Az utolsó esély - 5. fejezet

Sziasztok!

Végre valahára megérkezett az ötödik fejezet is, sajnálom a késést. Ezúton is szeretném megköszönni bétámnak, Luna Blacknek, hogy átnézi a fejezeteket.

Nem igazán tudom, hogy milyen korosztály olvassa a történetemet, de azért szeretnék figyelmeztetni mindenkit, hogy a fejezetben előfordul erotikus tartalom.

Remélem tetszeni fog nektek. Kérlek titeket, ha már elolvastátok, írjátok meg a véleményeteket.

Jó olvasást!

Piszkos húzások

Reggel korán keltem, és Lissa természetesen már rég fent volt. Rosalie mellett ült a kanapén, és a tévében néztek egy mesét. A falnak támaszkodtam karba tett kézzel, és néztem őket. A szőke szépség húgom haját simogatta, és élvezte, hogy vele lehet. Remek anya lenne belőle. Már most imádja Lissát, és az érzés kölcsönös. Rosalie hirtelen rám kapta tekintetét, én pedig úgy éreztem, mintha gombóc nőtt volna a torkomba. Gyorsan elfordultam és kijöttem a nappaliból, amilyen gyorsan csak tudtam. Carlisle elment dolgozni, de korábban fog hazajönni, hogy legyen ideje elkészülni. A farkasokkal már mindent meg is beszéltek. A Cullen házban fogunk maradni, szerencsére nem kell átmenni La Push-ba. Esme a konyhában éppen ebédet főzött, így hát segítettem neki. Azt hajtogatta, hogy elbír vele, de segíteni akartam. Nagyon kedves hölgy, akinek hatalmas szíve van. Jól elbeszélgettünk, néha még nevettem is.

- Nagyon jártas vagy a konyhában. Sokat főztél otthon? – kérdezte meg óvatosan.

- Hát, ami azt illeti, főzögettem. Igen. Anyának mindig sok munkája volt, így én és Sarah főztünk otthon. Aztán megismerkedett Scottal. Tudod, a nevelőapámnak egy jól menő étterme volt, és remekül főzött. Sok mindenre megtanított. – Meglepő, hogy ennyivel könnyebben beszéltem a múltról. A szívem még most is összeszorult, de megkönnyebbültem. Segített, hogy elmondhattam valakinek, hogy kiadhattam magamból a sok fájdalmat.

Az ebéd hamar elkészült. Lissa és Renesmee az asztalnál ült, és a testvérem édesen eszegetett - ellentétben a kicsi Nessie-vel, aki aranyosan lökdöste az ételt a villájával -, egészen idáig. Jacob és Seth röhögve jött be az ajtón, és a két lány meg is feledkezve az ételről, a karjaikba vetette magát.

- Hmm, de remek illat van! – kordult meg Jacob gyomra.

- Üljetek csak le, és egyetek ti is! - szólt Esme kedvesen.

A két fiú arca még jobban felderült. Látni lehetett rajtuk az izgatottságot és mohóságot, már az étel gondolatától is. Azon nyomban leültek, a két gyerkőc is követte őket. A fiúk elé raktam a jól megpakolt tányérokat egy nagy vigyorral az arcomon, miközben a velük szemközti székre ültem. Már kezdtek volna enni, amikor bájosan megszólaltam.
- Jó étvágyat fiúk!- mosolyogtam még mindig.

A fiúk meglepődve néztek rám, majd leolvadt a mosoly az arcukról. Gyanakodva nézték a lasagne-t, összehúzott szemöldökkel.

- Ki készítette? –bökött rá a villájával Seth.

- Én. – Igazából Esmével csináltam, de nekik ezt jelen pillanatban nem kell tudniuk. Az elrontaná az egészet. - Na, mire vártok még? Egyetek!

- Te nem eszel? - kérdezte óvatosan Seth.

- Az csakis a tiétek. Én majd később eszem.

Hosszú pillanatig farkasszemet néztünk, majd Jacob az arcomat fürkészve tolta el magától az ételt. – Én nem is vagyok igazán éhes. Jut is eszembe, Billy főzött otthon, és engem vár. Úgyhogy én megyek is. – Áhh. Tudtam, hogy ő a leggyengébb láncszem. Már fel is pattant az asztaltól, és kiviharzott a lakásból. Nem akartam, hogy lássa rajtam Seth az elégedettséget. Renesmee sírni kezdett Jacob után, majd Bella karjaiban keresett menedéket. Anyukája azzal nyugtatta, hogy pár óra múlva láthatja. A Cullen család nem viszi magával a kislányt, nehogy még nagyobb feltűnést keltsenek. De biztosan sietni fognak haza.

- Na, mire vársz már! Egyél, mert ki fog hűlni - néztem rá. Seth ismét a tányérját nézte, majd engem. Oldalra fordította a fejét és meglátta, hogy Lissa már befejezte az evést.

- Megeszem a maradékot. - és már húzta is magához a húgom tányérját.

- Az nem a tiéd- szóltam rá kicsit erélyesebben.

- Nyugi, haver. Egyél csak! Nem rakott bele semmit sem. - Jött ide Edward, és kezét Seth vállára tette.

A farkas, bízva a vámpírban - eléggé ellentmondásos, de ez van -, nekilátott az evésnek, én meg boldogan felálltam az asztaltól és megcéloztam az egyik fotelt.

Emmett odajött hozzám, s felemelte ökölbe szorított kezét, hogy összeüssük őket. Ökölbe szorítottam én is, majd bariztunk egyet. Felkapott és megpörgetett. – Szép volt hugi! - súgta a fülembe, mikor letett, én meg rámosolyogtam.

Délután tévét néztünk. Húgom az ölemben ült, és élvezte a ráirányuló figyelmet. Unatkozott, így hát a tegnap este kiforralt tervemet vetettem fel.

- Lissa, szívem, mondd csak, nem akarsz színezőst játszani?

- De, akarok! – ragyogott fel az arca, és az enyém is vele együtt. Remek!

- Mit szólnál hozzá, ha Seth egyik könyvében csinálnád azt? A gyűrűk urában? – vigyorogtam gonoszul az említettre. – Biztosan megengedi neked, mert nagyon szeret.

- Sethy? Szabad? – nézett a fiúra boci szemekkel.

- Tudod, nagyon szeretlek, de nem lehetne egy másik könyvemben? Tudod, az nagyon fontos a számomra.

- Fontosabb, mint Lissa? Ugyan már, az csak egy könyv! – szóltam közbe gyorsan, nehogy Lissa rábólintson. - Nem szereted annyira, hogy nekiadd azt a vacakot? Nézz csak rá! - Lissa szemei könnybe lábadtak, szája lefelé görbült; közel állt a síráshoz. Seth őt nézte, majd dühösen engem.

- Jól van, rendben. Máris hozom, csak ne sírj, kérlek! – Lissa odarohant hozzá és megölelte örömében. Miután elengedték egymást Seth rámnézett gyilkos tekintettel, majd kirohant a házból.

- Azt üzeni, hogy ezt még visszakapod - tolmácsolt a család gondolatolvasója.

Lehet, hogy rosszul kéne éreznem magam, hogy kihasználok egy védtelen kislányt, aki ráadásul a húgom is, de nem megy. Tudom, szemét dolog tőlem.

Leültem a fotelba, mint aki jól végezte a dolgát, egy önelégült vigyorral az arcomon.

- Daisy, kicsim. Biztosan jó ötlet ez? Nem szép dolog ilyet tenni… és visszaélni a bevésődéssel – szólt Esme.

- Ugyanmár! – legyintettem. – Jó móka lesz.

Emmett ismét jót mulatott rajtam vagy velem. Nem igazán tudom.

Ahogy Seth meghozta a könyvet, felvittem magammal a szobámba. Néhány perc ténykedés után lementem néhány tollal együtt.

- Lissa, kincsem, itt vannak a tollak, de csak az oldalakat színezd ki, jó?

- Jó. - Majd a nappali szőnyegén feküdve nekilátott színezni a fiú számára oly kedves könyvet. Testvérem édesen tette a dolgát, amit mosolyogva és büszkén mutatott meg Seth-nek, aki világfájdalmas képet vágott.

Carlisle, amint hazaért, felkapott magára egy elegáns öltönyt és leült a már elkészült fiúk mellé. Mindegyikük egytől egyig tökéletesen festett. A fiúk öltözékét is természetesen ki más választotta volna ki, mint Alice? Bevallom, remek munkát végzett. Alig bírtam levenni róluk a tekintetem. A kis divattanácsadó egész délután be volt zsongva, és Bellát nyaggatta, hogy mit kéne felvennie. Felajánlotta a segítségét mind a ruhakiválasztás, mind a smink terén. Szegény lányt nem irigyeltem, de a végeredmény gyönyörű lett. Az összes lány elképesztően nézett ki. Bellán egy igazán szép kék, nyakba kötős ruha volt, ami a térdéig ért. A haja lágy hullámokban omlott a vállára, szépen keretezve szív formájú arcát, és hogy ne takarja el, csattal rögzítették az elülső tincseket. Rosalie egy csodás mélydekoltázsú, vörös ruhaköltemény viselt, amiben fantasztikusan nézett ki. A haját, mint mindig, most is szabadon hagyta. Alice és Eme ruhája ugyanolyan volt, csak más színben. A kis koboldé fekete, míg édesanyjáé zöld. Nagyon testhez simuló, szolid kivágású volt. A fiúk lélegzete elállt, amint meglátták párjukat.

Seth a kanapén ült befordulva, és komolyan megsajnáltam szegényt. Megfordult a fejemben, hogy odamegyek hozzá bocsánatot kérni. Lelkiismeret-furdalásom volt, de mégsem tettem meg.

- Sziasztok! - köszönt számomra két idegen indián srác, és persze Jacob. Észre sem vettem, hogy a Cullen család már állva várta a jövevényeket. Megindult felém az egyikük, és illedelmesen bemutatkozott. – Hello, Quil vagyok. Örülök, hogy végre megismerhetlek.

- Szia! Én is örvendek. A nevem Daisy, ő pedig a húgom Lissa - fordultam testvérem felé.

- Tudom, már sokat hallottam felőletek - nézett Seth felé. - Hé, haver mi bajod van?

- Semmi - jött a kedves válasz a kérdezettől.

- Paul is nemsoká jön, de akadt néhány elintéznivalója – szólt közbe Jacob.

- Jól van, akkor mi megyünk is. Nem leszünk sokáig. Ha bármi gond lenne, hívjatok nyugodtan minket.

Kint álltunk a teraszon, és meglepetésemre Alice, Bella és Esme odajöttek hozzám elköszönni. Utóbbi megölelt, s a fülembe súgta, hogy legyek jó.
- Én mindig az vagyok - mosolyogtam rá, ő pedig viszonozta.

- Ne ijedj meg, de jön Paul - tette vállamra a kezét Jacob. Abban a pillanatban az egyik fa mögül egy helyes, félmeztelen srác jött elő. Igazán jól nézett ki, és a teste, na, az aztán nem semmi volt.

Elém lépett, és szinte kényszeríteni kellett magam, hogy levegyem a testéről a szemem.
- Haver, felsőt nem hoztál magaddal? Daisy szeme mindjárt kiesik. - Azt hittem ott süllyedek el szégyenemben Quil megjegyzésétől, és amikor a Cullen család felnevetett, azt is kívántam. El tudom képzelni, milyen vörös lehetett a fejem, de összeszedtem magam.

