A farkas nyomában – 12. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a friss fejezetet, sajnálom, hogy ilyen későre csúszott, de mivel sok mindenben hagyatkoztam a könyvre, több időmbe telt megírni. Nem lett olyan izgalmas fejezet, ezt be kell ismernem, de innen is kiderül egy-két dolog. Annyit ígérhetek, hogy innentől beindulnak a cselekmények. :)

Figyelem: BÉTÁZATLAN!

Nagyon örülnék, ha írnátok. Tudjátok, olyankor nagyobb kedvvel esek neki a folytatásnak. ;)

Jó olvasást!

"Néha nem tudjuk a múltat egyszerűen elengedni. Máskor pedig bármit
megtennénk, csak hogy elfeledjük végre. És néha valami újat tudunk meg a múltról, ami mindent megváltoztat a jelenben."

A legendák

Amint megérkeztünk a partra, a társaság nagyja már ott is volt. De ami még inkább meglepett, hogy nem csak a „baráti társaságom” volt ott, mint később kiderült, jelen volt Billy – Jacob édesapja –, aki a főhelyet foglalta el, s mellette Öreg Quil, Quil dédapja és a két Clearwater gyerek édesanyja, Sue. Miután bemutatott nekik Paul, letelepedtünk egymás mellé, majd felállt, hogy magához vegyen egy zacskó chipset, de azért úri ember módjára megkérdezte kérek e valamit. Milyen kérdés ez már egy farkasnak? Még szép hogy kértem én is egy zacskóval.

Seth ült mellettem, aki láthatóan nagyon belemerült egy újság olvasásába, így odahajoltam, hogy belenézzek a Seattle Times-ba. Már a címoldalon megakadt a tekintetem, ami teljesen leforrázott.

„A GYILKOSSÁGSOROZAT FOLYTATÓDIK. – A RENDŐRSÉG NEM TALÁLT ÚJ NYOMOT.”

A kezeim összeszorultak és egy pillanatra remegés fogott el. Minden erőmmel azon voltam, hogy életeket mentsek, és be kellett látnom, ha meg akarom fékezni őket, nem szabad attól félnem, hogy rám találnak. A bűntudatot nem bírtam volna elviselni…

- Jól vagy? – kérdezte Paul, aki előttem térdepelt aggódó arckifejezéssel, és már sokadjára lengette előttem a kezét.

- Én… – nem tudtam mit mondani, a felismerés egyszerűen megbénított. Ép most döntöttem el, hogy nem futamodok meg, többé már nem. Hogy szembenézek azokkal, akiktől csak nagy árral tudtam elszökni, és akiktől hosszú-hosszú időkig bujkáltam és rettegtem. Tudtam, hogy az életemmel játszok, és amint megtalálnak, az első dolguk az lesz, hogy megöljenek. Árulónak tartottak, mert megszöktem. 

Paul szinte kényszerített, hogy levegyem a tekintetem a cikkről, és a szemébe nézve kitisztult minden. A testem remegett, és mély levegőt véve próbáltam küzdeni ellene. A farkas tombolt bennem, de nem engedhettem, hogy a felszínre törjön és lebuktasson. Az én esetem sokkal másabb volt, mint az övéké, és biztos voltam abban, hogy nem értenének belőle semmit. Egy olyan torzszülött létezése, mint én, nem hozhat veszélyt rájuk. Pedig ha kiderül ki is vagyok én, pontosabban mi is, garantáltan bajba keverednek.

- Jól vagyok, minden rendben – válaszoltam neki mosolyogva, miután sikerült megzaboláznom érzéseimet. – A cikk egy kicsit felzaklatott – mondtam még, és a szemem sarkából láttam, hogy Seth összegyűrte és a tűzre dobta.

- Nem lesz semmi baj, mi… – hirtelen akadt el, majd zavartan megköszörülte a torkát – A rendőrség mindent megtesz, hogy előkerítsék a bűnöst.

