Fájdalmas múlt
Reggel fáradtan és nyűgösen keltem. Esme reggelivel kínált, de nem voltam éhes. Egész nap ideges és feszült voltam. A többiek Carlisle érkezésére vártak, hogy elmeséljem a történetemet. Este jött haza, mikor mindenki a nappaliban ült tévét nézve - kivéve Renesmee és Lissa, akik az emeleten játszottak -, miközben én a gondolataimba merültem. Nagy örömömre Jacob és Seth is megjelent. Csak ez hiányzott nekem. Párszor elkaptam Edward aggódó pillantását és Jasper is gyakran fordult felém, akárcsak a többiek. Feszültség érződött a levegőben, és tudtam, hamarosan sor kerül életem egyik legnehezebb időszakának felidézésére.
Így is történt. Carlisle megkért, hogy meséljem el, hogy is kerültünk ide Forksba. Még mindig nehéz rágondolni, nem tudom elmesélni, képtelen vagyok rá. Félek az emlékeimtől. Nem állok rá készen, hogy elmeséljem azt a napot, amire próbálok nem gondolni. A napra, amikor a szüleink meghaltak, a napra, amióta bujdosunk. De mégis megérdemlik, hogy tudják, ha már meg akarnak menteni minket. Ehhez joguk van. Helyet foglaltak az ebédlőasztalnál, én pedig követtem a példájukat, és leültem az egyik székre, miközben csak néztem ki a fejemből.
- Haladjunk már, nem akarok reggelig itt ülni! Van jobb dolgom is - vetette oda Rosalie morogva, amikor én pár perc után sem szólaltam meg. Szüleitől egy megrovó pillantást kapott, de a lány ezt félvállról vette.
Alice bíztatásképp megfogta a kezem, és gyengéden megszorította. Ez egy kis erőt adott.
- San Diegóban éltünk anyámmal, a férjével, Scottal, a nővéremmel és Lissával – kezdtem bele, miközben idegesen roppantgattam a kezemet. - Anya aznap elküldött engem és a húgomat vásárolni. Ahogy végeztünk, rögtön hazafelé mentünk, de amikor megérkeztünk, láttam, hogy nyitva volt a házunk ajtaja. – Nyeltem egy nagyot, majd folytattam. - Tudtam, hogy valami baj lehet. Nagyon ügyeltünk a biztonságra, mindig bezártuk az ajtókat, akkor is, ha csak a kertben voltunk, hiszen anya ügyész volt. Zajokat hallottam bentről, és az óvatosság kedvéért elbújtattam Lissát. Megkértem rá, hogy maradjon ott, ahol van, és csukja be a szemét. Az mp3 lejátszóm nála hagytam, hogy ne halljon semmit, ami esetleg megijeszthetné. Megígértettem vele, hogy bármi is történik, csak akkor veszi ki a fülhallgatót a füléből, és nyitja ki a szemét, ha én visszamegyek hozzá és arra kérem. - Egyre nehezebb volt erről beszélnem, nem tudtam a többiek szemébe nézni. A nyakláncomon levő gyűrűmet húzogattam jobbra-balra, hogy kezdjek valamit magammal, és hogy ne merüljek el túlságosan az emlékekben. De ők csak figyelmesen hallgattak. Rosalie vonásain felfedeztem egy kis kíváncsiságot, bár próbálta leplezni.
- Beléptem az ajtón, és megláttam nevelőapám és nővérem, Sarah testét a földön. Már hallottak voltak. Annyira ledermedtem, hogy észre sem vettem, hogy ott vannak ők is – remegett meg a hangom. – Anya a lépcső alján volt mellettük, szörnyű állapotban. Ahogy rám néztek a vörös szemükkel… - Megborzongtam az emlékek hatására.
- Szia Daisy! – köszöntött Ő hatalmas mosollyal. - Csak rád vártunk, örülünk, hogy végre itt vagy. Hadd mutatkozzunk be. Engem Christiannak hívnak, ő Ian - mutatott egy fekete hajú férfi felé -, az ott pedig Daniel. - Barna haja volt, az arcára volt írva, hogy őrült és kegyetlen. – Most, hogy itt vagy, folytassuk a bulit - szólt a társainak.