- Mi az, Quil rosszul esik, hogy téged nem néznek meg a csajok? Ennek biztos meg van az oka, nem gondolod? Ha jobban néznél ki, talán még neked is lenne barátnőd. Fogadni mernék rá, hogy a csajokkal hadilábon állsz, és a bálokra is mindig egyedül mentél. – Mérges voltam rá, így hát a külsőjére tettem megjegyzést. Nem volt a legjobb visszavágás, de mint mondják, a legjobb védekezés a támadás. Hát én is ez tettem, és reméltem, leszáll erről a témáról.

Abbahagyta a nevetést, mint mindenki más. Látszott rajta, hogy a szavaim megbántották őt, és nehezen veszi a külsejét ért kritikát.
- Tudod, Quilnek is van bevésődése. – Hát, nem tagadom, ez meglepett. Jacob még folytatta volna, de Edward torokköszörülésére hirtelen abba hagyta.

- Nekünk mennünk kéne, nem szeretnénk elkésni. Jók legyetek, és ha bármi gond van, hívjatok! Ezzel Ő és Bella be is szálltak a kocsijukba, majd a többiek is követték őket. – Edward viselkedése nagyon gyanús volt, úgy éreztem, nem azért szakította félbe Jacobot, mert félt, hogy elkésnek. A dolgot viszont annyiban hagytam, és nem terveztem Jacob további faggatását, annyira azért nem érdekelt a dolog.

A kocsik elindultak, alig lehetett már látni őket emberi szemmel, de még akkor is integettem nekik. Nagyot sóhajtva megfordultam, hogy bemenjek a lakásba.

- Szia Daisy, Paul vagyok. Az előbb nem volt alkalmam bemutatkozni.

- Ööö, helló. Én is örülök.

Mindenki a nappaliban ült és elfoglalta magát. Hát, mit ne mondjak, a mai nap is teljesítettem. Két embert is megbántottam, holott nem ez volt a szándékom. Ez valami rejtett tehetség lehet, amihez nekem ilyen jó érzékem van? Komolyan mondom, ha lenne ilyen verseny, biztos én nyerném meg. Vagy csak szimplán bunkó lennék, esetleg nem tudok bánni az emberekkel? De ez vagyok én, nem tudok megváltozni. Lehet, hogy ez egy szimpla védekező reflex? Ha megbántanak, én is ezt teszem velük? Magamról mindig is azt gondoltam, hogy egy lobbanékony fúria vagyok, de sosem állt szándékomban megbántani senkit sem. Nem akarok egy kétszínű, gonosz csaj lenni, mert most biztos ezt gondolják rólam. Seth-et csak meg akartam szívatni, ami nem igazán sült el jól, de Quil… hát, nem tudom, mi ütött belém. Csak felkaptam a vizet. Nem szeretem, ha leszidnak vagy megsértenek. Nem fűlött a fogam ahhoz sem, hogy ilyen kínos helyzetbe hozott, de nem hagyhattam annyiban. Viszont muszáj lesz bocsánatot kérnem tőlük - határoztam el végre magam.

- Öhm, Quil! Kijönnél velem egy percre a konyhába? Beszélni szeretnék veled. - Láttam rajta, hogy nehezen szánja rá magát, de végül utánam jött.

Vettem egy nagy levegőt, majd belekezdtem. - Nézd, nagyon sajnálom a történteket. Nem volt szándékomban megbántani téged. Nem is ismerlek, és nem ítéllek el. Felhúztam magam, és rosszul reagáltam. Olyan dolgokat mondtam, amiket nem kellett volna. Bocsánat. Nem mentegetni akarom magam, csak szeretném, ha új lappal indulhatnánk. Mit mondasz?

- Jó, legyen.

- Tényleg? Ahh, úgy örülök ennek. – Megöleltem mintha régóta ismerném. Engesztelésképp talán csinálok majd nekik egy finom tortát.

Quil visszament a nappaliba és elszántam győzködtem magam, hogy most Seth előtt kell megalázkodnom. Miért megy ez ilyen nehezen? A büszkeségem vagy a hiúságom miatt? Nem merem beismerni, ha hibázok? Mások könnyebben kérnek bocsánatot? Azért, mert ezt tesszük, meg is hunyászkodunk, megalázkodunk? Vagy csak mindent túldramatizálok? A legrosszabb Seth-tel kapcsolatban az, hogy olyanért kérek bocsánatot tőle, amit igazából nem is tettem meg. Ez nem fair, de amíg nem teszem meg ezt, addig lelkiismeret-furdalásom lesz. Essünk túl rajta minél hamarabb.

- Seth, kérlek, idejönnél te is? Ami a könyvedet illeti, én…

- Hogy tehetted ezt, Daisy? Tudod, mennyire fontos volt nekem. Ha más nem, de te tudod. Azt hittem, hogy újra barátok lehetünk, de tévedtem. Csalódtam benned! – minden egyes szava tőrként szúrta a szívem.

- Nem tettem semmi rosszat, hát nem érted? Csak viccnek szántam az egészet. És te még engem okolsz? Amikor megláttalak, annyira megörültem neked, és te mit csinálsz? Bevésődsz a húgomba.

- Azt mondod, nem tettél semmi rosszat? Hogy mondhatsz ilyet? – horkantott fel dühösen. - Tudod mit? Ha te így, én is így.

Seth egy gyors mozdulattal letépte a nyakláncomat, és kifutott vele a házból, egyenesen a folyó irányába. Amint felocsúdtam, utánaeredtem. Arra várt, hogy odaérjek.

- Kérlek, ne tedd! Esküszöm, nem csináltam semmit a könyveddel. Beszéljük meg! – Éreztem, hogy a könnyeim hamarosan kicsordulnak. - Ha ez a bosszúd, nem oldasz meg vele semmit sem. Kérlek!

- Nincs miről beszélnünk. - Kinyitotta a markát és a nyakláncom a vízbe esett. Hihetetlenül nagy haragot éreztem iránta, legszívesebben megfojtottam volna. Akaratlanul kiáltottam fel és könnyeim megállás nélkül folytak. Lerogytam a földre, s kezembe temettem az arcomat.

Nincs meg. Hagytam, hogy elvegyék tőlem, nem vigyáztam rá eléggé, sosem találom meg! - Ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben. Nem tudom, mennyi ideig gubbaszthattam és sírhattam ott, mint egy ovis, míg elhatároztam, mit teszek. Nem adom meg neki azt az örömöt, hogy sírni lásson. Erős leszek. Eddig is ment, most is fog. A kezembe veszem az irányítást, és megkeresem én magam.

Letöröltem a könnyeimet, felálltam a földről, s észrevettem, hogy mögöttem áll Paul.

- Jól vagy?

Milyen ostoba kérdés ez? Itt ültem és zokogtam a fűben. Egy könnyed mosollyal csak annyit feleltem, hogy jól leszek.

Visszarohantam a házhoz, fel a szobámba. A kocsikulcsom előhalásztam, és lerohantam a garázsba. Bepattantam a kocsim hátsó ülésére, s a maradék táskáimból dobáltam ki a cuccaimat, amíg meg nem találtam azt, amit akartam. Újból felmentem a szobámba, és fürdőruhába bújtam, majd rávettem a ruháimat, nehogy addig is megfázzak. Kivettem a békatalpamat és az úszószemüvegemet. Ismét leszáguldoztam, és nem érdekelt, ki mit gondolt rólam. Nem foglalkoztam senkivel és semmivel.

Már majdnem a folyónál voltam, amikor Paul hangját hallottam meg.
- Daisy, hová mész? Várj meg minket! Állj már meg! – kiabált rám, amikor nem tettem meg, amit mondott. – Te akartad - hallottam még utoljára, majd valami nagy erővel csapódott nekem hátulról, s elestem.

Quil rohant elém, és segített feltápászkodni. Mögöttünk egy hatalmas nagy farkas volt. Biztos, hogy nem Jacob és természetesen Quil sem lehetett. Ez Paul - döbbentem rá

- Én csak… nekem meg kell találnom. Muszáj! – túrtam bele idegesen a hajamba. Úgy nézhettem ki, mint egy elmebeteg.

- Menjetek vissza nyugodtan a házba. Vigyázzatok Lissára, én elleszek itt egy darabig - szóltam nekik, vagyis a hangnemem inkább parancsoló volt.
- Paul itt marad veled. Öhm, elkérhetnénk azt a törölközőt? Szüksége lesz rá. - Válaszul csak bólintottam, és odadobtam Quilnek. Mindketten elmentek, gondolom, visszaváltozik emberré.

A ruháimat ledobtam a földre, felfogtam a hajam, s kivettem a táskámból a békatalpat és az úszószemüveget.

- Itt is vagyok - szólt nekem Paul

Leültem a folyópart szélére és belelógattam a lábaimat. Jéghideg volt a víz, de nem foglalkoztam vele. Bevizeztem magam, felvettem a szemüveget és a béketalpamat. Lemerültem a víz aljára, és a kezemmel tapogattam a kavicsokat és köveket a folyó medrében. A levegőm kezdett elfogyni így hát felmentem a felszínre, majd visszamerültem. Ez így folytatódott sokáig. Már nagyon elfáradtam, a tüdőm is fájt, és szaggatottan vettem a levegőt. Visszaúsztam a part szélére, és idegesen a földhöz vágtam a szemüvegem.

- Minden… rendben van… Lissával? - kérdeztem meg akadozva Pault, és meglepve vettem észre, hogy ismét farkas alakban van. Ő bólintott, és megnyugodtam.

- Rendben - mondtam, majd újra lemerültem. Mindig is szerettem úszni, és jó is voltam benne. Öt évesen kezdtem el, és pár év múlva versenyszerűen csináltam. Mikor kicsi voltam, gyakran versenyeztünk azzal, hogy ki tud tovább lent maradni a víz alatt. Mindig én nyertem. Szerencsére a tüdőkapacitásom elég jó, így nem kell olyan gyakran a felszínre mennem, mint az átlagnak. Persze, ahogy fáradok, ez nem igaz, de ha jó formában vagyok, három percig is kibírom levegő nélkül.

Kezdtem elveszíteni a reményt, hogy megtaláljam a nyakláncomat, rajta a gyűrűmmel. Hamarosan sötétedik és még a Cullen házat sem fogom tudni látni.

Paul szemében aggodalmat véltem felfedezni. – Ne nézz így rám, jól vagyok! - Vagyis leszek, ha megtalálom. Ismét lemerültem, miközben arra gondoltam, hogy mennyivel könnyebb lenne búvárfelszereléssel keresni. Nem tudom, mennyi idő után, de egyszer csak valami furcsát tapintottam meg. Félresöpörtem a kavicsokat, és megpillantottam a számomra oly kedves ékszert. Boldogan úsztam fel a felszínre, majd ki a partra. – Paul, megtaláltam! Látod? – sikkantgattam örömömben, és úgy éreztem, elsírom magam.

Paul emberré változott ismét, addig én magamra kaptam a köntösömet. A karjaiban vitt vissza a házba, amit most nem utasítottam el. Jól esett a belőle áradó melegség. A bőröm szétázott, a fogaim össze-összekoccantak és trüszköltem. Elég rendesen megfázhattam, és el tudom képzelni milyen lila lehetett a szám. Az ajtó kinyílt, még mielőtt odaértünk volna. Jacob segített Paulnak, és felvittek a szobámba.

A jó meleg zuhany után vastagon felöltöztem, és lementem a konyhába teát csinálni. Fáradtnak éreztem magam, de egyszerűen nem tudtam aludni, így a nappaliban telepedtem le.

A gyűrűmben gyönyörködtem, amit egész végig a kezemben fogtam.
- Miért olyan fontos neked az a gyűrű? - kérdezte Jacob, kirángatva ezzel a gondolataimból.