Némán bólintottam, majd próbáltam jobb hangulatot teremteni, aminek látszólag mindenki örült, és egy pillanat alatt felfaltam a chipset, szinte két pofára ettem. 

Barátságosan integettem Bellának, és nem kicsit döbbentem meg, hogy mit viselt. Motoros kabát volt rajta, mindenki nagy megdöbbenésére, és jól állt neki. Olyan… vagánynak tűnt.  A társaság kedvesen üdvözölte őt, és akármennyire halkan szívatták szegény lányt, szuperhallásomnak köszönhetően minden csipkelődésüket meghallottam, ami róla és vámpír szerelméről szólt. Vicces volt, de azért sajnáltam egy kicsit. Minden alkalommal olyan vörös lett a feje, hogy a fiúk élvezettel találtak ki újabb és újabb vicceket róluk.

- Megeszed azt a virslit?* – kérdezte hirtelen Paul Jacobtól, és el kellett nyomnom egy mosolyt. Tipikus farkasok voltak…

- Nem is tudom – felelte, miközben a hasát simogatta – Annyira tele vagyok, hogy mindjárt hányok. De azt hiszem, ezt még lebírom erőltetni. De félek, már nem fog jól esni – húzta Paul agyát, akinek láthatóan elvörösödött a feje. Nyugtatólag végigsimítottam a lábán, mire rögtön felém fordult és elmosolyodva összekulcsolta ujjainkat.

- Csak hülyéskedek. Nesze – mondta nevetve Jake és furcsán méregetett minket, de nem foglalkoztam vele. Mosolyogva néztem Pault, aki egy falatra megette az egészet, miközben azon gondolkoztam, az akár az enyém is lehetne. Még elég éhes voltam, de ez alkalommal szerettem volna visszavenni az étvágyamból, ami igen nehezemre esett, főleg mert a srácok előttem ettek, méghozzá elég jó ízűen.

Érdeklődve fordultam Billy felé, amikor megköszörülte a torkát. Magamban felsóhajtottam, hogy vajon milyen kínokkal kel szembenéznem, nem volt kedvem végighallgatni az ősi legendájukat, amit pár öreg indián talált ki. Már előre féltem.

„A quileute nép mindig is kis nép volt. Ma is kis nép a mienk, de nem tűntünk el a föld színéről. Mégpedig azért nem, mert a vérünkben hordozzuk a varázserőnket. Ez nem mindig az alakváltás varázslata volt, az csak később jött. Eleinte szellemharcosok voltunk.”

Mindig is tudtam, hogy az indiánok bogarasak és számos legendájuk volt, ami felér egy mesével.  Azt hiszem, ha nem tudnám, hogy valóban farkasok, már az első szónál felálltam volna, hogy hazavegyem az utamat, de sikerült felkeltenie érdeklődésemet, arra gondoltam, talán ennek van valóságalapja, és megtudhatok néhány dolgot a farkasokról. És talán magamról is... És ezért is engedték, hogy én is halljam, mert az egész csak egy legenda volt. Vagyis, ezt akarták elhitetni, de tudtam, hogy mik is ők valójában. 

Méltóságteljes hangja nem engedte, hogy másra összepontosítsak, akaratlanul is szívtam magamba minden szavát. Egyszerűen furcsán rezgett a levegő, miközben Billyt hallgattam. Muszáj volt az embernek őt figyelnie.