- Édesanyám azt mondta, hogy meneküljek, de nem tudtam… a földbe gyökerezett a lábam. –Egyre kétségbeesettebb lett a hangom és éreztem, hogy nemsoká elerednek a könnyeim. Próbáltam visszatartani, nem akartam gyengének tűnni, de valami érdekes nyugalmat is éreztem. - Daniel felém indult, és láttam, hogy véres a szája. Oda akartam rohanni anyához, de ő elkapott és megütött. Átestem az egész nappalin, és a hátsó ajtónak csapódtam. Épphogy földet értem, ő már ott termett és a nyakamnál fogva a levegőbe emelt. Alig kaptam levegőt. Christian megparancsolta neki, hogy rakjon le engem, amit nehezen, de megtett. Az agyamat teljesen elöntötte a vörös köd, nem gondolkoztam. Nekimentem Danielnek és megütöttem, de eszméletlenül kemény volt a bőre. Mint ahogy ezt már tapasztalhattam Jacobbal – húzódott keserű mosolyra az ajkam, amely meg-megremegett az elfojtott érzelmektől. - Úgy éreztem, eltört a kezem. Az ajtónál lévő táskából kivettem Sarah baseballütőjét és megütöttem vele, de az kettétört rajta. Semmi jelét nem mutatta, hogy fájt volna neki. – A végét már csak magamnak motyogtam.
- Mik vagytok ti? - Felröhögtek a kérdésemen.
- Úgy éreztem magam, mintha álmodnék. Reménykedtem benne, hogy az egész egy szörnyű rémálom, és másnap, amikor felkelek, minden a legnagyobb rendben lesz. Hallottam, hogy beszélnek, de a szavak értelme akkor nem jutott el a tudatomig.
- Vámpírok vagyunk szivi, és téged is meg fogunk ölni, ne aggódj! Te is követed majd őket, de előtte elszórakozunk veled. Játszani akarok veled úgy, mint régen - mondta Christian, és hirtelen mellettem termett. Nekilökött a falnak, az alkarjával szorított oda, és végignyalta az arcomat, majd a nyakamat kezdte el csókolgatni. Megpróbáltam elfordulni és kiszabadulni, de nem tudtam. Végül elengedett és a társaira nézett.
- Ismered őket? - kérdezte tőlem Edward, mire én megráztam a fejem, mert nem tudtam megszólalni. - De Christian ezek szerint ismer téged valahonnan - gondolkozott hangosan, én meg rájöttem, hogy használta a képességét rajtam. Próbáltam visszahúzni a falat, melyet véletlenül leengedhettem. Valószínűleg Jasper is használta rajtam az erejét. Nem akartam, hogy tudják, mi zajlik le bennem. A gondolataim és az érzéseim csak az enyémek. Edward rám kapta a tekintetét, valószínűleg sikerült megcsinálnom.
- Fiam, minket is beavatnátok? – kérdezte Carlisle. Edward ránézett, majd vissza rám, én bólogattam, hogy elmondhatja. Most már úgyis mindegy. Inkább előttem beszéljenek ki, mint a hátam mögött.
- Három vámpír ölte meg a családját. A nevük Christian, Ian és Daniel. Csak arra vártak, hogy Daisy hazaérkezzen. Az egyikük azt mondta neki, idézem: „játszani akarok veled úgy, mint régen”. De mint halhattátok, nem ismeri őket. Nem tudja, kik lehetnek.
- Érdekes- szólalt meg Carlisle, mire Edward bólintott. – Kérlek, folytasd.
Vettem egy mély levegőt, majd ismét belekezdtem.
- Christian parancsára Daniel bántotta anyát. Hallottam rémült sikolyát. Odarohantam, megfogtam a kezét és simogattam az arcát, de a könnyeimtől nem sokat láttam belőle. Azt mondta, hogy meneküljünk el, és védjem meg Lissát. Megígértem neki, hogy így teszek. Azt is mondtam, hogy nem lesz semmi baj, valaki mindjárt jön segíteni, csak tartson ki. De nem így történt. Christian elkapott és lefogott. Daniel a nyakánál fogva felemelte anyát. Én kiabáltam nekik, hogy hagyják abba, és hogy ne érjenek hozzá. De nem foglalkoztak velem. – A hangom elcsuklott, a könnyeim már kicsordultak, és a fájdalom, amit éreztem, marta a szívem. - Daniel rám vigyorgott és… és kitörte a nyakát. – A könnyeim megállíthatatlanul folytak, már levegőt is alig kaptam. A fejem az asztalra hajtottam, és a körmeimet a szélébe mélyesztettem. - Aztán kiszívta a vérét, majd… majd elengedte őt. –Nem is értettem, mit mondok, annyira sírtam. - Hatalmasat koppant a… a teste, majd… majd a feje… a padlón.
Összerogytam és odakúsztam hozzá, miközben ordítottam a fájdalomtól. A szeme még nem volt üveges, mint Sarah-é és Scotté.
Nem tudtam megállítani a könnyeimet, de nem is akartam. - Meg… megölték őt, a… a szemem láttára. Azt mondták… azt mondták, hogy… hogy még találkozunk és… és garantálják, hogy ne… ne felejtsem el őket.