- Mert egy olyan embertől kaptam, aki nagyon sokat jelentett számomra. - Ezzel annyiban is hagytam a témát, s fölmentem a szobámba.

Az ágyamon fekve ismét a gyűrűt néztem, elmerülve az emlékeimben.

A teraszon ültünk és vacsoráztunk. Lágy zene szólt, ami a nevetésünk különös egyvelegével gyönyörűen csengett. Nem hittem, hogy létezhet olyan boldogság, mint amit akkor éreztem. Ahogy befejeztük a vacsorát, felálltunk az asztaltól, és a korláthoz sétáltunk.


- Daisy! Szeretnék adni neked valamit. - Azzal elővett egy kis dobozkát a zsebéből, majd kinyitotta azt. Egy gyönyörű szép gyűrű hevert benne. Eleinte meg sem tudtam szólalni a meghatódottságtól. – Ez egy Claddagh gyűrű.


- Istenem, ez gyönyörű szép!


- A kéz a barátságot, a korona a hűséget jelképezi, a szív pedig a szerelmemet. A szívet fordítsd magad felé, ez azt jelenti, hogy tartozol valakihez. Szeretlek, Daisy!


Megcsókoltam újra, majd a homlokunkat összeérintettük. – Én is szeretlek! Nagyon!


Azzal a gyűrűt felhúzta az ujjamra. Még soha senkitől sem kaptam ilyen szép ajándékot.
A tengerpart gyönyörű kilátást nyújtott, a lágy gyertyafény sejtelmessé tette a hangulatot.
Ő odahajolt hozzám és gyengéden megcsókolt. Abban a pillanatban nem létezett semmi, csak ő és én; mi. Sosem gondoltam volna, hogy lesz valaki, akit ennyire szeretek. A csókunk egyre szenvedélyesebb lett, de mégis gyengéd volt. Úgy éreztem, a lábaim felmondják a szolgálatot.


Nyelve bebocsátást kért, és a szám abban a pillanatban szétnyílt, hogy őrült táncba kezdhessenek. A lehelete és az arcszeszének illata még jobban feltüzelt. Beletúrtam a hajába, és még közelebb húztam magamhoz. Ő a csípőmet simogatta. Az érintése puha volt, és égette a bőröm. Belenyögtem a csókba, amikor a kezét a fenekem alá rakta, lábaimat a csípője köré fontam. A kezem az inge gombjait kereste, nem volt kedvem várni- nem tudtam volna -, így széttéptem azt. Élvezettel kezdtem el csókolgatni az izmos mellkasát, majd a hasát.
Visszatértem mézédes ajkaihoz, s finoman megharaptam azt.
- Akarlak – suttogtam neki.

Az ajtó hirtelen kivágódott és Alice viharzott be.
- Jól vagy? Minden rendben? Sajnálom, én nem láttam, hogy ez lesz. Miért nem hívtál fel minket? Ezt kellett volna tenned. Ami Seth-et illeti, na, majd elkapom a grabancát.

- Alice, Alice, nyugi! - nevettem fel. - Minden rendben van, ne aggódj. Azért nem hívtalak fel, mert egyedül is megoldottam. Látod? Megtaláltam. Beszélnem kéne vele.

- Rendben van, megkérjük, hogy jöjjön ide.

Nem sokkal később Seth is megérkezett. Nem igazán csillapodott le. Nem haragszom rá, egyedül csak az a fontos, hogy megtaláltam.

- Szia! - köszöntem neki egy kicsit gyámoltalanul.

- Hello - felelt ő még most is egy kicsit mogorván, de ez semmi a korábbi viselkedéséhez képest.

- Várj egy percet, szeretnék adni neked valamit - mondtam, majd felmentem a szobámba. - Nem lennék képes téged igazából megbántani, sajnálom, ha ezt gondoltad rólam. – Azzal átnyújtottam a könyvét épen és egészségesen. Kicseréltem a könyvek borítóját, Lissa az enyémet firkálta össze. Kimentem egy kicsit a házból, friss levegőt szívni. Hanyagul keresztbe tettem a lábam és a kezem, majd nekidöntöttem a fejem a falnak. A csillagokat néztem. Mindig megnyugtatott, és elbűvölt. Ez a nap annyira nem úgy zajlott, mint ahogy szerettem volna. De ez egy tanulólecke volt, amit, azt hiszem, sosem fogok elfelejteni. A terveink nem mindig úgy alakulnak, mint ahogy azt elképzeljük és gyakran vissza is csapnak.

Ajtónyitódásra kaptam fel a fejem. Seth volt az, egy pléddel a kezében. Felém nyújtotta, én pedig elfogadtam.
- Köszönöm.

- Daisy! Szeretnék bocsánatot kérni tőled, nem viselkedtem egy jó baráthoz illően, sőt, még egy baráthoz illően sem. Nem akartalak megbántani, nem gondoltam volna, hogy ennyire kikészülsz majd a gyűrűd miatt.

- Nem készültem ki - néztem rá villámló tekintettel. - De nem is tapsikoltam örömömben. – Na jó, ez egy nagy hazugság volt. Igenis kikészültem, úgy éreztem, belehalok, ha nem találom meg. Ez az egyetlen olyan dolog, ami emlékeztet Rá. Csak ez maradt meg belőle. Nem tudom, mit csináltam volna, ha nem találom meg.

- Tényleg sajnálom! Meg kellett volna bízzak benned, de nem tettem. Soha többet nem lesz ilyen. Szeretném, ha a barátságunk olyan lenne, mint amilyen régen volt.

Nekem sem kellett több, megöleltem őt.
- Csak, hogy tudd, azért, mert most kibékültünk, még nem nézem jó szemmel a kapcsolatodat a húgommal.

Claddagh gyűrű

Az utolsó esély- 4. fejezet

Fájdalmas múlt

Reggel fáradtan és nyűgösen keltem. Esme reggelivel kínált, de nem voltam éhes. Egész nap ideges és feszült voltam. A többiek Carlisle érkezésére vártak, hogy elmeséljem a történetemet. Este jött haza, mikor mindenki a nappaliban ült tévét nézve - kivéve Renesmee és Lissa, akik az emeleten játszottak -, miközben én a gondolataimba merültem. Nagy örömömre Jacob és Seth is megjelent. Csak ez hiányzott nekem. Párszor elkaptam Edward aggódó pillantását és Jasper is gyakran fordult felém, akárcsak a többiek. Feszültség érződött a levegőben, és tudtam, hamarosan sor kerül életem egyik legnehezebb időszakának felidézésére.

Így is történt. Carlisle megkért, hogy meséljem el, hogy is kerültünk ide Forksba. Még mindig nehéz rágondolni, nem tudom elmesélni, képtelen vagyok rá. Félek az emlékeimtől. Nem állok rá készen, hogy elmeséljem azt a napot, amire próbálok nem gondolni. A napra, amikor a szüleink meghaltak, a napra, amióta bujdosunk. De mégis megérdemlik, hogy tudják, ha már meg akarnak menteni minket. Ehhez joguk van. Helyet foglaltak az ebédlőasztalnál, én pedig követtem a példájukat, és leültem az egyik székre, miközben csak néztem ki a fejemből.

- Haladjunk már, nem akarok reggelig itt ülni! Van jobb dolgom is - vetette oda Rosalie morogva, amikor én pár perc után sem szólaltam meg. Szüleitől egy megrovó pillantást kapott, de a lány ezt félvállról vette.

Alice bíztatásképp megfogta a kezem, és gyengéden megszorította. Ez egy kis erőt adott.
- San Diegóban éltünk anyámmal, a férjével, Scottal, a nővéremmel és Lissával – kezdtem bele, miközben idegesen roppantgattam a kezemet. - Anya aznap elküldött engem és a húgomat vásárolni. Ahogy végeztünk, rögtön hazafelé mentünk, de amikor megérkeztünk, láttam, hogy nyitva volt a házunk ajtaja. – Nyeltem egy nagyot, majd folytattam. - Tudtam, hogy valami baj lehet. Nagyon ügyeltünk a biztonságra, mindig bezártuk az ajtókat, akkor is, ha csak a kertben voltunk, hiszen anya ügyész volt. Zajokat hallottam bentről, és az óvatosság kedvéért elbújtattam Lissát. Megkértem rá, hogy maradjon ott, ahol van, és csukja be a szemét. Az mp3 lejátszóm nála hagytam, hogy ne halljon semmit, ami esetleg megijeszthetné. Megígértettem vele, hogy bármi is történik, csak akkor veszi ki a fülhallgatót a füléből, és nyitja ki a szemét, ha én visszamegyek hozzá és arra kérem. - Egyre nehezebb volt erről beszélnem, nem tudtam a többiek szemébe nézni. A nyakláncomon levő gyűrűmet húzogattam jobbra-balra, hogy kezdjek valamit magammal, és hogy ne merüljek el túlságosan az emlékekben. De ők csak figyelmesen hallgattak. Rosalie vonásain felfedeztem egy kis kíváncsiságot, bár próbálta leplezni.

- Beléptem az ajtón, és megláttam nevelőapám és nővérem, Sarah testét a földön. Már hallottak voltak. Annyira ledermedtem, hogy észre sem vettem, hogy ott vannak ők is – remegett meg a hangom. – Anya a lépcső alján volt mellettük, szörnyű állapotban. Ahogy rám néztek a vörös szemükkel… - Megborzongtam az emlékek hatására.

- Szia Daisy! – köszöntött Ő hatalmas mosollyal. - Csak rád vártunk, örülünk, hogy végre itt vagy. Hadd mutatkozzunk be. Engem Christiannak hívnak, ő Ian - mutatott egy fekete hajú férfi felé -, az ott pedig Daniel. - Barna haja volt, az arcára volt írva, hogy őrült és kegyetlen. – Most, hogy itt vagy, folytassuk a bulit - szólt a társainak.

- Édesanyám azt mondta, hogy meneküljek, de nem tudtam… a földbe gyökerezett a lábam. –Egyre kétségbeesettebb lett a hangom és éreztem, hogy nemsoká elerednek a könnyeim. Próbáltam visszatartani, nem akartam gyengének tűnni, de valami érdekes nyugalmat is éreztem. - Daniel felém indult, és láttam, hogy véres a szája. Oda akartam rohanni anyához, de ő elkapott és megütött. Átestem az egész nappalin, és a hátsó ajtónak csapódtam. Épphogy földet értem, ő már ott termett és a nyakamnál fogva a levegőbe emelt. Alig kaptam levegőt. Christian megparancsolta neki, hogy rakjon le engem, amit nehezen, de megtett. Az agyamat teljesen elöntötte a vörös köd, nem gondolkoztam. Nekimentem Danielnek és megütöttem, de eszméletlenül kemény volt a bőre. Mint ahogy ezt már tapasztalhattam Jacobbal – húzódott keserű mosolyra az ajkam, amely meg-megremegett az elfojtott érzelmektől. - Úgy éreztem, eltört a kezem. Az ajtónál lévő táskából kivettem Sarah baseballütőjét és megütöttem vele, de az kettétört rajta. Semmi jelét nem mutatta, hogy fájt volna neki. – A végét már csak magamnak motyogtam.

- Mik vagytok ti? - Felröhögtek a kérdésemen.

- Úgy éreztem magam, mintha álmodnék. Reménykedtem benne, hogy az egész egy szörnyű rémálom, és másnap, amikor felkelek, minden a legnagyobb rendben lesz. Hallottam, hogy beszélnek, de a szavak értelme akkor nem jutott el a tudatomig.