„A kezdet kezdetén a törzs az öbölben telepedett meg, és ügyes hajóépítők és halászok lettek a quiletue-okból. De a törzs kicsi volt, a kikötő pedig igen gazdag halban. Más népek is szemet vetettek a földünkre, és mi nem voltunk elegen hozzá, hogy megvédelmezzük. Egy nagyobb törzs támadt ellenünk, és mi hajóra szálltunk, hogy elmeneküljünk. Nem Kaheleha volt a legelső szellemharcosunk, voltak már mások is előtte, de a róluk szóló történetek nem maradtak fenn. Nem tudjuk, ki volt az első, aki fölfedezte a bennünk rejlő képességet, sem azt, hogyan használtuk korábban, a válságos helyzet előtt. De Kaheleha volt az első nagy Szellem Törzsfőnök a történelmünkben. Ebben a nehéz helyzetben Kaheleha arra használta varázserejét, hogy megvédelmezze a földünket. Ő és a harcosai elhagyták a hajót, de csak a szellemük, a testük nem. A nőket hátrahagyták, hogy ők ügyeljenek a testükre és a hullámokon hánykolódó hajóra, a férfiak pedig szellemként visszatértek a kikötőnkbe. Szellemalakban nem tudtak kárt tenni az ellenség testében, de voltak más módszereik. A legendákból tudjuk, hogy vad szelet tudtak támasztani az ellenség táborában: és ez a szél olyan rettenetesen sikoltozott, hogy az ellenség megrémült. A történetek azt is elmondják nekünk, hogy az állatok látták ezeket a szellemharcosokat, megértették, mit akarnak tőlük, és teljesítették a parancsaikat.” – izgatottan hajoltam még közelebb, hogy tökéletesen halljam az egészet, ugyanis most kezdett rátérni a lényegre. Elmondta, hogy sikerült a betolakodók ellen fordítani a saját kutyáikat, és sosem mertek visszatérni, a szomszédos törzsek pedig annyira féltek a quiletue indiánoktól és a varázserejüktől, hogy nem merték betenni ide a lábukat. 

Az újabb története már szinte elbűvölt, egyre többet tudtam meg a farkasok legendájáról.  Taha Aki korában – aki valami nagy törzsfő volt, bár nem tudtam sok mindent megjegyezni belőle, ugyanis elég sok információ volt, és az évek során tökéletesen megtanultam, hogy szortírozzam ezeket a felesleges dolgokat, ez pedig határozottan nem tartozott a fontosak közé – egy szellemharcos, gonosz dolgokra akarta használni az erejét. Amikor a harcosok szellemalakot öltöttek, látták egymás gondolatát, így Taha Aki előre látta, mire is készül Utlapa. 

Nem tudtam, hogyan tekintsek erre a legendára. Nehéz lett volna elhinni, hogy valóban így történt, de be kellett látnom, volt benne ráció, és a farkasok tényleg rendelkeznek ezzel a képességgel. Kérdőn fordultam körbe és néztem végig a társaságon, de mindenki belemerült Billy „meséjébe”. 

Utlapát végül száműzték, de feltett szándéka volt, hogy bosszút álljon, nem is akárhogyan. A hideg is kirázott, ahogy jobban belegondoltam. Amikor Taha Aki szelleme az erdőt járta, hogy megvédje a népét, Utlapa elvágta saját testének a torkát, és a nagy Szellem Törzsfőnek adta ki magát. Többek között azt is megtiltotta a harcosoknak, hogy átlépjenek a szellemvilágba. Taha Aki már nem tudta tétlenül figyelni, hogy mennyire megkeseríti népe életét, elhatározta, hogy megöli a saját testét, így lehozott egy vad farkast a hegyekből. Azonban bűntudata arra késztette, hogy visszahívja a vadállatot. Az óriás farkas mindenhova követte a magányos törzsfőt, aki végül megirigyelte a jószágot, és megkérte, fogadja be őt, és osztozzanak egy testen.

Teljesen ledöbbentem, nem pont ilyen történetre számítottam, elég elképzelhetetlennek tűnt, hogy ez legyen a múltunk, mégis figyelmesen hallgattam tovább.

A farkas testében tért vissza a népéhez, akik megpróbálták megölni az állatot, de az nem támadta meg őket, próbálta megértetni velük, hogy ki is ő, így elcsaholta a törzsdalait, akik ebből rájöttek, a farkas nem egészen átlagos. Utlapa parancsát megszegte az egyik öreg indián szellemharcos, és elhagyva testét beszédbe elegyedett a farkassal, s hamar rájött, mi is történt igazából. De amikor megjelent az áltörzsfő, az megijedt, és megölte a földön fekvő testet, így végleg elhallgathatta az idős férfit. 

