, és hogy csipkelődjek. Ez voltam én, és bármennyire is utálta ezt Matt, nem akartam változtatni rajta. De azért voltak jó tulajdonságaim is, amiket Matty is becsült, méghozzá az, hogy sosem adtam fel. Kemény életem volt és tulajdonképpen még most is az, de egyetlen percre sem adtam fel a reményt, mindig kitartottam, bármilyen helyzetben, és ez most sem volt másképp, és nem is lesz.