- Vámpírok vagyunk szivi, és téged is meg fogunk ölni, ne aggódj! Te is követed majd őket, de előtte elszórakozunk veled. Játszani akarok veled úgy, mint régen - mondta Christian, és hirtelen mellettem termett. Nekilökött a falnak, az alkarjával szorított oda, és végignyalta az arcomat, majd a nyakamat kezdte el csókolgatni. Megpróbáltam elfordulni és kiszabadulni, de nem tudtam. Végül elengedett és a társaira nézett.

- Ismered őket? - kérdezte tőlem Edward, mire én megráztam a fejem, mert nem tudtam megszólalni. - De Christian ezek szerint ismer téged valahonnan - gondolkozott hangosan, én meg rájöttem, hogy használta a képességét rajtam. Próbáltam visszahúzni a falat, melyet véletlenül leengedhettem. Valószínűleg Jasper is használta rajtam az erejét. Nem akartam, hogy tudják, mi zajlik le bennem. A gondolataim és az érzéseim csak az enyémek. Edward rám kapta a tekintetét, valószínűleg sikerült megcsinálnom.

- Fiam, minket is beavatnátok? – kérdezte Carlisle. Edward ránézett, majd vissza rám, én bólogattam, hogy elmondhatja. Most már úgyis mindegy. Inkább előttem beszéljenek ki, mint a hátam mögött.

- Három vámpír ölte meg a családját. A nevük Christian, Ian és Daniel. Csak arra vártak, hogy Daisy hazaérkezzen. Az egyikük azt mondta neki, idézem: „játszani akarok veled úgy, mint régen”. De mint halhattátok, nem ismeri őket. Nem tudja, kik lehetnek.

- Érdekes- szólalt meg Carlisle, mire Edward bólintott. – Kérlek, folytasd.

Vettem egy mély levegőt, majd ismét belekezdtem.
- Christian parancsára Daniel bántotta anyát. Hallottam rémült sikolyát. Odarohantam, megfogtam a kezét és simogattam az arcát, de a könnyeimtől nem sokat láttam belőle. Azt mondta, hogy meneküljünk el, és védjem meg Lissát. Megígértem neki, hogy így teszek. Azt is mondtam, hogy nem lesz semmi baj, valaki mindjárt jön segíteni, csak tartson ki. De nem így történt. Christian elkapott és lefogott. Daniel a nyakánál fogva felemelte anyát. Én kiabáltam nekik, hogy hagyják abba, és hogy ne érjenek hozzá. De nem foglalkoztak velem. – A hangom elcsuklott, a könnyeim már kicsordultak, és a fájdalom, amit éreztem, marta a szívem. - Daniel rám vigyorgott és… és kitörte a nyakát. – A könnyeim megállíthatatlanul folytak, már levegőt is alig kaptam. A fejem az asztalra hajtottam, és a körmeimet a szélébe mélyesztettem. - Aztán kiszívta a vérét, majd… majd elengedte őt. –Nem is értettem, mit mondok, annyira sírtam. - Hatalmasat koppant a… a teste, majd… majd a feje… a padlón.

Összerogytam és odakúsztam hozzá, miközben ordítottam a fájdalomtól. A szeme még nem volt üveges, mint Sarah-é és Scotté.

Nem tudtam megállítani a könnyeimet, de nem is akartam. - Meg… megölték őt, a… a szemem láttára. Azt mondták… azt mondták, hogy… hogy még találkozunk és… és garantálják, hogy ne… ne felejtsem el őket.

A könnyeim csak folytak és folytak, úgy éreztem, hogy lávát csöpögtetnek a szívemre, ami eszméletlenül fájt, égetett. Ez a fájdalom teljesen felemésztett engem. Alig kaptam levegőt, és a fejem is majd’ szétrobbant. Nem volt erőm, még a fejemet sem tudtam felemelni. A körmeimet a karomba mélyesztettem, ezzel próbáltam a fájdalmamat elűzni. Éreztem a hideg kezeket körülöttem, és hogy próbálták lefejteni az asztalról, de kapaszkodtam belé, mintha az életem múlna rajta.

A könnyeim már kezdtek apadni. Nem tudom, mennyi idő telhetett el - talán órák, talán percek -, de ahogy kezdtem megnyugodni észrevettem, hogy valami puhán fekszem. Fel sem tűnt, hogy felhoztak. A rengeteg sírástól elfáradtam. A szempilláim összeragadtak, és ahogy kinyitottam a szemem, észrevettem Alice-t az ágyamon ülni. Aggódva nézett engem, de nem szólt semmit sem, ami jól esett. A kezembe adott egy pohár vizet; én felültem és megittam azt. Megkértem, hogy maradjon még, amikor állt volna fel az ágytól. Ő befeküdt mellém, betakart, és a hajamat simogatta. Ez mindig megnyugtatott. Amikor kicsi voltam, csak így tudtam elaludni. Ez a gesztus a mai napig megnyugtat. Jól esett, hogy kisírhattam magam, megkönnyebbültem egy kicsit. Azóta a nap óta nem sírtam, nem volt időm meggyászolni őket. Amilyen gyorsan csak tudtam összepakoltam, és bedobtam a cuccainkat a kocsimba. Otthonról az összes pénzt elhoztam, amit csak találtam, és az ékszereket is, amiket később eladtam. Nem volt időm rájuk gondolni. Folyamatosan csak az járt a fejemben, hogy vajon mikor találhatnak ránk. Éjszakánként aludni sem tudtam.

Másnap reggel jobban voltam. Amikor felkeltem, Alice már nem volt mellettem. Elmentem zuhanyozni, majd a nappaliba. Mindenki engem nézett, és kezdtem zavarba jönni. Tudtam, hogy kéne mondanom valamit, de nem tudtam, mit.

- Sajnálom - szólaltam meg végül, lehajtott fejjel.

- Mit sajnálsz édesem? – kérdezte Esme kedvesen, s felállt a kanapéról.

- A tegnap történteket. A kiborulásomat. Nem akartam rátok zúdítani ezt az egészet, csak úgy megtörtént. Nagyon szégyellem magam a viselkedésem miatt. Kérlek, bocsássatok meg.

- Kincsem, nem kell bocsánatot kérned. Nem haragszunk rád. – simogatta meg az arcom, s hangja melegséggel és őszinteséggel telt meg. Megölelt engem, ami megnyugtatott. Furcsa melegség árasztott el, amit már rég nem éreztem. Ő már most lányának tekint engem.

- Köszönöm - suttogtam a fülébe.

A hangulat hamar feloldódott, és én is jól éreztem magam. Kiderült, hogy a Cullen családnak holnap muszáj megjelennie egy hivatalos partin. Adománygyűjtést rendeznek a kórház számára, és az ott dolgozóknak, illetve családjuknak természetesen meg kell jelenniük. Edwardék itt akartak volna maradni velem, de biztosítottam őket, hogy elleszek a farkasokkal is. Ők is meg tudnak védeni minket baj esetén. Csak úgy illik, hogy mindenki megjelenjen egy ilyen eseményen. Miattam nem kell lemondani egyetlenegy családi programot sem. Én meg talán kibírok pár órát velük.

Este felmentem a szobámba, amit - azt hiszem -, már hívhatok is így. Elővettem a táskámat, és hosszú idő óta most pakoltam ki belőle először. A menekülés során sosem tettem meg, mindig útra készen álltunk. A bőröndök és táskák mindig a kocsiban lapultak. A nagy részét már kipakoltam onnan, de még mindig maradtak ott dolgaink. Azért ez is nagy szó. A ruháimat szépen összehajtva beraktam a komódomba, az mp3 lejátszómat a tetejére raktam. Az utolsó, szobában levő táskámból pakoltam ki, amikor a kezembe akadt egy könyv, amit még a szökésünk előtt vettem. Ekkor támadt egy ötletem, és gonosz molyra húzódtak ajkaim.
Ahogy végeztem, elégedettem dőltem be az ágyamba, és elnyomott az álom.

Az utolsó esély- 3. fejezet

Képességek

A következő napok nyugalmasan teltek. Kezdtem megszokni az új környezetet és az új embereket – vagyis vámpírokat.

A Jacobbal és Seth-tel való beszélgetésen túlestem még aznap, mikor a család megszavazta a sorsomat. Kellemetlenül éreztem magam a társaságukban, de türelmesen végighallgattam Jacob bocsánatkérését. Lehet, nekem is ezt kellett volna tennem, de nem tudtam rászánni magam. Én kérjek bocsánatot tőlük csak azért, mert megmondtam a véleményemet? Jó, egy kicsit lehet, hogy bunkó voltam, de szerintem jogosan borultam ki. És igazam is volt! Na, azt már nem.

Lissa és Seth kapcsolatát még most sem nézem jó szemmel, és szerintem nem is fogom soha. De a húgom állandóan vele akar lenni. Mesét nézegetnek a tévében, Seth haját fésülgeti és fonogatja, ezalatt én fortyogok a dühtől.

A Cullen család rendkívül rendes velem, de akadnak kivételek. Rose „ha szemmel ölni lehetne” pillantással méreget, amitől állandóan kiráz a hideg. Jasper ugyanolyan távolságtartó, de Edwarddal sikerült már beszélnem pár szót. Még most sem tudom, hogy miért szavaztak ellenem, de Alice azt mondta, hogy hamarosan megtudom, beszélni fognak velem erről.

Az időt elérkezettnek tarthatták, mert amint Lissa elaludt – könyörgések és hisztirohamok árán –, lehívtak a nappaliba beszélgetni.

Csak mi voltunk lent hárman, de egyikünk sem tudta, hogy törje meg a csendet. Végül Edward tette meg az első lépést.

- Tudjuk, hogy minden bizonnyal kíváncsi vagy, hogy miért is szavaztunk úgy, ahogy. Nos, akkor elmondjuk. Az emberi életünkből mindenki áthozta a legerősebb tulajdonságát, ami már akkor dominált benne. Esme a legszerethetőbb élőlény, Carlisle-nak hatalmas önuralma van, és nap mint nap képes a kórházban a vér csábításának ellenállni. Rosalie a hihetetlen makacsságát és hiúságát hozta magával, Emmett alighanem a legerősebb vámpír a Földön.
Nem tudom, mi mindent tudsz a vámpírokról, de néhányunknak vannak egyéb különleges képességei is. A családunkban Alice-nek, Jaspernek, Bellának, Renesmee-nek és nekem adatott meg ez a lehetőség.

- Én megérzem, és irányítani tudom az érzelmeket, Alice látja a jövőt, Edward gondolatolvasó és a leggyorsabb, akit eddig láttam. Bella képessége egy mentális pajzs, amelyet maga és mások köré tud kiterjeszteni, ez megvédi mások erejétől. Nessie érintés által gondolatokat és emlékeket tud megmutatni bárkinek – vette át a szót Jasper

- Öhm… képességek… Huh, ti aztán tehetséges egy család vagytok! Minden elismerésem a tiétek. – Annyi kérdés merült fel bennem, hogy azt sem tudtam, melyikkel kellene kezdenem. Végiggondoltam a hallottakat, és valami szöget ütött a fejemben.

- Szóval, akkor… Alice látja a jövőt? Az enyémet is? Így találtatok ránk az erdőben?

- Pontosan. Valamilyen oknál fogva számtalanszor látott téged a látomásaiban, és a legutóbbiban itt voltatok Forksban. Látta, mi fog történni, így a segítségetekre siettünk.
- Miért látott engem? És miket?

- Nem tudjuk az okát. A jövő szubjektív, mindig változik a döntéseink alapján. Így csak addig látja valakinek a bizonyos jövőjét, ameddig az a valaki, más "útra" nem lép, meg nem változtatja a döntéseit.