Kirázott a hideg, ahogy erre a gonoszságra gondoltam. Tisztán emlékeztem miket műveltek velem, és kezeimet Pauléra szorítottam. Egyikük sem érthette meg, min kellett keresztül mennem, talán még maga Taha Aki sem. 

A nagy törzsfő visszalépett a farkas testébe, hogy megölje Utlapát, de csoda történt, szó szerint. A szeretet és gyűlölet együttes erejével emberré változott, sokkal erősebbé és szebbé, mint amilyen korábban volt, a harcosai azonban felismerték. Miután végzett az áltörzsfővel, népe harcosainak nem engedte többé, hogy átlépjenek a szellemvilágba, félt, hogy ismét megtörténik… A farkassá változás képessége azonban nem múlt el csak úgy, Taha Aki gyermekei örökölték ezt a képességét. Mind különbözőek voltak, a külsejük a bennük lakozó lélek tulajdonságait tükrözte.

Megmerevedtem, ahogy Billy kimondta ezeket a szavakat. A falkám, s köztük én is… egytől egyig fekete színű volt. Sötét volt még a lelkünk is, ahogy megpróbáltak kiirtani belőlünk minden érzést. A torkom kellemetlen szorult össze, ahogy visszagondoltam azokra az időkre. De amint sikerült elszöknöm tőlük, a bundám úgy lett egyre világosabb. Emlékszem, mert Mattnek tűnt fel a változás, ami a mai napig tart. Mára csak egy átlagos, homokszínű farkas vagyok.

Nehéz volt visszakapcsolódnom a legendába, de kénytelen voltam. Ez az egyetlen esélyem, hogy többet tudjak meg magamról, és a bennem élő farkasról. 

Rájöttek, hogy a farkasok nem öregednek, csak akkor, ha feladják ezt az életmódot és a bennük lakó szellemfarkast, Taha Aki ezt mégsem tette meg, olyan sokáig élt, amennyi idő alatt három generáció is megöregszik. Miután az első két felesége meghalt, harmadszor is megnősült, immáron az igazihoz ment hozzá. Megtalálta a lelki társát, akit jobban szeretett mindenkinél. Így hát Taha Aki elhatározta, hogy feladja a farkas énjét, hogy együtt öregedjenek meg. 

Nem hallottam sok mindent a bevésődésről, csak azt tudtam, hogy igenis létezik a farkasok körében. Egyetlen embertől hallottam csak csupán, hogy milyen érzés is. Nem tudtam vele olyan sokat beszélni, de ő volt az egyetlen kapaszkodópontom hónapokon keresztül, amikor is egy kicsi, üres szobában éltem, aminek az egyetlen berendezése egy ócska ágy volt, amiből a rugók kényelmetlenül álltak ki. Azt hiszem, ez fordítva is így volt. Egymásban tartottunk a lelket Trevorral, a falon keresztül.

Az Öreg Quil megköszörülte a torkát, és belevágott. – „Ez volt a szellemharcosok története, most pedig elmondom nektek a harmadik feleség önfeláldozásának történetét.”

Számos fiatal maka nő tűnt el, és a szomszédos törzsek a farkasokat hibáztatták. Taha Aki a mahakák főnökét próbálta megbékíteni, de nem járt sikerrel, túlságosan féltek tőle és a quiletue indiánoktól.  A törzsfőnök megbízta legidősebb fiát, Taha Wit, hogy derítse ki, mi is történt, szerette volna elkerülni a háborút a két törzs között, és akkor, valami váratlan édeskés illatot fedeztek fel az erdőben. A farkasok a szag nyomába eredtek, amik időnként emberszaggal és vérnyomokkal keveredtek. Taha Wit hazaküldte falkája felét, hogy tájékoztatást nyújtsanak apjának, de a legidősebb fia és annak fivérei sosem tértek vissza. Taha Aki idős volt már, nem tudta megbosszulni halálukat, de felkereste a mahaka törzsfőt és megbékéltek. Egy évvel később ismét eltűnt két lány, a farkasok pedig ugyanarra az édeskés szagra bukkantak. Utánuk eredtek, de csak egyikük tért vissza. – Közelebb bújtam Paulhoz, valahogy sejtettem, ennek közel sem lesz olyan vége, mint a korábbinak. 