A könnyeim csak folytak és folytak, úgy éreztem, hogy lávát csöpögtetnek a szívemre, ami eszméletlenül fájt, égetett. Ez a fájdalom teljesen felemésztett engem. Alig kaptam levegőt, és a fejem is majd’ szétrobbant. Nem volt erőm, még a fejemet sem tudtam felemelni. A körmeimet a karomba mélyesztettem, ezzel próbáltam a fájdalmamat elűzni. Éreztem a hideg kezeket körülöttem, és hogy próbálták lefejteni az asztalról, de kapaszkodtam belé, mintha az életem múlna rajta.
A könnyeim már kezdtek apadni. Nem tudom, mennyi idő telhetett el - talán órák, talán percek -, de ahogy kezdtem megnyugodni észrevettem, hogy valami puhán fekszem. Fel sem tűnt, hogy felhoztak. A rengeteg sírástól elfáradtam. A szempilláim összeragadtak, és ahogy kinyitottam a szemem, észrevettem Alice-t az ágyamon ülni. Aggódva nézett engem, de nem szólt semmit sem, ami jól esett. A kezembe adott egy pohár vizet; én felültem és megittam azt. Megkértem, hogy maradjon még, amikor állt volna fel az ágytól. Ő befeküdt mellém, betakart, és a hajamat simogatta. Ez mindig megnyugtatott. Amikor kicsi voltam, csak így tudtam elaludni. Ez a gesztus a mai napig megnyugtat. Jól esett, hogy kisírhattam magam, megkönnyebbültem egy kicsit. Azóta a nap óta nem sírtam, nem volt időm meggyászolni őket. Amilyen gyorsan csak tudtam összepakoltam, és bedobtam a cuccainkat a kocsimba. Otthonról az összes pénzt elhoztam, amit csak találtam, és az ékszereket is, amiket később eladtam. Nem volt időm rájuk gondolni. Folyamatosan csak az járt a fejemben, hogy vajon mikor találhatnak ránk. Éjszakánként aludni sem tudtam.
Másnap reggel jobban voltam. Amikor felkeltem, Alice már nem volt mellettem. Elmentem zuhanyozni, majd a nappaliba. Mindenki engem nézett, és kezdtem zavarba jönni. Tudtam, hogy kéne mondanom valamit, de nem tudtam, mit.
- Sajnálom - szólaltam meg végül, lehajtott fejjel.
- Mit sajnálsz édesem? – kérdezte Esme kedvesen, s felállt a kanapéról.
- A tegnap történteket. A kiborulásomat. Nem akartam rátok zúdítani ezt az egészet, csak úgy megtörtént. Nagyon szégyellem magam a viselkedésem miatt. Kérlek, bocsássatok meg.
- Kincsem, nem kell bocsánatot kérned. Nem haragszunk rád. – simogatta meg az arcom, s hangja melegséggel és őszinteséggel telt meg. Megölelt engem, ami megnyugtatott. Furcsa melegség árasztott el, amit már rég nem éreztem. Ő már most lányának tekint engem.
- Köszönöm - suttogtam a fülébe.
A hangulat hamar feloldódott, és én is jól éreztem magam. Kiderült, hogy a Cullen családnak holnap muszáj megjelennie egy hivatalos partin. Adománygyűjtést rendeznek a kórház számára, és az ott dolgozóknak, illetve családjuknak természetesen meg kell jelenniük. Edwardék itt akartak volna maradni velem, de biztosítottam őket, hogy elleszek a farkasokkal is. Ők is meg tudnak védeni minket baj esetén. Csak úgy illik, hogy mindenki megjelenjen egy ilyen eseményen. Miattam nem kell lemondani egyetlenegy családi programot sem. Én meg talán kibírok pár órát velük.
Este felmentem a szobámba, amit - azt hiszem -, már hívhatok is így. Elővettem a táskámat, és hosszú idő óta most pakoltam ki belőle először. A menekülés során sosem tettem meg, mindig útra készen álltunk. A bőröndök és táskák mindig a kocsiban lapultak. A nagy részét már kipakoltam onnan, de még mindig maradtak ott dolgaink. Azért ez is nagy szó. A ruháimat szépen összehajtva beraktam a komódomba, az mp3 lejátszómat a tetejére raktam. Az utolsó, szobában levő táskámból pakoltam ki, amikor a kezembe akadt egy könyv, amit még a szökésünk előtt vettem. Ekkor támadt egy ötletem, és gonosz molyra húzódtak ajkaim.
Ahogy végeztem, elégedettem dőltem be az ágyamba, és elnyomott az álom.