- Értem. És veletek mi a helyzet? Ki tudod találni, hogy melyik számra gondolok, vagy hogy mit is érzek most? – kérdeztem tőlük kíváncsian.

- Erről szeretnénk most veled beszélni. Ennek köze van a szavazásunkhoz. – Érdeklődve hallgattam őket, és őszintén bevallom, egy kicsit megrémültem Edward szavaitól

- Te egy nagyon különleges lány vagy, Daisy. Ezért szavaztunk ellened - mondta Jasper

- Ezt nem igazán értem - jegyeztem meg

- Nem hat rád a képességünk, sem Edwardé, sem az enyém. Vagyis ez így nem teljesen igaz. Velem ilyen még nem fordult elő, ez szokatlan és idegesítő a számomra.

- Velem történt már hasonló dolog. Bella gondolatait nem hallom egyáltalán, de a tieid néha igen. Valamilyen oknál fogva csak a gondolataid foszlányait hallom. Néha semmit sem, de néha eljutnak hozzám. Bella volt az egyedüli, akinek az elméje rejtély volt számomra. Egészen idáig.

- Hogy értetted azt Jasper, hogy „ez így nem teljesen igaz”?

- Csak részben hat rád az erőnk. Úgy értem, ez az egész olyan, mintha blokkolni tudnád a képességünket. Csak akkor hat rád, ha te akarod. Mintha akaratod ellenére kiűznéd Edwardot a fejedből, előlem meg elzárnád az érzéseid. Mintha el tudnád őket rejteni. Nagyon érdekes, hogy ember létedre irányítani tudod. Bellának csak vámpírrá válása után sikerült.

- Szóval azt mondjátok, hogy nem mindig hallod a gondolataimat – néztem Edwardra, majd Jasperre –, te pedig nem mindig érzed az érzéseim? De volt már alkalom rá. – Bólintottak válaszul, én pedig izgatott lettem. Ez csúcs!

- Kipróbáljuk? – vigyorogtam rájuk, mire ők bólintottak egyet. Csak engem dob fel ez ennyire? - Mit kellene csinálnom? Mindegy, majd rájövök. Szóljatok, ha sikerült!

Koncentráltam. Megpróbáltam az elmémet védő falat ellökni magamtól, majd pár perc múlva arra lettem figyelmes, hogy az arcuk felderül. – Na?

- Ez hihetetlen! Érezlek. Bámulatos, hogy sikerült első próbálkozásra. Izgatottság, boldogság és büszkeség – sorolta fel az érzelmeim, melyeket én is éreztem. Hallottam, mire képesek, de mégis meglepődtem. Más, ha az ember a saját bőrén tapasztalja. – És meglepettség – mosolyodott el vidáman Jasper.

- Ezt el sem hiszem – néztem egy darabig magam elé, majd eszembe jutott, hogy mi lehet Edwarddal.

- Én is hallak téged. Ügyes voltál.

- Izé… Köszönöm. Szóval, akkor ki tudod találni, hogy milyen számra gondolok? – Próbáltam elrejteni a gondolataimat, és sikerülhetett, mert Edward bosszúsan összehúzta a szemöldökét.

Pár perces próbálkozás után megsajnáltam, és sikerült újra megnyitnom előtte az elmém.
- Igen, kilencre. – Edward arca felragyogott. Én meg csak ámuldoztam.

- Nem is erre gondoltam, hanem a kettőre.

- Nem, tisztán hallottam, hogy kilencre gondoltál - húzta össze szemöldökét zavarában.

- Nem, nem arra. - Edward kétségbeesetten nézett Jasperre, én meg elnevettem magam. - Na jó, megadom magam. Tényleg kilencre gondoltam. De lehet, hogy könnyű szám volt. Ez nem ér - nevettem fel ismét. - Ezt könnyen kitalálhattad. Most jöjjön egy nehezebb, mondjuk egy és ötmillió között, oké? – kérdeztem, mire Jasper felnevetett. Meglepve néztem rá, mert nem igazán hallottam őt nevetni. Ez pedig olyan szívből jövő nevetés volt.

- Könnyen kitalálhatta? Láttad te az arcát? Egyáltalán nem biztos a dolgában veled kapcsolatban - nézett rám Jasper kedvesen.

- Nagyon vicces vagy, nem tudom, te mit csináltál volna a helyemben - felelte Edward.

Edward beleegyezése után törtem a fejem, hogy mi is legyen az a szám. Nagy nehezen kigondoltam egyet, és hihetetlen, kitalálta. Tényleg képes rá. Nem hiszem el, hogy bárki más kitalálta volna az egymillió-négyszázhetvenezret.

- Oké, most már hiszek nektek - mosolyogtam rájuk, és újra begubóztam a biztonságos falaim közé. - Tehetségesek vagytok. - Ez így nem lesz jó. Vigyáznom kell a gondolataimra! - Szóval emiatt nem akartátok, hogy itt maradjunk?

- Nem teljesen. Nekem más indokom is volt. Nehogy azt hidd, hogy nem akarok segíteni nektek, erről szó sincs. Csupán az a gond, hogy nehéz a közeledben lennem. Csábít a véred. Veszélyes vagyok rád, jobban, mint itt bárki más. Én csak nem akarom, hogy tőlem kelljen megvédeni. Nem szeretném még egyszer átélni - ijesztett rám Jasper sötét tekintettel, mintha a szavai nem lettek volna elég félelmetesek

- Sajnálom, én nem tudtam. Nem szeretnék gondot okozni neked, és azt sem akarom, hogy miattam szenvedj! Segíthetek valamiben, hogy jobb legyen neked? - Nem tudnám elviselni a gondolatot, hogy miattam szenvedjen bárki is. Ha tehetnék valamit, bármit, azt megtenném, csak hogy ne okozzak senkinek sem fájdalmat.

- Ez kedves tőled, de nem tehetsz semmit sem. Majd idővel jobb lesz, hozzászokom az illatodhoz.

- Értem. És nehéz megállnod?

- Igen. A vegetáriánus lét nehéz. Azzal, hogy úgy döntöttünk, csak állatok vérével táplálkozunk, sok előnyre tettünk szert, de vannak hátulütői is. Csillapítja a szomjunkat, de sosem múlik el igazán. Mindig kapar a torkunk, ha emberek közelében vagyunk.

- Szóval, emiatt barna a szemetek? Az állatok miatt? Akik pedig emberi vérrel táplálkoznak, nekik vörös?

- Így van- felelte Jasper.

- Miért választottátok a nehezebbik utat? Szeretitek a kihívásokat? Nem mintha nem örülnék ennek, sőt… - mosolyodtam el halványan.

- Nos, hibáztunk már létünk során. Nem mindenki, de megtörtént párunkkal. Nem vagyunk büszkék rá, hiszen öltünk már embereket, ezt tudnod kell. Az ösztöneink vezéreltek minket. Tudtuk, hogy nem helyes, de nehéz megállni a késztetést. Utána pedig már nem tudsz mit tenni. Azért választottuk ezt az életmódot, mert nem akarunk szörnyetegek lenni, és nem akarunk gyilkolni. - Megijedtem. Éreztem, hogy gyorsabban veszem a levegőt, és azt latolgattam, mit is kéne tennem. Az arcukon a bűntudat volt a legfőbb vonás. Megbánták, amit tettek, és ha tudnák, visszafordítanák az idő kerekét. De nem tehetik, ennek így kellett történnie. Ezek az események tették őket olyanná, amilyenek.

- Mindenki hibázik. Emiatt ne emésszétek magatokat. A jelen a fontos, hogy most hogy éltek. Ami történt, az már a múlté. – A szavaim őszinték voltak. Most, hogy már tudom, mit tettek, nem félek tőlük. Sőt, felnézek rájuk. Nem lenne mindenki képes erre. Hatalmas önuralmuk kell, hogy legyen. Különben is, én is lehetnék vegetáriánus, de belehalnék, ha nem ehetnék húst. Én a könnyebbik utat választottam. Miattam is halnak meg állatok. Jó, a példa nem ugyanaz, de a lényege azonos.

Tudom, hogy segíteni akarnak nekünk, hogy jó emberek. A nehezebbik utat választották, pedig volt könnyebb megoldás. A családjukból csak úgy árad a szeretet, az összetartozás érzése. Egy szörnyeteg nem lenne képes szeretni.

- Köszönjük, hogy nem ítélsz el minket - mondta Edward. A hangulatuk teljesen megváltozott, bár szavaimtól talán megkönnyebbültek egy kicsit. Biztos a történteken gondolkoznak. Kár volt felhoznom ezt a témát.

- Ha nem bánjátok, mennék aludni, álmos vagyok – szóltam pár perc után nekik.

- Jó éjt, Daisy! – mondta Jasper.

- Persze, menj csak. Bocsánat, hogy feltartottunk! Jó éjt! – felelte a család gondolatolvasója.

- Semmiség! Örülök, hogy beszélhettünk. Nektek is jó éjszakát és szép álmokat! – megindultam fáradtan a lépcsők felé.

- Mi nem alszunk – hallottam meg Edward hangját, és szavai megállásra késztettek.

- Soha? – néztem rájuk elképedten. – Úgy értem… izé… soha? – Elnyomtam egy fintort. Ez aztán értelmesre sikerült. Mosolyuktól még jobban elszégyelltem magam.

- Soha – felelte Edward.

- Nos, akkor ez esetben kellemes időtöltést! – mondtam vigyorogva. Végre újra önmagam voltam.

- Daisy!- szólt utánam Edward – Holnap szeretnénk veled beszélni. Szerintem tudod, hogy miről.

Rám tört a pánik. Már régóta esedékes lenne ez a megbeszélés, de mindig el tudtam tolni. Most viszont már nem tudom tovább húzni az időt. El kell mondanom nekik mindent, de nem állok még készen rá. Csüggedten bólintottam egyet, majd a fürdőbe mentem.

Felfogtam barna hajamat, és gyorsan letusoltam, majd fogat mostam, miközben a holnapon gondolkoztam. Próbáltam addig sem a múltra gondolni, épp elég lesz holnap, így hát fásultan néztem tükörbe. A bal szemem alatt levő monokli még mindig látszott. Igaz, már nem olyan csúnya, mint volt, hiszen a napok alatt besárgult, de alig vártam, hogy eltűnjön.

Emlékszem, mennyire megrémültem, amikor a támadás után zuhanyozni jöttem, és észrevettem a monoklimat. Zöld szemem alig látszott, teljesen eltorzult az arcom. Kiment a fejemből, hogy mi is történt, olyan fáradt voltam akkor. A támadóm megütött, és most, hogy visszagondolok rá, tett is megjegyzést az arcomat illetően. Nem akartam erre gondolni. Nem akartam semmire sem gondolni. Felvettem a pizsamámat, megkerestem a táskámban az mp3 lejátszómat, bedőltem az ágyba, és maximális hangerőn hallgattam a zenét, hogy kiürüljön az agyam. Néztem a plafont, és csak ürességet éreztem. Azt hittem, kiszakad a dobhártyám, így mikor kezdtem megnyugodni, halkabbra vettem, majd végül elnyomott az álom.

Az utolsó esély- 2. fejezet

Régi ismerős új titkokkal

Akaratlanul is megindultam felé, az arcomon bárgyú mosollyal. Alig hittem a szememnek. Mióta is nem láttam már őt? Létezik ilyen, hogy egy régi jó ismerőssel ilyenkor találkozzam? Mintha Isten küldte volna őt ide hozzám, hogy bebizonyítsa: érdemes volt idáig küzdenem, és íme, itt az eredmény – ő áll velem szemben.