Yaha Uta, a falka legfiatalabb tagja olyasmit hozott magával, amihez hasonlót még soha senki sem látott. Egy hideg holtestet, darabokban, amely mintha kőből lett volna. De nem sikerült igazából elpusztítaniuk, ők még nem tudták  azt, amit mi. Hogy hogyan kell végleg megszabadulni tőlük. 

A vének ijedtükben tüzet raktak és rádobták a maradványokat, mielőtt még összeforrhattak volna, s nem maradt más belőle, mint por és hamu. A hamvakat zacskókba tették, és egymástól távoli részeken szórták szét, de Taha Aki megtartott egyet, amit végül a nyakába akasztott.

Ekkor Billy váratlanul előhúzott az inge alól egy hosszú, keskeny bőrszíjat a nyaka körül és bennem kis híján megállt az ütő is. A megfeketedett zacskó látványa, amely azon csüngött, megdöbbentett. Paul magához szorított, de érintését alig érzékeltem.

- „ A szörnyeteget ettől fogva csak Hidegként vagy Vérivóként emlegették, és rettegtek, hogy talán más, hasonló lények is vannak a közelben, és nekik már csak egyetlen farkas védelmezőjük maradt, az ifjú Jaha Uta.”

Magamon éreztem az öreg Quill metsző pillantását, gyanítottam nem szívesen beszél előttem a legendájukról, és a vámpírok létezéséről, még akkor sem, ha csak meseként adták elő, hiszen én voltam az, aki a leginkább kirítt a tömegből. Pedig ha tudta volna mi is vagyok igazából… Legszívesebben alakot váltottam volna, hogy megdöbbentsem az öreget és elégedetten vigyorogjak bele a csodálkozó tekintetébe. A késztetés talán most volt a legerősebb, hogy valóban felfedjem magam, mégis visszafogtam magam.

A vámpírnak azonban volt egy társa, akinek bosszúra fájt a foga.  Az úgynevezett Hideg Asszonynál állítólag még sosem láttak szebbet, a quileute-okat teljesen lenyűgözte, de az mészárlásba kezdett. 

Yaha Uta azonnal farkas alakot váltott, és a nő nyomába eredt, de nem meglepő, hogy nem járt sikerrel, vesztett ellenfelével szemben.  Nem is tudtam elképzelni, hogy gondolhatta, hogy egyedül képes végezni vele, a vámpírral, akit a bosszú vezérelt, az egyik legerősebb érzelem. Taha Aki pedig a fia példáját követte, és rátámadt a vámpírra. Akkor kezdett izgalmas lenni, amikor a felesége felismerte, hogy nincs sok esélye a nővel szemben, még akkor sem, ha a vele szembenéző farkas a nagy Szellemember, így előkapott egy kést fia övéből, és a nő felé futott, majd szívén szúrta magát, hogy megmentse férjét.

Leejtettem a soros üveget a homokba, amint felfogtam mit is tudtam meg az imént. Hallottam a bevésődés erejéről, de ez már durva volt. Döbbentem néztem a bevésődött párokra, és hirtelen minden olyan valóságosnak hatott. A hideg is kirázott, úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, akinek a zseblámpa fényénél mesélnek rémtörténeteket. 

 ***

A legenda nagy része az Eclipse - Napfogyatkozás című kötetből ered, néhol konkrét szöveget is kiemeltem a könyvből.