- Seth! - Odarohantam hozzá, ő a karjaiba zárt és megpörgetett.

- Daisy, el sem hiszem, hogy itt látlak! - csendült fel a számomra mély, de kellemes hang.

- Huh… de megváltoztál! Gyúrsz, mi? – kacsintottam rá, bár fogalmam sem volt, hogy miért. Ő csak elnevette magát, és végignézett rajtam.

- Így is mondhatjuk, de te sem panaszkodhatsz, igazán csinos vagy. – Legyintettem egyet mosolyogva.

- Seth… Ó, Istenem! Ez lehetetlen. Mégis mit keresel itt? - engedtem el végül.

- Elfelejtetted, hogy la pushi vagyok? – Tényleg! Ki is ment a fejemből. Az egy közeli indiánrezervátum. Kiskoromban rengeteget meséltek nekem a törzsük legendáiról. Még jártam is náluk, nemegyszer.

- Holnap meglátogathatlak titeket? Olyan rég nem láttam a családod. Egyébként is ott lenne dolgom. Munkát keresek.

- Annak nagyon örülnénk. Sue biztosan repesni fog az örömtől – mosolygott rám melegen. – Ha akarod, beajánlhatlak valakinek.

- Köszönöm, az nagyon jó lenne – mosolyogtam vissza rá. Ha munkát kapnék, egy kicsit javulna minden.

- Leah, Sue és Harry hogy vannak? Olyan rég nem hallottam felőletek. Nem jöttek el? – kukucskáltam a háta mögé, majd csalódottan láttam, hogy sajnos nem. - Istenem, olyan jó téged újra látni. Hiányoztál!

- Te is nekem! – Torokköszörülésre lettünk figyelmesek, és mindenki minket bámult. – Ó, bocsánat… Jacob, bemutatom neked Daisyt, Daisy, ő itt a haverom, Jacob.

Kezet fogtunk egymással, és elmondtuk, hogy örülünk, hogy találkoztunk.

- Szóval, ti honnan ismeritek egymást? – tette fel a szerintem mindenkit foglalkoztató kérdést Jacob.

- Huh… hát… mi gyerekkorunk óta ismerjük egymást, nagyon jóban voltunk. De történt néhány dolog, ami miatt nem tudtunk gyakran találkozni az utóbbi években. –Ezzel annyiban is hagytam a témát, és a srác sem feszegette

Úgy döntöttem, maradok még pár percet, és egy jót beszélgetek vele, így elindultunk a nappaliba.

- Azt hiszem, még nem láttad a testvéremet, Lissát – akartam bemutatni egymásnak őket. Húgom a neve hallatán megfordult.

Ekkor váratlan dolog történt. Lissa és Seth pillantása találkozott, a tekintetük megváltozott. Hosszú ideig csak egymás szemébe néztek, mígnem Seth elindult felé, és megsimogatta az arcát. Hangot akartam adni a nemtetszésemnek, de Jacob belém fojtotta a szót, még mielőtt belekezdhettem volna.

- Jaj, nekem… Most komolyan bevésődtél? Ezt nem hiszem el.

A házban egy percre síri csend lett. Emésztettem az előbbieket, és próbáltam felfogni a mondata jelentését. Úgy éreztem, mindenki engem figyel. Lissa ujjai megindultak Seth felé, aki kitárta a kezeit, mintha meg akarná ölelni. Gyorsan odafutottam, elrángattam Lissát, mielőtt még Seth felvehette volna. Semmit nem értettem.

- Mégis mi a fene folyik itt? - emeltem fel a hangom. - Mi az, hogy bevésődés? Elmagyarázná valaki, mert én ebből semmit sem értek. És miért van ilyen arckifejezés a képeden? – böktem Seth-re.

- Kérlek, ne kapd fel a vizet, de… Szóval nálunk a bevésődés egyfajta „szerelem első látásra” dolog. Ő számomra a tökéletes nő.

A düh elemi erővel tört rám, és az sem érdekelt, hogy mások figyelnek engem. Odaadtam Lissát Bellának, aki készségesen elvette tőlem. Mérgesen közeledtem felé – ő feltartott kézzel hátrált –, miközben teli torokból kiabáltam vele.

- Te! Szemét, gyáva… gazfickó… te állat! Mi az, hogy szerelem első látásra? Ő még csak egy kis gyerek, te perverz disznó! – Behúztam neki egyet teljes erőmből - úgy tűnt neki nem fájt, csak egy kis meglepődést tükrözött az arca -, de mintha vasba ütöttem volna. Úgy éreztem, eltörtek a csontjaim, de nem törődtem vele, még egyszer meg akartam ütni. A tény, hogy neki szemmel láthatóan nem fájt, még jobban felbosszantott. Ehhez még most sem voltam hozzászokva.

- Kérlek, ne bántsd őt! - kiabált nekem Lissa. Kikerekedett szemekkel néztem rá, majd Seth-re. Ezt hogy csinálhatta? Biztos hipnotizálta, másképp hogy tudta volna magához édesgetni? Eldobom az agyam, ilyen nincs!

Újabb ütésre emeltem a kezem, miközben tovább folytattam a szitokáradatomat:

- A szemedet kéne kikaparni, te szemét féreg, hogy rámersz nézni egy kislányra! Vagy inkább le kéne vágni…

- Hé, hé, hé… nyugi kislány! – Fújtattam, mint egy bika, és kapkodtam a levegőt. Nem tudom, ki csitított le. – Ez ellen már nem tehetsz semmit.

- Olyan nincs! Mindenre van megoldás. Vésődj ki belőle! Most! Biztos van rá valami mód.

- Ez olyan dolog, ami tőlünk független. Nem tehetek ellene semmit, ez így rendeltetett el. A sors műve. Mikor szüksége lesz rám, én mellette leszek, és szeretni fogom őt, az életemnél is jobban. Amíg kicsi lesz, én leszek a legjobb játszótársa. Amikor nőni kezd, én leszek a legjobb barátja, mikor pedig nő lesz, én leszek a párja. - Ránéztem Lissára, az arca könnyes volt.

- És mi van akkor, ha nem beléd lesz szerelmes? Meg van rá az esély – kérdeztem mérgesen.

- Az lehetetlen! Kétség sem fér hozzá, hogy én leszek számára a tökéletes srác.

- Tudod, mindig is beképzelt voltál, de ez már több a soknál.

- Hidd el Daisy, ha lenne valami mód, bármi, mi már rég megtettünk volna minden tőlünk telhetőt – mondta csüggedten Edward.

Nem értettem, mire céloz, de abba az irányba néztem, amerre ő is. A szemem majd kigubbadt. Jacob ölében Renesmee ült.

- Ti is? Mármint… belévésődtél, vagy mit csináltál? Hogy lehettek ilyenek? Ők csak ártatlan kislányok! Hogy mersz egyáltalán hozzáérni? Nem szégyelled magad, te… - Megint kezdett bennem felmenni a pumpa, és félő volt, hogy Jacobnak is nekimegyek.

- Jasper, jobb lenne, ha lenyugtatnád ezt a libát, mielőtt még igazán felidegesít – mondta Jacob.

Héé… hogy mer libának hívni? Ráadásul olyan, aki nem is ismer engem! Ezt nem tűröm el… Készültem a szellemes visszavágásra, de még sem tettem, mert megláttam, hogy remegett egész testében.

- Nem megy.

Nem igazán figyeltem, miről beszélnek körülöttem. A világom leszűkült Jacobra, csak őt figyeltem, még a megjegyzését is ignoráltam.

- Hé, jól vagy? – kérdeztem tőle aggódva, miközben közelebb léptem hozzá.

Ezután minden olyan gyorsan történt, csak pár másodperc volt az egész. A mozgásom lelassult - úgy éreztem magam, mint egy rongybaba -, de az agyam gyorsan pörgött. Mindent hallottam és láttam, az érzékszerveim kifinomultabbak lettek. Hihetetlen, hogy az utóbbi időben annyiszor volt alkalmam érezni ezt. A vészhelyzetet, az adrenalint.

Edward hihetetlen sebességgel Jacobhoz futott, és kivette a kezéből a lányát, majd elrohant vele. Láttam a többiek rémült arckifejezését, de nem tudtam, mi váltotta ezt ki. Bella is elfutott a kezében Lissával, és megnyugodtam. Bármi is történik most, valami rossz – ami nagyon valószínű, csak rá kell nézni a többiekre -, akkor ő biztonságban lesz. Majd egy nagy reccsenést hallottam, mintha valakinek a ruhája szakadt volna szét. Gyorsan a hang irányába fordultam, és egy nagy farkas ugrott felém. Nem bírtam megmozdulni. Azt hittem akkor, hogy végem van, hogy csengettek nekem, és ennyi volt, meghalok.

Megéreztem egy lágy szellőt, majd valami kemény csapódott nekem, és a földön találtam magam. A hirtelen ütéstől alig kaptam levegőt. Úgy éreztem, a bordáim szétroppantak és kilyukasztották a tüdőmet.

Emmett mentette meg az életem – tudatosult bennem. Az egyik kezét a fejem fölé rakta, megtámaszkodott rajta, hogy megnézze, jól vagyok-e. De nem éreztem jól magam. Szédültem, és végül elájultam.

Ismét egy idegen szobában tértem magamhoz. Az emlékek megrohamoztak. Kiugrottam az ágyból és feltéptem az egyik ajtót. Hát persze, hogy nem a jót. Egy nagy folyosó volt, melyről két ajtó nyílt, az egyik a fürdőszoba volt, a másik egy hatalmas gardróbba vezetett. Végül nagy nehezen kitaláltam onnan. A házban néma csend volt, nem tudtam, hol lehetnek.

- Hahó! Van itt valaki? – kérdeztem egy kicsit megszeppenve, miközben a nappali felé tartottam.

Hirtelen Esme termett előttem, amitől majd’ szívinfarktust kaptam.

- Ne haragudj! Nem akartalak megijeszteni – mosolygott rám kedvesen. – Készítettem neked reggelit. Nem vagy éhes?

- Köszönöm, egy kicsit. – Az étkezőbe vezetett, ahol Bella és Lissa ült.

- Jó reggelt! – köszöntek.

- Sziasztok! Jó reggelt szívem. Hogy aludtál? – pusziltam meg Lissa homlokát.

- Jól. Épp Nesquik nyuszibogyót eszem. Kérsz belőle? – Megráztam a fejem.

Ahogy befejeztük a reggelit, Lissa elment tévét nézni Renesmee-vel, aminek örültem. Legalább nem hallják majd, miről beszélünk.

Az ebédlőasztalnál mindenki helyett foglalt, Carlisle kérésére, aki az asztalfőn ült. Jobbra tőle Esme, Jasper és Alice. Másik oldalán Rosalie, Emmett, Edward és Bella. Engem a másik asztalfőhöz ültettek le. Mindenki engem nézett, és kezdtem kínosan érezni magam. Ugyanakkor furcsa nyugalom árasztott el, ahogy az asztalnál helyet foglaltam.

Elgondolkoztam a tegnap történteken. A farkason. Akkora volt, mint egy medve. Hogy került ide? Nem értettem ezt az egészet. Aztán hirtelen eszembe jutott valami. A legendák, amikről Seth mindig mesélt nekem, mely szerint a törzsük a farkasoktól származik. Lehetséges ez az egész? Létezik, hogy nem csak mese? Ha vámp… vámpírok is léteznek, akkor a farkasok miért ne létezhetnének?

Várjunk csak. Apropó vámpírok. Annyira lefoglalt ez a farkasos dolog, hogy megfeledkeztem a tényekről. Bella és Edward hihetetlen gyorsasággal elszaladtak a kicsikkel, és Emmett… ő mentett meg. Ők is vámpírok lennének? Hát persze, hogy azok, hisz hideg a bőrük, fehér az arcuk, szépek, gyorsak, és minden bizonnyal szupererősek. Ezért tudták tegnap elkergetni a támadóimat! De vajon miért tették ezt?

Ez nekem túl sok. Ennyi természetfeletti lényt… Ki tudja, lehet, hogy még boszorkányok is léteznek, meg varázslók és vámpírvadászok.

Körbepillantottam, és mindenki engem nézett, megfeszülve. Mindegyiküknek aranyszínű szeme van. De vajon miért nem vörös? És a hangjukkal mi van?

Az érdekes nyugalomhullámot egyre erősebben éreztem.

- Szóval… ti is vámpírok vagytok? – A kérdésem nem lepte meg őket.

- Igen, de nem kell félnetek tőlünk, mi csak jót akarunk nektek. Bízz bennünk! Nem bántunk senkit. Meg akarunk védeni titeket. – Alice hangja nyugtatóan csengett.

- Beszélj a magad nevében – vetette oda Rosalie félvállról, villogó tekintettel.

- Rosalie! – szólt rá Esme anyai szigorral. – Kérlek, szeretnénk, ha itt maradnátok nálunk. Mi meg tudunk védeni titeket. Ez az egyetlen hely, ahol biztonságban lehettek.

Most, hogy már tudom, mik is ők valójában, valamiért még sem félek tőlük. Megmentették az életünket, nem is egyszer. De ők mégis csak vámpírok, és nem ismerem őket. Valamiért mégis megbízom bennük. Nem érzem úgy, hogy a Cullen család veszélyes lenne ránk nézve, de talán jobb az óvatosság.

- Kérlek! Nem bizonyítottunk eleget? Ha most elmész, nektek annyi. Semennyi ideig sem tart nekik kiszagolni titeket. Hipp-hopp megtalálnak. – Alice szavai elgondolkoztattak és megráztak, pedig tudtam, hogy ez várhat ránk. Talán itt maradhatnánk.

- Tartsunk szavazást – vigyorodott el hirtelen a kis kobold kinézetű lány.

- Ki szavaz az ittléte ellen? – Rosalie keze már akkor a magasban volt, mikor még Carlisle a mondat végére sem ért. Jasper és Edward is ellenem szavazott – ez egy kicsit meglepett, de tényleg csak egy picit. Számíthattam volna rá, mindketten furcsán néznek rám, és Jasper mindig a legmesszebb áll tőlem.

- Jól van. Tegye fel a kezét az, aki segíteni szeretne nekik. – Körbepillantottam. Az ittlétemre szavazott Carlisle, Esme, Bella, Emmett és Alice.

- Helyesen döntöttél csajszi – kacsintott rám Emmett.

- Üdv a családban – mondták egyszerre többen.

- Köszönöm – feleltem megilletődve.

Igaz, hogy szavaztak ellenem is, de ettől még érezhetem itt jól magam. Ráadásul vannak, akik örülnek nekem.

Úgy hittem, akkor és ott, hogy a remény mégsem halt meg, lehetek velük boldog, és ez örömmel töltött el. Hosszú idő óta, most éreztem így először.

Az utolsó esély- 1. fejezet

A találkozás

Durcásan és mérgesen gyalogoltam az erdőben a húgommal, s átkoztam mindent és mindenkit. Jelen pillanatban magamat a leginkább, hiszen voltam akkora ökör, hogy lerakjam a kocsit és gyalogolhassak kilométereket. A lábam majd lerohadt és a magas sarkúm is feltörte a lábam. Tudom ez nem éppen egy ilyen alkalomra alkalmatos, de nem volt kéznél más. Ráadásul fél óra gyaloglás után Lissa bejelentette, hogy Ő már bizony nem tud tovább jönni. Hát mit csináltam? Persze, hogy felvettem Őt. Úgy mentem, mint egy pingvin, de nem zavarta túlzottan, hiszen hamar elaludt a karomban.

Fárasztó napunk volt ma, úgyhogy egy kis pihenést megérdemel Ő is. Épp egy állásinterjún voltam a sok közül, ami mondhatom, nem sikerült valami jól. Visszagondolni is rossz, hogy milyen arcot vágott a személyzetis, mikor elmondtam neki, hogy a kislány az én felügyeletem alatt van. De nem számíthattam semmire… Kinek kellene egy olyan tapasztalatlan munkaerő, mint én? Nemrég érettségiztem le, nincs állandó lakhelyem, és a húgomra is vigyáznom kell.

Hogy lett ilyen nehéz minden? Nemrég még mindenem megvolt, boldog voltam, és terveztem a jövőmet. Most meg? Egy koszos motelben lakom, rettegek, hogy megtalálnak minket, és kísért a múltam. Nem akarok erre gondolni, nagyon fáj még mindig. Túl hirtelen jött minden, és gyászolni sem volt időm.

Muszáj volt megállnom egy kicsit, a sok érzelemtől teljesen megszédültem. A bensőmben annyi érzés és gondolat kavargott, hogy úgy éreztem, mindjárt felrobbanok. A fájdalom sem akart megszűnni egy percre sem; mind a fizikai, mind a szellemi. Majdnem mindenkit elveszítettem, aki fontos volt számomra. Már csak a testvérem maradt. A húgom, akiért még érdemes tovább élnem és küzdenem, aki akaratlanul is segített átvészelni a múltamat.

A családom halott. Vámpírok ölték meg őket - hisztérikusan felnevettem a gondolattól, s úgy nézhettem ki, mint egy őrült. Még ennyi idő után sem tudtam felfogni épp ésszel, annak ellenére, hogy a saját szememmel láttam. Akkor hogy hihetne nekem bárki más? Őrültnek tituláltak és bezártak volna a diliházba.

Tehetetlennek éreztem magam, és rettegtem, hogy elveszíthetem Lissát. Aggódtam, mert nem tudnám megvédeni Őt, bármennyire is próbálnám. Nem fordulhattam sem a barátaimhoz, sem a rendőrséghez. Ezért vagyunk most itt, Forksban, illetve azért is, mert viszonylag szép emlékeim vannak a környékről. De most bujkálunk és menekülünk egyik helyről a másikra. Remélem, végleg letelepedhetünk ebben a kisvárosban, feltűnés nélkül.

Reménytelennek éreztem a helyzetet. Munkát kellett találnom, hogy fent tarthassam magunkat, de ha a helyzet úgy kívánja, bármikor eljöhessek. Nem is bírtam számon tartani, hogy hány helyről küldtek már el a nap folyamán. Nem könnyű feladat, az biztos.

Összeszedtem magam, és továbbindultam a kocsimhoz. Szerencsére már nem kell sokat gyalogolnom. Ez az egy vigasztalt abban a pillanatban.

Ágreccsenés rángatott vissza a kegyetlen valóságba.

Körbenéztem, de nem láttam semmit. Nem szerettem volna összefutni egy vadállattal sem. Kellett nekem az erdőbe jönni!

Újabb ágreccsenés, de ezúttal nem tudtam nyugton maradni. A rettegés újult erővel csapott le rám, a szívem majd’ kiugrott a helyéről. Adrenalin áradt szét a testemben, és úgy éreztem, feltöltődtem. Nem tudtam, mire számítsak – egy vadállatra vagy a támadóimra –, egyik sem jobb. Megint hallottam, próbáltam a hang irányába fordulni, de nem tudtam bemérni, merről jöhetett.

Futásnak eredtem, ahogy csak a lábam bírta. Minél előbb ki kell jutnom innen. Már sajnáltam a döntésemet, hogy gyalog indultunk útnak. De mentségemre szóljon, csak spórolni szerettem volna – ez esetben a benzinnel –, hisz nem mentünk messzire, az utolsó pár interjú a közelben volt. De ez még nem jelenti azt, hogy nem voltunk veszélyben. Én idióta! Felelőtlen voltam, és már megint nem gondoltam át jól a dolgokat. Ez lesz a vesztem, ha ezt az egészet túlélem.

Sikerült kihalásznom a kocsikulcsot a zsebemből. Nem voltunk már messze, láttam a kocsim körvonalait, és ahogy egyre közelebb értem hozzá, már csak pár méter választott el a biztonságtól.

Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar megtalálnak minket. A hátam mögül röhögést hallottam, mintha egy hiéna lett volna. A hideg futkosott a hátamon. Most cserkészik be a halálra rémült áldozatukat. Hirtelen előttem termett az egyikük.

- Hello kicsi lány! Megmondtam, hogy előbb vagy utóbb megtalállak, fölösleges menekülnöd. - Gúnyos mosolyra húzódtak ajkai.

- Kérem, hagyjon minket békén! – Felnevetett.

Nagyon féltem, a végtagjaim remegtek, alig kaptam levegőt. Közelebb jött hozzám, és a tekintete ismét rettegéssel töltött el.

- Rakd le a kicsit, ha nem akarod, hogy baja essen. – Szó nélkül lefektettem.

- Kérem, őt ne bántsa! Könyörgöm!– Megragadta a karom, a szorítása nagyon erős volt. Erősebb, mint ahogy emlékeztem. Meg akartam őt ütni, de tudtam, hogy csak magamnak ártanék vele ismét. Még tisztán élt bennem az a fájdalom.

- Nem kérdezett senki, úgyhogy fogd be a szád, te csitri! –Lekevert egy pofont, mire a földre rogytam erőtlenül. A kétségbeesésem elpárolgott, helyét a harag vette át. Felvonta a szemöldökét, és a hajamnál fogva felrántott a földről.

- Látom, nem tanultál a múltkoriból. – Végigsimított az arcomon jéghideg ujjaival, és engem az undor kerített hatalmába. – Igazán kár ezért a szép pofiért. – Elfordítottam a fejem, képtelen voltam a szemébe nézni.

- Miért pont én? Miért pont az én életemet tette tönkre? Mit tettem, amiért… - A keze a nyakamra tévedt és megmarkolta azt, nem kaptam levegőt. Kapálóztam, de mindhiába.

- Nem kérdeztelek, úgyhogy fogd be a szád, ha jót akarsz.

A férfi torkából vad morgás tört elő, és a környéket pásztázta. Több irányból hallottam ismeretlen neszeket – talán morgást, csaholást és talpak zaját az avarban. Mintha félelem csillant volna meg egy másodpercre a szemeiben. Meg akartam nézni, mitől ijedhetett meg így, de nem volt erőm hozzá.

- A francba! Még találkozunk, ígérem, nem kell sokat várnod, hogy halhass rólam. - Ellökött, én pedig éreztem, ahogy a testem egy fa törzséhez csapódik. Maradék erőmmel felnéztem, és láttam, hogy néhány alak közeledik felénk.

Aztán elnyelt a sötétség.

Amikor felébredtem, sajgott mindenem, és nem tudtam, hol lehetek. Próbáltam visszaemlékezni, hogy kerültem ide. Kirázott a hideg, mikor eszembe jutott, mi történt velem, mielőtt elájultam. Hangokat hallottam körülöttem, így kinyitottam a szemem. Próbáltam felülni, de csak a fejemet voltam képes felemelni. Fájt mindenem. A fény zavart, csak sokadik próbálkozásra szokott hozzá a szemem. Egy gyönyörű, szőke hajú férfi és egy kedvesnek tűnő, alacsony, koboldszerű lány volt a szobában - vagyis kórteremben, mert mindenhol műszerek voltak.

- Hogy érzi magát hölgyem? – kérdezte a férfi.

- Jól - hazudtam. Igazából fájt mindenem, de nem szeretem, ha az emberek gyengének látnak.

- Nos, a sérülései szerencsére nem voltak komolyak, pár zúzódás és karcolás. - Biztos voltam benne, hogy orvos.

- Maga látott el engem? Köszönöm… - haboztam.

- A nevem Carlisle Cullen – mutatkozott be a férfi.

- Én Alice vagyok – mondta csilingelő hangon a lány. Carlisle mellé furakodott, akit nagy lelkesedésében majdnem fellökött.

- Az én nevem Daisy Parker.

Alice pár perc múlva kiment a szobából, hogy hozzon nekem egy kis üdítőt. Persze mondtam, hogy nem kérek, de meg sem hallotta.

Éreztem, hogy egyre kevesebb mozdulat fáj, így lerántottam a takarómat, felültem és lelógattam a lábaimat. A férfi ijedten ugrott elém.

- Még nem kéne felkelnie, sok zúzódása van, azt ajánlom, pihenje ki magát.

- Látni akarom Lissát. Jól vagyok… - Felvonta a szemöldökét. – Jobban vagyok, komolyan. –Ez így is volt – Kaptam valami gyógyszert? - Közben Alice visszatért.

- Igen, egy kis fájdalomcsillapítót.

- Köszönöm, nagyon kedves öntől. Hogy kerültem a kórházba?

- Ez a házunk, nem a kórház – mosolyodott el, nekem pedig elállt a lélegzetem is. Hogy lehet valaki ilyen gyönyörű? - Remélem nem bánja, hogy ide hoztuk, de ez közelebb volt. – Megráztam a fejem, mire folytatta. - Amikor megtámadták önt, el akartam látni a sebeit. Ez az én magánkórházam – nézett körbe büszkén. Ez a pasi imádhatja ám a munkáját.

- Hm… Magánkórház? Ez… öhm… tök jó. Bár furcsa, azt be kell vallani. Mi történt? Maguk találtak meg?

- Igen – felelte tömören Carlisle. Ennél azért hosszabb választ vártam.

- Mikor megtaláltak minket, láttak mást is a környéken? – puhatolóztam óvatosan.

- Igen. – Kezdett idegesíteni ez a kérdezz-felelek dolog. Mindent harapófogóval kell kihúzni belőlük?

- Hol van az az ember? És a húgom? Ő ugye jól van?

- Elmenekült. A kislányért pedig ne aggódjon, jó kezekben van. A feleségem lent vigyáz rá.

Megkönnyebbültem a hallottaktól, így lassan felálltam és megindultam az ajtó felé.

- Kérem, ha már minden áron le akar menni, akkor legalább hadd segítsek önnek! – Bólintottam, amikor a kezét nyújtotta nekem. Amint hozzám ért, mintha megrázott volna az áram. Azonnal elrántottam a kezem, ijedtemben hátrébb ugrottam és elhátráltam tőle. Nem akartam ezt csinálni, csak úgy jött. Olyan volt, mintha megint Ő ért volna hozzám. Halálra rémülten, akadozó légzéssel figyeltem, és vártam, mit is fog tenni.

A keze jéghideg volt és az arca hófehér. De ha jobban belegondolok nem csak neki, Alice-nek is.

- Shhh… nyugodj meg! Minden rendben, Carlisle csak segíteni akart neked – szólt Alice

- Így igaz! Nem fogjuk bántani, megígérem. – Carlisle szemei lágysággal teltek meg

Az nem lehet, hogy ők is olyanok… Nekik nem olyan a szemük. A hangjuk is teljesen más. A támadóimé fagyos volt, de az övéké csengő és nyugtató.

Kivertem ezt az ostobaságot a fejemből. Ha azok lennének, már rég nem élnék. Ez az indok elég meggyőző volt, így megpróbáltam elfelejteni a korábbiakat.

Nem bírtam megszólalni. Meg akartam mondani, hogy tudom, de nem ment. Csak pislogtam, mint hal a szatyorban.

- Én tudom… én csak… nem tudom, mi van velem - nyögtem ki végül, nehezen forgó nyelvvel.

Halványan elmosolyodott, mikor megindultam felé. Rátámaszkodtam, és segített kilépni a folyosóra. A ház hatalmas volt. Mi a második emeleten voltunk, és még felfelé vezető lépcső is volt. Meghallottam Lissa nevetését.

Türelmetlenül elléptem a szőke angyal mellől - kétségtelenül így lehetett leírni őt. Minél előbb a kezemben akartam tartani Lissát. Célirányosan levágtattam a lépcsőn - mint Godzilla -, és a hang irányába futottam, a könnyeimet visszafojtva. Annyira megkönnyebbültem, hogy jól van, majdnem elbőgtem magam. Amint észrevett, odarohant hozzám, és a nyakamba csimpaszkodott. Szorosan magamhoz öleltem, mélyeket szippantva édes illatából. Ez mindig megnyugtatott.

Az idilli hangulatból, melyben csak pár percig lehettem, hamar kirángattak.

- Neked pihenned kéne, nem? - kérdezte egy szép barna hajú nő elnéző mosollyal. Carlisle odament hozzá, és átölelte a derekát.

- Látni szerette volna a kicsit. Nem tudtuk volna lebeszélni – szólalt meg Alice. Eddig körbe sem néztem. A nappali tele volt szebbnél szebb emberekkel. Földöntúli szépségek voltak, szinte már természetfelettiek.  Mind olyanok voltak, mint az angyalok. Rám szegezték egyforma világos tekintetüket.

- Hadd mutassam be a családom: Esme Cullen a feleségem, Alice-t már ismered, ő itt Jasper – mutatott egy magas, izmos, szőke hajú fiúra, aki a nyitott ablaknál állt, a legmesszebb tőlem. Olyan volt, mint aki karót nyelt. – Rosalie – egy gyönyörű szőke hajú nő; olyasfajta, aki minden önbizalmad elveszi, és a pasik csak csorgatják a nyálukat, akármerre megy - és Emmett. - A testes srác hatalmas vigyorral az arcán mért végig – amitől elpirultam rendesen -, miközben vadul integetett. Szemeiben huncutság csillogott. A mellette álló Rosalie oldalba bökte, mire leolvadt a mosoly az arcáról. A vörös hajú srácnak megremegett a szája, mintha elfojtott volna egy mosolyt. Izmos testalkata félelmetessé tette a nagydarab macit, de az arca, a korábbi mosolyától eltekintve kedvesnek tűnt.

- Ő itt Bella. – Ő a vörös hajú srác kezét fogta, és integetett nekem. Félszegen, de visszaintettem. A lány nagyon ismerős volt, nem tudtam levenni róla a tekintetem, de nem tudtam hova tenni. Ha találkoztam volna bármelyikükkel korábban, arra emlékeznék, hisz olyan gyönyörűek. Ezt a gondolatot is gyorsan elvetettem, hiszen amióta itt vagyok, őrültségekre gondolok. – És Edward. – Összeráncolt szemöldökkel nézett engem, miközben intett egyet. – És végül, de nem utolsó sorban Renesmee, a lányuk. – Azt hiszem, leesett az állam. Mindketten velem egykorúnak tűntek, így kicsit meglepett, hogy egy közel négy éves gyermekük van. A kislány nagy barna szemeivel érdeklődve nézett engem.

- Daisy Parker vagyok, örülök, hogy megismerhettelek titeket. – Lissa oda akart menni Renesmee-hez, így leültem melléjük és néztem, ahogy játszanak.

Még maradtam egy darabig, Lissa nagyon jól érezte magát Reneesmee-vel. Nagyon aranyos és szép kislány. Magával ragadó a természete, és pár perc alatt a szívedbe zárod. A szeme rendkívül értelmes, nem olyan, mint egy kisgyereké. A szülei pedig jól nevelték, büszkék lehetnek rá.

Ránéztem az órámra egy sóhaj kíséretében. Mire a motelhoz totyogunk, megöregszünk. A kocsim itt sincs, nem tudunk a gyalogláson kívül máshogy eljutni oda. Ráadásul azt sem tudom, merre vagyunk. És ma már nem fogok tudni elmenni La Push-ba sem. Holnap reggel az lesz az első dolgunk, hogy oda is elmegyünk állásinterjúra.

- Ugye nem akartok elmenni? – kérdezte Alice csüggedten. – Nem kéne ilyen állapotban vezetned.

- De, indulni készültünk. Lissa, köszönj el szépen Renesmee-től. – Aranyosan megölelték egymást, ami halvány mosolyt csalt az arcomra. Ilyen idős korában játszania és barátkoznia kellene másokkal. Nem ilyen jövőt érdemel. - Nyugodj meg, gyalog megyünk. Amúgy meg itt sincs a kocsim, valahol a semmiben hagytam.  – Jeges rémület futott végig rajtam, ahogy rádöbbentem, milyen idióta vagyok. A kulcsom, basszus! Hol a fenében van? Átkutattam a zsebeimet, mindent kivettem belőle, de sehol sem találtam. Jaj, ne! Biztos elhagytam. Hogy lehet egy ember ilyen szerencsétlen, mint én? Mit fogok most csinálni? Szinte minden cuccom a kocsiban volt, hogy fogom onnan kivenni? Egy baltával nekiesek a járgányom csomagtartójának vagy mi?

- De hisz itt a kocsid. Mikor megtaláltunk téged, a kezedben volt egy kocsikulcs, és gondoltuk, a tiéd lehet az autó is. Így elhoztuk ide.

- Komolyan? Ilyen nagy mázlija az életben nincs senkinek. Köszönöm, nagyon hálás vagyok nektek!

- Ugyan! - legyintett Alice. - De biztos, hogy menni akarsz?  Itt maradhattok nyugodtan éjszakára.

- Nagyon kedves tőletek, de tényleg indulunk.

- Hát, rendben van. Úgy látom, nem tudunk visszatartani téged – nézett Carlisle Alice-re, majd a kezembe adott egy doboz gyógyszert. – Ha fájdalmaid lennének, vegyél be belőle, de legfeljebb napi hármat. A kocsid a felhajtón áll.– Odaadta a kulcsot, majd elmagyarázta, merre menjek.

- Köszönjük a szíves vendéglátást, akkor most indulnánk is... - kezdtem bele, de az ajtó hirtelen kinyílt, és két indián fiú lépett be rajta. Ledermedtem.

Üdv mindenkinek!

Üdv mindenkinek!

Monya vagyok, és nem rég jött az ötlet, hogy megpróbálkozzak egy fanfick-kel.

A történet Stephenie Meyer Breaking Dawn vagyis Hajnalhasadás című könyv eseményei után játszódik. Aki esetleg nem olvasta még el, és nem akar utalásokat hallani, akkor ne olvassa el. Megígérem, hogy próbálok minél kevesebb spoilert rakni a történetbe. Remélem tetszeni fog. Szívesen fogadom az építő jellegű kritikákat.

 ***

Daisy Anne Parker különös életét ismerhetitek meg, tele rejtélyekkel és titkokkal.

Egyszer már sikerült elszöknie támadói elől, de most újra a nyomába eredtek. A Cullen család befogadja Őt és kishúgát, Lissát, s a védelme alá veszik őket, nem is sejtve, hogy talán nincs is rá szüksége.

Szerelem, Barátság, Harc, Fájdalom, Vér, Rejtély, Gyilkosság.

Ha kíváncsi vagy, milyen különös dolgok történnek vele, olvasd el a sorozat első részét.